Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Társadalomnéprajz Történeti néprajz Bogács. Ember és környezete a Bükkalján 2. Bogács a török hódoltság idején

Bogács. Ember és környezete a Bükkalján 2. Bogács a török hódoltság idején

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

Bogács. Ember és környezete a Bükkalján 2.

Bogács a török hódoltság idején

A Heves Megyei Levéltár kéziratos térképei, Fkpt, 123. Hór folyó vízrajzi térképe, 18302.1. A TÖRÖK URALOM KIÉPÜLÉSE

A középkor végére a Kárpát-medence egésze kétségtelenül európai műtájjá változott: a természetes tájakból változatos, többnyire földműves műtájak alakultak ki. De e változatosság mellett erőteljesen bontakozott ki egyfajta egység is: a lakosság döntően magyar, a település- és úthálózat úgy alakult ki, hogy sugárrendszerének középpontjában a főváros szerepet betöltő Buda állt.[1] Ennek az állapotnak a török háborúk és a hódoltság ideje vetett véget. A legfontosabb tényezővé az vált, hogy az ország két évszázadra harctérré változott, melynek következtében mind az anyagi- mind az emberi pusztulás olyan méreteket öltött, hogy súlyos következményei szinte a mai napig nem enyésztek el. Elég, ha csak a lakosság drasztikus csökkenésére, színmagyar területek végleges eltűnésére utalunk.[2]

A török állam nagyon hamar kiépítette közigazgatási rendszerét a hódoltsági területeken. A meghódított részek az állam tulajdonába kerültek, magántulajdon tehát nem létezett. Az alacsonyabb rangú tisztségviselők (tímárok, ziámetek) ugyan hász birtokadományban részesültek, de ez csak bizonytalan idejű használati jogot jelentett.[3] A hatalmi központot minden feltétel nélkül kiszolgáló vezető réteget az adófizető ráják tartották el. A paraszt-akár mohamedán volt, akár nem- tulajdonképpen röghöz volt kötve, csak akkor költözhetett el, ha helyettest ültetett maga helyére.[4]  A közigazgatás legnagyobb egysége a vilajet volt. Ezek szandzsákra oszlottak, míg a legkisebb egységek a náhijék lettek.

Hazánkban a török gyorsan idomult a helyi viszonyokhoz. A török telepesek - ellentétben a Balkánon kialakult gyakorlattal - a falvakban nem, csak a várakban, városokban telepedtek le, ahol elkülönülten éltek. Ez azt jelentette, hogy a uralmuk alá került falvak lakosságának jelentős része - feltéve, ha túlélte a pusztításokat - helyén maradhatott vagy a harcok végeztével visszatelepülhetett.[5]

A török polgári igazgatás meglepően gyorsan megjelent a hódító sereg nyomában. Amint valamely falu behódolt, azonnal defterbe vétetett, vagyis lakosságát házanként összeírták, s terheit megállapították. Az új földesurak a helyi szokások szerint vetették ki adójukat, melyet természetesen jócskán megtoldottak. A tizedet most is természetben kellett fizetni, de lehetőség nyílott annak megváltására is. A harácsot és a többi központi adónemet pénzben hajtották be. A falvakat, melyet ugye nem laktak törökök, továbbra is a helyi önkormányzati szervek igazgatták, de ez természetesen nem jelentette azt, hogy a hatóságok ellenőrzése itt ne lett volna állandó.[6]

2.2. BOGÁCS A TÖRÖK ADÓÖSSZEÍRÁSOK TÜKRÉBEN

 Bogács is hódoltsági terület volt. Adója először 160, majd 400, egy 1582-es összeírás szerint már 500 forint volt. Fülek ostroma idején ismét 500 forintban állapodtak meg, de azt a lakosok nem tudták fizetni. Ezért leszállította a török 150 forintra az adót, de ezt sem bírta el a falu, s mivel 1593 óta csak a felét fizették a kiszabottnak, igen nagy félelemben voltak, hogy a török végképp felperzseli falujukat. Az állami adó összegét egyébként a következőképp állapította meg a török: ”Évenként ötven akcse dzsizje-adót fizet az, akinek ingósága 300 akcsét ér, vagyis aki házán, szőlején és földjén kívül, marháit, házán belül lelhető holmiját és hordaiban levő borát számítva, 300 akcse értékkel rendelkezik…”.[7] 300 akcse abban az időszakban pontosan 6 magyar forintnak felelt meg, tehát a török által kivetett adó pontosan megegyezik a magyar országgyűlés által 1547-ben telkenként kivetett rovásadó összegével.[8]

