A Bereki hőforrás strandfürdő története

 Az önálló Berekfürdő története az 1920-as években a hőforrás felfedezésével kezdődik. Ebben az időszakban területünkön csupán néhány tanya állott, melyeket a közeli Tatárülés vasúti megállóhellyel földút kötött össze.

Az 1920-as években a geológusok figyelme az Alföld felé fordult, úgy vélték, ezen a területen gazdag szénhidrogén bázis található, amelynek feltárására a kormány támogatásával kutatófúrások indultak. Ennek egyik eredménye az 1925-ben Hajdúszoboszlón feltört melegvíz. A kutatófúrásokat Pávai Vajna Ferenc főgeológus végezte.^[1] „A hajdúszoboszlói melegvíz múlt hónapi feltárása után a Pénzügyminisztérium elrendelte, hogy a következő szénhidrogénkutató fúrást Püspökladányban kell lemélyíteni" - adta hírül 1925. november 21-én a Karcagi Napló, hozzátéve, hogy a „Közművek Igazgatóságán mozgalom indult az iránt, hogy a fúrás jogát városunk kapja." A Hajdúszoboszlónál talált hőforrás sikere a karcagi vezetést arra ösztönözte, hogy felkérjék Pávait a helyi kutatásokra. A város polgármestere, dr. Hajnal István — Csontos Imre országgyűlési képviselő társaságában - 1926-ban felkereste a főgeológust, aki a karcagiakat a miniszterhez irányította, kérjék meg a földtani vizsgálatok elrendelésére. A miniszteri engedély, illetve támogatás hatására Pávai Karcagra utazott, s megkezdte a kutatófúrást. „Amikor megérkeztem, a város körüli téglavetők magas löszfalai vigasztalan képet nyújtottak, de ráakadtam a Tatárülési állomás melletti Üllőlapos határrészben egy jókora homokbányára. Az eset - jobb kiadásban ugyanaz, mint a hajdúszoboszlói Bánomkertnél, a rétegzetlen lösz alól felpúposodik a rétegzett, idősebb negyedkori homokos sorozat (...) A lösz alatt minden irányú fokozatos lehajlással a homokos rétegsorozat domborodik fel, a város alatt már el se érjük még a löszfalak alatti beásásokban sem. Az Üllőlapos körüli adatok olyan jók, hogy már kézifúrásos kutatásra messze a szárnyakban a részleteket nem is keressük, hiszen maga az ottani régi Tisza-kanyar is utánozza a rétegdűlések elfordulását. Kitűztem a karcagi fúrási pontot, az igaz, hogy messze a várostól, de ott van a Tatárülési állomás a közelben s ott jó hely kínálkozik mindjárt egy nyaralótelepnek is, ami szintén elkelne."

A fúrási pont kijelölése után a szinte egész évben húzódó viták eredményeként Karcag város Képviselőtestülete az 1926. október 18-án megtartott rendkívüli közgyűlésen úgy döntött, hogy a város 23.000 dollár hitelt vesz fel. A kölcsönre azért volt szükség, hogy az összeget a Pénzügyminiszter rendelkezésére bocsássák, s „a Miniszter Karcag határában gáz és petróleum után kutasson és mély forrású kutat létesítsen."^[2] 1927. május elején a pénz­ügyminiszter a megszavazott összeg befizetésére hívta fel a város vezetését, s a befizetést követően jó egy hónap múlva a minisz­tériumi kiküldött felkereste a kijelölt fúrási pontot, s úgy nyilatkozott, hogy a fúrás indítható. A terepszemle során jelölték ki a tatárülési vasútállomástól a fúrási pontig vezető lóvasút nyomvonalát is. A munka megkezdéséhez, folytatásához szükséges gépeket, csöveket, szerszámokat ezzel a lóvasúttal szállították a helyszínre. A fúrást augusztus 22-én kezdték el.

