Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Társadalomnéprajz Történeti néprajz A Hortobágy gyepgazdálkodása a huszadik század első felében

A Hortobágy gyepgazdálkodása a huszadik század első felében

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

A Hortobágy gyepgazdálkodása a huszadik század első felében

Ezen a területen már ősidők óta állattartással foglalkoztak a lakosok, bár 16. századnál korábbi adatok nem állnak rendelkezésünkre. Csak sejthetjük, hogy kiterjedt pásztorkodást folytattak az itt élők, mert számos tőzsér és kereskedő nevét ismerjük ebből az időszakból. 1574-ből és 1582-ből kerteket említenek, amelyek valószínűleg jószágteleltető aklok lehettek. A 17. században megcsappan az állatállomány az állandó háborúskodások miatt, ezért leginkább csordákkal és csürhékkel találkozhatunk az iratokban, amelyek a városokhoz közeli legelőn, a bellegelőn tenyésznek. Még a század végén is csak a települések alatt járnak a csordák és ménesek a források tanúsága szerint. Hogy ekkoriban a külső legelőket használták-e és hogyan, adatunk nincs. Nagyarányú állatállománnyal nem számolhatunk, hiszen annak írásos nyomai lennének az egykorú tanácsjegyzőkönyvekben. Azt valószínűsíthetjük, hogy kisebb állatcsoportot felügyelet mellett ridegen tartottak a rétek rejtekén. A 18. század elejére a viszonyok megszilárdultak, rendeződtek. A békés évek eljövetelével, a vagyon és életbiztonság megnyilvánulásával párhuzamosan emelkedett az állatlétszám. Ekkor már szükség van arra, hogy a városok szabályozzák a pásztorkodást. Elkülönítik a szántóföldeket, a kaszálókat és a legelőket. Ebben a században alakul ki a gazdálkodásnak az a módja, amely a 20. század közepéig érvényes. A városokat a bellegelők övezik, ezt a szántóföldek és a külső legelők követik. Igyekeznek elkülöníteni az egyes állatfajták legelőterületeit. Minden városrész a hozzá legközelebb eső legelőre, közösen fogadott pásztorral hajtatja ki állatát. A nyomásföldekre Debrecenben csak kezesjószágot hajthattak. A többit a külső legelőkön „nyaraltatták”. Az állatokat kora tavasszal, Gergely, de legkésőbb György napig kiverik és ott legelhetnek szorulásig, amelynek időpontja mindig az időjárástól függött. Ahol fordulós gazdálkodást folytattak, ott aratás után a kiégett legelőkről a tarlókra hajthattak a pásztorok. Mikor itt is elfogy a legelni való, akkor tovább terelik az állatokat a kaszálókra, rétekre. Télire a jószágállomány zöme a városba, vagy a kertekbe, tanyára kerül. Debrecen és az alföldi városok ilyen állattartó és földművelő gazdálkodásra rendezkedtek be.[1]

A 19. század első felében alapították meg a közös gulyákat, amelyek egy számadó keze alá tartoztak. Az így együtt legeltető gazdák gazdaságot alkottak, ennek élén a felügyelő vagy pusztagazda állt, akinél fogadták a pásztort és nála beszélték meg az ügyes-bajos dolgokat. A gazdaság építi a pásztorszállást, az enyhelyeket, rendben tartja a kutakat. A felügyelőgazda szedi össze a pásztorbért, ellenőrzi a pásztort.

Az egyes gulya és méneslegelőket járásoknak nevezték, amelyek a puszta egyes részeiről kapták nevüket. Ekkor a sároséri, halasközi, faluvéghalmi, pentezugi, hármasi, papegyházi, mátamegetti és csúnyaföldi anyagulya és renyheménes, a macskatelki, feketeréti, tornyidombi, szászteleki, szakmáritelki, kúngyörgyi, ludasi és derzsitelki járásokon ciframénesek, szűzgulyák, bika és tinógulyák járnak.

