A darumadár

„A mocsárvilág madarai között a karcsú darvak voltak őseinknek legkedvesebb madarai. A sólyom az arisztokrata világ választott madara volt; a daru ellenben az egész magyar népé! A hódoltság korában eleink nem ismerték a mondva csinált turulmadarat. Irott emlékeinkben hiába keressük a nyomát; énekeink sem ejtnek róla szót. Annál többet írnak és énekelnek a darumadárról, melynek szeretetét még keletről hoz­ták magukkal. Ott, a távol Keleten ősrégi regék és mesék szólnak a daruról; ott a daru vezetője volt a költözködő népeknek. A legrégibb időben úgy mint ma, ezernyi változatban festették és rajzolgatták a darúmadarat. S nálunk talán másképen volt? Arra fakad a felelet, hogy nem. A magyarság és a törökség vitézlő nép volt. S mivelhogy a darumadár az éber­ségnek, a jó vigyázásnak és rendtartásnak élő példája volt: mind a két nép életének minden jelenségében ezerszer és ezerszer találkozunk a darumadárral. Nem­csak szép tolláért kedvelték, hanem főleg jó tulaj­donságaiért is. Az éberségnek symboluma lévén, sok régi családunknak a czímerébe belekerült. A régi magyar várak és városok czímereiben is föltalálhatjuk, a mint a sövényből épült párkányon áll és vigyáz. A késő utókor fiai azonban mindenféle madárnak el­keresztelték a czímerekben lévő darumadarat, nem sejtvén, hogy a daru a régi magyar és török váraknak állandó lakói voltak, s hogy a darvászat akkor mester­ségszámba ment, mely sok emberünknek adott kenyeret.” Így foglalja röviden össze a darvakkal kapcsolatos tudnivalókat Takáts Sándor a középkor jeles kutatója Rajzok a török világból című munkájában.[1]

A darvak igen ősi madarak mintegy 60 millió éve léteznek, amely időszak alatt mintegy húsz eltérő méretű és alakú formájuk fejlődött ki. Hazánkban a legősibb daru-előfordulás a miocénből való, ezenkívül még félmillió és százezer éves maradványok is kerültek elő.[2] Az egykori Maros-árterek neolit kori - Körös-kultúra - leletei búbos vöcsök, kisvöcsök, gödény, szürkegém, nagykócsag, nagylilik, tőkésréce, daru, szárcsa, ezüstsirály és varjú egykori, gyakori előfordulását mutatják. Ez azért nagyjelentőségű, mert a felsorolt madarak maradványai mindegyike kizárólag emberi településekről, szemétdombokról származik.[3] Ezért kimondhatjuk azt, hogy már a csiszolt kőkorszak embere sikerrel vadászott ezekre az állatokra. Árpád magyarjai minden bizonnyal a vadászták és fogták is a darvakat.[4] Csiffáry Gergely szerint már ebben az időszakban fontos madara volt a magyarságnak, mégpedig azért, mert a darvak időjósok voltak, megérezték a rossz időt és ilyenkor a szelídített daru szárnyát csapkodva keringett. A madaraknak ez a tulajdonsága fontos volt honfoglaló eleinknek, akiknél végzetes lehetett az esős, ködös idő csata esetén, mert az íjak megnyúltak, használhatatlanná váltak ilyen idő esetén.[5]

A darvak már régóta nem költenek hazánkban. Utolsó ismert költőhelye a Balaton mellett, a Fonyódi lápon volt.[6] Az 1890-es évek óta csak vándormadarunk, amelyek évente kétszer jelennek meg, ősszel és tavasszal, amikor déli telelőhelyeikre, a Balkán felé, illetve északra lengyelországi, ukrajnai költőhelyeik irányába tartanak. Az országba első sorban Alföldre nyíló Morava-völgye és a Déli Kárpátok szorosai és hágói felett repülnek be. A Déli-Kárpátok kedvelt átjárói a Vöröstoronyi-szoros és a brassói és háromszéki medencébe vezető szorosok és hágók, mint a Törcsvári hágó, Tömösi szoros, Bodzái szoros. Fészkelő helyeiket vagy a Keleti Kárpátok hágóin, vagy pedig a Szamos völgyén a Magyar Alföld irányába, azután a Tisza mellékfolyóinak völgyein keresik fel.[7] A Kárpátok átrepüléséről tanúskodó megfigyelések mindegyike az időjárás szerepét hangsúlyozza. Csak szélmentes, tiszta időben repülik át a hegyeket. Ködös, szeles napokon soha nem figyeltek meg hegyvidéki átvonulást.[8] Ugyancsak az Északkeleti Kárpátok hágóin és szorosain hagyják el az országot az Alföld felől érkező darucsapatok is. A legsűrűbben használt kijáró az Ung völgye az Uzsoki hágóval.

A darvak azonban nem csak átvonulnak felettünk és néhány nap, hét esetleg hosszabb idő eltöltése után útra kelnek, hanem – igen ritkán ugyan – de itt telelnek, sőt igen kedvező körülmények esetén egész nyáron itt maradnak, elvétve költenek is. A téli időszak a legnehezebb számukra, hiszen ilyenkor általában nincs megélhetésük. Az ekkor megfigyelt darvak általában az ember által biztosított táplálékforrásra támaszkodnak. Lejegyeztek olyan madarat, amelyik, félretéve minden óvatosságát a tanyai kazlak között rejtőzködött és a sertések vályújából evett.[9]

Kiscsákón 1848. január- februárjában repceföldön legelésző darvakat lehetett látni. Kardoskúton 1969-ben három daru telelt át, úgy hogy naponta egy tanyaudvaron felállított fácánetetőhöz jártak élelemért.[10] Kardoskúton 1983-ban mintegy 2000 daru telet ki. Ekkor figyelték meg, hogy a nagy hidegben, -10° C körül volt, a darvak nagy része nem szokásuknak megfelelően hátra nyújtott egyenes lábakkal repült, hanem hasuk alá húzva, előrehajlították, valószínűleg a hőveszteség csökkentése érdekében.[11] Tízezres nagyságrendben telelnek Spanyolország déli részén, de már a Kárpát-medencében is. 2012. január 19-én végzett számláláskor több mint húszezer daru volt a Szegedi Fehér tó Kardoskút, Pusztaszer és a vajdasági Sóskopó területén.[12]

A darvak költőhelyei elsősorban az alföldi vízjárásos helyek voltak. Itt elsősorban a Nagykunságot, a Nagy-Sárrétet kell megemlítenünk, és a Tisza menti ártereket. A darvak azonban nem csak az Alföldön fészkeltek, hanem egyes dunántúli részeken is, így a Fertő tónál, a Hanságban, a Balaton mocsaras részein és a Fejér megyei Sárréten.[13]  A Hansági adatok szerint ott még az 1900-as évek elején költöttek. A darutollak szedése, árusítása ugyanolyan intenzíven folyt, mint az alföldi részeken. Pomogyon és Acsalagon még 1800-as évek végén is tartott egy-egy gazda udvarában szelídített darvat dísztollszedés céljára. A darutollgyűjtés igen jó kereseti forrás volt a lakosság számára, ezért mindent elkövettek, hogy darutollhoz jussanak. Ezt leginkább vadászattal érték el, de élve is elfogták, de megelégedtek azzal is, ha költési vagy tanyahelyükön elhullatott tollakat gyűjthették össze. Ezeket a tollakat aztán a Hanság északi peremén fekvő gazdag sváb községek lakóinak (Mosonszolnok, Mosonszentjános, Mosonszentpéter stb.) adták el, akik daru dísztolláért szép summát fizettek. Egy-egy kiváló, jóállású tollért 100 vagy akár 200 forintot is megadtak, ami abban az időben egy kisebb vagyonnal is felért. Azonban lehetséges, hogy ez a mértéket alig ismerő vadászat nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a darvakat erről a területről végleg elűzzék.[14]

Egykori szemtanúk elmondásából tudjuk, hogy a daru az ingoványos nádasokban költött, fészkét száraz fűből készítette és nádtorzsákra rakta. A századvégi ármentesítések, lecsapolások után a darvak kényszerűségből búzában, rozsban és kenderföldeken is költöttek.[15]

A madár Tisza menti falvaiban honos volt a századfordulóig. A vízrendezések, lecsapolások miatt természetes élőhelyei megszűntek szerte Magyarországon. A 20. század legelején még költött nálunk.  A vízjárta területek eltűnésével költési lehetőségei megszűntek, azóta csak átvonul az ősi vándorútnak számító Tisza-vonal mentén. Napjainkban a leg jelentősebb pihenőterületen  a Hortobágyon, a Hajdúságon évente 50-70 000 daru tartózkodik. A Közép-Tisza menti víztározó, és más mesterséges tavak folytán az ornitológusok lehetségesnek tartják visszatelepülését és állandó hazai jelenlétét.[16]

A daru első említései a 14. század közepéről ismertek: 1347. Darusag, 1367. doruosto. Mint látjuk ezek származtatott helynevek. A második arra is utal, hogy darvak élőhelyéről van szó. „Valószínűleg ősi hangutánzó szó a finn­ugor korból. A hangutánzó eredet, valamint a hangtani meg­felelés nem teljes szabályossága miatt a szó finnugor származása nem vehető teljesen biztosra.”- írja a Magyar Történeti Etimológiai Szótár.[17] Hankónál azonban korábbi adatokkal is találkozunk, így 1267-ből és 1268-ból már írják a „darausto” illetve „Daraostou” szavakat.[18] A hangutánzó eredetet már korábbi szerzők is valószínűsítik.„Kru­kognak a darvak.”[19] „A darvak mind tsak dru, dru, drut kiáltanak, innét kőlt a daru neve­zet”[20]

Először is nézzük meg a daru milyen hiedelmek forrása a különböző népek körében. Mint jellegzetesen keleti madár, az ázsiai népek kötődnek erős szálakkal hozzá. A madárhoz kapcsolódó szimbólumok közül első helyen az éberség, a hűség, a bölcsesség és a hosszú élet attribútumait kell kiemelni. Kínában a boldogság és a hallhatatlanság jelképe. Azt hitték, hogy ezer évig, vagy még tovább is elél. A nap felé repülő madár a társadalmi felemelkedést, érvényesülést jelentette. Sok más madárhoz hasonlóan isteni küldöttnek is tekintették. A lélek – madár szimbólum pár megtestesítője is egyben, hiszen a régi kínai hagyomány szerint ő viszi át a halottak lelkét a nyugati Paradicsomba.[21] A taoisták kifejezése a halálra: „daruvá vál­tozni”[22] A daru a kínai mitológiában a fényesség ősprincípiumával, a „yang”-gal áll kapcsolatban. A daru a tűz és a fém szubsztanciájával táplálkozik, ezért 7. életévében ún. „kis változások” mennek végbe rajta, 16. évében pedig „nagy változások”. Ezek a 160. életévében fejeződnek be, ekkor a daru teste fehér lesz és tiszta, kiáltása az égig hatol. Ezeréves korában kékké változik, és újabb ezer év múltán feketévé. A fehér darvak a tánc mesterei, a feketék pedig rendkívül érzékenyek a zenére. Ritkán találkozni sárga vagy vörös daruval is. A kínai piktúrában gyakorta ábrázolják fenyővel amely szintén a hosszú élet szimbóluma. Úgy tartották, hogy a halhatatlanok daru háton, főként fehér darun járnak az égbe, ezért gyakorta a halhatatlanok darvának nevezik.[23]

Japánban „Tiszteletreméltó Úr”-nak szólították őket és szintén a hosszú élet megtestesítőjének tartották. Mindkét helyen a képzőművészet kedvelt alakjai voltak a karcsú, feltűnően szép testű, elegáns madarak. (1 -2 kép.)[24] A nyilak tollvégeit sas, sólyom, bagoly és daru farktollaiból vágták ki.[25]

A szibériai sámánok is előszeretettel viseltek homlokszalagjukon darutollat, ritkábban szövetből kivágott daru rátétet. Bolkhoev sámán Ezt mondta darutollas fejviseletéről: „A darutollas fej viseletet egész évben viseltem, de csak a sámánkodás második felében. Ezt azért használtam, mert a darvak igen magasan tudnak repülni.”[26]