A Schmidt Eligius Róbert műszaki vezető által irányított munkálatok 1928. január 24-én jártak sikerrel, amikor délelőtt 10 óra körül „...rohamosan emelkedni kezdett az addig mozdulatlan vízszint, s pár pillanat alatt már a munkások feje felett habzó, zúgó víztömeg ugrott fel a fúrótoronyba. Alig menekültek ki a számukra veszedelmessé vált toronyból a munkások, már a 27 méter magas fúrási torony koronáját szakította le a bömbölve feltörő gáz és meleg sós víz, s pozdorjává törte a torony és gépház deszkafalait és tetőzetét. 60-70 méter magasra szökve, sötét sugárban ömlött széjjel a fehér havon, amelyet pár száz méter sugarú körben kékesszürkére festett pillanatok alatt a messze szétpermetezett iszapos víz, amiben bizony bőven kopogtak a kavicsdarabok is (...) a tanyai lakosság félelemtől telt borzongással bámulja a föld őserejének ezt a megnyilatkozását."^[3]

Estefelé már térdig érő víz hullámzott a fúrás körül, s ekkor érkezett a helyszínre Bőhm Ferenc miniszteri tanácsos, az állami kutatások műszaki vezetője, dr. Pávai Vajna Ferenc főgeológus, Pantó Dezső bányatanácsos és dr. Hajnal István Karcag város polgármestere. A vendégek a szemle során meg akarták mérni, milyen és mennyi vizet találtak, de műszereiket pillanatok alatt összetörte a feltörő víz. Az egyetlen mérési mód az volt, hogy a vízsugárba fadarabokat dobtak, ezek emelkedési sebességéből következtettek a vízmennyiségre.

A karcagiak a feltört víz hallatára már másnap, szerdán autón, kerékpáron és vasúton felkeresték a forróvízkutat. A kitörés 44 órája alatt kb. 80 vagon iszap és kavicsos homok lövellt ki a lyukszájon kb. napi 100.000 m gázos víz társaságában, teljesen lecsiszolva, elhordva ezzel a himbafejet és a felső csőperemet. A kitörés a belső rétegomlások következtében magától elfojtódott.

1928. február 29-én Pávai Vajna Ferenc rádióelőadást tartott a „karcagi csodakútról". Elmondta, hogyan tört fel a víz 640 méter mélyről, s hogyan szökött fel 80, majd 120 méter magasságig. A műsorban Pávai kijelentette, hogy a helyreállítási munkák után, „ha minden sikerül, egy hónap múlva csapra ütve mérjük a gázt és vizet a karcagi Berek csodakútjából."^[4]

A város a kitörést követően kérelmezte a pénzügyminisztertől, hogy a feltárt kutat adják át, az állam pedig fúrasson másikat, a miniszter azonban úgy határozott, hogy tovább fúratja az elsőt, hátha vízen kívül megfelelő mennyiségű és minőségű gázt, illetve olajat találnak. A torony rendbehozatalát követően folytatódott a munka, de március 4-én a kettős fúrócső közötti részen olyan erővel tört fel a gázos hővíz, hogy azt félbe kellett hagyni. Március 9-én a feltörést lefojtották. Ebben az időben a szabadba ömlő gáz napi mennyisége kb. 4000 m³ volt, a víz percenkénti mennyisége pedig 2000 liter.

A víz vegyelemzését február-márciusban a debreceni magyar királyi Tisza István Tudomány Egyetem Orvosi-vegytani Intéze­tében készítették el, amelynek eredményéről a Karcagi Napló március 28-án így számolt be: „...a berekbeli kút vize jódot, brómot és vasat olyan nagy mennyiségben tartalmaz, hogy a víz hivatalosan gyógyvíznek minősíthető." A környék lakossága a hivatalos minősítést megelőzően gyógyfürdővé nyilvánította a meleg vízzel telt homokgödröket, emellett tömegesen fürödtek a homokbányákban illetve sokan kannákban, dézsákban hordták haza a vizet.^[5]

A közel kétholdas tó 1928. május végén szedte első áldozatát, egy kunmadarasi fiatalember felhevült testtel ugrott a vízbe és szívszélhűdésben meghalt. így a hatóság ennek hatására meg is tiltotta a fürdőzést.

A karcagi Képviselőtestülettől Mándoki Imre vállalkozó engedélyt kért ideiglenes strandfürdő építésére, amelyet azzal a feltétellel kapott meg, hogy a bevételből 15%-ot befizet, s „viszont ha a városnak a vízre szüksége volna, vagy más irányban kellene elvezetni, a Mándoki Imre engedélye azonnal megszűnik, s ezért ő semmiféle címen a várossal szemben követelése nem lehet."^[6]Mándoki májusban fából medencét építtetett, amely lépcsőzetesen mélyült, mellé néhány kabint is, szintén fából. Az éppencsak elkészült fürdőt a tervezettnél hamarabb, június 20-a körül be kellett zárnia, mivel a továbbfúrás első napjaiban a vízkifolyás leállt.

