A KARCAGI MÚZEUM ÉS A NAGYKUN ÖNTUDAT

2012. május 01. kedd, 00:00 Örsi Zsolt
Nyomtatás
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

A karcagi múzeum és nagykun öntudat[1]

Manapság gyakran használunk az élet minden területén idegen szavakat. Sokszor annyira belelendülnek egyesek ebbe a divatba, hogy az egyszerűbb, de néha a tanult ember is csak kapkodja a fejét egy—egy mondat hallatán. Nyilván nem kell teljesen száműzni a tudományos közéletbÅ‘l ezeket a kifejezéseket, de túlzásokba sem sza­bad esni. Magam is részt vettem már olyan elÅ‘adáson, ahol annyira túlsúlyba kerültek az idegen szavak és kifejezések, hogy a hallgatóság ezt megelégelve beszélgetésbe kezdett. Én sem szeretem, ha egy szöveg hemzseg az idegen szavaktól, pedig jól tudom, néhány tudományos iskolában ez alapkövetelmény. Ha belegondolunk, szinte minden idegen szónak megvan a maga magyar jelentése is. A magyar nyelv azért tudott fennmaradni több ezer éven keresztül, mert mindig meg tudott újulni, mindig alkalmazkodott a kor kihívásaihoz. Az elvont fogalmakat, de a hétköznapok tárgyait, cselekedeteket is egyértelműen ki tudta fejezni. Ezért nem értem, sokszor miért kell túlzsúfolni beszédünket idegen szavakkal. Ennek egyik jó példája az identitás szó, amelynek több magyar megfelelÅ‘je is akad. Széchenyi István már 1831-ben használta az ennek megfelelÅ‘ öntudat szót —a Nyelv Újító Szótár tÅ‘le származtatja ezt a kifejezést.[2]

De nézzük meg közelebbrÅ‘l, mit is takar e fogalom, milyen jelentéstartalommal, jelentéstartalmakkal bír! Már itt elöljáróban kijelenthetjük Huseby-Darvas Éva után, hogy: „nélkülözzük a nehezen megragadható identitás fo­galom átfogó és általánosan használható definícióját".[3] Igen, ismét itt az identitás-fogalom, pedig ez a szó egészen 1950-ig nem volt használatos a társadalomtudományok­ban. A magyarban sem, de a külföldi szakirodalomban sem volt ismert. Erik Erikson vezette be az észak-amerikai népekkel kapcsolatban, és a hatvanas évek végéig szinte csak Å‘ használta e kifejezést.4 1968-ig hiányzott minden jelentÅ‘sebb társadalomtudományi szótárból, enciklopédiá­ból, hogy aztán hatalmas karriert fusson be. KözbevetÅ‘leg jegyzem meg, hogy a Magyar Néprajzi Lexikon címszavai között nem találjuk meg az identitás kifejezést és az öntudatot sem.

A különbözÅ‘ társadalomtudományi szakágak: szocioló­gia, pszichológia, antropológia és még folytathatnánk a sort, mind-mind egy önálló, egymástól kissé eltérÅ‘ meg­határozást adott, fogadott el az öntudatra, sÅ‘t a tudomá­nyokon belüli iskolák, irányzatok is többféleképpen defi­niálták a szót. Ezeknek a bemutatására most nem vállalkozhatom, mert tematikailag és terjedelmileg is szét­feszítené az elÅ‘adás kereteit. Annyit azonban le kell szö­geznünk, hogy többféle öntudat létezik egymás mellett. Itt elég csak arra utalnunk, hogy van egyéni és közösségi öntudat is.

Jelen esetben épp a közösségi öntudatot kell megvizs­gálnunk, hiszen egy jól körülhatárolható társadalmi cso­portot vizsgálunk, illetve ennek viszonyát egy sajátos in­tézményhez: a múzeumhoz. Mit közvetít az egyik a másik­nak, milyen viszonyrendszerben vannak egymással?

A közösségi öntudatnak vannak azonban jól meghatá­rozható, jól körülírható formái: a közös nyelv, a közös történelmi múlt, a közös kultúra, a közös eredettudat. Ezek az alappillérei a közösségi öntudatnak. Ha valamelyik sérül, akkor az azt jelzi, hogy a közösség válságban van. A néprajzosoknál bevett szokás, hogy a kutatás helyszínére érve az elsÅ‘ út a temetÅ‘be vezet. Nemcsak azért, hogy a tÅ‘sgyökeres családneveket feljegyezzék, hanem azért is, mert a temetÅ‘ pontosan mutatja a falu képét. Ha gazos, elhanyagolt sírokkal van telve a sírkert, akkor az azt jelzi, hogy a helyi közösség szétesett, atomizálódott, tehát itt valami nincs rendben. Ha viszont a sírok gondozottak, a temetÅ‘ tiszta, akkor itt egy egészséges, működÅ‘ közösség lakozik. Tehát az Å‘sök tisztelete, vagy annak hiánya, mint egy barométer, jelzi a közösség állapotát.

A közös nyelv a Nagykunságban ma már a magyar, de a 13. századi beköltözéskor még a kun volt, amelyet csak töredékeiben ismerünk. A kunoknak ugyan, mint a legtöbb sztyeppei nomád népnek, írásbelisége nem volt, ha volt is, igen ritka lehetett, hisz nem maradt ránk egyetlen emlék sem errÅ‘l. Ezeknek a töredékeknek máig megmaradt két eleme: az ún.Codex Cumanicus, azaz a Kun Kódex két fe­jezete. A Tolmácsok könyve és a HittérítÅ‘k könyve, illetve a késÅ‘bbiekben gyűjtött folklór és helynév-adat. (Moszk­vai Kódex) A Codex Cumanicusra vonatkozó irodalom igen gazdag: Kuun Géza, Ligeti Lajos, Györffy György, Németh Gyula mellett számos nemzet nyelvészei is alapo­san tanulmányozták a kódexet.[5]

A kutatások legfÅ‘bb megállapításai a következÅ‘k: a kun nyelv nem mutat egységes képet a két rész alapján, a Tolmácsok Könyve egy archaikusabb, régebbi képet tár elénk, míg aHittérítÅ‘k könyve egy késÅ‘bbi állapotot tükröz, tehát két nyelvjárás anyaga található benne. Szá­munkra a legérdekesebb részlete a kódexnek a második részében található önelnevezés. E szerint a kunok atatar- til szót használták saját névként, önmaguk megjelölésére.