Az altajiak ugyancsak szent állatként tisztelik a darvat, amely a sámánisztikus eposzok és legendáik állandó szereplője. Szokásaikban az áldozat ünnepén „darura szállnak” és így repülnek az égbe, egy másik világba. Az bektasiak és a alavita tahtadzsik hagyományokban a daru mint sámánisztikus elem jelenik meg, sírjeleiken előszeretettel alkalmazzák a daruláb motívumot.[27]  

A darvak más népeknél sem voltak ismeretlenek. Az ókori tudósok rendkívüli képességeket tulajdonítottak a madárnak. A korabeli hisztorok: Arisztotelész, Cicero, Plinius, Lucretius, Aelianus természetleírásukban, vagy egyéb műveikben olyan, a kor színvonalának megfelelő nézeteket vallottak, amelyek aztán nagyon sokáig beleívódtak a köztudatba. Ezek a tudományos eredmények határozták meg sok száz évig a daruról való vélekedésünket. Ezek a nézetek terjedtek el aztán Európa szerte, míg egy korszerűbb természettudomány a vélekedések nagy részét meg nem cáfolta. A daru a görögöknél igen ritka, csak átvonuló madár, ezért ezeket a tudományos meggyőződéseket ebből a szempontból nézve kell megítélnünk. A tudományos megfigyeléseket a képzeletükkel pótolták és ezért juthattak olyan eredményekre, amelyek nem mindig állták ki az idők próbáját. „A darvak azért repülnek oly rendkívül magassan, hogy a széles látóhatárt áttekinthessék, hogy mindent lássanak. Ha vihar közeledtét érzik leszállnak és pihennek. Minden csapatnak vezére van, s ha valamit észlel, kiáltással adja társai tudtára, s azok a jelzést megértik. Míg a csapat lábát váltogatván, szárnya alá dugott fejjel pihen, egy közülük magasra tartott fejjel figyel és őrködik.  A daru halálát érezvén, csapatát háromszor körüljárja, azután összeesik és meghal. Társai eltemetik. Ezután nekivágnak a tengeri útnak a nélkül, hogy egyszer is megpihennének. A daru repüléskor fejét és nyakát az előtte repülő társa farkára fekteti. Elől és hátul öregek repülnek, középen a fiatalok. Ha a vezér elfárad, hátra megy és átadja a vezérséget egy másik tapasztalt öreg darunak. Mikor a tenger felett repülnek, a lankadókat az erősek viszik.”[28]

Az ókori görög mitológiában több helyen is felbukkan. A deukalióni vízözöntől a darvak éber­sége mentette meg Zeusz fiát, Megaroszt. Apollón marháit ellopó Hermészt saját szent madarának viselkedése árulta el, s a hagyomány szerint Hermész és a darvak beavatottjai a betűk szent tit­kainak: Hermész a darvak ék alakzatú kötelékének mintájára alkotta az ugyanilyen formájú betűket.[29] Ez az alakzat, amelyben az idősebb, tapasztaltabb madarak vezették és védték a fiatalabbakat társadalmi modellként is szolgálhat, hasznos és megszívlelendő példát mutat.[30]  Ezen kívül vándorok védelmezőjének és az istenek hírnö­kének is tartották, csak úgy, mint keleten, hiszen ezek a tulajdonságok összefüggésbe hozhatók a rendszeres vándorútjáról ismert madárral.[31] Ibükosznak, a görög költőnek a gyilkosai­ra darvak hívták fel a figyelmet. Ez a motívum bukkan fel később a magyar folklórban is.[32]

A daru azonban nem minden népnél rendelkezik ilyen makulátlan tulajdonságokkal. Indiában az árulás jelképe, a keltáknál, pedig balszerencsét hozott.[33] Ez utóbbi nyilvánvalóan azzal is összefüggésben lehet, hogy Európa nyugati részén rendkívül ritkán került meg, így nem is ismerhették, még látásból sem, ezért a néphit az ügyetlenséggel és a butasággal azonosította, he­lyenként kifejezetten rossz ómennek tartotta. A kereszténység a darut pozitív tulajdonságokkal látta el. Ő a hűség, az éberség, a szerzetesi élet erényeinek megtestesítője.[34] Ennek egyik érdekes megnyilvánulása egy különleges daruszobor pár, amely a mainzi templomban állott egykor. A templom 12. századi leltárában ez áll: „Ugyanott volt két belülről üres daru ezüstből, a melyeket jobbra és balra az oltár mellé szoktak állítani. Hátuk fölül nyitott és szenet meg jó illatú tömjént tevén beléje, a füstöt torkukon és szájukon bocsátották ki. És ezek a darvak életnagyságúak valának”.[35]

A magyarság életében, néphagyományaiban is előkelő helyet töltött be a daru. Fészkelő helyeinek felszámolásával, ezzel együtt megritkulásával lecsökkent népszerűsége. „De a daru azért nem lett nálunk népszerűtlenné, hanem csupán ritkává. A XVIII. században megkezdték a mo­csarak lecsapolását és a folyók szabályozását. Aztán évről évre fogyott az állóvizek száma. Az ember las­san-lassan legyűrte a vadvizek hatalmát. Eltünt az ingoványok rejtelmes világa. A lápok nefelejtslepte kék mezeiről, csillagvirágos réteiről, locsogófüves iszalagos és hináros süppedékeiről ma már csak a megsárgult levelekben, s Jókai Mórnak örökszép leírá­saiban olvashatunk. A beláthatatlan nádasok nyüzsgő élete is kihalt. A morotvák, a goronczok, a cseretek és a zsombékok helyén eke túrja a kövér televény­földet s az ingó nád tenger helyett aranykalászt rin­gat a nyári szellő. Fecskemadár röpköd fölötte s pa­csirta énekli örömét. A darvaknak ott már híre sin­csen. A nép már alig emlegeti őket. Hiszen ma már nem úgy van mint régen, mikor folyton láthatók vol­tak a V betű alakjában repülő darvak falkái! A régi udvarházaink és váraink szokásai is feledésbe mentek. A szegény darvak lassan-lassan szerelmi költészetünk­ből is kiszorulnak. Az éber daru helyett ma már a fecsegő fecske a szerelem hírnöke. Ki is énekelne ma szelíd daruról, mikor már vad darvat is alig látunk?” írja Takáts Sándor a változásokról.[36] Ezzel ellentétben Lakatos Károly így ír a darvakról: „Kiválasztott, nagyratartott madara a rétjáró embereknek a kócsagon kívül alig volt több, ha csak még a darut ide nem akarjuk számítani; de ez előkelő népszerűségben alig versenyezhetett a kócsaggal, mert afféle »paraszti madár« számba ment inkább, melyet ugyan észrevett a lápi nép, de különösképpen nem ajnározott a szeretetével.”[37]

Napjaink magyarságszimbólumai közül a daru teljesen kikopott. Egy közelmúltban végzett felmérés szerint a „gímszarvas („csodaszarvas”), a daru, kócsag és a sólyom említése (3.4 és 2.6 % között) nem tekinthető jelentősnek, …mint ahogy a korábban magyarosnak tekintett ruházathoz jellegzetes tolldíszt adó daru és kócsag sem idéznek fel nemzeti asszociációkat.”[38]

Érdy Miklós a koronázási palást vizsgálatakor arra a következtetésre jutott, hogy az egykori miseruha szegélyén található madárábrázolás darvakat mutat, szerinte viselőjét védte, óvta az éber darumadár.[39] (3. kép)

A magyar pásztorhagyományban azonban fennmaradt egy eredetileg görög folklór elem, amelyről fentebb már esett szó. Az ibikosz darvai. A megmagyarosított történetet egyik, valószínűleg legrégebbi darabja így szól: „Valamikor csipkés tótok járták az országot. A tót asszonyok, leányok híres csipke készítők voltak. Munkájukat a családfő elhozta az alföldi vásárokra, s módosabb uraságoknak, városi embereknek eladta. Egy ilyen csipkés tót - Bíbik volt a neve - a csipke árával hazafelé tartott, s megpihent a had házi határban lévő Dugó csár­dában. Két zsivány is ott iszogatott. Amikor Bíbik tovább indult, ezek követték, s egy elhagyott helyen megtámadták. Bíbik a pénzét odaadta, csak életéért könyörgött.

            Ha életben maradsz, eljár a szád, dögölj meg! és kegyetlenül agyonverték.

            Éppen akkor egy csapat daru repült felettük, s Bíbik hozzájuk fordult: Darvak, ti legyetek a tanúim!

            Nagy híre lett Bíbik embertelen meggyilkolásának és kirablásá­nak, a bűnösöknek azonban nem tudtak nyomára jutni.

Jó pár esztendő eltelt, amikor a két ember újra megjelent a Dugóban. Beszélgettek, iddogáltak, majd félrevaló dolgukra kimen­tek. Éppen akkor is egy csapat daru húzott el krúgatva felettük. Megszólal egyikük: A Bibik tanúi!

Ezt meghallotta az éppen kint lévő csaplár, s azonnal eszébe jutott Bíbik meggyilkolása, meg az, hogy őt is mennyit zaklatták emiatt, és gyorsan jelentette az esetet a had házi komiszárosnak. A két embert elfogták, törvény elé állították. Ott bevallották, ők gyil­kolták meg és rabolták ki Bíbiket. Akasztófára kerültek.”[40] A Bíbik név kétségtelenül bizonyítja, hogy valóban az Ibikosz darvai történettel van dolgunk. Az antik mitikus történet valószínűleg debreceni református diákok közvetítésével került a nép közé, ahol hozzáillesztették a helyi élethez, amely aztán számos változatban terjedt el.

Szintén a magyar néphit egyik érdekessége Diószegi Vilmos egyik közlése, amely szerint a moldvai csángó magyar gyermekek körében él az a hiedelem miszerint a magasban szálló darvakat meg lehet kötni, meg lehet igézni a következő versikével:

 

Daru, daru elkötöm az utadot

Síppal, dobbal

Tekenyő kalácsval,

Korsó pálinkával.

 

Egy kis darab ágat a földbe szúrtak. „Akkor a daruk kesztek csavarogni fenn, min fejjebb, fejjebb mentek, sokszor… Akkor kihuzta facskát s montuk:

 

Daru, daru, kikötöm az utadot

Síppal, dobbal

Tekenyő kalácsval,

Korsó pálinkával.

 

Erre a darvak tovább tudtak menni”[41] A Kárpátokon túli magyarság körében általánosan ismert hiedelemre már Domokos Pál Péter is felfigyelt. Szerinte a madarak útjának elzárása - ezzel magasabb régiókba kényszerítésük - majd kinyitása varázsverssel ősi hitvilági maradvány.[42]

Érdekes módon kapcsolódik össze a kitett gyermek, a daru és a tudós pásztor motívuma egy „igaz történetben”. Békésszentandrás és Öcsöd határvidékén, a horgai legelőn élt egy félszemű pásztorember, aki különleges képességekkel rendelkezett. Tudta gyógyítani a veszettséget,  ezért – állítólag –  még az uradalmakba is elhívták a megbetegedett jószág gyógyítására. Meg tudta mondani, hogy melyik tojásból kel ki kakas, melyikből jérce. Ősszel, libavonuláskor, mindig csak az eget nézte. Azt állította magáról, hogy őt a Gödény-halom és a Körös közt a darvak nevelték fel. Egy daru volt az anyja, amelyiknek az egyik szárnyán egy kis piros toll volt. Ezért hívták Daru Jánosnak. [43] A történet különösképpen azért is érdekes, mert a madárnak egy olyan tulajdonságot vélelmez, amelyet általában emlősöknek tulajdonítanak, nevezetesen az elhagyott, kitett gyermeket egy daru neveli fel, felnőve a gyermekből tudós pásztor lesz.