Az év második felében a továbbfúrás eredményeként 1200 méter mélységben járt a fúró, amikor ismét kitört a kút, amelynek vize „a megejtett mérés szerint 59 fokos volt. Az üzemvezetőség az 1200 méter mélységig hőmérőt bocsájtott aztán le, amely mikor felhúzták, 80 fokot mutatott. Egy készülékben burgonyát eresztettek le, amely odalent megfőtt. Ezt az 1200 méter mélyen főtt burgonyát tudósítónk is látta, és látta azt a vastag bőr és gumi darabot, amelyet a mélységben a nagy hő teljesen megfőzött és formájában megváltoztatott" - írta a Karcagi Napló.^[7]

Ezt követően a munkát felügyelő Faludy bányatanácsos Buda­pestre utazott megbeszélni a kút további sorsát. Miután meg­állapították, hogy a csövezet túlzottan beszűkült, nem mennek lejjebb, úgy döntöttek, átadják a kutat a városnak hasznosításra. A kincstár azonban nem nyugodott bele, hogy a földgázkutatást a fúrás beszűkülése meghiúsítsa, ezért 1928 végén elhatározták, hogy mintegy 200 méterrel arrébb nagyobb csőátmérőkkel újabb fúrást kezdeményeznek a közeljövőben.

1929 kora tavaszán a karcagiak és a környékbeliek nagy tömegben lepték el a vízzel telt homokgödröket mondván, hogy azokban „gyógyerejű hővíz párolog". Megszaporodtak a kör­nyékbeli tanyák kamráiban elrejtett kádak fizetővendégei is. Májusban Mándoki Imre ismét kérelmet nyújtott be Karcag város elöljáróságához, amelyben egy strandfürdő létesítésére kért engedélyt, ezt átmenetileg meg is kapta. Az ideiglenes strandon a város vezetése hatósági felülvizsgálatot rendelt el, ennek során a városi tiszti orvos számtalan kifogást talált - pl. nem volt mentőszekrény, a kabinok szűkek, a medence körüli térség keskeny volt, az északi szél ellen nem védte kerítés a fürdőzőket. A Képviselőtestület végül 1929. július 6-án úgy döntött, hogy „Mándoki Imrét kérelmével elutasítja s tőle a vízhasználatot azon naptól kezdve, amikor a városi közművek igazgatósága által felépített strandfürdő működését megkezdi, véglegesen megvonja, s az naptól kezdve Mándoki Imre üzemét beszüntetni tartozik."^[8]

1929-ben tehát Karcag városa egy városi strand létesítését határozta el a kút közelében. Az elkészült terv egy „fakosár" medencét, deszkából pénztárt, várakozót, kabinokat irányzott elő.

Július elején elkezdődtek a munkálatok Fellner Lajos mérnök és Sütő Imre ács vezetésével. A munkálatok befejeztével, július 28-án kinyithatott a strand. A még nem teljesen kész létesítményt így mutatta be a Karcagi Napló: „A dűlő útra háttal épült a fürdőépület, amelynek középső részein át menve maga előtt találja az ember a nagy medencét. A főépületben van a pénztár, orvosi szoba, bazár és vendéglő helyiség és trafik. A medence északi oldalán, délre néző ajtókkal a dűlőútra véggel épültek a kabinok, vetkező helyiségek, ahol masszírozó, mani- és pedikűröző helyiségek is nyertek elhelyezést. A kabinok előtt terül el a homok strand. A hővízre tekintettel hideg vizes zuhanyozókról is történt gondoskodás. A fürdő medence nem más, mint egy hatalmas oszlopokra épített óriási deszkaláda, amelyben a víz 60 cm mélységtől 150 cm mélységig süllyed. A medencéből a legmélyebb pontján a szabad úszók részére ajtó nyílik a medence falában, amelyen a medencéből a két holdas tóba lehet kiúszni, amelyen csolnakok is fognak a közönség rendelkezésére állani."^[9]Augusztusban Mándoki Imre az általa építtetett kabinsort és medencét felajánlotta a városnak. Ezt a kényszerű döntést azért hozta meg, mert a városi tulajdonban lévő fürdő megnyitását követően tava kiszáradt.

A fürdővendégek Berekbe szállítása szintén napokon belül megoldódott. Kádár István tanító, aki kevesellette fizetését, úgy döntött, vásárol két lovat és egy kimustrált autóbuszt, s lóvontatású járművével szállította a vendégeket a fürdőhöz.