Az 1840-es években a városok teljesen rendezték a legelők, a pásztorok és a gazdák viszonyát, amelyeket mindenhol írásba is foglaltak. Ekkor teljesedett ki a pásztorkodás, amit az is bizonyít, hogy a jószáglétszám állandóan emelkedik. Hanyatlás az 1880-as évekből figyelhető meg, amikor a legelőterületek egyre szűkülnek, az egyre intenzívebbé váló földművelés miatt, amikor a legelők egy részét felszántják és növénytermesztést folytatnak. Ezidőtájt kezdődött el a tervszerű tenyészmunka az állatállományban. 1878-ban alakult meg az állattenyésztő bizottság és ettől az évtől kezdte meg működését a Hortobágyi Intézőbizottság. Ez utóbbi annak köszönheti létét, hogy a gazdatársadalom és a tanács érdekei eltértek egymástól.

Debrecen város gazdaközössége már a kiegyezés után a megnyíló új piacok miatt kezdeményezte a jószágállomány nemesítését, a legeltetés intézését, a jószág felügyelet átvételét. Ennek első lépéseként 1868- ban sikerült létrehoznia a felügyelőgazda intézményét. Majd ennek folyamányaként, Jámbor Ferenc az állatállomány állapotának figyelésével megbízott felügyelő a tanácsnak előterjeszti javaslatát, miszerint állandó bizottságot kellene létrehozni a felmerült problémák kezelésére. A gazdasági bizottság foglalkozott az üggyel és a következő javaslatot terjesztette a közgyűlés elé: „Az annyira kívánatos rend fenntartása és az okszerű tenyésztés előmozdítása tekintetéből hozandó üdvös szabályoknak szigorú alkalmazása végett elkerülhetetlen szükségesnek látja a bizottmány, hogy a legeltetésre jogosítottak közül egy bizottság alakítassék „Intézőbizottság” cím alatt, mely bizottmánynak elnöke lenne a gazdasági tanácsnok, tagjai lennének a hét gulyatartó gazdaság részéről egy-egy, maguk közül választandó s a gazdasági bizottság által elfogadásra ajánlott tag, ezenkívül a sertés és juhtartó gazdaság részéről szintén egy-egy tag, továbbá a mezei rendőrügyek vezetésével megbízott alkapitány, mátai biztos, állatorvos s egyik városi aljegyző, tehát tagja lenne az elnökön kívűl összesen 13. (…) Hatásköre lenne: a jószágok összeírása, apaállatok elbírálása, a legeltetési módszer megállapítása, egyes járások kijelölése, közös pásztorok fogadása, gulyás gazdaság által fogadott pásztorok megerősítése, szomszédos gulyák közt támadt villongások eldöntése, szükség esetén egyes pásztorok kitilthatása, a legeltetés és jószágtenyésztés körüli visszaélések megakadályozására teendő intézkedés, közös érdekekre való felügyelet, közös kutak fenntartása, pásztorok rendetlenségének megakadályozása s ily nemű intézkedések.”[2] Az intézőbizottság fennállásáig ezeknek az elvárásoknak igyekezett megfelelni.

A legeltetési rendszer egységesítése érdekében először 1786-ban alkották meg a Nagyváradi Királyi Kormányszék javaslatára a következő határozatot:

1. Amely két gulya eddig a Hortobágyon innen járt, menjen által a folyón. E két gulya járásán minden juh elfér, de csak 12 nyáj alakíttassék. Hat a mátai úttól északra, hat délre járjon.

2. A polgárok két méneseinek egyike Mátán, az északi oldalon, másik a Zámon, az országúton alul, a nádudvari határig legeljen, de az Árkuson túl ne menjen.

3. A mátai hídtól és az országúttól észak felé a Paperéig és a csegei határig és az Árkus északi közepéig elfér három gulya és az említett ménesek egyike.

4. Az országúton alul délfelé a malom útjáig és az Árkus déli hídjáig legyen egy gulya.

5. A malom útjától, a nádudvari határig, Zámon, a nagyiváni útig és a Hortobágyig legeljen három gulya, meg a polgárok említett másik ménese.

6. Ohaton a nemes város ménese és rajta kívül négy gulya le a nagyiványi, kócsi határig, Zámmal együtt a Kenderátók és a Csécsek között, mivel az itt levő földek többé szántásba nem adtanak.