                Ugyanilyen súlyos terhet jelentett a lakosságnak a földesúr által követeltek, melyek jól nyomon követhetők a szandzsák-összeírások által. Ezek olyan kimutatások, melyek a bevételezhető kincstári jövedelmet összegzik. Rendeltetésüket tekintve leginkább az urbáriumokhoz hasonlíthatók, céljuk hasonló: írásban rögzíteni a lakosság szolgáltatás kötelezettségeit. Jellemzője, hogy ezek a kötelezettségek összesítve, tehát az egész településre együttesen kivetítve vannak nyilvántartásba véve, tehát e szolgáltatásokért a lakosok közösen feleltek.[9]  Ezek az összeírások számunkra azért rendkívül fontosak, mert képet kapunk településünk életmódjáról, arról, hogy milyen szerepet töltött be a földművelés, a szőlőtermesztés, hogy rendelkezett e megvámolható kereskedelmi forgalommal, hogy volt-e malma, milyen volt az állattenyésztése. Mivel a török nem adóztatta a szarvasmarha- és lótenyésztést, ezért erről nem kaphatunk információt, pedig mindenképpen jelentős szerepe lehetett. Az adatokból kirajzolódhat egyes tájegységek azonos termelési profilja és gazdasági erőviszonya.[10]

Bogács esetében egy 1570-es szandzsák-összeírást vehetünk alapul.[11] A falu ekkor a hatvani szandzsákhoz, ezen belül az egri náhijéhez tartozott. Később Jászberénybe fizették adójukat a helybeliek. A szandzsák-összeírás az adókötelesek név szerinti felsorolásával kezdődik. Bogácson húsz háztartás vétetett számba.[12] A török jövedelme tizedből és adókból 16900 akcsét tett ki. Ez részletekre lebontva így mutatott:

Kapu, 20                                               1000

Gyümölcstized                                          25

Búza, 470 kila                                      5640

Len- és kendertized                                 120

Kevert gabona, 375 kila                       2250

Tüzifa és szénadó                                    500

Musttized, 1500 pint                            4500

Menyasszonyadó                                       64

Puttonyadó                                               86

Csősztartási adó                                        40

Báránytized, 75 darab                           1125

Hordóadó                                                  45

Lencse                                                      35

Sertésadó                                                 370

Borsó- és babtized                                    75

Birtoklási adó                                            25

Káposzta- és répatized                              80

Pap István malma a Hord ér partján,

1 kerekű                                                     50

Fokhagyma- és vereshagymatized           62

A bírságpénzek fele                                   75

Méhkastized                                            733

 

A szandzsák-összeírások adatinak megbízhatósága gyakran megkérdőjelezhető, így érdemes lenne összehasonlítani az esetlegesen rendelkezésre álló magyar forrásokkal. Vizsgálatunk szempontjából azonban ezek az adatok is hasznos információkat közölnek.

Pontosan kirajzolódik az a kép, mely szerint a falu határának kihasználásában a gabona és a szőlő termesztésének jutott meghatározó szerep, melyekből jellemzően természetben kellett adójukat leróni. A búzát termesztették leginkább, közel másfélszer annyit, mint az összes más gabonafajtából. Fontosságát jelzi, hogy ára duplája volt a többi gabonáénak, ezért külön rovatba vették fel az összeírók.[13] Sajnos arról nincsen adatunk, hogy mekkora területeket bírtak a falu jobbágyai, így részletekbe menően nem lehet elemezni, de az mindenképpen bizonyítottnak látszik, hogy a falu földművelésében a gabona - elsősorban a búza - termesztése volt az elsődleges.