A kutatók szerint a kódex elsÅ‘ része valószínűleg olasz kereskedÅ‘k számára készült. Ez háromnyelvű (latin, per­zsa, kun) szójegyzéket, valamint nyelvtani alapismereteket is tartalmaz. A második rész kun nyelvű glosszákat, kunra fordított egyházi szövegeket és kun találós kérdéseket tar­talmaz.

A nyelv „élÅ‘" részét képezik a máig fennmaradt határ­nevek, helységnevek. Említsünk meg néhányat példának okáért:Bengecseg, Kormáncsok, Orgonda, Tarattyó és magaKarcag is.

A második része szájhagyomány útján ránk maradt szö­vegek: gyermekmondóka és a kun miatyánk. Ezeket a rég­óta használt és ezért eltorzult, már az elmondójának értel­metlen szövegeket Mándoky Kongur István rekonstruálta.[6]Ez a kun nyelvemlék a késÅ‘bbiekben nagyon ismert lett, hiszen, mint Å‘seink nyelve, a ránk hagyományozódott imádság erÅ‘sítette az öntudatot. Tisztában voltak ezzel ele­ink is, és Kunságszerte az iskolákban kötelezÅ‘en taní­tották.

A harmadik része a kun eredetű szavaink:kalauz, árkány, kamcsi, barág stb.

Az, hogy a kunoknak önálló nyelvük lett volna, a ko­rábbi idÅ‘kben nem volt ilyen egyértelmű, hiszen voltak olyan tudományos emberek, például Jerney János, Gyárfás István, Szentesi Tóth Kálmán, akik azt vallották, hogy a kunok magyarok, és nyelvük is magyar kellett, hogy legyen.7 Ezt az álláspontot napjainkra sikerült megcáfolni és tudományosan bebizonyítani az ellenkezÅ‘jét.

A kun nyelv megszűnésére pontos adattal nem rendel­kezünk, hiszen ez egy hosszabb folyamat volt. Legvaló­színűbbnek a 16—17. század fordulója tűnik. Az bizo­nyos, hogy az 1500-as évek elsÅ‘ felében még használták, még élt a nyelv, hiszen a kun miatyánk is ezt támasztja alá, ami egy protestáns ima kun fordítása. Ez 1517 elÅ‘tt sem­miféleképpen nem keletkezhetett, de azt is tudjuk Tóth DezsÅ‘ munkája nyomán, hogy a Kunságban az 1530-as évek végén terjedt el az új hit.8 Ugyanerre a következte­tésre juthatunk Sigmund Herberstein útleírása alapján is, aki az 1551-es magyarországi látogatása során ezt írja a kunokról:„egy tatár nyelvjárást beszélnek". Mivel Her­berstein oroszországi tartózkodása alatt hosszasan idÅ‘zött a tatárok között, megállapítását bizonyosan elfogadhatjuk.9

A nyelv, a kun nyelv tehát kiválóan alkalmas volt az Å‘siség, a folytonosság, a kun öntudat életben tartására, megerÅ‘sítésére. Különösen igaz ez a redemptiot közvet­lenül megelÅ‘zÅ‘ idÅ‘szakra, hiszen ekkor válik fontossá az eredet, a kun folytonosság igazolása az egykori szabadság­jogok visszaszerzéséért indított harcban. Hiszen ahol már megtapasztalták a szabadságot, a könnyebb életet, amelyet jogtalanul elvettek, természetesen igyekeztek visszasze­rezni. Ez a szabadságvágy hihetetlen erÅ‘ket mozgósított minden elzálogosított területen. Ez a — nyugodtan mond­hatjuk — harc azonban sok testben és lélekben erÅ‘s embert kívánt, hiszen egyrészt a gazdaságot kellett megerÅ‘síteni, elÅ‘ kellett teremteni a megváltakozás anyagi alapját, más­részt ennek a szellemi hátterét is ki kellett alakítani.

A Kunság népének közös eredettudatát erÅ‘sítette a kun nyelvű miatyánk. Ekkorra azonban valószínűleg több volt a betelepült, mint az Å‘slakos. A beköltözötteknek is ér­dekük volt a kun hagyományok átvétele, hiszen ezáltal vál­hattak a privilégiumok haszonélvezÅ‘ivé, azaz a megválta­kozás résztvevÅ‘ivé. Ahogyan Szilágyi Miklós fogalmazza meg: „Ne feledjük: a redempció nem csupán a vezetÅ‘ réteg, az ideológiai eszközökkel is manipuláló „helyipoli­tikai elit" műve volt — valóban tömegeket mozgósított! Mindazokat, akik vállalták a Jász-Kun Kerületek 500.000 forintnyi, s településekre, majd gazdaságokra lebontott váltságösszegének a megfizetését. Mozgósította a (vélhe­tÅ‘en) túlnyomó többségben lévÅ‘ beköltözÅ‘iteket — más megyékbÅ‘l ide szökött jobbágyokat — is, azokat tehát, akik sajátjukká lényegítették, mert érdekük így kívánta, a kun eredethagyományt. Mely — mint létezÅ‘ tudati elemekbÅ‘l, de nem az itt lakókra általánosan jellemzÅ‘ etnikus identi­tásból tudatosan konstruált ideológia — eleve nem ered­ményezhetett a kun származékokra is, a beköltözÅ‘itekre is egyformán érvényes, mindannyiuk által fenntartás nélkül elfogadott származás-magyarázatot. Ezért lehetett egy­szerre jellemzÅ‘ kétféle, egymással összebékíthetetlen értel­mezés a kunok nyelvérÅ‘l. Egyrészt a magyartól idegen nyelvként megkülönböztethetÅ‘ kun nyelv valamikori meg­létének bizonygatása egyetlen szövegemlékkel. (A táj­szavak kun eredetérÅ‘l ui. csak azóta s oly mértékben tud­nak, amióta s amennyire a modern turkológia érvei popu- larizálódtak.) A kun Miatyánk szövegét viszont nemcsak a kun származékok használhatták/használták fel igazolás­ként: bárki számára megtanulható volt, hiszen tanították. Tudatos választássá egyszerűsödött tehát, ha valaki ezzel akarta bizonyítani a maga „ kun " mivoltát. Másrészt pedig a kunok magyar nyelvűségérÅ‘l szóló fentebbi gondolatme­net elfogadása. Mely, bármennyire spekulatív gondolati konstrukció, a napi tapasztalatokkal könnyen egyeztethetÅ‘ („magyarul beszélünk") és a magyar identitással sem ellenkezik („ha magyarul beszélünk, csakis magyarok lehetünk") ".10

A keletrÅ‘l jött népelemek sorában nem az elsÅ‘k voltak a kunok, bár Å‘k is több hullámban érkeztek, legutoljára Má­tyás király uralkodása alatt, aki a Csepel szigeten telepí­tette le Å‘ket, a nagy többség azonban a 13. század folya­mán a tatárjárást követÅ‘en telepedett le Magyarországon.