Még egy érdekes néphittel találkozhatunk az Alföldön. Marjai szerint azantikvitásból ered az a hit a nagykunságon, hogy az első daru vagy gólya láttára meg kell hengergőzni, hogy abban az évben ne fájjon az ember dereka.[44]

A daruval kapcsolatos szólásokról sem feledkezhetünk meg. Egy után mennek a darvak. Görbén hordja a nyakát, mint a daru. Láss darvat. (Ritkaságot.) Ő is látott darvat. Levendula ágastul, a húg daru párostul. (Igen fiatal lány és már van szeretője.) Tekereg, mint ősszel a daru.[45] ,,(Úgy) kiabál (kurjongat, óbégat), mint a daru.” (Hangosan és hamisan énekel.) ,,Minden daru keresse meg a (maga) varját!”. (Mindenki keresse meg a magához illő párt.)[46]

A darvak népszerűségét mutatják a népköltészti alkotások is. Számtalan dalban fordul elő. Mód nincs rá, hogy valamennyit számba vegyük, de néhányat érdemes felidéznünk:[47]

 

Magasan repül a daru,

Karingosan megfordul;

Szárnyaiból, a farkából

Sok szép bokréta kihull…

*

 A daru, meg a vadlúd kijáttya,

Magad maracc jó ember a pusztába.

Mer’ itt nincsen senki téli lakása.

Minden madár siet a szállására.

 

*

Magasan repül a daru, nagyokat is kurjongat,

A szárnyából, a farkából szép tollakat hullongat.

Szedjed babám, szedjed, kalapom mellé tegyed,

Hadd tudja meg e nagy világ, hogy téged szeretlek.

 

*

Gyertek ide darutollas legények,

Hej, de ha mertek!

Hadd tudja meg a babám,

Ki a legény a csárdában igazán.

*

Magasan repül a daru szépen szól,

Haragszik rám az én rózsám, mert nem szól,

Ne haragudj édes rózsám sokáig,

Hisz tied leszek, tied leszek, koporsóm bezártáig.

 

*

Amott megyen egy kis lány

Korsót visz a vállán;

Utána megy kapitány

Daruszőrű paripán.

 

A népművészeti alkotásokról ugyanezt nem mondhatjuk el. A népi kerámiák elsősorban galambot, közelebbről meg nem határozható énekesmadarakat, illetve kakast ábrázolnak. Gázlómadarakat, illetve darut nem találhatunk közöttük.[48] A textíliák és szőttesek díszítményein ritkán előforduló állatábrázolások szinte teljes egészében madármotívumokra épül, ebben mégsem kap szerepet a daru.[49] A bútorok, egyéb használati tárgyak, munkaeszközök díszítőelemei között sem találhatunk darut, mindenhol a fazekasságnál meglévő madármotívumokkal találkozhatunk, kiegészülve pávával, bagollyal, sassal.[50] Ritkán, de a pásztorművészetben is előkerül a daru. Szűcs Sándor gyűjtéséből ismerünk egy életfa ábrázolású  szaru sótartót, amelynek egyik ágán egy darumadár áll.[51] (4. kép) A magyar néptánchagyományokban is fellelhető a darutánc.[52]

A daruval az éberség megtestesítőjével leginkább címereken találkozhatunk, klasszikus megfogalmazásban: ahogyan egyik lábával követ tartva őrködik. Olyannyira sok nemes család címerében fordul elő, hogy felsorolásuk több oldalt tenne ki ezért, itt csak két ismertebb famíliára hivatkozom a Festetichekre és a Csekonicsokra. (5-7. kép)[53]  A települések is gyakran használták e jelképet. A teljesség igénye nélkül: Kunmadaras, Püspökladány, Székelyhíd, Mátészalka, Hajdúszovát, Csurgó, Darvas. (8. kép) Ez utóbbi pedig azt mutatja, hogy települések elnevezésében is szerepet kapott. Ilyen a fentebb említett Darvas mellett Daruhegy és Daruvár.[54] Ezek mellett Alföldszerte se szeri, se száma a daruval kapcsolatos határneveknek, mint Darvas, Darvas sziget, Darvas laponyag, Darvas ér, Darvas halom, Daru lapos, csak hogy néhányat említsünk.[55] Családnévként is ismeretes: Darvas, Daruka, Daruváry stb.[56]

Gyakran nevezte a magyar nép a szürkés színű jószágokat a madár tollának színezete miatt daruszínűnek. „Darvas a szarvas­marha, ha a pofa, lapoczka nyak­oldal, koncza és czomb szürkés szőrű; a többi rész fehér. Ha a darvasság erős, hogy az egész fej, szemkörnyék, fül, nyak feke­ték - kormosak, a köldök -szemérem­táj, nyakél és has világos, s az orrtájon világos gyűrű van, akkor Rigó.”[57] Lószínek között is ismeretesek az ország egész területéről a daru (egyenletes kékesszürke, mint a darumadár tollazata), daruszőrű (szürke ló), daruszürke (a daru színéhez hasonló) és a darvas (a daru­madár színe felé hajló) megnevezések.[58] A növénynevek között is feltűnik a daruháj (Sanctus oleraceus), amely a „malacznak, báránynak kedves eledele”.[59] Pest-Pilis-Solt-Kiskun Vármegye Darusóvári nevű településén termesztett almát daru-almának nevezték. De a Sopron környékén is ismert volt ez az alma fajta.[60] A csillagképek között is rendre feltűnnek: Darvak vezére, Darvak-húggya, a Daru csillagai, a Daru Y-ja.[61] Debrecenben a 17-18. században gyakori billyog forma a daruláb.[62] Szintén a falusi, mezővárosi mesterek kovácsmunkája tőzegvágó darunyak.[63] Tápén és Algyőn szintén darunyaknak hívják a szár és nádvágó szerszámokat.[64] A Hajúságban darunyaknak hívtak egyébként a keletlen, vagy a kenyérsütés utáni maradékból, a vakarékból, zsír és tejföl hozzáadásával készült rudakba sodort tésztaféléket.[65]

A békési népi építkezésben is feltűnik a daruláb.[66] Kiss Lajos írja, hogy Hódmezővásárhelyen a használt, kiszáradt, esőverte, kérges, repedt, viseltes subát nevezték darudübörgőnek.[67] Az Új Magyar Tájszótár címszavai között is találhatunk daruval kapcsoltos kifejezéseket: daru (a madár), daru (a szerkezet), daru-alma, darubogár, darubőgő , darubőgős, darudübögő, darubörgő, darubüllő, darufogó, darufőkötő, darugém, daruháj,daruhajsaláta, darukapocs, daruköles, daruköröm, daruláb, darulábsaláta,darulé, darulövő, darunyak, darunyaksarló, darunyakú, daruökör, darupofájú,darus, délruszeg, daruszőrű, daruszürke, darutehén, darutojás, darutoll, darutollas,daruzás, daruzik, daruzsál, darv, darvad, darvadozás, darvadozik, darvag,darvas, darvász, darvaszt, darvikol, darvog, darvogás, darvogat.[68]

A daru ilyen sokféle előfordulása a nép közt természetes, hiszen valamikor a Nagy Magyar Alföld tekintélyes részét állandó, vagy időszakos tavak, erek, mocsarak, lápok, rétek, vízfolyások birtokolták, hiszen a terület nagy része a Tisza árterének tekinthető. Ez a nagy kiterjedésű vízivilág mindenféle madarak ezreinek, tízezreinek nyújtott menedéket, adott otthont. Az ember alig járta nádrengeteg mélyén mérhetetlen számú madárkolóniák lakoztak, amelyek minden évben a pákászok és a környék lakosságának jelentős élelemforrással szolgáltak. A hazai, de különösen a külföldi utazók is elragadtatással írtak a hatalmas madár és halbőségről. A madárvilág me­sébe illő gazdagságáról szóló korabeli hiteles feljegyzéseket olvashatunk Ralamb Kolos svéd királyi követ visszaemlékezésében, aki 1658-ban utazott keresztül a Sárréten és azt írta: „Olyan feles számban él a daru, vadlúd, túzok, vadkacsa és más kisebb szárnyas, hogy szinte el fedik a földet és olyan tömegben repülnek, akár egy felhő.”[69]

A madárvilág sokszínűségének és bőségének köszönhetően a bécsi udvar is a Nagykunságról rendelt mindenféle madarakat a császári állatkert számára: „mindenféle nagyságú és külön-különféle színű vadkacsákat, búvárokat, fejér gójákat, darvakat, túzokokat, vadludakat, lilliket, mindenféle gémet, kivévén a közönséges hamuszínű gémet, gödényeket, karakatonákat, vízi bikákat és más egyéb különös szárnyas és négylábú állatokat.”[70] Még 1858-ban a Sárréten költött és viszonylag nagy számban élt Alföld szerte: „Túzok, és daru százával jár a nagyobb tagu birtokokon, millyen az  alföldön hála Isten bőven van; az előbbi kizárólag itt költ s itt telel a repczevetóseken az úthoz gyakran olly közel, hogy a hímtúzoknak bajszát is megláthatni. Az utóbbi szintén itt költ, a sárréti nagy porondokon, és rétszéleken, hol már többször lelték meg tojását”.[71]

A darvakat nem csak szóban emlegették eleink, hanem valóságban is közel állottak hozzá. A régmúltban, amikor nem csak vonuló, hanem fészkelő madár is volt hazánkban, sokféle módon vették hasznait. Ezek közül az egyik, a legfontosabb tulajdonságára, az éberségre alapozott épület, vagy udvarőrzés volt. Tudjuk azt is, hogy nem csak az előbb említetteteket vigyázta, hanem igen gyakran erősségeknél, váraknál is teljesített „szolgálatot”. „Ismeretes dolog, hogy a darvak - akárhol ütnek is tanyát - őröket állítanak ki s éjjel állandóan strázsáltatják falkájukat. A strázsák felemelt fővel vigyáznak s ha mit látnak, menten nagy krukogással hírül adják.[72] Még a fészkén ülő darura is állandóan őr vigyáz. Szóval szakasztottan úgy őrködtek, mint végházainkban a vitézlő rend. Nem hiába hívták te­hát a darvakat vitézlő madaraknak! Nem hiába tar­togatták őket várainkban és kastélyainkban. Hiszen az éberségről példát, az őrködésről formát ők adtak. Tőlük látták a vitézeink, mint kell talpon virradniok. Tőlük tanulhatták a virrasztóink, mint kell hajnal­setétekor és virradatkor ébresztő szóval kelteniök az alvókat - ha kívülről veszedelem közeledett.” - írja Takáts Sándor.[73]

A népi emlékezet is megőrízte az őrdarvakat, amelyek veszedelemkor jeleztek: ,,In magam ugyan nem tudom, de mindenki monggya, hogy az az őrmadár, daru, vagy miféle, arul szól, hogy a rigi idókbe óták, őriszték a várost, ha gyütt az ellensíg, ilyen vagy olyan, török-i, tatár-i, vagy nímet, mer azok vótak azlán az istentelenök igazán, szóva ha ezök gyüttek, a darvak csak ekesztek sivítani, ugy nagy hangusan kurjantani, vagy mi, úgy is mondják, hogy krúgatni - hát ín nem tudom. Línyeg az, hogy akkó a nípek fogták a motyójukat oszt be a Nagylaposba, vagy a Kisfolyásba. Oda ugyan nem ment utánok se török, se nímet. Az állatok is tutták, hogy hová, merre kő szalanniuk, osztán mentek, röpültek. Az ellensíg csak üres ólakat, meg házakat tanáli. Igaz, hogy sokat fel is gyútottak aztán közülük, de még haranglopásra is vetemöttek, meg mindent elvittek, amit tuttak. A nípek asztán csak akkó gyüttek elő, amikó mán messzejártak. Hát jobbak vótak ezök a daruk, mint a kutyák. Voltak is nagy becsbe…” mesélte egy éltes püspökladányi lakos.[74]

Az egri várban 1493-96 közt tartottak egy darut, amelyet a vár darujának neveztek,ami  egyszer ki is szabadult és erepült, azonban a kovácsnak sikerült fognia, amely tettéért Eösy György provizor 6 dénár jutalmat adott. Mintegy száz esztendővel később1580-ban, az egri várban még mindig tartottak darut. Azt azonban pontosan nem tudjuk milyen célból volt rá szükség, valószínűleg ez is őrdaru volt.[75]