Bogács és környéke. Kiadta a kereskedelemügyi magyar királyi Minisztérium Budapesten, 1899Közel hasonló súllyal bírt a bogácsiak számára a szőlőművelés is. Pontosan ez az időszak az, amikor a szőlő- és bortermelés súlypontja áthelyeződött a Mátraalja, a Bükkalja és Tokaj-Hegyalja nagy hagyományokkal, kedvező földrajzi- és éghajlati feltételekkel rendelkező borvidékeire, hiszen a török elfoglalta az addigi legfontosabb szőlőtermelő borvidékeinket.[14] E virágzó időszakról így vallott Tolnai Dali János, miskolci tudós iskolamester és prédikátor visszaemlékezéseiben: „Az Avas oldalától, Miskolc mezővárosától Eger városáig több szőlő díszlett, több bort szűrtek, s a kalmárok több bort vásároltak, mint Tokaj és Patak vidékén.”[15]

A török számára is fontos volt a szőlő, s a belőle készült bor, ezt az is jelzi, hogy többféle adót is kivetett rá, így a musttizedet, a puttonyadót, de még a bor eladásából is jövedelemhez jutott, egyrészt a hordóadóból, másrészt a monopólium jövedelméből.[16] Bár a puttonyadó alapján kiszámítható, hogy mennyi szőlőművelés alá tartozó terület került adóztatás alá, de azt nem tudhatjuk, hogy a falu területén belül hol, mekkora területen, hogyan és milyen fajtákkal szőlészkedtek a bogácsiak.[17] Mindenesetre a környező falvak (Cserépfalu, Szomolya, Bükkzsérc, Tard) adatai alapján is kijelenthető, hogy hangsúlyos szerepet kapott és a lakosság egy részének megélhetést biztosított a szőlő művelése, a bor készítése.[18]

A kerti vetemények közül csak az került adó alá, mely eladásra került, a saját használatra termeltek nem voltak tehát adókötelesek. Ugyanez igaz a gyümölcsökre is. Bár a környékbeli falvak adatait összehasonlítva Bogács fizeti a legnagyobb gyümölcstizedet, a gyümölcs ekkori értékéről, fogyasztásának hangsúlyosságáról mégsem kaphatunk pontos képet. Ebben az időszakban ugyanis - sőt már előtte is, s utána még évszázadokig, egész pontosan az erdőkülönülések időszakáig - a gyümölcsfák nem a kertben álltak elsősorban, hanem a falu közterületein, legelőkön, ártereken, utak mentén és mindenekelőtt a közösségi erdőkben.[19] A 16-17. században nagyhírű volt a magyar gyümölcsészet, táplálkozáskultúránkban sokkal hangsúlyosabb szerepet töltött be, mint manapság, mondhatni, mindennapi ételeink egyike volt. A gyümölcs után járó tized mennyiségét sohasem tüntették fel, csak annak pénzbeli értékét. Az, hogy piacra került azt jelenti, hogy olyan mennyiségben termett Bogácson a gyümölcs, amely meghaladta a jobbágyháztartás szükségleteit, és ezáltal áruvá válhatott.[20]

Az összeíróknak számba kellett venni az apróbb állatok közül a méheket kasonként, a disznókat és a bárányokat. A báránytized a juhállomány szaporulatából adott tizedet jelenti, a bogácsiak által fizetett 75 bárány, illetve annak értéke azt jelzi, hogy jelentős állatállománnyal rendelkeztek, a környékbeli falvakhoz viszonyítva mindenképpen. Habár a nagyállattartásról itt nem kaphatunk képet, a fenti adatok bizonyítják Frisnyák Sándor azon véleményét, mely szerint a Bükkalja egyike Magyarország azon tájegységeinek, ahol a földművelés és az állattartás már a korai időktől közel azonos hangsúlyt kapott, s ez évszázadokig megőrződött.[21]