Ezt az új hazát, a Nagy Magyar Alföld középsÅ‘ részét lakták be, tették otthonossá az új honfoglalók, a kunok. Ehhez azonban hatalmas természet-átalakító munka kel­lett, hiszen a bejövetelkor a tatárjárás pusztításait követÅ‘en jórészt műveletlen, elvadult területekkel találkoztak, azaz szinte nyerstájjal. Ezt formálták több száz éven keresztül olyanná, amilyennek ma ismerjük. Ennek az idÅ‘szaknak azonban voltak építÅ‘ és romboló szakaszai. Ahogyan az ember formálja a tájat, a táj is formálja az embert.

A kultúrát, annak jellegét az emberi és természeti viszo­nyok határozzák meg. A táj helyi és helyzeti energiái által különbözÅ‘ közösségek jönnek létre. Közösségeket azon­ban történeti tényezÅ‘k is létrehozhatnak, így a kunok is egy történelmi esemény kapcsán, a mongol hódítás miatt váltak Magyarország lakosaivá. Ezek a közösségek azon­ban nem függetlenek egymástól, mint ahogyan az egyes tájakat sem szemlélhetjük önmagukban: tehát a táj és em­ber szoros kapcsolatban van.

Ahogyan a természet sem homogén — a síkságok és hegységek váltakoznak, ezeket folyók tagolják, a száraz­földet tengerek és óceánok fogják körül —, úgy az embe­rek csoportjai sem egységesek. Az emberiség is népekre tagolódik, és a népeken belül is eltérÅ‘ csoportokat figyel­hetünk meg. A népi kultúrán belüli eltéréseket a néprajz­tudomány történész és geográfus szemlélettel közelíti meg, így táji-történeti tagolódásról beszélünk. E felosz­táson belül különbözÅ‘ néprajzi csoportokat különböztet­hetünk meg, mint például: jászok, kunok, palócok, szé­kelyek stb.[11]

ValószínűsíthetÅ‘, hogy a honfoglaló kunok műveltség­beli eltéréseket mutattak. Nemzetségeik külön szállásterü­leteken telepedtek le, ahol a kultúraváltás és a különbözÅ‘ földrajzi környezet, újabb, más jellegű különbségek kiala­kulását eredményezte. A stabil, megült középkori népes­séget a török háborúk zilálták szét teljesen. A magyar nyelvű lakosság az ország déli és középsÅ‘ részérÅ‘l szinte teljesen eltűnt, a kunságon a Pentz-féle összeírás mind­össze 78 karcagi és 30 kunmadarasi gazdát talált.[12]

A háborúk végével erÅ‘teljesen megváltozott az etnikai határvonal a magyarság rovására. A 18. század folyamán alakult ki az a műveltség, amelyet ma népi kultúrának nevezünk. A lakosság növekedése, az új növény- és állat­fajták elterjedése egy másfajta életstílust alakított ki, amelyben központi helyet foglalt el a munka, ami a tár­sadalom nyomására erkölccsé vált. így nemcsak a la­kosság ma ismert táji-történeti tagolódása alakult ki ekkor, hanem a paraszti kultúra elemei is ekkor kristályosodtak ki. A stabilitás kedvez a közösségeknek: kialakulnak a földművelÅ‘ kultúrák, a lakosság állandósul, megindulnak és kifejlÅ‘dnek az endogám kapcsolatok más falvak lakói­val, ezzel párhuzamosan a nagytáji kapcsolatok is megerÅ‘­södnek, állandósulnak. A tájalakítás tovább fokozta a kul­túra egységesülését.[13]

A magyarság népi műveltsége alapjaiban egységes ké­pet mutat, de változatokban él. Ezt jól tükrözi a nyelv. KülönbözÅ‘ nyelvjárások jellemzik a magyarságot, de ért- hetetlenségig fokozódó különbséget nem találunk, mint más nemzeteknél. Az egységesnek tűnÅ‘ kultúrát köze­lebbrÅ‘l szemlélve észrevehetÅ‘ek azok a másságok, ame­lyek kisebb-nagyobb csoportokat elválasztanak egymás­tól. Ezen közösségek kulturális másságát, ennek jellemzÅ‘ jegyeit igyekezett a néprajz feltárni. Ezek a jegyek az idÅ‘k folyamán azonban átalakultak. Noha a parasztság kultú­ráját egyfajta statikussággal jellemezhetjük, ez a megálla­pítás korántsem helytálló. A paraszti kultúra állandó moz­gásban van, és ez a mozgás az I. világháború után vett nagyobb lendületet, amikor a hagyományos közösségek értékrendjét feldúlták az események. A paraszti kultúra vereségét a téeszesítés jellemezte, amikor erÅ‘szakkal vit­ték az embereket a közösbe. Ekkor indul meg egy nagy­arányú elvándorlás faluból városba (elsÅ‘sorban a kulák- listára tett személyek). A konszolidálódás folyamán megnÅ‘ a háztáji jelentÅ‘sége, amely nem engedte, hogy a parasztság teljesen eltűnjön a társadalomból.

A paraszti kultúra mindig lokális jellegű. Ez a helyhez kötöttség azonban mindig csak egy adott közösségre vo­natkoztatható, amelynek megvannak a saját határai. Ezen határvonalak kijelölése sokszor igen nehézkes és bizonyta­lan. A határokon túl az ismeretlenek megbízhatatlanok, gyakran fantasztikumokkal keverednek. A tudás térben ugyan beszűkül, de mélységében végtelennek tűnik. Tehát egy térben jól körülhatárolt területet a paraszti közösség tagjai igen jól ismernek, ugyanakkor teljes ismeretanyag­gal rendelkeznek környezetükrÅ‘l. Ez a belenevelÅ‘déssel szerzett halmazszerű tudásanyag a lokalitás felcserélésével az egyik pillanatról a másikra semmivé válhat. Ezek a cserék a paraszti életben legtöbbször erÅ‘szak hatására történnek.14

A tájhoz kötöttség a századfordulón jellemzÅ‘ legin­kább. De mára ez a kép teljesen átalakult. Ezen metamor­fózist egy egyedi példán, a kunok öntudatának alakulásán kísérhetjük figyelemmel. Maga a megnevezés: a kun, az idÅ‘k folyamán nem változott ugyan, de mögöttes érzések, a tartalom igen. Történelmi koronként más-más jelentés­tartalommal bírt. A következÅ‘kben ezt tekintem át rövi­den, Szabó László jászokról írott munkájának útmutatásai alapján.15