7. A sertésnyájak járása a Borsárok, Ludasok, Halasok köze és a Fekete rét.

A bellegelőt és a kaszálónak használt monostori és pallagi földeket felosztották az őrlős ménes, az ökör és tehéncsordák, a fejősjuhok között. Ezen kívül meghatározta a pásztorfogadás rendjét, a gulyák létszámát, az idegen állatok legeltetésének tilalmát. Szorgalmazta az új kutak ásását. Az új rendelkezés természetszerűleg a gazdák ellenállásával találkozott, de ha lassan is, teret nyert az új rendszer.[3]

A város által bérelt földek megváltása után 1820-ban ismét változott a rend. A pusztai legelőkön a korlátlan és ingyenes legeltetés megszűnt, bevezették az addig ismeretlen legelőbért, igaz csak korlátozott mértékben. A legelők helyében is változások következtek: 1829 után Ohat pusztát korlátozták, mert egy részét földművelésre rendezték be. Hét évvel később a Pallagi részről szorították ki az állatokat. 1836-ban a gazdák számára újabb megszorításokat vezettek be a legelőbérrel kapcsolatban, ugyan akkor csökkentették az ingyen legeltethető jószágok számát is. Ezeket az intézkedéseket nem sokkal később újra szigorították, ugyanis ekkorra már akkora jószágállomány legelt a Hortobágyon, hogy létszámukat csak ilyen intézkedésekkel lehetett korlátok közé szorítani.[4]

A század elején a gyapjú konjunktúra miatt a juhok száma rohamosan emelkedni kezdett. A hatalmas állomány már-már azzal fenyegetett, hogy a gulyákat és méneseket kiszorítja a legelőhelyükről. Ekkor hozták meg azt a döntést, hogy a juhnyájak csak a Hortobágyon innen legelhetnek. Ettől kezdve a Juhföld a városhoz közelebb eső részen, a folyó keleti oldalára került és ott is maradt 1945-ig. A földművelés térhódításával jelentősen megnövekedett az ökrök száma. A tavaszi idénymunkák végeztével gondoskodni kellett ezek elhelyezéséről is. Ezek nem maradtak kint a pusztán beszorulásig, mert szükség volt munkájukra, az őszi betakarításkor és a földmunkák megkezdéséhez. Ezért Debrecen tanácsa a városhoz közel, a Juhföldön jelölt ki számukra legelőt, a legjobb minőségű területekből. Mivel a juhok állandóan átjártak az Ökörföldre, ezért kicsóváztatták a határt. Ez volt az első állandó körülhatárolt legelőterület a pusztán. A Hortobágyon túl a gulyák és ménesek a kialakult szokásjog alapján jártak. Többnyire évről-évre mindig ugyan azt a területet véve birtokba.[5] A városhatár gazdálkodási övezeteit csak ettől az időszaktól ismerjük pontosan, de kellő óvatossággal, nagy vonalaiban a korábbi időszakokra is visszavetíthető.[6]

Az állattartás nagysága a 19. század utolsó harmadában érte el a csúcspontját. Azóta folyamatosan csökkenő tendenciát mutat. A juhok a gyapjú árának esése miatt, a sertések a sertésvész miatt, a szarvasmarhák a megnövekedett legelőbér és szűkös téli takarmány miatt fogyatkoztak meg a 20. század elejére.[7]

A huszadik század elején a vesztes háború következményeként megnőtt minden földterület jelentősége az országban, így a Hortobágy is felértékelődött. Megkezdték a vizsgálatot hogyan hasznosítható legjobban a terület. Az 1929-ban megindult zöldmező- mozgalom, amely a rét és legelőgazdálkodásra helyezte a hangsúlyt, ezek javítását és minél jobb hasznosítását tűzte ki célul. Az állam is igyekezett ebben tevékenyen részt venni ezért Bíró Jánost a korszak szaktekintéjét küldte ki a Hortobágyra, hogy dolgozzon ki a terület hasznosításáról egy átfogó javaslatot. Munkájában kifejti, hogy „a 12 000 kat. h-nak a puszta jobb minőségű részeiből való kihasítása és a legelőgazdaság keretéből kivonása nem célszerű, mert a nélkül nem lehet a pusztának legeltetésre visszamaradó silányabb részeit sem használni sem megjavítani. Hanem a most egy tömegben kezelt és használt pusztát a gazdálkodás mozgékonyabbá és belterjesebbé tétele végett fel kellene osztani 12 önálló gazdaságra, azokba arányosan kellene beosztani a mezőgazdasági használatra szánt 12 000 kat. h-at, azon pedig az egyes gazdaságokban olyan mezőgazdaságot kellene folytatni, amelynek kifejezett célja az állattenyésztés és legelőgazdálkodás támogatása illetve a legelőjószág szükségellátásáról való gondoskodás és a legelőjavítás előmozdítása.”[8]