A sertések közül csak az egy évnél idősebbek után fizettek két akcse adót, bogácsi adataink csak a jobbágyháztartás szükségleteinek kielégítését feltételezik, hasonlóan a környező falvakhoz. Ellenben a háziméhek kasos tartása viszonylag nagy mértékű volt Bogácson, a környéken csak Tardon és Mezőkövesden méhészkedtek többen.[22]

A táblázatban szereplő adatok közül talán még a malomadót kell megemlíteni. Pap István egykerekű malma a Hord-ér partján működött. Mivel sem a kéziratos térképeken, sem egyéb más forrásokban e vízfolyás neve többé így nem szerepel, joggal feltételezhetjük, hogy azonos a ma Hórnak nevezett patakkal. Az, hogy évi ötven akcse volt az adója, azt jelenti, hogy e malom egész évben működött, ami azért érdekes, mert a későbbiekben többnyire időszakos járásúként jelzik e patak malmait.[23] 1631-ben a malom lapátjai már a török hasznára forognak, miután Bulyog Omár és Balogh Salo Bulyog török tisztek az egri várban megegyezést kötöttek a káptalan dékánjával a malom használatáról.[24]

Összegezve elmondhatjuk, hogy ezen összeírás adatai jól használhatóak, s bár nem nyújtanak részletes elemzésre lehetőséget, a kor és a falu általános gazdasági életéről hasznos tájékoztatást nyújtanak. Egyik legnagyobb értéke, hogy az egyes bevételi ágak háromévi átlagát kellett az összeíróknak nyilvántartásba venni,[25]tehát nem csak egy adott év esetleges jövedelmeit, hanem egy viszonylagosan állandót vehetünk szemügyre. Sajnos, - mivel nem volt adóköteles - a marha- és lótartás mértékéről itt semmilyen képet sem kapunk (nyilván az akkor élt bogácsiak emiatt nem voltak elkeseredve), de joggal feltételezhetjük tartásukat, fontosságukat, annál is inkább, mivel e korszakban, a magyarországi mezőgazdaságban a szarvasmarha tenyésztése volt a legfontosabb ágazat. Mindent összevetve az adatokból egy olyan kép rajzolódik ki előttünk, mely a bogácsiak 16. századi életét, határainak hasznosítását, a táj kiélését jól elénk tárja, s ami aztán a későbbi évszázadokban is többé-kevésbé jellemző maradt. Egyúttal látható azonban az is, hogy a török mértéktelenül igyekezett kizsákmányolni a falut mindenféle címeken kivetett adók és egyéb kötelezettségek által.[26] Jól mutatja ezt egy 1641-ből származó vizsgálat is, melyet országos rendeletre Borsod vármegye minden egyes járásában szolgabírák által végeztettek el. Célja az volt, hogy kiderítsék, hogy a zsitvatoroki békekötés óta mely falvakat hódoltatott meg a török, hogyan zsarolta ki adóját, mennyit tett az ki készpénzben és mennyit természetbeni szolgáltatásokban.[27] Bogácsról a következőket írja: „Eleitűl fogva mostanig tizedben voltak, de már most az a szolgálat számlálhatatlan, egyikünk az másikunkat kiváltjuk az szolgálattal, egy szóval esztendőnek harmadát az török uraknak szolgáljuk, portapénzt is valamikor magyar számára kérnek rajtunk, az török is mingyárt meg annyit veszen rajtunk.”[28] Ez adatok is bizonyítják, hogy a jobbágyság ott volt a legrosszabb helyzetben, ahol csak behódoltak a töröknek, s nem álltak kizárólagos uralmuk alatt. Ez a hódolt föld jogilag a király vagy Erdély fennhatósága alatt állt, ezért fizetett adót uralkodójának, és úrbért magyar földesurának, azonban emellett a török államnak és török földesurának szintén rendesen adózott.[29] E kettős adóztatás ínségre, nyomorra juttatta a falvak lakóit, melynek következtében a népesség csökkent, a gazdasági állapotok vészesen lehanyatlottak. Egy 1685-ös összeírás a lakott és a pusztán álló házak számáról tudósít. E szerint Bogács falujában 9 házban laktak, de 11 ház pusztán állott. A környékbeli falvak sem nyújtanak szívderítőbb képet: Bükkzsércen 8 lakott és 12 lakatlan, Cserépfaluban 6 lakott és 10 lakatlan, míg Tardon 6 lakott mellett 34 lakatlan házat vettek számba.[30]