Ez a megvesztegethetetlen madár látta el sok esetben azt a feladatot, amelyet kutyáknak, vagy embereknek kellett volna végezniük. A hódoltság korában ez igen gyakori volt, azonban később egy magára valamit adó udvarház, vagy kúria sem nélkülözhette a szelíd daru falkát. Az udvar díszének tekintették. „Együtt járt a baromfiakkal, őrködött köztük. Amikor jókedve kerekedett, táncolt és játszadozott; magát illegetve körbe lépegetett, ka­vicsot vagy kis gallyat vett csőrébe, feldobta, meg elkapta. Viselkedéséből időt is jósoltak. Mikor szárnyát teregetve és kiáltozva keringett az udvaron, esőre számí­tott a ház népe. Az öregek elbeszéléseiből tudom, hogy nagyapám udvarában is élt egy pár szelíd daru. A másfél méter magas madarak nagy lármát csaptak, ha idegen ember járt a ház körül és ha közelébe férkőzhettek, meg is csipdesték erős csőrük­kel. Egy éjszakán két szép csikót akartak elkötni az ólból valami kunsági betyárok s a darvak kiáltozására, röpködésére ébredtek fel a szolgafattyúk és az udvaron, a kazlak tövén alvó tehenészek. Emlegetik a sárréti öregek, hogy a Nadányiaknak meg egész darufalkájuk volt, mely Bakonszeg utcáin sétálgatott. A hagyomány szerint a bajomi és a zsákai várban is tartottak szelíd darvakat. Úgy voltak szoktatva, hogy éj­szakára felültek a sárfalakra, ahonnan éles szemükkel a legkisebb mozgolódást is ész­revették, ami a vár körül történt s kiáltozásukra mindig éberebbek lettek az őrök.”[76]

Takáts is hasonlóan ír: „…a hódoltság korában várainknak, kastélyainknak és udvarházainknak ren­des lakói voltak a darvak. Ott találjuk mindenütt ezeket a szelíd és ragaszkodó madarakat a szárnyas majorság között, ahol természetük szerint szép ren­det tartottak. A verekedőket szétválasztották, a meg­támadottakat védelmezték s ha egyéb dolguk nem akadt, bolondos játékot űztek s tánczolgattak.”[77]

Ezt az érdekes tulajdonságukat szemléletesen írta le Lakatos Károly: „Tavasszal, megérkeztük után rövid időre midőn a vándorút fáradalmait kipihenve kissé már felvették magukat, kedvenc és rendes reggeli foglalkozásuk volt a daruknak a táncolás. Reggel 7—8 óráig messzelátó segélyével mindenfelé lehetett a környéken táncoló darukat látni vagy hallani még oly távolból is, hogy a madarak kivehetők sem voltak, csak a tánc zenéje hallatszott. Ami táncukat illeti, az oly művészileg szabályos figurák és mozdulatokból állott, hogy szinte elragadta az embert... A darutáncnál mindig egyetlen vén hím szolgáltatta a zenét és egy vagy két darunál egyszerre több sohasem lejtett. Ha párban táncoltak, a táncosok szorosan egymás mellett, szinte egymáshoz simulva rakták a magyar darust, mely menetére, beosztására nézve erősen különbözött a magános darutánctól. A kezdésnél a táncosok szabályszerűen és lassú méltósággal kiléptettek a sor elébe és szorosan egymás mellett, a néző közönséggel szemben foglaltak állást. Ha magános tánc volt soron, ami úgy látszott felváltva történt, a lejteni óhajtó daru hasonlólag állott ki. A kiállást követőleg a muzsikus daru megkezdte a zenét, teletorokkal egy nagyot kurjantván, mire a táncos kiterjesztvén szárnyait fölemelkedett 2—3 méter magasra és gyors egymásutánban érinti a földet alálóggatott lábaival. Azután tánc módjára szökellt le s föl és meg-megaprózta oly keccsel, hogy gyönyörűség volt nézni. A tánc hol gyorsabb, hol lassúbb menetű volt a zene üteméhez képest, amennyiben mindig taktusra történt. Ahogy a muzsikus daru szaporázta a kru, kruru, kruru nótáját, azonképen lejtett a táncos is. Es ez így tartott hosszú ideig, míg csak a táncos ki nem merült. Aztán előlépett egy másik, vagy következett egy kettős lejtés. Újabb tánc kezdetét mindenkor egy nagy kurjantás előzte meg a zenész részérőt és amikor ez elhangzott, teljes erővel utána szaporázva következett a zene folytatása.”[78]

Egy furcsa hadieseményről is tudunk, amikor a darvak főszerephez jutottak. Az 1630-as években Félegyháza már jól szervezett, katonailag erős hajdúváros volt, amelynek katonasága és személy szerint hadnagya komoly részt vállalt a Bethlen István vezette, a budai törökök támogatta, s I. Rákóczy György megbuktatását célzó katonai akció meghiúsításában. Győry Jakab félegyházi hajdúhadnagy bátorságát bizonyítja, s egyben nagy érdeme, hogy az éj folyamán, míg Bethlen a török főtisztekkel a másnapi támadás felől tanácskozott, 300 kipróbált vitézzel iszonyú zaj közepette, melyet a darvaklármája is növelt, megtámadta a török tábort. A törökök azt hitték, hogy Rákóczy egész serege megérkezett, hanyatt-homlok menekültek a lápokon keresztül, közben sokan a mocsarakban lelték halálukat, maga Bethlen István is csak nagy bajjal tudott a gázlókon át Gyulára menekülni. Győry Jakab az elhagyott tábort másnap diadala jeléül Váradra szállíttatta. A nevezetes csata 1636-ban történt.[79]

A XIX. században az Alföld majd minden parasztudvarán tartották, mint őrző állatot, olcsóbb volt, mint a kutya, nem riasztgatta, bántotta a baromfiakat. Hasonló okok miatt tartották hazai vadaskertjeinkben és fácánosainkban a szelíd darvakat.[80]  Egy  Ecsedi lápnál élő ember elmondása szerint „…apja darut is tart ott a háznál. A rétről szedett darutojást a tyúkkal keltette ki. Az felnevelte. A daru aztán szárnyra kelt, otthagyta a kotlót; kiment a mezőre, de este hazajárt a háztetőre. Télen meg az istállóban hált meleg helyen.”[81]

Szűcs Sándor megemlékezik Kóti Sándor bácsiról, „aki afféle rétes ember volt, amíg élt. Eljárogatott ugyan napszámos munkára is a helybeli gazdákhoz, de igazán jól csak a mocsári nádrengetegben érezte magát. Halászott, csíkászott, madarászott. Híres darvász volt. Há­rom-négy darufiókát hazahozott tavasszal és a házánál felnevelte, megszelídítette őket. Olyan sze­lídek voltak nagy darvai, hogy amikor kora regge­leken vízért ment a faluszéli kútra, sétálgatva kí­sérgették az utcán. Akkoriban igen mindenik gaz­da háznál tartottak néhány szelíd darut. Így aztán Sándor bácsi szép madaraira könnyen került vevő. Köböl búzát adtak némelyikért. Nekem ajándékba adott egyet, de csak halványan emlékszem a kénye­sen lépkedő nagy-nagy madárra. Talán 3-4 éves lehettem akkor.”[82] Györffy is felemlegeti a „karczagi Nagy Takarék” udvarán sétálgató szelíd darufalkát. „Egyik csípésének helye még most is látszik a kezemen!” – panaszolja.[83] Hiába úgy látszik a szelíd darvak mégsem voltak annyira szelídek az idegenekkel szemben. Ilyen kisebb balesetek gyakoribbak lehettek, mint az amelyet egy 1570-ben kelt kolozsvári jegyzőkönyv említ: „kichin germek koraba az Darw vagta volt ky az egyyk zemet”.[84]

A daru elfogásánál is vigyázni kell, hiszen a végsőkig védekezik. Lábaival hadonászva karmol, csőrét kardként használva vagdalkozik, ezért a „vigyá­zatlanabb emberrel megtörténik, hogy a daru vagy az arcát össze­hasítja karmával, vagy a szemét kivágja.”[85] Sápi Antal 1943-ban egy öreg nagysárréti pákász beszédét így mondta el: „A daruk úgy físzkeltek egisz családi körbe. És azoknak a tojássát a pákászok nem tutták mekközelíteni, mer annyira víttik az anyadarúk, hogy agyo vertík vaóna a pákászokat. Az öreg Verezs bácsi mesélte eszt.”[86] Osvát Pál is azt tanácsolja, hogy: „A háznál nevelt darvak szinte elég szelídek, de kisgyermek mellett nem tanácsos őket tartani.”[87]  Érdekes esetet jegyeztek fel Kardoskúton 1958-ban. Egészen nyár elejéig tartott ki két, tavaszi vonulásból visszamaradt daru. „A két öreg madár áprilisban még jól repült, májusban azonban először a tószéli kaszáló füvében, majd később a felnövekvő gabonában bujkáltak. A pásztorok jól ismerték e két madarat, és azt állították, hogy májusban átmenetileg elvesztették röpképességüket. Az egyiket kutyával próbálták megfogatni, de a daru csőrével súlyosan fején sebezte az állatot és elmenekült.”[88]

Nem csak baleseteket okozhatott a daru, hanem a madarak sokasága egynéhány alkalommal a vetéseket is tönkre tette. Herman Ottó írja: „ha belé szabadult a vetésbe, különösen borsóba, kárt is tehetett. Ma már erről kár még csak szólni is.”[89] Mindezek aztán nemcsak a vetések terméseiből élnek, hanem, — különösen a darvak — vetés idején is veszélyeztetik a földeket. Saját szemünkkel láttuk, ahogy csapatostul lepték el az új vetést és báránycsapatként legelték le a mezőkön frissen vetett terményeket.[90] Békés megyéről szólva is hasonlóan ír: „Oly sok itt a daru, hogy nemcsak a zöld vetést, de a már érett gabonát is annyira elpusztítják, hogy a lakosoknak sokszor miattuk aratásuk sincs.”[91]

 ifj. Palugyay Imre is megerősít a darvak károkozását a 1854-ben a Jász - Kún kerületek leírásában: „Az állatországból a hasznos házi állatokon kivül - melly­ek közt a szarvas marha, juh, sertvés tenyésztés első helyen áll s legnagyobb terjedelemben s bőségben a Jász-pusztákon üzetik; legnyomorultabb fokon pedig a lótenyésztés pang s a tengő számos méneses lovak majd mindenütt évenkint kiujjoló rühben sinlödnek - feltünnek a róna mezőkön egész nyáron által csoportosan tanyázó, deli termetü tuzokok és darvak se­regei, mellyek gyakran a kalászos vetésekben nagy pusztitá­sokat visznek véghez;”[92] Tiszaradványban 1946-ban annyi daru volt, hogy jelentős károkat okoztak a tengeri földeken.[93]

Különféle összeírásokban több alkalommal is szerepel: „Az 1554. évi egri összeírás szerint Magyarszállá­son húsz szelíd daru volt. A zavaros időkben azon­ban ezekből Ártándy Kelemen apródjai és Ladányi Pál négy darvat elvittek. A törökök meg Szolnok meg­szállása alkalmával hat darvat ragadtak el.”[94] 1676-ból „Szárnyas majorság. Daru vagyon no. 1. Pulyka no. 6. Lud no 20. (…) 1736: Szárnyas állatok… Kakas Páva 2. Tojo Páva 2. ~ 4. Tyuk kakas 1. Tojo tyuk 5.~ 6. Daru 6”[95]

A szelídített darvak adták a legjelentősebb haszonvételt a régmúlt korokban. A darutoll ugyanis meglehetősen keresett árucikk volt hajdanán. A régi korok embere szívesen viselte fejfedője díszeként. Ennek eredetét az isteni világhoz való tartozásban kell keresnünk, a toll a hatalom szimbóluma minden népnél. Az egyiptomi tollkoronáktól kezdve a maja „Tollaskígyó” istenen keresztül a szibériai sámánok fejdíszéig. A fejen viselt toll viselője tehát egyfajta fensőbbséggel rendelkezik azok fölött, akik nem hordják, nem hordhatják a díszítményt, vagy csak kisebb értékű tollakat viselhetnek.[96]