A szélsőséges időjárás, a Tisza áradása, vagy dögvész sokszor zavarta meg az állattenyésztés menetét. A legelők kis része maradt szárazon áradás alkalmával, a mélyebb, laposabb helyeket felverte a sás, a nád. Száraz, meleg években a legelő júniusban rendszerint lesül, ekkor sem lehet legeltetni. A gazdák tapasztalatai alapján ezért egy darab számos jószágra, gyarapodás melletti tartására másfél holdnál kevesebb területet nem lehet számlálni. Ha ezen a marha meg nem él, akkor már olyan rossz az időjárás, hogy száz holdon sem él meg. Ha a terület ennél kevesebb, akkor kevesebb a gyarapodás, szárazabb években a megélhetés is veszélybe kerül. Ez volt az alföldi gazdák számításának alapja mindenkoron a legelők és a nyájak, csordák nagyságának meghatározásához. A debreceni Hortobágy a 40.000 holdas legelő e számítások szerint eltarthat 26.666 darab számosjószágot. Ha ennél kevesebb legel az jövedelem nélkül vesztődik, ha több akkor a jószágok maguk legelőjét teszik tönkre.

Bíró János felmérése szerint (1924) a Hortobágy puszta területe 42.718 katasztrális hold, amelyből a legelők 39.337 katasztrális holdat tesznek ki. Ennek minőségi megoszlása a következő:

 

jó legelő

6077 katasztrális hold

16 %

közepes legelő

11677 katasztrális hold

30 %

gyenge legelő

9081 katasztrális hold

23 %

silány legelő

12502 katasztrális hold

31 %

 

 

Szerinte a jó legelőből 1,5, a közepesből 2, a gyengéből 3, a silányból 4 katasztrális hold ad elegendő takarmányt egy számosállat részére hat hónapig tartó legeltetési idényt figyelembe véve. A fenti adatokat átnézve, ezt tekintve a számítás alapjának a debreceni Hortobágy állateltartó képessége 16043 számosállat.[9] Ha a gazdák által számított eltartható állatszámot összehasonlítjuk a Bíró féle megállapítással, a kettő között jelentős különbséget fedezhetünk fel. A gazdák több mint 10.000 számosjószággal többre becsülték az eltartható állatok számát. Ugyanakkor a legeltetett számosállatok száma évenként a következő volt a századfordulót követően:[10]

 

1900

22473

1912

13867

1913

20293

1914

19184

1929

18831

1930

13777

1931

13592

1932

14627

1933

13469

1934

13293

1935

16496

1936

16743

1937

16064

1938

19062

1939

22219

1940

22392

1941

18510

 

 

Ha a fenti számokat megvizsgáljuk és összevetjük az eltartható jószágok számával, akkor megállapíthatjuk, hogy a régi számítási mód szerint a Hortobágy nem volt kellőképpen kihasználva, ami valószerűtlennek tűnik a gazdák érdekeit figyelembe véve. A számok ugyanis jóval alatta maradnak az optimálisnak vélt nagyságtól, ami azt jelenti, hogy az egy számosállatra betáblázott 1.5 kat. hold legelőterület, amellyel mindig is számoltak nem helyes, illetve ebben az időszakban ez a számolási mód már nem állja meg a helyét. A Bíró János által meghatározott számnál viszont némely évben jóval több állatot hajtottak ki a legelőkre, mint ahányat az eltarthatott volna.