2.3. ÚJRATELEPÜLÉS ÉS ÚJJÁÉPÜLÉS A TÖRÖK HÓDOLTSÁG UTÁN

A török kiűzése, majd a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári béke után egy új korszak nyílt Magyarország politikai és gazdasági életében egyaránt. Megindult a kultúrtáj rekonstrukciója, a benépesítés, a terület- és gazdaságfejlesztés.[31] A 18. század eleji állapotokról az 1715. és az 1720. évi országos összeírások segítségével tájékozódhatunk. Az 1715-ös adóösszeírás célja az volt, hogy előkészítse a portális adóról a földadóra való áttérést.[32] Bogácsnál a következőt állították:[33]

Nemes                                  0

Magyar                                13

Szántóföld          72,5 köblös

Mezővárosi polgár               0

Német                                   0

Irtvány

Jobbágy                                0

Tót vagy ruthén                    0

Rét                        39 kaszás

Zsellér                                  0

Szerb-horvát                         0

Szőlő                     21 kapás

Taksás, szabados                13

Oláh                                      0

 

Egyéb                                   0

 

 

Az 1715. évi összeírás adatai ellen panaszt nyújtottak be a megyék és a városok, mivel sokallták a rájuk kivetett portaszámot. Az udvar viszont éppen az adó emelésének reményében adott helyt a panasznak, s ezért 1720-ban újabb összeírást rendelt el.[34]

Így festett öt évvel később a falu:[35]

Nemes                                  0

Magyar                               17

Szántóföld         141,5 köblös

Mezővárosi polgár               0

Német                                   0

Irtvány

Jobbágy                              17

Tót vagy ruthén                    0

Rét                        31 kaszás

Zsellér                                  0

Szerb-horvát                         0

Szőlő                     27 kapás

Taksás, szabados                  0

Oláh                                      0

 

Egyéb                                   0

 

 

 

Jellegzetes bogácsi ház. Benedek Csaba felvétele, 2002A fenti összeírások a népesség ijesztő csekélységét, a vagyonosság nagyméretű lehanyatlását (mindkét összeírásban a falu nem rendelkezett jövedelemmel sem malomból, sem mészárszékből, sem kocsmából, sem iparból, sem kereskedelemből és sem más egyéb forrásból) és a ténylegesen művelés alatt álló területek nagyfokú lecsökkenését mutatják, ami annak köszönhető, hogy e terület gyakorlatilag a mohácsi vész óta harcok és ostromok állandó helyszíne volt.

Az 1715-ös összeírásban még taksás, szabados jogállásúként említik a bogácsiakat, 1720-ban pedig már jobbágyként. Az első felmérés idején a megye tulajdonképpeni jobbágyságának csaknem fele taksás volt, ez jelzi igazán a gazdasági rendezetlenséget. Sok helyütt még osztatlan volt a szántó és a rét, nem volt a telekhez csatolva. Fordulóról is csak néhány helyen tettek említést, vagyis a lakosok annyit szántottak fel, amennyit bírtak, s akkora legelőt használhattak, amennyi jószáguk éppen volt. Úgy tűnik, hogy 1720-ra rendezték a bogácsiak viszonyukat a földesúrral, ezután a pénzbeli haszonbér, a taksa helyett már úrbéres terhek fejében művelték meg a földet.[36]

A megyében felmért községek gazdasági állapotáról az összeírók gyakran megjegyzéseket tettek, melyek leginkább a határok műveletlenségéről szóltak, valamint arról, hogy az adott falu lakatlan vagy mindössze egy lakója volt, de az is el akart költözni. Ha pedig lakták a települést, akkor többnyire napszámból éltek.