Ennek a különbségtételnek érzékletes példáját adja Heltai Gáspár „A páváról és daruról” című fabulája, amely a két madár vetélkedését tárja elénk.[97]

Elődeink különösen a daru és kócsagtollat kedvelték. Mindent elkövettek, hogy a kor divatjának megfelelően fejfedőjüket pompás kócsag, vagy daru esetleg sastollal díszítsék. A kócsagtollat egyébként régi írásaink, számadásaink darutollnak hívták, s többnyire úgy szerepel, mint fehér darutoll – írja Takáts Sándor.[98] Az azonban bizonyos, hogy elődeink színtelenítették a darutollat, mert a fehér sokkal kedvesebb, értékesebb volt. A szürke darutollat úgy fehérítették meg, hogy azokat faolajban áztatták, ami aztán színét vesztette. Darutollból két – három, esetleg öt szálat, de néha többet is tettek egy forgóba, ritkán az aljára rövid sastollakat is szúrtak.[99]

A tollak kötésével külön ember foglakozott, a tollkötő. „Adtam Tollkötő János kezébe az tollak, kiket köt, azoknak szerszá­mára” olvassuk 1554-ben.[100] Tollakat viseltek vitézlő uraink a pajzsukon, de a lovaikat is ezzel díszítették. A tollakat díszes aranyból, ezüstből készült, nem egyszer drágakövekkel ékesített tolltokokba, tollforgókba helyezték. Ezek jelentős értékeket képviseltek, így gyakran olvashatjuk végrendeletekben hagyatéki tárgyakként. Pénzszűkében gyakran zálogba is vetették. Thököly fejedelem 109 tolltokot mondhatott magáénak. A leltárban többek között ilyeneket olvashatunk: „Arany tolltok darutollhoz való… Darutollhoz, török lófékhez való két aranyos, köves tolltok… Ezüst aranyos tolltok 2, egyike köves darutollhoz való, az másik közönsé­ges sastollhoz való”[101]

A tollforgók egyik szép példányát Zoltai Lajos a debreceni régész-muzeologus ásta ki az egykori Dobozy temető elhordott homokdombjából. Az ezüst tárgy rúdjának egyik vége gömbben, míg másik vége saskaromban végződik. A tok része egy szép művű madárszárnyat ábrázol. [102]( 9. kép) A tollforgók azért kapták nevüket, mert függőlegesen álló szárukra, mint egy tengelyre egy szabadon körbe forgó tokot készítettek és ebbe helyezték a tollakat. A tehetősebbek már egyenesen nemesfémből, drágakövekkel díszített tollbokrétát rendeltek, ki-ki tehetsége szerint, így a forgók között valóságos ötvösremekeket is találunk.[103]

Nemcsak a magyarok viselték előszeretettel a különböző tollakat, hanem a törökök is, hiszen a 17. századra a turbánt süvegre cserélték, a süveg pedig elképzelhetetlen tollbokréta nélkül.  Tudjuk, hogy a kanizsai törökök szégyennek tartották a toll és forgó nélkül járást. Egy-egy győztes csata után kitüntetésként tollakat osztott szét a fővezér a vitézek között. Buda elfoglalásakor a törökök a parasztokat nem bántották, de az úri népet kirabolták úgy, hogy „pénzek, se fegyverek, se tollak süvegükön nem marada!”[104]

A tollak értékét mutatja az is, hogy rendszeresen adótételként is szerepel. Tiszanána 1682. évi urbáriuma szerint a jobbágyok „Két darut tartoznak hozni időnként, vagy az árát”. Egy másik, 1696 körüli urbárium szerint az egri püspöknek két darab darut, vagy annak az árát, 7 frt 20 dénárt voltak kötelesek fizetni.[105]

Kecskemét adótételei között évenként két darutoll szerepel. A török defterek tanúsága szerint nemcsak Kecskemét, hanem a hódoltsági területek szinte valamennyi települése tartozott tolladót fizetni, de ajándékként is sokszor követeltek a törökök darutollat. Ez végtére annyira elburjánzott, hogy a panaszokat meghallgatva 1677-ben IV. Muhammed szultán fer­mánt bocsátott ki, amelyben szigorúan meghagyta, hogy senki se merjen ingyen darutollat követelni. Az árak mai szemmel elképesztően magasak voltak: mikor egy szál darutollért 1 forintot fizettek egy csikó 3 forint 50-be, egy borjas tehén 9-10 forintba került.[106] A török azonban nem csak követelt, de ajándékozott is. Huszein bég, Gyula szandzsákjának feje 1604-ben kelt magyar nyelvű levelében így írt Rákóczi Lajos lippai főkapitánynak: „Bizon vitéz úrbarátom, meghidje kglmed, hogy ha fele véka árpa volna is, még felét is elküldtem volna kglmednek de bizony nincsen, elfogya; és kérem is kegdet mint úrbarátomat, hogy megbocsásson kegd, hogy mindjárast az kegd levelére választ nem küldheték: hanem az árpa helyében kegdnek kétféli szép fejér daru tollat és egy szép aranyas keszkenőt küldök kgdnek, viselje egésséggel kegd…”[107] A Nádasdy- számadásokban 1544. június 1-én „ezt jegyezték be: „Kapuban (Kapuvárott)  Szalainak jár a számadótól 50 dénár, „hogy Győrre vivé Horváti Novitynak az daru tollakat – költségére.”[108]

1837-ben a bajomi Szabó jánosnál foglaltak le tartozás fejében „házától darutoll öt darab és három bőrök…”[109] A szép darutollért a parasztok is megadtak egy fél oldal szalonnát.[110]

Herman Ottó szerint a darutoll szebbjének borjú is volt az ára.[111] Sokszor azonban nem pénzért, hanem életért, búzáért adták a tollatt. A legények nemcsak a kocsmába hordták a hombárok tartalmát, hanem pénzük nem lévén a cifra tollat is így vásárolták. Megtörtént, hogy a gazdalegény apja tudta nélkül megeresztette a hombársípot, csakhogy da­rutollhoz jusson. Egy ilyen ügyben 1836-ban így vallott a bajomi Tanács előtt Balogh Márton: „»A nád fal megül jól láttam, a mint Vesszős uram kisebbik fia ki jött az ollból hajdon fővel, mezítláb, úgy fehér gatyában. Egy teli sákot hozván a kapujok eleibe, a Ku­cik vállára gördítette. Én oda köszöntem, mire a Vesszős uram fia annyit mondott, hallgassék kend, a tollért van ez.« A jelenet éjjel, holdvilágnál történt s Kucik hu­hogással adott jelt a Vesszős fiának. A kócsagtoll meg olyan drága volt, hogy ritkaságként lehetett látni falusi ember süvegje mellett.”[112] Simon István írja 1927-ben, hogy nem is legény az Alföldön, akinek két-három szál darutoll nem ékesíti a kalapját, pedig ezek a madarak ma már igen ritkák, mivel megszűnt a költőhelye a mocsarak lecsapolásával. De a darutoll továbbra is kelendő, ezért importra szorulunk belőle és nem ritka a húszpengős toll sem.[113] A tiszacsegei vásáron 1951-ben 50 forintért cserélt gazdát egy szép túzoktoll két juhász között, akik áldomást is ittak rá. Egy bárányt, mázsa búzát is megért egy szép toll, vagy azt mondják: „Jó napszámot lehetett írte kapni, akkor a vót a viselet, azír vágyott a fiatalság.”[114]

A parasztság a süveg szalagjába kakas-, gácsér- vagy pödrött lúdtollat tűzhetett. A 19. században kezdett elterjedni a parasztság körében is a drágább tollak: daru, kócsag, gém, túzok, sőt páva- vagy strucctollak viselete. Mint státuszszimbólum, a toll minősége mutatta viselőjének társadalmi helyzetét. A toll tulajdonosának anyagi helyzetére, elhelyezésével pedig társadalmi hovatartozására is következtetni engedett. Így a jómódú mezőkövesdi legény darutollat, a szegényebb gémtollat viselt kalapja jobb oldalán, míg a szomszédos tardiak ezt a bal oldalra tűzték.[115] (10. kép) A darutoll mindig első volt a sorban. A Hortobágy környéki egykori nagybirtokok pásztorsága körében régen a darutoll viselése annak dukált, aki az értékesebb jószágát őrizte a gazdának. Az Egri Főkáptalan örvényszögi gazdaságában 1880-1920 között a disznótartás volt a fontosabb, nem a juhtartás. Itt – a hagyomány szerint – ekkor a kondásokat illette meg a darutoll és ők is viselték.[116]

A cselédembernek csak kakastoll dukált, darutollat fel nem tehetett.[117] A bodrogközi legények különösen a kakastollat nézték le, mondván:

 

„Kakastallu nem bokréta,

Bolond ember, aki hordja.”[118]

Akinek darutolla nem volt, az anyámasszony katonája volt, akivel bárki kötekedhetett. A szegényeknek nézték el csak, akiknek a kakastoll is megtette, vagy az ennél jóval többre becsült túzoktoll. A kalaphoz simuló szép, csíkos túzoktollnak már tisztes becsülete volt. A vakvarjú és a szürkegém tollát is kedvelték, nem telt mindenkinek a drága darutollra.[119]

Jász-Nagykun-Szolnok megye néprajzi atlaszának térképszelvényei és magyarázatai között is szerepelnek a tollak. A módszeres gyűjtés során az alábbi adatokra derült fény: a pásztorok leggyakrabban általában tollfélét viselnek, a daru-, túzok-és gémtollat. Ezek viselése is az északkeleti ill. nagykunsági területeken volt szokásban, máshol csak elvétve található meg. Amennyiben a paraszti tollviseletet összevetjük a pásztorok tollviseletének helyeivel, azt állapíthatjuk meg, hogy szinte teljesen fedik egymást. Ebből az következik, hogy a a toll viselete Tiszántúlon nemcsak a pásztoroknál, hanem a parasztoknál is szokásban volt. Így ez itt általánosnak mondható. A parasztok is legtöbbször daru- és gémtollat tűztek kalapjuk mellé. Az adatokból az is kiderül, hogy általában, legtöbbször a fiatal legények viseletéhez tartozott a toll, néhány esetben azonban a fiatal házasok is tettek kalapjuk mellé tollat.[120]

A toll viseletnek meg voltak a maga szabályai. Leginkább az úgyne

vezett „balos toll”-nak volt a legnagyobb becsülete mindenkoron. A balos toll nem a madár bal oldaláról származó tollat jelent, mint K. Kovács Péter kutatásai bizonyították, hanem éppen ellenkezőleg, jobb oldalról származó tollat jelent. „Miért éppen a baloldalas, a mindennapi szóhasználatban röviden csak balos-nak nevezett toll volt a keresett, a legkapósabb, nemcsak a daru- hanem egyéb tollból is? Erre nem kaptunk eddig félre nem érthető vagy egyértelmű feleletet irodalmunkból. De arra sem kaptunk egyértelmű magyarázatot, hogy mit értettek, illetőleg értenek baloldalas, vagy balos toll alatt. Nem a madár baloldalán nőtt és onnan származó tol­lat, pl. balszárny-tollát értették, illetőleg értik alatta, hanem a kalap baloldalára illő és ott szépen álló tollat. A kalap baloldalára pedig csak az a toll illik, és ott az áll szépen, amelyik odatűzve hátrafelé hajlik és kifelé fordul a hátával a kalap fejrészétól: »a szinit mutatja«. »Különösen a nagytáblájú, szíp, csíkos, cirkás, tú­zoktallunál vevődik észre hamar, ha nem jó ódarra, ha fonákul teszik a kalap mellé. A fonákul viselt tallu kicsit kupásan áll, a szára nem termíszetesen hajlik hátra, színe fakóbb, táblája szítnyílik.«