Az etnikai tudat kora

A kunok 1239 húsvétján kértek bebocsátást az ország­ba, és IV. Béla, aki személyesen fogadta Å‘ket a Radnai hágónál,„kijelölte egyik fÅ‘emberét, hogy vezesse be Å‘ket egészen az ország közepibe" írta a tatárjárás krónikása,

Rogerius váradi kanonok. A tatár veszedelem elÅ‘tt azon­ban elhagyták az országot, és csak 1246-ben települtek be ismét. A kunok közössége 1279-ben kollektív kiváltságot kapott, és ez tette lehetÅ‘vé, hogy könnyebben be tudjanak illeszkedni a Magyar Királyságba. IV. László 1279. augusztus 9-én kiadott privilégiumlevele tartalmazta az I. és II. kun törvényt, melyben összefoglalták a kunokra vo­natkozó rendelkezéseket. A törvény szabályozta a bírás­kodást, a birtokjoggal kapcsolatos kérdéseket, kijelölte a kunok szálláshelyeit. Kimondták, hogy a kunok a neme­sekhez hasonló jogokat élveznek, és kötelesek a királlyal hadba vonulni. Ezért fel kell hagyniuk pogány szoká­saikkal, és keresztény erkölcsök szerint kell élniük. Ez az alaptörvény, amelyet idÅ‘rÅ‘l idÅ‘re megújítanak a magyar királyok, és ez az alapja a késÅ‘bbi megváltakozásnak is. A jászok, akik a késÅ‘bbiek folyamán válnak fontos ténye­zÅ‘kké, szintén ekkor települtek be a kunok segédnépeként. Kultúrájuk és nyelvük is különbözött a kunokétól, de a közös történelem, a közös sors napjainkig megÅ‘rizte az egymáshoz való kapcsolódást. Ebben a korban tudatuk két komponensbÅ‘l tevÅ‘dik össze, egyrészt etnikai, azaz Å‘k mások nyelvileg, kulturálisan különböznek a magyaroktól; másrészt történeti, amely a kiváltságok elnyerése után jelent meg. Tehát származástudat és életmódbeli különbö­zÅ‘ségek alapján határolják el magukat a környezÅ‘ ma­gyarságtól. Eleinte tehát csak mint nép különültek el, így csak az etnikai tudat a meghatározó, és csak késÅ‘bb, 1279 után jelenik meg egy történeti jogi tudat, amely fokozta az elkülönülést a magyarságtól. A privilégiumok kivívása után, amely meghatározta a kunok helyzetét az országban, egyfajta mozgalommá vált azok megvédése, illetve újab­bak megszerzése.

A közjogi tudat kora

A következÅ‘ évszázadokban a kunok helyzete megszi­lárdul a Magyar Királyságban. A rendi társadalom kiala­kulása a kunokat is érintette. Felbomlottak a nemzetségek, a vér szerinti szervezÅ‘dést egy területi alapú szervezet váltotta fel. A bíráskodási és közigazgatási jogok a székek hatáskörébe kerültek, amelyek a magyar vármegyerend­szertÅ‘l teljesen függetlenül működtek. Ezen egységek élén a kapitányok álltak. A Nagykunságot elfoglaló Olas kun nemzetség területének Kolbáz-szék (1440) lett a központja, míg a kiskunsági területeken három,Kecskemét-szék, Mizse-szék, Halas-szék alakult, a Csanád megyei Kór nemzetség szállásterületén pedig Szentelt-szék vette át az irányítást.

A kunok megtelepedése a 15—16. századra befejezÅ‘­dött. Az életmódváltással, a letelepüléssel, a nomadizmus felhagyásával beolvadásuk is elkezdÅ‘dött. Nyelvüket, műveltségüket lassan felcserélték a magyarral. Az egykori kun kultúrának csupán néhány szegmense élte túl ezt a hatalmas változást. Ezzel párhuzamosan átalakul törté­nelmi tudatuk is, hiszen a nyelv és kultúraváltással egyre közelebb kerülnek a magyarokhoz, egyre inkább magyar­nak érzik magukat. Ez a beolvadási folyamat — ki kell emelnünk — nem felülrÅ‘l jött erÅ‘szakkal történt, hanem önkéntes asszimiláció volt. Ebben az is közrejátszhatott, hogy az eredeti „Å‘slakos" kun lakosság létszáma a folya­matos hadakozások miatt lecsökkent, és a hiányt magyar szökött vagy önkéntesen beköltözÅ‘ jobbágyokkal pótolták. Azt, hogy ebben a folyamatban milyen szerepe volt a kun szállások között megbúvó magyar falvaknak, még nem tudni.

Ekkoriban térnek át ténylegesen a katolikus hitre, hogy rövid idÅ‘n belül, aló. század elsÅ‘ harmadában egységesen ott is hagyják azt a reformáció miatt. A református vallás aztán olyannyira az öntudat részévé válik, hogy az el­lenreformáció idején beköltöztetett római katolikusokat nem látták szívesen, nem is vegyültek velük, amit az is jelez, hogy külön városrészben laktak, külön temetÅ‘be temetkeztek, és a huszadik század elsÅ‘ harmadáig nem is házasodtak velük. Még késÅ‘bb is megszólták református részrÅ‘l a katolikussal egybekelÅ‘ embert. Mindenki elÅ‘tt ismert a kifejezés: „nyakas kálvinista ", ami arra a lélek­tani, mentalitásbeli dologra utal, hogy a kun ember nem enged vélt vagy valós igazából semmi áron. A vallás tehát egy új öntudati elemet épített be az itt élÅ‘kbe, az állha­tatosságot.

Míg ezek a társadalmi folyamatok lejátszódtak, azalatt a kunoknak sikerült tovább szilárdítaniuk közjogi helyze­tüket, amelyeket a régi kiváltságok többszöri megerÅ‘sítése illetve új kiváltságok megszerzése mutat. A tudat átala­kulásával, az eredeti kun etnikai tudat gyengülésével pár­huzamosan erÅ‘södik a közjogi tudat, amely a kun társa­dalom stabilitását jelzi. Ez a megerÅ‘södött közjogi tudat válik a késÅ‘bbiekben a kunok elsÅ‘ számú öntudati ténye­zÅ‘jévé.