A 18. század elején még általánosan elterjedt volt a földközösség. A falvak egy része az évenkénti nyilas osztást használta, azonban ott, ahol olyan nagy volt a határ a lakosság számához viszonyítva, mint például Mezőkövesd, Bogács, Tard községekben, az 1715. évi összeírás szavait használva: „minden esztendőben, a lakosok kényük szerint más és más területet kiválasztván, azt maguk közt felosztani szokták.”[37] Tehát ekkor még olyan kevesen laktak Bogácson, hogy nem volt szükség fordulókra, a szántóföldi művelés évről évre a bogácsi határ más részére költözött. Hiába mutatott az öt évvel későbbi felmérés már kétszer annyi földmegmunkálást, a lehetőségekhez mérten bizony siralmas képet festett erről az időszakról. A kaszált rét csökkenése ráadásul az állatok számának apadását is feltételezi. Más a helyzet a szőlőtermeléssel. A bortermelés ezen a tájon ezekben az időkben már fontos szerepet játszott, minőségben és mennyiségben egyaránt kielégítő eredményeket produkált, ezért a lakosság igen nagy buzgósággal fogott neki a pusztán maradt szőlők újjáültetéséhez. A bor fontosságát jelzi az is, hogy az összeírók még az adómentes szőlőket is számba vették. Fontos megjegyezni, hogy a megye területén ekkor a szőlők több mint a fele nem helybeli lakosok vagy nemesek kezén volt. A megjegyzésekből kiderül, hogy számos falu új ültetvényekkel gyarapodott. A bogácsiak 1715-től kezdték művelni új telepítvényüket.[38] Az összeírók megjegyzései szerint a termés mennyiségileg ugyan még nem nagy, de a minősége kiváló. Látható tehát, hogy a szőlészet ezen a vidéken 1715. után újabb lendületet vett.




[1] Bulla Béla- Mendöl Tibor 1999. 67.

[2] Bulla Béla- Mendöl Tibor 1999. 68.

[3] Bertényi Iván- Gyapay Gábor 1997. 216.

[4] Bertényi Iván- Gyapay Gábor 1997. 216.

[5] Bertényi Iván- Gyapay Gábor 1997. 219-220.

[6] Bertényi Iván- Gyapay Gábor 1997. 220-221.

[7] Káldy- Nagy Gyula 1970. 23.

[8] Káldy- Nagy Gyula 1970. 24.

[9] Káldy- Nagy Gyula 1970. 11-21.

[10] Bayerle Gusztáv 1998. 8-9.

[11] Bogács a hatvani szandzsák 1550. évi adóösszeírásában nem szerepel, a környező települések közül is mindössze Szomolya és Mezőkövesd.

[12] Bayerle Gusztáv 1998. 130-131. Bogács faluban az adókötelesek név szerint: Máté Borbás, Angyal Tamás, Nagy Miklós, Nagy Mátiás, Szabó Bertalan, Varga Pétör, Garai György, Varga Benedik, Varga Borbás, Iskura János, Jó András, Lukács Balázs, Varró Benedik, Varró Gergel, Képíró András, Feles Alberd, Horvát Benedik, Mészáros Simon, Hegedus Lukács, Garai János.

[13]  Káldy-Nagy Gyula 1970. 27.  A tized szemmennyiségét török mértékkel vették nyilvántartásba. Ez a kila vagy kile. Eredetileg űrmérték volt, ezért más arányszáma volt a búzának és más a többi gabonának. Egy kile búza Isztanbulban 25,65 kilogrammnak felelt meg, míg az árpa mérésénél ugyanez 22,25 kilogramm volt.

[14] Frisnyák Sándor 1999. 44.

[15] Nagy Tibor 1963. 34.