Mindennapi munkájuknál ostort használó pásztor adatközlőink, (kondások, gulyások, csikósok) egyöntetűen a következőket felelték ar­ra a kérdésünkre, hogy miért keresték és szeretik a balos tollat: »a­zír mer’ csapkodásnál, csörgetískor elkapja az ostor a jobbost«. Ugyanis az ostort tereléskor, vagy hajtásnál - kivéve a balkezeseket­ jobbkézbe véve és tartva használják. Csápoló, csapkodó tereléskor az ostor nyele és telke legmagasabbra emelve a kalap tetejéig »feljár« és ilyenkor a legtöbbször üti, vagy el is kapja a tollat, ha az jobbos, vagyis ha a kalap jobboldalára illő és oda is van tűzve. Hajtásnál, csörgetískor, hogy a lehető legnagyobbat szóljon az ostor (egyrészt, hogy messze elhallatszon, másrészt, hogy riasszon) a fejét, sőt kicsit a törzsét is balra dönti a pásztor és a feje fölött, a mögé is hátra húzza azt, majd nagy ívben csapja ki előre és oldalt. Ilyenkor nemcsak elkapja, hanem letekeri, kitépi az ostor a kalap jobb oldalára tűzött tollat, vagyis a jobbos tollat. Folytonos vele való törődést, rágondolást, bajlódást jelent és erős megszokást kíván tehát a pász­tortól, ha jobbos a tolla.”[121] (11. kép)

A darvak fogyatkozásával egyre kevesebb lett a darutoll. Divatját múlta, csak a pusztaiak tartották meg 1945-ig. Aki adott a pásztori méltóságra, haláláig viselte. Akinek darutoll nem került, az túzoktollat tűzött, ha az sem került, egy pulykatoll is megtette. A túzoktoll egyenes és azért, hogy jobb állású legyen, meg kellett hajlítani. Keveset elfaragtak a szára belső felé

ből, a végére kis sár­golyót gyúrtak, ami lehúzta. Így megkapta a kellő hajlást. Később a sárgolyót levették róla, de a toll hajlott maradt. A gólya, túzok vagy más nagyobb tollból bokrétát készítettek a kalap mellé. A toll száráról letakarították a zászlaját, csak a végét hagyták meg. A szárat ék alakú bevágá­sokkal mindkét oldalán bevagdosták, 3 - 4 cm-ként a szárát felezően felhasították, és a fel­hasított részt kigöndörítették. A fácán és egyéb színes tollú madarakból is csináltak kalapdíszt. A begyből kivágtak egy kör alakú darabot, kiszegezve megszárí­tották, így tűzték a kalap mellé.[122] A hortobágyi pásztorok ritkán cseréltek, illetve ajándékoztak is egymásnak egy-egy szebb, jó állású darutollat.[123] A Hajdúságban darutollat pedig csak a legények, 30 év körüli házasemberek állítólag csak gémtollat viseltek. A Hortobágyon a maga szerzett túzoktoll a pásztorember kalapjának ékessége.[124]

A tollakat nagy becsben tartották, használat után a tükör mögé tették, vagy tokba helyezték, ami leginkább egy átfúrt vastagabb nádszál volt a nép körében. Pálinkával, krétaporral ápolgatták. Végrendeletben hagyták apáról fiúra a becses értéket.[125]

A darunak nem csak a tollát használták eleink, hanem a húsát is előszeretettel fogyasztották. „Husát régen igen nagyra becsülték és kitünő levest főztek belőle.”-írja A Pallas nagy lexikona.[126] A hortobágyi pásztorok kedvelt csemegéje volt a daru, ha szert tehettek rá. „Balmazújvároson ma is emlegetnek egy daruvadászt, aki ezelőtt negyven esztendővel a böszörményi rétek vizében több mint egy kilométert hasoncsúszott két daru felé, csak a puskáját és a fejét tartotta ki a vízből. Ugyanő a daru húsát megette, míg a gólyáét kesernyésnek, rossznak tartotta” - írja Sőregi.[127]

A húsa mellett a csontját is felhasználták. A hortobágyi pásztorok a madár lábszárcsontjából pipaszurkálót, árat, acél-, kova- és bicskatartóikra gyűrű alakú díszt készítettek.[128] Különös sípokat készítettek az avarok a daru lábszárcsontjaiból. A régészek által kiásott kettős avar sípok mindegyike, amint azt a kutatások megállapították, darucsontból kés

zültek.[129] (12. kép) Azt, hogy évezredek múltán is mennyire élhet egy hagyomány Balogh Sándor kunmadarasi pásztor szavai mutatják: „Ezt a rossz birkafejet azzal vettem fel a Füves halmon, hogy ivóedényt csinálok belőle. Ez meg daru lábszárcsont. Úgy mondták a régiek, hogy szépen szóló furulyát lehet belőle csinálni. Ebből a sok lábszár­csontból - van közte bárány, liba, nyúl, pulyka, gémcsont - boglárokat készítek majd erszényre meg hüvelyre. A pásztornak az kell, hogy mennél cifrább, pillangósabb legyen a szerszámja.”[130]

Ehhez a rengeteg tollhoz azonban rengeteg madár is kellett. Vadászattal nem igen lehetett próbálkozni, hiszen az óvatos madár már messziről észrevette a cserkészőket. Ezért általában kicsi korában elfogott, szelídített madarakat tartottak. A várakban, kastélyokban ezek számára külön darvászokat tartottak, hogy a madarak semmiben ne szenvedjenek hiányt. Ők állandó fizetésért gondozták, ápolták, etették a legnagyobb gondossággal a majdani fenséges tollak reményében a kis darvakat. Nagyon ügyeltek a jó bánásmódra, hiszen amikor 1636-ban Forgách Ádám darvakat küld Pálffy Istvánnak így mentette ma­gát: „Hogy az darvakkal elkéstek egy kevéssé, kérem kegyelmedet megbocsásson; mert tudja kegyelmed, hogy az olyan madárral lassan kell bánni, hogy meg ne haljon.”[131]

1566-ban Ághy Miklós írja Kapuból Nádasdynénak, hogy ott csak két daru van. „Im mindkettőt alá küldöttem. Az darvászt bocsátottam vele, hogy szerével viselje, meg ne sértse őket és tollukat meg ne törje. Ezidén is igen jártattam darufiakért sejterieket, endrédieket, babócsaikat, tamásiakat, sárkányiakat, azkik ahhoz értenek. Találtak volt három fészekkel, de az két fészekbéli hiába lett. Még a harmadik fé­szekbeli ki nem kelt. Azokban ha lenne haszon, választig kiforgatták az darvászok. Azt nem mondom, hogy tudatlanságok vagy röstségök miatt vesztek volna el, mert az ő hasznokért kívánták volna, ha kiköltek volna és megéltek volna. Az gémtollért pe­niglen immár több egy hónapjánál mióta jártatok, de még igen keveset hoztak. Az is elszűkült ez földről, mivelhogy hal nincs, kivel élne.”[132] A nemesi udvarházak időről időre intézkedtek a vad madarak dolgában. 1712-ben: „Darvakat is kell nekie szerezni. Úgy, ha mesterségeket veszi Tuzok fiakat, Daru fiakat is neveljen és szaporétson, nem különben a Sáár réthe mellett Hatty fiakat és Tengeri katsákat kelletik szerezni.”[133]

A vad madarakat a madarászok fogták be. Ezt a mesterséget a tihanyi apátság népeinek 1211. évi összeírásában említik „Modoros” néven. Ezek a jobbágyokkal együtt szerplő madarászok földesúri alkalmazásban állottak, akik rendes munkájuk mellett végezték ezt a tevékenységet. A vadászat és a madarászat a 15. század előtt népi foglakozás volt. Ezt bizonyítja II. Ulászló 1504-ben kelt törvénye, amely eltiltja a jobbágyokat a vadászattól és a madarászattól: „A jobbágyok a föld- és szőlőművelést abbahagyva egyedül a vadászattal és madarászattal foglalkoznak, nemcsak köz-, hanem vasárnap, a szentek napjain és karácsonykor is, s a földesurakat ezen jövedelmeik elvonásával megcsalják, magukat koldusbotra juttatják, lopásra, rablásra vannak kényszerülve, emiatt akasztófán végzik. Ezért elhatároztuk, hogy mostantól fogva a jövőre az ország jobbágyai és parasztjai közül senkise merjen bármi módon vagy bármi mesterséggel szarvasokra, őzekre, nyulakra és vadkanra vadászni, valamint fácánokra és császármadarakra madarászni.”[134] A törvény nem rendelkezik a vízimadarakról, verebekről, rigófélékről, egyéb énekesmadarkról, gerlékről, ami pedig szintén nagyszámban fordult elő a korabeli Magyarországon és igen nagy kereskedést űztek velük. Bertrandon de la Brocquiére magyarországi utazása alkalmával azt írja a szegedi piacról 1433-ban: „Itt igen sok darvat és túzokot fognak, egész piaczot láttam tele madarakkal, azonban elég tisztátalanul készítik és éppúgy eszik.”[135]

A 17. században a madarászok munkáját így írja le Comenius: „A madarász elkészíti a szűrűt, fölébe terjeszti a madarászóhálót, elhinti a csalóeledelt és elrejtvén magát lappangó szénbe (kunyhócskába) magához édesgeti (csalja) a madarakat, az hitegető madarak énekével (szavával), kik rész szerént a szűrűn ugrándoznak, futkároznak, rész szerént kalitkába bé vannak rekesztve és ekképp beburítja (meglepi) az hálóval az arra röpülő madarat, midőn az csaló eledelre lebocsátkoznak (ereszkednek), vagy rak tőröket (csekléket), melyekkel magokat fölakasztják  és megfogják, avagy kitészen lépesvesszőket madarászó rúdra (póznára), melyekre ha reá szállanak, belé keverik tollokat, hogy el nem röpülhetnek és leesnek az földre, avagy fogdozza őket csiptetővel vagy cinegefogóval.”[136] (13. kép) A lőfegyverek elterjedése előtt ilyen módszerekkel fogták a vadakat, madarakat. Ezek a technikák aztán a parasztság körében a 20. századig tovább éltek, ma már kuriózum számba mennek.

A madarak befogásának legjobb tudói a pákászok voltak, akik a rétélés egyik különös formáját valósították meg. Többnyire a társadalom kitaszítottjai voltak, sokszor dologkerülő, nincstelen emberek, akiket közösségük kitaszított. Más választásuk nem lévén megélhetésük érdekében vetették be magukat a rétekbe. Itt a „Senkiországba” nem keresték, „élt a maga gondján, mint a gazdátlan eb”.[137] A darvász ezek között különleges helyet foglalt el: „A pákászrenden levők közül őket érte legtöbb tisztesség, becsület. Ők bírtak legtöbb tudománnyal. Kóbori ter­mészetűek sem voltak annyira. Kunyhójok köré három öles veresnádból tágas ke­rek udvart kerítettek. Ezért mondta róluk egy öreg pásztor, hogy karámban laktak. Ebben foglalatoskodtak darvaik nevelésével, tanításával. Télire hidegálló meleg színt csináltak nekik, kibélelték, jól betapasztották oldalát, fedelét.”[138] Birtalan Szilágyi hasonlóképpen ír: „vannak olyanok, mint darvászok, akik az ő hosszú pákász botjuk­kal magok előtt tapogatózva, a kőtt lápokon is eljutnak a darvak költőhelyiekihez. A bajomi Darvas Lápot is ilyenként emlegetik, de még csak kevesek vergődhettek el odáig, a rét veszedelmes helyei miatt. Ezek kiszedik az alkalmatos fiakat, s az ő rétbeli szállásokon nagyon szépen felnevelik, mely miként történik, ez az ő különös mesterségek. Velök bíbelődve, bámulatos módon megta­nítják, hogy így még kedveltebbek legyenek. Ebből jóhasznokat látják, mert az ilyen szelíd darvat mindenfelé megveszik.”[139]