           Az etnikai és történeti tudat átalakulásának, a jász és kun tudat összefonódásának kora

Ebben az idÅ‘szakban — kijelenthetjük — a kun etnikai tudat a társadalmi változások következtében teljesen elhal­ványul, eltűnik. Ugyanakkor a közjogi tudat válik kun ön­tudattá. Lényegessé válik a területi elkülönülés és a kivált­ságokban való részesedés. Ez a mondhatni idilli állapot egészen az 1514-es Dózsa György vezette parasztfelkelés leveréséig tart. Ekkor, a jászokkal együtt támogatták a har­cot, ezért büntetésképpen megfosztották Å‘ket minden kiváltságuktól. Ennek a törvénynek ugyan nem tudtak ér­vényt szerezni, sÅ‘t az 1530-as években Ferdinánd és János király is visszahelyezi Å‘ket örökös jogaikba, és a késÅ‘bbi uralkodók mind megújítják régi kiváltságaikat, azonban az egyszeri jogfosztást katasztrófaként élik meg. Megrendül az általános bizalom, és elÅ‘térbe kerül a megszerzett jogokért való küzdelem. Különösen igaz a török hódoltság idÅ‘szakára. Az addig békésnek mondható életet egyszerre a futás váltotta fel. Amikor 1552-ben a török elfoglalta a szolnoki várat, a Nagykunság szultáni birtokká lett. Az elsÅ‘ idÅ‘szakban ugyan kevesebb volt a veszteség, de a késÅ‘bbiekben több alkalommal is szinte teljesen elpusz­tították ezt a földet. A Kunság a Török Birodalom része lett, de adóznia kellett a Magyar királyság felé is. Minde­zek mellett hol a végváriak sarcolták Å‘ket, hol a török, vagy tatár csapatok hajtották el marháikat, vették el ter­mésüket, pénzüket, égették fel házaikat.

Ez a bizonytalan közjogi állapot, a kiváltságok megszű­nésétÅ‘l való félelem és az állandó létbizonytalanság össze­fogásra ösztönözte a terület lakosságát. A folytonos jog­csorbítások elleni fellépés arra az álláspontra vezette a jászokat és a kunokat, hogy szövetkezzenek egymással. Felelevenítették a közös múltat, a régi dicsÅ‘séget, ami által formálódni kezdett egy jászkun testvériség, amelynek alapja a közös bejövetel és a régen megszerzett kiváltság, amelyet, ha kell, immár közös erÅ‘vel is meg tudnak vé­deni. Ebben szerepet játszhatott az „egységben az erÅ‘" felismerése is.

Tehát ebben a korban két alappillére van a kun öntudat­nak: egyrészt a privilégiumok elvesztésétÅ‘l való félelem miatt egy fokozott közjogi tudat, másrészt a csírájában bontakozó egységesség felé mutató jászkun öntudat, amely a közös történelmi múltból táplálkozik. Érdekes, hogy a jászoknál felmerült ez a merÅ‘ben új gondolat, hi­szen alávetett sorból, katonai segédnépként érkeztek a ku­nokkal, akik módfelett lealacsonyítva és elnyomva tar­tották Å‘ket. Ez azonban az eredeti jász etnikai tudat elhal­ványulása miatt és nagyarányú palóc keveredéssel elfelejtÅ‘dött. Ezt az új gondolatot az is elÅ‘segítette, hogy a 17. század oklevelei és törvényei már nem különítik el a jászokat és a kunokat, egységként kezelik Å‘ket, együtt vesztik el kiváltságaikat, vagy éppen együtt szerzik vissza.

Az egységes kun tudat belsÅ‘ szakadásának kora

Az 1702-es teljes jogvesztés után, amikor elÅ‘bb a Né­met Lovagrend birtokába került a Nagy- és Kiskunság valamint a Jászság, megindult a küzdelem a régi kivált­ságok visszaszerzéséért. A jogvesztés jobbágysorba taszí­totta a kunokat és jászokat, amit az amúgy is erÅ‘s közjogi tudattal rendelkezÅ‘ népesség teljesen elutasított. Kezdet­ben ez abban nyilvánult meg, hogy támogatták — elsÅ‘sor­ban elviekben — a Rákóczi-szabadságharcot, hiszen Habsburg-ellenes felkelés volt. A Habsburg-házat, aki eladta Å‘ket, megfosztotta Å‘ket kiváltságaiktól, nem ked­velték. Még a jászok is Rákóczi mellé álltak, pedig Å‘k min­denkor a Habsburg-pártiak voltak. Ez a küzdelem még job­ban megszilárdította a közös akaratot. A szabadságharc bukása után azonban kénytelenek voltak szembenézni a keserű valósággal: a földesúr érvényesíteni kezdte jogait. Valószínűleg nem robotoltató gazdálkodással, hiszen ez eleve kudarcra volt ítélve, hiszen Rákóczinak is megta­gadták a robotot, mikor birtokára költöztette a kunokat. Bizonyára taxás, azaz adófizetÅ‘ jobbágyok voltak, így valami mégis megmaradt a régi függetlenségbÅ‘l. Birtokon belül maguk intézhették gazdasági és közigazgatási ügyeiket. A 18. század elején valóságos bevándorlási hul­lám vette kezdetét ezekre a területekre, hiszen itt még min­dig jóval szabadabb volt az élet, mint az ország többi részében.

További csábítást jelentett a földbÅ‘ség, hiszen a hábo­rúk alatt alaposan megfogyatkozott a lakosság. Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy a betelepültek szinte teljes egészében magyarok voltak, így a nemzetiségi viszonyok nem változtak meg az ország más részeihez hasonlóan. Sokan vallásukat nem hagyva, az ellenreformáció zak­latásai elÅ‘l menekülve találtak itt új hazára. A jelentÅ‘s számú idegen azonban hamar „kunná vált", hiszen min­denki szeretett volna részesülni a régi kiváltságokban. Ez az igény forrasztotta össze olyan hirtelen a régi és az új lakosokat. A közösen elvesztett kiváltság felerÅ‘sítette a három kerület lakosaiban az összetartozás élményét, és igen erÅ‘s jászkun öntudatot hozott létre. A régi privilé­giumok visszaszerzésének reális lehetÅ‘sége valóságos népmozgalmat hozott létre, amelynek 1745-ben meg is lett a gyümölcse: a Hármas Kerület megváltotta magát föl­desurától. Ezt hatalmas elÅ‘készületek elÅ‘zték meg, ami még jobban összeforrasztotta a kun és jász embereket. Ekkor mindenki befizethetett a közös kasszába, és ennek az összegnek az alapján juthatott saját földterülethez. Aki nem fizetett, nem vállalt közösséget a megváltakozókkal, kívül rekedt e közösségen. így a társadalom kettészakadt egy redemptus és egy irredemptus rétegre. A késÅ‘bbiek során e két tagozódás között szinte egyáltalán nem volt átjárás. Aki ekkor nem váltotta meg önmagát, az szük­ségszerűen szegénnyé vált. Ez a kettÅ‘sség hozta létre a redemptus illetve az irredemptus tudatot.