1929 nyarán a becsült adatok szerint mintegy kétezer ember fordult meg a bereki fürdőben. Augusztusban egy hónap alatt a fürdő tiszta nyeresége 7772,95 pengő volt. Ősszel a mostoha körülmények, a sáros dűlőút miatt a fürdővendégek folyamatosan elmaradtak. Októberben hozzáfogtak a korábban megígért II. kút fúrásának előkészítéséhez. 1930. februárjában az I. kúttól 200 méterre megindult az újabb kutatófúrás. A közel 800 méteres mélységben 55 °C körüli hőmérsékletű vizet találtak. A munkálatokat a nyár folyamán befejezték, s július végén a pénzügyminiszter befejezettnek nyilvánította a karcagi kutatást, a fúróberendezést leszerelték és Tiszaörsre szállították.^[10]

1930-ban kezdték el a 12 kilométeres csatorna építését is, amelyre azért volt szükség, mert az elhasznált vizet ezen keresztül kívánták a Középtiszai Ármentesítő Társulat 1. számú csatornájába vezetni. Az építésen először 200, később 600 kubikus dolgozott.^[11]

1930 áprilisában a Karcag városi Közművek versenytárgyalási hirdetményt tett közzé, amely a kabinok, kádfürdő, betonmedence építésére keresett vállalkozókat. A medencére a legkedvezőbb, legolcsóbb ajánlatot Sáfár László tette, aki vállalta, hogy 6333 pengőért építtet egy 15x25 méteres medencét. Június 1-én a strand megnyílt. Tíz kád, hidegvizes zuhany, villanyvilágítás, vendéglő, cukrászda várta a fürdőzőket. A fürdőjegy ára ekkor felnőtteknek 50 fillér, gyermekeknek 30 fillér. Kabint hétköznap 20 fillérért, vasárnap és ünnepnap 1 pengőért lehetett bérelni. Június végére elkészült az első két részből álló vasbeton medence. Az egyikben 42 °C, a másikban 30 °C-os gyógyvíz volt, a fakosárban pedig 20-25 °C-os.

A hévízzel együtt a felszínre tört földgáz hasznosításával kapcsolatosan az évek során számos ajánlat érkezett. Volt ajánlat fűzfahántolóra, holland kertészetre, sókitermelőre, de mű­trágyagyár létesítésére is. Ezek azonban különböző okok miatt nem valósultak meg.

1932-ben látogatott el ide Móricz Zsigmond is, aki Az Est márciusi számában az „Ömlik az arany a karcagi pusztán" című írásában adta közre élményeit. Tárcájában szembesítette jövőbelátó álmát a szomorú valósággal. A helyszínre érkezvén látta, hogy a víz szabadon elfolyik, a gáz a levegőbe száll, a vidék kopár, fátlan. „Így tűnnek el a kincsek és így múlik el az élet a magyar rónákon. A tejjel-mézzel folyó Kánaánban" - vonta le Móricz szomorú végkövetkeztetését.^[12]

A harmicas évek elején a fürdőző vendégek létszáma igen alacsony volt, ami azzal is magyarázható, hogy a környező tanyák, illetve az 1933-ban épült szállodaként üzemelő Balogh-féle ház nem igazán voltak az igényeknek megfelelő színvonalúak. A naponta idelátogató mintegy 200-300 vendég főképpen a környék­beliekből tevődött össze, de többen érkeztek Törökszentmiklósról, Fegyvernekről is.

1934-ben építették meg azt a 800 méter hosszú, facölöpökön álló deszkacsatornát, amely az Üllőn vezette keresztül a csurgalékvizet a Karcag-kunmadarasi út melletti árokba. 1935 elején állami támogatással megindult a fürdő felújítása, a város az ínségalapból munkásokat foglalkoztathatott. A tó közvetlen szomszédságában Ökrös László tulajdonos földet bocsátott áruba, amelyen 48 darab egyenként 150 négyszögöles telket alakítottak ki. A parcellázás azonban nem sikerült igazán tökéletesen, a két szemben lévő teleksort ugyanis olyan közel jelölték ki egymáshoz, hogy közöttük egy lovaskocsi sem tudott megfordulni.

1935. július 20-án adták át Karcag város szállodáját, amelynek építését, az építőmunkások bérét szintén az ínségalapból fizették. Az elkészült szállodában 20 szoba állt a vendégek részére.