A darvakat szakemberek, a darvászok fogták be. Noha szakmájuk, már több évszázados múltra tekint vissza szótárainkban még a huszadik század elején sem említik őket.[140] A darvászat mestersége igen sok kitartást, odafigyelést és türelmet kívánt. Költési időben ki kellett figyelni a darvak fészekrakó helyét, ami azért volt igen nehéz feladat, mert a darvak a mocsarak legmélyebb, legeldugottabb szegleteiben vertek tanyát, kerestek fészkelő helyet. Még ezt is a legnagyobb óvatossággal keresték fel, már jóval azelőtt leszálltak, és a tojásokat lopakodva közelítették meg.[141] A felfedezett darufészkeket tulajdonjegyekkel látták el.[142] A daru fiókák befogása igen nehéz volt. Ehhez tudniuk kellett azt is, mikor kelnek ki a fiókák, mert, ha túl korán elvitték őket bizonyosan nem tudták felnevelni, ha túl későn, akkor már elmenekültek a darvász elől. Túl gyakran sem lehetett a fészek körül járkálni, mert akkor a költőmadarat riasztotta el, aki tojásait odahagyva tovább állt. Az így megszerzett fiókákat aztán nagy gondossággal kellett felnevelni, anyjuk helyett anyjuknak kellett lenni. Birtalan Szilágyi János is így írja: „Darvak is fiasitnak ezen rétségben, de ezen vigyázó állatok olyan tanyákat keresnek, ahol még csak ember sem járhat az ö fiasitásoknak idején.”[143]

A kifejlett madarakat a darvász hurokkal fogta. Hosszú, vékony kötelet feszített ki, amelyet kereszt alakban, vagy sugarasan rendezett el és erre helyezte el lószőrből készített hurkait. Ezt rendesen a darvak táplálkozó helyén állította fel. A darvász leshelyén várta az érkező madarakat és türelmesen várt, amíg valamelyik madár hurokba lépett, vagy bele nem gabalyodott. Ekkor már bátorsággal előjöhetett, hisz a többi madár rémületében már elrepült és megfoghatta a madarat. Persze csak nagy óvatossággal, hiszen a riadt állat hősiesen küzdött szabadságáért. Ezt aztán otthon pálinkás kenyérrel etetve édesgette magához, tette szelíd jószággá.[144] (14. kép) Az eladásra szánt tollakat gondosan kezelte. Minden egyes darabot nádcsövekbe raktak és a kunyhójuk korcába dugva tárolták. [145]Ezeknek a szelíd darvaknak a tollát árulta aztán a vásárokon. Fából, vagy sárból készített lapickába, tolltartó tányérba tűzve járta a sokadalmat.[146] A darutoll-árus a legszebb példányt süvege vagy kalapja mellé tűzte „címernek”., amiről már messziről megismerhették. Ezek voltak a legbecsesebb árucikkei, aminél nem ismert alkut, tíz, tizenöt forintból nem engedett. Felszerelésének elengedethetlen része a már említett kerek esetleg négyszögletes deszkán kívül a bőrtarisznya, melyben egy lapos pléhdoboz is volt. Ebben tartotta az olcsóbb, krétaporral fehérített tollakat. A tollak előkészítésére is nagy figyelmet fordítottak. Mivel az „igazi”, mindenki által áhított tollból a „daru toll”-ból – amelyek a madár szárnya alatt található hátsó evezőtollak – csak 4-6 darab van egy madáron, ezek világosabbak a többinél és maguktól karikába hajlanak. Azonban az értéktelenebbeket is fel kelett használni. Ezek a madár fartollai voltak, amelyek jóval sötétebbek, ezért külénféle praktikákkal igyekeztek fakítani. Volt aki kámforban mosta, öblögette, de általánosságban inkább kezükbe krétaport vettek és tegyerük közt veregetve rátapadt a tollra. Az egyenes tollakat „kiherélték” azaz a tollszárából annak belső oldalán egy éles késsel egy keskeny részt kimetszettek, így könnyebben lehetett meghajlítani. Ha ez sem volt elég a végére valamilyen nehezéket kötöttek, vagy cérnával az aljához kötötték. A toll zászlóját a derekán és hegyén kés segítségével göndörítették.[147]   

Különös darufogásról ír Fodor Pál. Mégpedig a törököknél elterjedt darufogó agarakról.[148] Ecsedi István a népies vadfogást taglaló munkájában így ír a darufogásról: „A darut a szegény ember nem lőtte, hanem elverte. Ebben a hortobágyi csikósok voltak a nagy mesterek. Ők is az ólmos időket, vagy a darvak verzését használják fel darufogásra. Ha ilyen időben észreveszik, hogy a daru valahol meghál, ló­háton körülveszik és elkezdik üldözni. Az első időben a daru még lassan repül, később már kifárad és szalad. Ők lóháton nyomukba vannak, ostoraikkal még jobban hajszolják a darut addig, míg elérik s az ostor a nyakukra csavarodik, a hurokkal elfogják. Megtörténik az is, hogy kötélhurkot vetnek feléjük, hogy így fogják el. A daru nem adja meg könnyen magát, hátára fordul, lábával és hosszú hegyes csőrével védekezik a támadó ellen. E végső tusában vagy agyonverik, vagy pedig a csikós leugrik lováról, rádobja szűrét és a szűr alatt össze­kötözi a lábait, majd megfogja a nyakát és így emeli ki.(…) 1926 tavaszán a Hortobágyon egy délelőtt hat darut vertek el a csikósok, ebből kettőt holtan, négyet elevenen kerítettek kézre. A bátor vadá­szokat a hatóság megbüntette.”[149] Egykoron árkánnyal is vadásztak a darvakra, amelyet ugyan elsősorban szarvasmarha, vagy lovak elfogására alkalmaztak, de vadászeszköznek sem volt utolsó.[150]

A Hortobágyon a nádudvariak voltak a leghíresebb tollcsiszárok. Ők verték fel tollakért, darufiókáért a folyó menti ősnádasokat.[151] A mocsarak, rétek, nádasok fogyása együtt járt a madarak számának megcsappanásával. Már csak a tavaszi és őszi vonuláskor lehetett vadászni rájuk. A pákászok, darvászok felcsaptak daru­vadásznak, fegyvert vettek kezükbe és madárvonuláskor útrakelve, a kunsági pusztákon, meg a Hortobágyon várták, a darvakat. A pihenő csapatot le­gelésző gulya közé vegyülve, vagy konda közt megbújva közelítették meg s onnan lőttek rá. Akadt olyan is, aki szekérkereket görgetett maga mellett, s e mögé húzódva férkőzött hozzájuk. Az őrdaru csak a sebesen forgó kereket figyelte és nem vette észre a vadászt.[152] A puskázás másik módja a hajnali vadászat, ahogyan az egykorú tanú leírja. „A daru legalább még minden évben megfordul nálunk. Tavasszal és ősszel, mikor költözés alkalmával átvonul. És sajátságos, hogy kiszabott útvonala van. Debrecenhez közel például a szováti határon feltétlenül átvonul és megszáll minden évben. Pedig ott ugyancsak értenek az üldözéshez. A szováti hivatásos puskások alkonyatkor a határ egy-egy magas dombjáról színházi messzelátóval kémlelik ki, hogy melyik vízhez vonulnak a darvak éjjeli szállásra. Ezt a helyet óvatosan megközelítik, három négyszáz lépést hason is csusznak és a darvakhoz közeljutva, hason töltik az egész éjszakát, s csak hajnalban kezdenek a darufalkára puskázni.”[153] Orbán Bálint és Füredi Imre konyári pásztorok a 19. században elismert darulövők voltak.[154]

Egy érdekes darufogási módról számol be Bálint Sándor Szeged környékéről: „Az abszolutizmus idején — amikor tilos volt a fegyverviselés — a darvakat fogóvassal próbálták megkaparintani. Ehhez először is ki kellett kémlelni azt a helyet, ahova reggelenként leszállottak, és előtte az éjszaka sötétségében fölállítani a vasakat. A daruseregnek ugyanis az a különös szokása volt, hogy amelyik árpaföldről este háborítatlanul elszállhatott, reggel biztosan odaszállott vissza. A fogóvasakat a darvászok lerakták, majd az árpavetésen kukoricaszemekből egy-egy lépésre vonalat szórtak. A daru ugyanis éppen akkorát lép, mint az ember. Ha aztán a leszálló darufalkából valamelyik csak egyetlen kukoricaszemre is rátalált, akkor végig halad a soron. Fölszedegette az útjába eső szemeket, végül azonban eljutott a porhanyós földdel betakart fogóvashoz, amelynek pöckére szintén egy szem kukorica volt fölhúzva. Ebbe is belevágott és már fogva is volt.  Amikor a vas rácsapódott a csőrére, a zajra a többiek szétrebbentek. Azonnal odasietett a lesbenálló ember, mert a daru sokszor ki tudta magát a fogóból szabadítani: hanyatt vágódott és lábait nekivetette a különben is elég kezdetleges szerszámnak. Ha ideje volt rá a darvász odaérkezéséig, mindig lerúgta. Sokszor még a csőre is beleszakadt a vasba, de megmenekült. Olykor előfordult az is, hogy a daru a vassal szállt föl. Hosszú erőtlen nyakán azonban a nehéz terhet sokáig nem tudta fönntartani, bukfencet vetett, majd kimerülve és halálra rémülve alázuhant. Különös, hogy az elszakított csőrű daruk mind megéltek. Az ilyeneknél a megmaradt csőr végén dió nagyságú bunkó forrott ki.[155]

De ez már egy más világ volt, amelynek hamarosan vége szakadt.[156]

„A középkor költészetétől PósaLajosig hányan, de-hányan énekelték meg a darúmadarat! Szerepel a köz­mondásokban, népdalokban, Petőfinél, Tompánál, Arany­nál, ThalyKálmánnál és szárnyára vette a műdal is. Ha egy madár ennyire beleolvad anemzet irodal­mába, ez biztos jele annak, hogy évszázadokon át benne élt a nemzet lelkében. Mintha csak betetőzése volna a ma­gyar tragédiának: ez a népünknek oly kedves madár ma már csak átvonul csonka hazánk földje fölött: fészket nem rak. Már pedig ugyan melyik nemzethez van a daru-madárnak annyi köze, mint éppen a magyarsághoz? (…) Trianon elszakította tőlünk a darvak fészkelőhelyeit — a darumadár is hűtlen lett ahhoz a néphez amely alegjobban a szívébe zárta az egész földkerekségén.” összegezte Lambrecht Kálmán 1933-ban a darvak miatti fájdalmát.[157]

Erről a madárról elég legyen ennyi.

IRODALOM

 

A PALLAS NAGY LEXIKONA 5.

1893.

BALASSA Iván

1975. Lápok, falvak, emberek. Bodrogköz. Budapest

BÁLINTSándor

1971. A régi szegedi pákászok és madarászok. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1971/1. Szeged 119-137.

BANKOVICS Attila

1986. A daru (Grus grus) különös repülésmódja. Aquila 92. évf. 292.

BANNER János

1911. A békési magyarság népi építkezése. Néprajzi Értesítő 12. évf. 2-3. sz. 129-143.

BARACZKA István

1972. Győr-Sopron megyei adatok a XVI. század derekáról a Nádasdy-számadásokban (1544-1554) Soproni Szemle 55-66.

BARTHA Júlia 1999. A török sírjelölés történeti áttekintése. In: Tisicum A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. évf. 169-192.

N. BARTHA Károly

1953. Tyukodi népéleti és népnyelvi adatok az Ecsedi láp idejéből. Magyar Nyelvőr 235-241.

BÉL Mátyás

1984. Csongrád és Csanád megye leírása. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1980-1981-2. Szeged

BELLON Tibor

1974. Pásztorok jelvényei tollviselet. In: Szolnok megye néprajzi atlasza I. 1.Szolnok 193-197.

BENKŐ Loránd (főszerk.)

1967. Amagyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Budapest

BÉRES András

1982. Arra van egy kőhíd rakva… Budapest

BÉCZY Tamás —Dr. MÓSANSKY Arisztid — Dr. STERBETZ István — SZLIVKA László 1974. A Kárpát-medencei daruvonulás időszerű kérdései. Aquila 78-79. évf. 11-43.

BIRTALAN SZILÁGYI János

1920.  Bihar vármegyei Sárrét leírása. Aquila 27. évf. 60-70.

BODNÁR Bertalan

1924. Daru télen. Aquila 30-31. évf. 300.

BOROS Marietta

1954. A Néprajzi Múzeum nádvágó-gyűjteménye. Néprajzi Értesítő 36. évf. 173-193.

CSAJÁGHY György

1998. A felgyői avar síp és történeti háttere. Budapest

CSATH András

1938. Békés vármegye madárvilága. Gyula

CSIFFÁRY Gergely

2001. Az Északi Középhegység ritka állatfajainak zoológiai adatai a történelmi dokumentumokban. In: Horváth László (szerk.) Mátrai Tanulmányok Gyöngyös 129-150.