Ezt a meghasadt társadalmat ugyanakkor egy új köz­igazgatási egység tartotta egyben, a Jászkun kerület. Ezek a hatások módosították a jászkun öntudatot. A redemptus tudat a kezdetekben igen erÅ‘s, amely igyekezett kiszorítani a gazdasági hatalomból mindenkit, aki akkor nem vállalt velük közösséget, nem fizetett. A közös múltat félreteszik, a közös szenvedést igyekeznek kisebbíteni. Ez érthetÅ‘ is, hiszen a megváltakozóknak jelentÅ‘s anyagi áldozatokat kellett hozni a szabadság újbóli kivívásáért, a magán­tulajdon megszerzéséért. Ezért logikus, hogy a megválta- kozásból kimaradtak lehetÅ‘ségeit a tulajdonszerzésre igye­keztek korlátozni. Ezzel szemben az irredemptusok a közös múltra, a közös történeti tudatra támaszkodnak, és így próbálnak meg kapcsolódni a vezetÅ‘ réteghez. Mivel ez nem vezetett eredményre, sokan a kiköltözés mellett döntöttek. Az 1780-as évek közepén jelentÅ‘s népmozga­lom indul meg Jászkunság-szerte egy jobb élet reményé­ben. A kiköltözöttek Bácskában alapítanak falvakat.

Tehát ismét megjelenik egy határozott kun öntudat, amely késÅ‘bb, az idÅ‘ múlásával és a gazdasági megerÅ‘­södéssel szelídül, és egy nagyon erÅ‘s jászkun öntudatban kristályosodik ki.

A közigazgatási tudat kora

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc következ­ményeként a polgári átalakulás folyományaként eltörlik a Hármas kerület kiváltságait, majd 1876-ban erÅ‘szakkal beszervezik a megyerendszerbe. Ezt hívták muszáj várme­gyének, hiszen akkoriban Szolnok egy rendezetlen halász­
falu képét mutatta, amelyet mind a karcagiak, mind a jász­berényiek lenéztek. Hiába hivatkoztak régi közigazgatási múltjukra, ez Tisza Kálmánnál nem nyomott semmit a lat­ban. Nem sokkal késÅ‘bb még a törvényszékeket is át­helyezték Szolnokra. A lakosságot így többfajta sérelem is érte, ezért érthetÅ‘, hogy a múltba fordultak, igyekeztek a kornak megfelelÅ‘en, mindenhol hangsúlyozni, tudatni a közvéleménnyel a régi közigazgatási gyakorlatot.

A nagykunoknak volt egy javaslata 1874-ben, amely­ben arra kérték a belügyminisztert, hogy önálló kun me­gyét hozhassanak létre Karcag központtal. Területileg azonban nemcsak magát a Nagykunságot tartalmazta vol­na az új megye, hanem Heves és KülsÅ‘-Szolnok megye néhány települését is ide csatolták volna az elképzelések szerint. Az önállóságra való törekvés azonban nem hozta meg gyümölcsét, így a Nagykunságot betagozták a megye­rendszerbe.

Ekkor a közelmúlt megváltakozásának élménye háttér­be szorul. A megalakult Jász-Nagykun-Szolnok vármegye képviselÅ‘ testületében a két, régóta összetartozó jász és kun atyafiak összefogásával szemben a Szolnok környé­kiek sokáig nem bírtak. A közös múlt a politikában is meg­mutatkozott. Az öntudat a politikát is áthatotta tehát. Kar­cagon csak a függetlenségi párt képviselÅ‘jelöltjei jutottak mandátumhoz, még az ország legnépszerűbb íróját, Jókai Mórt is megbuktatták, mert szabadelvű jelöltként indult.

      A kun történeti és kulturális tudat kora

Mivel a 19. század végére a kunokat megfosztották mind területi, mind közigazgatási autonómiájuktól és ki­váltságaiktól, egyedül a történeti és kulturális különállásuk fogalmazódhatott meg. Ez tükrözÅ‘dött a jászkun öntu­datban. A háttérbe szorítottság keserű érzése, és a tudat, hogy az elvesztett közigazgatási önállóságot vissza nem szerezhetik, majd a kommunisták diktatúrája, háttérbe szo­rították a jászkun öntudatot. Ez csak a többpárti választás idÅ‘szakában módosult. Ekkor a sok évtizedes elfojtottság után újult erÅ‘vel tört elÅ‘ egy új jászkun öntudat, amely a közös múlt, a közös megváltakozás élményére épült. Ismét választottak kunkapitányt, a régi címereket, zászlókat megújították. Kun és jász viseleteket élesztettek fel. Kun emlékhelyet emeltek a Nagy Hegyesbori halmon, ahol az immár hét településsé növekedett Nagykunság minde­gyike képviselve van egy kÅ‘szobor által, úgy, hogy arccal a városok felé fordulnak kezükben címerrel. Györfi Sán­dor szobrászművész életnagyságú bronzszobrokban ábrá­zolta Kötöny kán és IV. Béla találkozását a Radnai hágón. A városi rendezvények elmaradhatatlanok Jászkun huszá­rok felvonulása nélkül. A redemptio 250 éves évfordulóját hatalmas ünnepségsorozattal köszöntötték. Minden telepü­lésen többnapos ünnepségsorozatot rendeztek kiállítások­kal, konferenciákkal, zenés műsorokkal, kirakodóvásárok­kal. Ezzel létrehozva és felélesztve a redemptus tudatot, amely egy új színfoltja lehet a kultúránknak.