A bereki gyógyvíz híre lassan kezdett elterjedni, 1935-ben elvégezték a víz részletes vegyelemzését és megállapították, hogy gyengén alkalikus, erősen konyhasós, jódos, brómos hévíz. A szakvélemény szerint „mivel a maradék anyagok nagyobb töménységben, mennyiségben fordulnak elő benne, a bereki gyógyvíz értékesebbnek tekintendő mind a szoboszlói, mind a debreceni hévíznél."^[13]

1935 első felében a zord időjárás, a júniusban is sűrű heves esőzés, záporok hatására a város elhatározta egy téglajárda megépítését a fürdőtől a karcagi útig. A megvalósult járda a gyalogosok közlekedését segítette, ám a szekér-, illetve egyéb járműforgalom továbbra is az időjárás függvénye maradt.

Ugyanebben az esztendőben Tersztyánszky Ákos magyar királyi postavezárigazgató utasítására Berek telefont kapott. A bevezetés költségeit, a mintegy 2000 pengőt, a posta vállalta magára. A bevezetést követően, augusztus 29-ig 775 beszélgetést folytattak le ezen a vonalon.^[14] 1936-ban a nyitás előtt megállapították, a fakosár állapota rohamosan romlik, az öltözők meglehetősen primitívek, s ráadásul számuk is kevés; de végre ebben az évben sikerült megoldani a strandon az állandó orvosi felügyeletet. Javultak a szálláslehetőségek is, már hat kisebb szálloda volt képes fogadni az ideérkezőket, bár kényelmi szempontból nem volt minden kifogástalan. Ekkor a városi szálloda szobái mellett összesen 42 magánszállodai szoba állt rendelkezésre, ebből 12 szoba Kálmán József, 10 szoba pedig Nádasdi Kálmán tulajdona. Dr. Mészáros Elek 8 szobával, Mándoki Imre 6 szobával, s a már korábban is említett Balogh-féle szálloda szintén 6 szobával állt az idelátogatók rendelkezésére. Az Ökrös-féle földön tovább folytak az építkezések, s ezen a területen már 250 pengőbe került egy-egy telek. A villatulajdonosok az építkezés mellett terepet rendeztek, illetve fásítottak.

Amíg a fürdő nagyon lassan fejlődött, a kutak változatlanul kihasználatlanul ontották a jó minőségű gázt. A hosszas tárgyalások eredményeként a Metanogén Részvénytársaság 1935-ben hozzákezdett az építkezéshez. Terveik szerint az I. számú kút mellett felépülő csarnokban palackozták volna a kitörő gázt. 1936-ban gyakorlatilag minden készen állónak látszott a munkálatok megkezdéséhez, állt a 15x20 méteres csarnok, amelyben helyet kaptak a gépek, kész volt a szűrőberendezés is, ám a munka beindításához hiányzott a megfelelő engedély. Az illetékes minisztérium szemlebizottságot küldött a helyszínre, amely megállapította, hogy a gépek nem megfelelően rögzítettek, így a palackozást nem engedélyezték. A Metanogén RT azonban értékesítési gondokkal is küzdött, s ennek hatására a város és a részvénytársaság közös megállapodással 1937-ben felbontotta a szerződést.

A szerződés felbontását követően a Strandfürdő Bizottság megvitatta a Karcagi Földgáz Korlátolt Felelősségű Társaság kérvényét. A kérelmezők keményítőgyárat szerettek volna ide telepíteni, ám mivel a gyógyvizet is igénybe kívánták venni, a Bizottság elutasította a kérvényt.

Kenyeres János, a város országgyűlési képviselője a Berekbe vivő út építését kezdte el szervezni, s törekvése sikerrel járt, mert a kereskedelmi miniszter a Karcag-kunmadarasi útról leágazó makadám út építésére 10.000 pengő segélyt utalt át a városnak. Ezt az összeget 1938-ban Borbély György főispán javaslatára 10.000 pengővel toldotta meg.

1937 őszén tervbe vették a kádfürdő felépítését, amelyet a következő év tavaszán elkezdtek, s július elején a 10 kádas fürdőt átadták a közönségnek. A kádfürdő épülete a fürdőt körülvevő drótkerítésen kívülre került.