K. CSILLÉRY Klára

1998. Állatábrázolás a magyar köznépi bútorokon. In: FÜVESSY Anikó (szerk.) Állatábrázolás a magyar néphagyományban. Debrecen 33-54.

CSISZÁR Sarolta

1998. Állatábrázolás a beregi textíliákon. In: FÜVESSY Anikó (szerk.) Állatábrázolás a magyar néphagyományban. Debrecen139-152.

DANKÓ Imre

1973. (szerk.) Bajomi krónika. Biharnagybajom

1996. Néprajzi adatok a daru szimbolikájához, címerben való megjelenítéséhez. In: DANKÓ Imre (szerk.) Püspökladányi tanulmányok. Püspökladányi Füzetek 1. Püspökladány 79-87.

2007. A zsákai vár darvairól – távlatokban. Rálátás. 8. évf. 3. sz. 23-28.

DIÓSZEGI Vilmos

1957. Dobbal való kötés, oldás. Néprajzi Közlemények 2. évf. 1-2. sz. 128-134.

1959. Akaragasz sámánhit etnikus egyöntetűségének kérdése. Néprajzi Értesítő 41. évf. 145-194.

DOMOKOS Pál Péter

1953. A Népművelési Intézet újabb gyűjtéseiből. In: BARTHA Dénes (szerk.) Emlékkönyv Kodály Zoltán 70. születésnapjára. Budapest 339-372.

DOROGI Márton

1978. A csont, a szőr, a toll, a tojáshéj és a trágya felhasználása a Hajdúságban és a Nagykunságban. Ethnographia 586-599.

ÉBER László

1900. Aquamanile a Fővárosi Muzeumban. In: Budapest régiségei 85-97.

ECSEDI István

1927. Hortobágyi pásztor és betyár-nóták. Debrecen

1933. Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon. Debrecen

ÉRDY Miklós

1988. A koronázási palást szegélye a daruval. Híd a hagyományhoz és a korai magyar történethez. In: CSIHÁK György (szerk.) . A harmadik (londoni) Magyar Őstörténeti Találkozó előadásai és iratai. London, Budapest-Zürich 64-76.

1991. A koronázási palást szegélyén a daru, a tulipán és István király bal keze. In: UJVÁRY Zoltán (szerk.) Történelem, régészet, néprajz. Tanulmányok Farkas József tiszteletére. Debrecen 405-441.

FARKAS József

1982. Fejezetek az Ecsedi-láp gazdálkodásához. Debrecen

FODOR Pál:

2001. A szultán és az aranyalma. Tanulmányok az oszmán-török történelemről. Budapest

FŐZŐ Géza

1943. Sopron vidékének gyümölcsei. Soproni Szemle 7. évf. 2. sz. 17-30.

1956. A Sopron vidék gyümölcseinek származása, nevük eredete. Soproni Szemle 10. évf. 1. sz. 17-30.

FÜVESSY Anikó

1998. Az alföldi kerámia állatábrázolásai. In: FÜVESSY Anikó (szerk.) Állatábrázolás a magyar néphagyományban. Debrecen  89-116.

GUNDA Béla

1958. A totemizmus maradványai a magyar táltoshagyományban. In:  A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1957. Debrecen 63-72.

GYÁRFÁS István

1879. Két magyar köriratú pecsét 1600 és 1613-ból. Történenelmi Tár 395-396.

GYÖRFFY István

1912. A feketekörösvölgyi magyarság viselete. Néprajzi Értesítő 13. évf. 1. sz. 1-24.

1956. Matyó népviselet. Budapest

1984. Nagykunsági krónika. Karcag

HANKÓ Béla

1933. A darumadár a magyarság életében. Debreceni Szemle 6. sz. 245-250.

HAVAS Sándor

1858. Vízivadászat a Sárréten. Vadász és Versenylapok 2. évf. 17. sz. 269-273, 18. sz. 285-291, 19. sz. 301-307.

HELTAI Gáspár

1980. Száz fabula. Krónika és egyéb írások. Bukarest.

HERMAN Ottó

1914. A magyar pásztorok nyelvkincse. Budapest

1985. A madarak hasznáról és káráról. Budapest

2003. Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága. Budapest

HOPPÁL Mihály-JANKOVICS Marcell-NAGY András-SZEMADÁM György

1995. Jelképtár. Budapest

HORVÁTH Júlia

1939. A tápéi gyékényszövés. Néprajzi Értesítő 31. évf. 2-4. sz. 204-215.

JÁNOSSY Dénes

1987. Adatok magyarországi fosszilis darvakról Aquila 93-94. évf. 31-37.

KAPITÁNY Ágnes - KAPITÁNY Gábor

2002. Magyarságszimbólumok. Budapest

KEVE András

1994. Adatok a magyar madártan történetéből. 1300-1944. Aquila 101. évf. 9-40.

KISS Lajos

1929. Aszűcsmesterség Hódmezővásárhelyen. Néprajzi Értesítő 18. évf. 4. sz. 153-169.

KISS Lajos

1980. Földrajzi nevek etimológiai szótára. Budapest

É. KISS Sándor

1973. Ibükosz darvai a magyar folklórban. In: DANKÓ Imre (szerk.) 180-190.

1974. Egy letűnt népi foglalatosság: a madarászat. Ethnographia 91–98.

ifj. KODOLÁNYI János

1966. A Néprajzi Múzeum 1965 évi tárgygyűjtése. Néprajzi Értesítő 48. évf. 309-404.

1997. Zsákmányolás, vadfogás, méhészet, gyűjtögetés. In: KOVÁCS László – PALÁDI KOVÁCS Attila (szerk.) Honfoglalás és néprajz. Budapest 47-60.

KOMJÁTHY István

2006. A Hortobágy krónikája. Budapest

KOVÁCS Gábor

1998. „ Egerésző” daru (Grus grus) megfigyelése. Aquila 103-104. évf. 124-125.

K. KOVÁCS Péter

1957. „Balos toll” Néprajzi Közlemények 156-161.

LAKATOS Károly

1910. A régi szegedi halászok jelképes madarai. (Első közlemény) Ethnographia 21. évf.  82-90.

1912. Apákász vagy nádlaczi. Néprajzi Értesítő 25-38.

LAMBRECHT Kálmán

1933. Darumadár, darutollas süveg, darvadozás. Budapesti Hírlap Vasárnapja november 5. 3. p.

B. LŐRINCZY Éva

1979. (főszerk.) Új Magyar Tájszótár. I. A-D. Budapest

MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON

1977-1982.

MAGYARI László

1957. Madárábrázolások középkori címeres nemesleveleken. Aquila 63-64. évf. 249-258.

1959. Madárábrázolások a török hódoltságkori címeres nemesleveleken Aquila 66. évf. 237-255

MARGALITS Ede

1897. Magyar közmondások és közmondásszerű szólások. Budapest

MARJAI Márton

1988. Antik mítoszi elemek folklorizálódása a Hortobágyon és környékén. In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1987. Debrecen 237-257.

MOLNÁR István

1984. Koreográfiák: Nagykónyi verbunk, huszárverbunk, karcsai csárdás, tápéi darudöbögő és körösztöző. Múzsák. 3. sz. melléklet

MÜLLER Géza

1988. Darvak. In: Miklya Jenő (szerk.) Sárrréti írások 3. Szeghalom

O. NAGY Gábor

1966. Magyar szólások és közmondások könyve.

NAGY Iván 

2002. Magyarország családai. In: Arcanum DVD könyvtár 4. Elektronikus dokumentum.

NAGY László

1987. A Déri Múzeum ázsiai íjai. In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1986. Debrecen 547-555.

NYAKAS Miklós

2005. Abihari kishajdú városok története. Debrecen

NYÍRI Antal

1948. Akihaló szentesi viziélet népraizi és népnyelvi maradványai. In: Bartucz Lajos (szerk.) Alföldi tudományos gyűjtemény. II. 1946-1947. Szeged 194-301.

OSVÁTH Pál

1976. ASárrét madarai és vadászata.  In: Miklya Jenő (szerk.) Írások Szeghalom múltjából. Békéscsaba

ifj. PALUGYAY Imre

1854. Magyarország történeti, földrajzi s állami legujabb leirása hivatalos uton nyert adatokból. III. kötet Jász - Kún kerületek. Külső - Szolnok várme­gye leirása. Pest

PAPP József

2008. Hortobágy. Debrecen

RADVÁNSZKY Béla

 1896. Magyar családélet és háztartás a 16 és 17. században. I. Budapest

RÁCZ Béla

1916. A kócsag hajdani fészkelése a bihari Sárréten. Aquila 23. évf. 362.

RÉKÁSI József

1975. Adatok a Daru táplálkozásához. Aquila 82. évf. 233.

SAUNDERS, Nicholas J.

1996. Állatszellemek. Budapest

SELMECZI KOVÁCS Attila

1998. A népi címerábrázolás állatalakjai. In: Füvessy Anikó (szerk.) Állatábrázolás a magyar néphagyományban. Debrecen 55-72.

SERFŐZŐ Géza

1906. Mezőgazdaság és állattenyésztés. In: Borovszky Samu  Magyarország vármegyéi és városai. Pest-Pilis-Solt-Kiskun Vármegye II.  Budapest

SIMON István

1927. Daru-les. Egy sárréti vadász elbeszélése. A Pesti Hírlap Vasárnapja október 6. 51-52.

SMUK Antal

1954. Darvak a Hanyságban. Aquila 55-58. évf. 226-227.  227.

SŐREGI János

1936. Adatok a daruvadászathoz és a darutoll viseletéhez. In: A debreceni Déri Múzeum évkönyve 1935. Debrecen 114-117.

STERBETZ István

1975. A kardoskúti Fehértó. In: Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán. A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba 41-46.

2002. Adatok a Biharugra környéki halastavak és puszták egykori madárvilágáról. In: A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 23. évf. Békéscsaba 23-58.

SZABÓ T. Attila (szerk.)

1978. Erdélyi magyar szótörténeti tár. II. Bukarest

P. SZALAY Emőke

1998. Madárábrázolás a debreceni kerámián. In: Füvessy Anikó (szerk.) 117-126.

SZAMOTA István

1891. Régi utazások Magyarországon és a Balkán-félszigeten 1054-1717. Budapest

SZARVAS Gábor – SIMONYI Zsigmond

1890-1893 Magyar nyelvtörténeti szótár a legrégibb nyelvemlékektől a nyelvújításig. I-III. Budapest

V. SZATHMÁRY Ibolya

1998. Állatábrázolás a tiszántúli szőttesek díszítményeiben. In: Füvessy Anikó (szerk.) Állatábrázolás a magyar néphagyományban. 127-138.

SZŰCS Sándor

1958. Életfa ábrázolás a nagykunsági pásztorok díszítőművészetében. Múzeumi Levelek 21-23.

1977. Régi magyar vízivilág. Budapest

1987. Életem a Sárrét. Szeghalom

1999. A régi Sárrét világa. Budapest

TAKÁTS Sándor

1905. Darvász. Magyar Nyelv 9. sz. 414.

1917. Rajzok a török világból. III.

TEREBESS ÁZSIA LEXIKON 

www. Terebess.hu

TOLNAI Vilmos

1910. Forgó. Magyar Nyelv 14. sz. 365-366.

TORCKÓI Wigand Ede

1914. A magyar csillagos ég. Néprajzi Értesítő 15. évf. 3-4. sz. 270-285.

TÓTH János

1961. A Jászberényi Jász Múzeum újabb gyűjteményanyagából. Múzeumi Levelek 5. évf.  27-28.

VARGA Gyula

1993. A népi táplálkozás Hajdú-Bihar megyében a 20. század első felében. Debrecen

VÉGH József

1944. Sárréti népmesék és népi elbeszélések. Debrecen

ZOLTAI Lajos

1938. A Debreceni viselet a 16-18. században. Ethnographia 75-108.