És, hogy mi köze mindehhez a múzeumnak? Mint lát­hattuk, az öntudat a múltra és a nagykun hagyományokra épül, amely bár állandónak látszik, de koronként változik. Hogyan is írta Györffy István 1906-ban megjelent cikké­ben? Miért kell Nagykun múzeumot alakítani? Ezt írja Györffy még egyetemistaként a Nagykunsági Hírlapban: „Miféle népek voltunk? Milyen nyelven beszéltünk? Hon­nan jöttünk? Ki vezetett ide bennünket? Mikor ültük meg ezt az Isten áldotta földet? Mivel foglalkoztunk? Mi látható eredménye van több százados ittlétünknek? Mindezen kérdésünkre alig tudunk valami feleletet adni. Hiába: az emberi emlékezet gyarló, amit apánktól hallottunk, csak kis részben adjuk tovább fiainknak. "

„Szép és dicsÅ‘ múltunk van, ezt bizonyosan tudjuk. Bizonyára megszolgáltuk a Magyarnak, hogy hazát adott nekünk hazátlanul bolyongóknak!" Ennyit tudnánk mon­dani annak, aki múltunkat tudakolná. Csakugyan, ha egy ember-emlékezeten túl múltunkba pillantunk, gyér törté­nelmi emlékeink világánál csak keveset látunk. Ezentúl a derengÅ‘ fényt lassan-lassan sűrű sötétség váltja fel, melybe alig hint egy kevés és kétes értékű fényt a monda csalóka világa.

De hát csak a rege csalóka szava tudna nekünk valamit múltunkról? Hisz ez kevés, úgyszólván semmi! Nem volna más eszköz is? Hisz a történelem mesterének ajkán meg­szólal minden emlék, ami a régi korból fönnmaradt. Hát nekünk nincsenek ilyen emlékeink? ElÅ‘ kellene keresni! Meg kellene szólaltatni! Milyen csodálatos dolgokat tud­nának azok beszélni a régi idÅ‘kbÅ‘l, mikor még szabadon száguldozta be a kun a végtelennek látszó síkságot! Ha lelegelte a jószág a mezÅ‘t, felszedte a sátorfát és más helyen kerestek szállást. Isten tudja, meddig elbódorogtak volna, ha nem kötötte volna Å‘ket semmi a helyhez, csak egy sírhalom! (...)

Bár késÅ‘n, de — nem elkésve, úgyszólván a tizenkette­dik órában mondom: gyűjtsük össze a néprajzi tárgyakat! Utódaink hiába küszködnek majd 50 év múlva, nem talál­nak semmit! Minket fognak könnyelműséggel vádolni!

A Kiskunság székhelyén, Félegyházán, virágzó Kiskun Múzeum van, úgyszintén a Jászságnak Jászberényben, egykori székvárosunkban. Csak a Nagykunságnak nincs még „Nagykun Múzeum "-a Karcagon. Vagy arra várunk, hogy majd egy másik nagykun város üsse nyélbe a dolgot?"16

Íme a válasz. Össze kell gyűjtenünk a múlt örökségét, és be kell mutatnunk, közkinccsé kell tennünk Å‘seink kul­túráját. Ez pontosan a múzeum feladata: gyűjtés, meg­Å‘rzés, közlés.

A kiállítás a Kunok évszázadai címet viseli. Belépéskor a legelsÅ‘ teremben az Å‘si kunokkal, a kipcsakokkal ismer­kedhetünk meg. Itt mutatjuk be a kunok néppé válását, vándorlását, megtelepedésük állomásait a Sárga folyó nagy kanyarulatától a Nagy Magyar Alföldig. A szobor az úgynevezett „kamennaja baba" a Dél-Orosz síkságon hatalmas, szinte birodalmat alkotó kunok „Cumania"- jának jellegzetessége. A kun sírszobron — amely az ótörök kÅ‘szobrokkal mutat rokonságot — jól látszanak a viselet egyes elemei is. A Képes Krónika festményein már a beköltözött kunok színpompás keleti ruháit csodálhatjuk meg. A fotókon pedig egy kazahsztáni dombormű mutatja be a kipcsakok életét. A tárlókban a középkori kun szál­lások régészeti anyaga látható, illetve egy Selmeczi László által megásott telek rekonstrukciója. Ez a terem a legré­gebbi kun Å‘söknek állít emléket, mutatja meg, milyen rö­gös úton jutottak el a messzi Ázsiából Európa szívébe.

A következÅ‘ helyiségben a mai karcagiak számára talán legfontosabb emlékeket mutatjuk be. Itt emlékezünk meg a megváltakozásról, a redemptióról. A falakon körben a hatkunság városainak és a Nagykun kerület címere látható egy Bedekovich-féle 18. századi Nagykunság-térképpel. A falakon és a tárlókban írásos dokumentumokat találunk, melynek legértékesebb darabjai a redemptios oklevelek, illetve az eredeti Liber Fundi, amelybe a megváltakozottak neveit írták be. Ez tehát a máig elevenen ható, az egész Kunság népét megmozgató közös élményre emlékeztet, ami egyben a kun öntudat alappillére. Ez az anyag már az új kiállítás része.

A továbbiakban a rétélést, a gazdálkodás alapját jelentÅ‘ állattartást és földművelést ismerhetjük meg. Ezek a tárgyi emlékek, a régi állandó kiállítás, a Nagykunsági krónika részei voltak.

Az elsÅ‘ részben a régi vízivilágot ismerhetjük meg. A folyószabályozások és lecsapolások elÅ‘tt nagy kiterjedésű rétek vették körbe a karcagi határt, amely rengeteg halat, vadat adott. De itt legeltek a kondák, a gulyák, a ménesek, amelyek ekkoriban a nagykunsági emberek megélhetését biztosították. Nem véletlenül nevezték az állatot tÅ‘kemar­hának, hiszen ez volt a gazdaság alapja.

A következÅ‘ vitrinekben bemutatott eszközök az al­földi, ezen belül a nagykunsági pásztorkodás míves darab­jai, amelyek archaikus jellege mellett tükrözik annak gaz­dagságát is. A zsánerkép egy marhaállást jelenít meg a ma­ga egyszerűségében, ahogyan a gulyások étkeznek a kontyoskunyhó elÅ‘tt.

Tovább haladva a tejfeldolgozás eszközkészletében, a színes, mintás tálakban, köcsögökben gyönyörködhetünk. Majd a tanyásodás, a tanyafejlÅ‘désbe nyerhetünk bepillan­tást. A Györffy István által „felfedezett" nagykun pitarólas tanya hű mását is megtekinthetjük.

Innen a földművelés termébe jutunk, ahol megismer­kedhetünk a régi vetési, aratási és szemnyerési gabona­tárolási módokkal.