A Karcag határában talált gyógyvíz a harmincas évek végére már országosan ismertté vált. A sok ideérkező látogató elvitte jó hírét, s beszámolt a lehetőségekről is. Ennek köszönhető, hogy egyre több vidéki jelentkezett házépítési szándékával. Nyilván többen üzletet is láttak a gyógyvíz hasznosításában, így saját házukat már nemcsak a saját igényeiknek megfelelően alakították ki, hanem fürdővendégek fogadására is alkalmassá tették. A berettyóújfalusi Danóczy Gáborné például 1938. júliusában azzal a kéréssel fordult Karcag városához, hogy a meglévő telkén melléképületet alakíthasson ki, amelyben a „konyha, a kamra a fürdővendégek közös használatára készül. A szoba pedig az idény alatt a kiszolgáló nappali tartózkodási helye."^[15] Ebben az időben, illetőleg azt követően számos hasonló kérvény érkezett Karcag város elöljáróságához, amely azt mutatja, hogy a bereki strand és környéke most már visszavonhatatlanul fejlődésnek indult.

A Metanogén RT-vel meghiúsult szerződést követően Veress Zoltán 1938-ban kérvényezte, hogy a karcagi határban talált gázra alapozva üveggyárat építsen. A kért engedélyt a Magyar Királyi Iparügyi Minisztérium X. Szakosztálya meg is adta. A gyár céljaira megvásárolták a Karcagi Földgáz KFT csarnokát, illetve a várostól további 1100 négyszögöl földterületet vásároltak műhelyek létesítésére. A gyár tényleges termelése 1940-ben indulhatott meg. Az idetelepített gyár szintén fokozta a település fejlődésének ütemét.

1940-ben a strandfürdőben elhatározták egy új beton medence építését, s a 20x40 méteres medence 1941-ben szezon végére el is készült. A nagyméretű medencét középen egy betonfallal kettéválasztották, s körben ülésre alkalmas módon lépcsőzetesen alakították ki. Ez az új létesítmény jelentősen megnövelte a fürdő befogadóképességét.

1942 tavaszán a fürdő új bérlője, K. Szabó Ferenc, aki az Ipartestületnek is elnöke volt. A fürdőre azonban sokat panaszkodtak. A nagy medence vize sokszor fürdésre alkalmatlan volt, s mivel hetente csak egyszer cserélték a vizet, az bezöldült, bealgásodott, s a beton jégszemen síkossá vált. A bérlő kevés alkalmazottal dolgozott, így a vendégek kiszolgálása sem volt mindig zavartalan. 1943 januárjában a korábbi évek tapasztalatai, sikertelenségei alapján a város vezetősége úgy döntött, hogy a fürdőt nem egy évre, hanem legalább hat évre adja haszonbérbe. A kiírásra ekkor két jelentkező akadt: Szarka László és Pap Elek. A haszonbérletet Pap Elek és ifj. Kléner István kapta meg egy év próbaidővel hat évre.

A II. világháború időszakára a mai önálló Berekfürdő település Karcag város olyan külterületévé vált, amelyen már nemcsak nyaralók, üdülők, hanem állandó lakásként szolgáló épületek is álltak. Közintézményei ekkor még ugyan nem voltak, a városi szálloda mellett csupán a római katolikus templom épült fel Orosz Pál munkálkodásának köszönhetően, illetve az Ökrös László által adományozott földterületen a református templom. Ez utóbbi azonban félkészen érte meg a háború végét, s majd csak 1948-ban szólalhatott meg harangja.

A hadi események 1944. október elejére érték el a megye területét, a front október 8-9-én érte el Karcag, illetve Tatárülés határát, ahol egy nagyobb méretű páncélos ütközetre is sor került. A háborút követően Berekfürdőn 1945. szeptemberében megkezdődött az iskolai oktatás is. A fürdő a II. világháborút követően szintén lassan tért vissza a régi kerékvágásba, a korábbi szerződésnek megfelelően Pap Elek működtette. 1946. május 15-től október 15-ig a kunhegyesi Grómusz Gyula kapta meg a strandon álló vendéglő működtetésének bérleti jogát. Bérleti díjként 1946. szeptember 20-án 20 q terményt fizetett.