[16] Káldy-Nagy Gyula 1970. 30-33. A musttized mennyiségét mindig magyar űrmértékkel, pint (1,69 liter), illetve cseber (42,42 liter) szám vették nyilvántartásba. A monopólium két hónapig és tíz napig tartott egy adott év bármely időszakában, ezalatt a jobbágy nem adhatta el a borát. A hordóadót a más helyről hozott és eladott borra vetették ki, minden hordó után 15 akcsét voltak kötelesek leróni.

[17] Káldy-Nagy Gyula 1970. 30-31. A puttonyadót szüretkor tartoztak fizetni a jobbágyok, de e szokás nem mindenhol alakult ki. Lényege az, hogy a földbirtokosnak minden szőlőterület után egy-egy kosár szőlőt, illetve ennek váltságaként két-két akcse kosárpénzt kellett adni.

[18] Bayerle Gusztáv 1998. A könyvben szereplő adóösszeírások szerint a fent jelzett falvak közül csak Tardon fizettek több mustadót, a többi településen jelentősen elmaradtak ettől.

[19] Andrásfalvy Bertalan 2001. 514.

[20] Andrásfalvy Bertalan 2001. 514-517.

[21] Frisnyák Sándor 1999. 19.

[22] Káldy-Nagy Gyula 1970. 35. Tizedet pergetéskor kellett adni. A tized ahhoz a földhöz tartozott, ahol a kasok álltak. A méhkastized kivetése a következőképp történt: tíz méhkasból egy, öt méhkasból fél kas, ha ennél is kevesebb volt, kasonként két akcsét kellett fizetni. Az összeírásokban mindig csak a megváltott kasok pénzbeli összege szerepel.

[23] Például Vályi András 1796. 232-233.

[24] Heves Megyei Levéltár. Egri káptalan magánlevéltára. Nagypréposti iratok I. Num. 8. Div. 2. Fasc. 4. Frustum 10.

[25] Káldy-Nagy Gyula 1970. 27.

[26] Meg kell jegyezni, hogy a kettős adóztatás alatt lévő falvak gyakran szenvedtek a magyar földesúr visszaéléseitől is. Jól példázza ezt: Heves Megyei Levéltár. Egri káptalan magánlevéltára. Nagypréposti iratok I. Num.8.Div.2. Fasc.4.Frustum 6. Fent jelzett, 1582-ből származó irat arról tudósít bennünket, Hogy Kolonich Bertalan egri várkapitány, Korláth Kristóf és Ujszászy Lőrinc várnagyok az egri káptalan Bogács, Szomolya, Ábrány és más káptalani falvak lakóit mészégetéshez szükséges fa vágására kényszeríttették, annak ellenére, hogy ezek a jobbágyok az ingyenmunka kötelezettségüket már korábban pénzen megváltották.

[27] Borovszky Samu 1909. 264-268.

[28] Borovszky Samu 1909. 272.

[29] Acsády Ignác 1948. 256-258.

[30] Borovszky Samu 1909. 272.

[31] Frisnyák Sándor 1999. 55.

[32] Román János (szerk.) 1971. 77. Az összeírás általában csak a földdel rendelkezőket veszi számba, a földesúri cselédséget nem. Azokat a rétegeket, amelyek földdel nem bírtak, kereskedelmi vagy ipari foglalkozást nem űztek, figyelmen kívül hagyták, még akkor is, ha esetleg háztulajdonnal rendelkeztek.

[33] Magyarország népessége a Pragmatica Santio korában. 1896. 41.

[34] Román János (szerk.) 1971. 77-78. Ez az összeírás pontosabban határozza meg az adózók körét és a művelés alatt álló szántóföldek nagyságát.

[35] Magyarország népessége a Pragmatica Santio korában 1896. 43.

[36] Magyarország népessége a Pragmatica Santio korában. 1896. 319-321.

[37] Tagányi Károly 1894. 207.

[38] Magyarország népessége a Pragmatica Santio korában. 1896. 321-323.

Módosítás dátuma: 2012. március 25. vasárnap, 08:28