A legutolsó teremben, amely ismét az új kiállítás része, a közelmúltba pillanthatunk be, ami az egyik újabb része az állandó kiállításnak. Ez a 19. századi parasztpolgári fejlÅ‘dést mutatja be. A redemptiót követÅ‘en biztos lábakra állhatott a gazdaság, hiszen magán illetve közösségi tulaj­donba kerültek a földek. Karcag megváltotta Bócsa, Asszonyszállás, Orgondaszentmiklós, Ködszállás és Magyarka középkori elpusztult falvak határrészeit is 41.300 forintért. (Majd késÅ‘bb a 19. században Hegyesbort is.) Az így kialakult hatalmas külterületen indulhatott meg a termelés. A nagy távolságok miatt ésszerű volt a határban elhelyezni az üzemszervezet néhány egységét, így megin­dult a tanyásodás, amely a réti földet birtokba vételével új lendületet vett. A jobb földeket szántották, a hitványabb vizenyÅ‘s területeken pedig állatokat tartottak. Aki na­gyobb összeget fizetett a megváltakozásból, az nagyobb területen gazdálkodhatott, így a haszna is nagyobb volt. A vagyonosabbak lassan átvették a településeken az irá­nyítást, és a legapróbb részletekig szabályozták a gazdaság és a társadalom mindennapjait. A javuló anyagi kondíciók teremtették meg azt a tárgyi gazdaságot, amelyet itt muta­tunk be. A céhes élet emlékei az egykor virágzó kisipart tárják elénk, a híres karcagi kisbunda, a hátulvarrott csiz­ma ennek a termékei. Karcagon mind e mellett nem volt jellemzÅ‘ az ipari tevékenykedés, hiszen a mesterek jelen­tÅ‘s része csak a mezÅ‘gazdasági munkák szünetében űzte az ipart. A város inkább a környékbeli kisiparosok által készített termékek felvevÅ‘ piacának számított. Egyedül a malomipar mondható jelentÅ‘snek, hisz egykor hatvan malom Å‘rölte a kenyérnek való gabonát. Az itt Å‘rölt liszt­bÅ‘l készült a hajdan híres karcagi mézeskalács.

Magas fokon járt az iskoláztatás. A karcagi középfokú oktatás 1676-ban kezdÅ‘dött. Csodálkozva említik meg külhoni utazók a reformkori Karcagon járva azt, hogy itt mindenki tisztán magyarul beszél, és mindenki, még a kondás is tud írni-olvasni.

A polgári fejlÅ‘dés ütemét mutatja az is, hogy a város igen korán kivetkÅ‘zött, azaz letette a népviseletet, és polgári ruhában kezdett járni. Ezek emlékeit is megtalál­hatjuk itt.

A kiállítás rövid bejárása után elmondhatjuk, hogy az új kiállítás sokkal szemléletesebben, gazdagabban mutatja be a Nagykunság és Karcag történelmét, és jelentÅ‘sen na­gyobb anyagot tár elénk a nagykun öntudat alapjaiból. Megállapíthatjuk, hogy a karcagi múzeum és a nagykun öntudat kifejezÅ‘dései között szoros kapcsolat van. A mú­zeum mindenki számára hozzáférhetÅ‘vé teszi azokat a tárgyi emlékeket, amelyek segítségével tovább ápolhatjuk Å‘seink emlékét.

IRODALOM:

ELEK György

2004. „... Tsak bujdosás vólt életünk..." Karcag város és a Nagykunság a 17. században és a Rákóczi szabadságharc idején. Karcag

      ERIKSON, Erik

      1968. Identity and Idcntity Diffussion. New York

      GABAIN, Annemaric von

é. n. Die Sprache des Codcx Cumanicus. In: Fundamcnta I. 46—73.

GRÖNBECH, Kaarc

1936. Codex Cumanicus. Koppenhága

GYÁRFÁS István

       1870—1885. A jász-kunok története. I—IV. Kecskemét

       GYÖRFFY György

      1990. A magyarság keleti elemei. Budapest

       GYÖRFFY István

1906. Alakítsunk Nagykun Múzeumot! In: Nagykunsági Hírlap novem­ber 17.

HUSEBY-DARVAS, Éva Veronika

       1985. Közösség és identitás Cserépfaluban. In: Ethnographia 493—507.

      JERNEY János

1829. Világosítás, Ásiában a Kaukaszus hegyén lakozó avarok ós kunságiak nyelvének magyartalansága eránt a kaukaszusi népek rövid általnézéscvel. Szeged

       KÓSA László — FILEP Antal

       1978.  A magyar nép táji, történeti tagolódása. Budapest

        KUUN Géza

      1880. Codex Cumanicus. Pest

       LIGETI Lajos

1986. A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás elÅ‘tt ós az Árpád-korban. Budapest

      MÁNDOKY Kongur István

      1993. A kun nyelv magyarországi emlékei. Karcag

       NÉMETH Gyula

       1921. Török jövevényszavaink középsÅ‘ rctegc. Magyar NyelvÅ‘r 6—22.

       SZABÓ László

       1993. Társadalomnéprajz. Debrecen

       1996.  Társadalom, etnikum, identitás. Debrecen

       1997.  A munka néprajza. Debrecen

       SZENTESI TÓTH Kálmán

       1940.  Történelmi emlékek a Jászkunság ós Karcag múltjából. Karcag

       SZILÁGYI Miklós

       1996. A nagykun öntudat. Regio 1. sz.44—63.

       TARDY Lajos

       1979.  Régi hírünk a világban. Budapest

       TÓTH DezsÅ‘

       1941.  A Hevesnagykunsági református egyházmegye múltja. Debrecen

 


[1]ElÅ‘adásként elhangzott a Györffy István Nagykun Múzeum 100 éves fennállásának évfordulójára rendezett emlékülésen.

[2]Magyar Nyelv 1919. 148.

[3]HUSEBY-DARVAS, Éva Veronika 1985.493. Ez nem is annyira meglepÅ‘, hiszen jó néhány társadalomtudományban használatos fogalom meghatározása nem egyértelmű megannyi próbálkozás ellenére.

[4]ERIKSON, Erik 1968.

[5]KUUN Géza 1880., NÉMETH Gyula 1921. 6—22., LIGETI Lajos 1986., GYÖRFFY György 1990. 220—273., GABAIN, Annemarie von é. n. 46—73., GRÖNBECH, Kaare 1936.

[6]MÁNDOKY KONGUR István 1993.

[7]JERNEI János 1829. GYÁRFÁS István 1870-1885. SZENTESI TÓTH Kálmán 1940.

[8]TÓTH DezsÅ‘ 1941. 9—15.

[9]TARDY Lajos 1979. 70.

[10]SZILÁGYI Miklós 1996. 183—184.

[11] KÓSA László-FILEP Antal 1978.

[12]A Pentz-féle összeírás részletes elemzése Elek György 2004. 99-118.

[13]SZABÓ László 1997.

[14]SZABÓ László 1993.

[15]SZABÓ László 1996.

[16] GYÖRFFY István 1906.

 

Módosítás dátuma: 2019. október 03. csütörtök, 06:03