Ebben az időben a bereki fürdőt a Karcag városi Képviselő­testület által létrehozott Strand- és gőzfürdő bizottság tagjai felügyelték. A bizottság július 13-án tartott ülésén javasolta, hogy augusztus 1-jével az ikermedencében a fürdést szüneteltessék a tisztántartás nehézségei miatt. Ugyanezen az ülésen foglalkoztak továbbá a közlekedési problémák megoldásával is: „A bizottság kívánatosnak tartaná, ha a személyeket szállító teherautó tulajdonos retúrjegyet bocsájtana ki, mert tűrhetetlen állapot az, hogy a vissza jövetelnél már kétszeres, sőt háromszoros jegyet kér az autó tulajdonos a fürdőző közönségtől."^[16] Az 1946. évi infláció a bereki strand működését is megzavarta. Június 9-től július végéig négyszer emelték a belépőjegyek árát. Összehasonlításképpen álljanak itt a június 9-én, illetve a július 30-án érvényes árak:

június 9.—július 30.

Felnőttjegy                           10.000 AP                     50.000.000 AP

Gyermekjegy                          5.000 AP                     20.000.000 AP

Kádasfürdő jegy                   20.000 AP                   100.000.000 AP

Kerékpár- és értékőrzés        3.000 AP                     10.000.000 AP

Havi felnőttjegy                 160.000 AP                1.300.000.000 AP

Havi gyermekjegy              100.000 AP                   750.000.000 AP

Tizes felnőttjegy                  60.000 AP                   350.000.000 AP

Tizes gyermekjegy               40.000 AP                   300.000.000 AP

1 ágyas szoba                       12.000 AP                   200.000.000 AP

2 ágyas szoba                        20.000 AP                   300.000.000 AP

 

Az országban tapasztalható egyre fokozódó infláció és az áremelkedések elengedhetetlenné tették az új pénz megszületését, s ennek köszönhetően ősszel már az alábbiak szerint alakultak a bereki strandon az árak :

 

Felnőttjegy                                   1 Ft 20 fillér

Gyermekjegy                                        6 fillér

Kádasfürdő jegy                                       2 Ft

Kerékpár- és értékőrzés                    30 fillér

Havi felnőttjegy                                      30 Ft

Havi gyermekjegy                                  15 Ft

Tizes felnőttjegy                                     10 Ft

Tizes gyermekjegy                                   5 Ft

1 ágyas szoba                                           4 Ft

2 ágyas szoba                                           6 Ft

 

A viszonylag gyér forgalom miatt a szobaárakat augusztus 11-től 1 forinttal mérsékelték, így az 1 ágyas szoba ára 3 Ft, a 2 ágyas szoba ára pedig 5 Ft lett.

Az ötvenes évek a fürdő életében is változást hoztak. 1953. május 4-től a bereki fürdő kezelését átvette a Karcagi Városgazdálkodási Vállalat, később a Vízmű Vállalat, amely gyakorlatilag Berekfürdő önálló településsé válásáig működtette a strandot, illetve a gyógyfürdőt. 1953. júniusában olyan határozat született, hogy a fürdő nagy tavának vizét le kell csapolni.^[17]

A strandfürdő az ötvenes, illetve a hatvanas években a látogatók számának növekedésével egyre nagyobb kihívásnak volt kitéve. Az igények kielégítése számos fejlesztést is szükségessé tett. Ilyen volt például a fürdőbe vezető víz zárt betoncsövekben való vezetése, illetve a főbejárati kapu elkészítése. A 60-as években a fürdő parkosítása, járdák építése mellett évről-évre növelték a kabinok számát. 1968-ban a fürdő területét 12.000 m² területtel bővítették, amelyen a kemping kapott helyet. A fürdővendégek jobb ellátása érdekében 1961-ben vendéglőt építettek, a már korábban meglévő földművesszövetkezeti italbolt mellett.

A nyolcvanas évek végén, illetve a kilencvenes évek elején Berekfürdőn is, amint az egész országban jelentős társadalmi és gazdasági változások következtek be. Ebben az időszakban a település állandó lakóinak száma elérte az 1100 főt. Egyre erősebbé váltak Berekfürdő elszakadási törekvései, amelyek végül 1992-ben lehetővé és szükségessé tették, egy új önálló település létrejöttét.

A település mai életét szintén alapvetően határozza meg a strand, illetve a fürdő, amelynek meleg vize ma már hivatalosan is gyógyvíznek minősül. Kiválóan alkalmas a reumatikus és mozgásszervi megbetegedések gyógyítására. A gyógyulni, pihenni vágyókat a fürdőben egész évben 6 medencés strand és 2 medencés fedett termálfürdő várja.

Megjelent a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve XI. kötetében, Szolnok, 1999.