1852-ig a gulyák a Hortobágyon túl a szokásjog alapján kialakult járásokat használták. Ekkor Debrecen város közgyűlése úgy intézkedett, hogy a gulyákat kisebb csapatokra kell oszlatni, a nyári nagy meleg, a kora tavaszi és késő őszi esők ellen erdőket kell telepíteni, amelyek enyhelyül szolgálhatnak az állatoknak. Itatásra minden gulyajáráson két jól felszerelt kutat kell ásatni. Ezek a rendelkezések egy régi, több évtizedes folyamat lezárását jelentették, a kialakult hagyományok részleges tiszteletbentartásával. Ezzel szűnt meg véglegesen a szabad legelőfoglalás: az egyes gulyák és ménesek a kijelölt járások határai közé lettek szorítva. Egy-egy járás területe többnyire 2-3000 hold volt, amelyet a jószág nem tudott egy nap alatt bejárni. Ha azonban az állatállomány megkívánta, a jószágok számtól függően 4-5000 hold is lehetett egy-egy járás. A korábbiakhoz képest ez az intézkedéssorozat az addigi gyakorlathoz képest rengeteg újat jelentett. Balogh István ezt a rendszert járáshoz kötött legeltetésnek nevezi, hiszen megszűntek a vándorlások, a legelő a megvont határok között állandósul. Ez a rend állott fent 1945-ig és ez jelenti a néprajzi irodalomban a klasszikus Hortobágyot.[11]

A járás a leglőnek az a része, ahol egy-egy állatcsoport tartózkodik egész nyáron át. A járások nevüket vagy földrajzi elhelyezkedésük (Faluvéghalmi, Pentezugi, Sároséri, Halasközi, Feketeréti, Malomzugi, stb.) vagy a rajta tartott állatfaj alapján (Disznóföld, Szűzgulya, Ökörföld stb.) kapták. A járások nagysága különböző volt. Általában 3-7 kilométeres átmérőjű 1000-1500 hektár nagyságú, többnyire szabálytalan alakú területek voltak.[12] Kialakulásukról semmi biztosat nem tudunk. Valószínűleg szokásjogon, évszázados tapasztalatokon nyugvó alapokat igyekeztek írásban rögzíteni. Azonban még ez sem jelentette azt, hogy az egyes járások területét állandó határjelekkel jelölték volna ki, továbbra is csak a terep adottságai: hátak, laposok, szikfoltok, dombok mutatták egy-egy járás határát, így gyakran megesett, hogy a pásztor tilosba tévedt. A korabeli protocollum így írja le a csordajárás határait: „Azt a négyszög forma térségű földet, amely van a mátai vendégfogadótól az Arcu Péternek menő úton, attól a punctumtól, ahol attól az úttól a nádudvari út elválik, egyenesen a Szálka felé nézvén az ökörcsorda járásnak mindenütt a Nagy Borsos széle lenne a határ; az említett ponttól a nádudvari úton délfelé ott, ahol a vízimalomba járó út a nádudvari úttal összejön, ettől a punctumtól egyenesen haza fele jövén egy kis kerek zöld fenékig; innen pedig észak felé egyenesen a Szálka halmáig lenne a mondajárásnak napkelet felől való határa.”[13]

A járások száma eleinte kevesebb volt. A későbbi növekedés azt jelzi, hogy a gulyák kisebb létszámmal lettek kialakítva. A járásokon mindig igyekeztek csak egyfajta állatot tartani, kivéve a tehéngulyákat, ahol lovak is legelhettek.

A járások központja a pásztorok lakhelye a kunyhó volt. Ebben tárolták élelmiszereiket, ruháikat, fontos tárgyaikat. E mellett, vagy a bejárattal szemben állt a vasaló, a főzőhely. Ezt a két építményt erős korlát védte a dörgölődző állatoktól. A kunyhó körül volt általában a kút. Ennek közelében volt az állatok éjszakai pihenőhelye, az állás, amelyet időnként változtattak, hogy a jószág felváltva trágyázza a legelőt. Az állás fontos tartozéka a dörgölődző fa, amelyből többet is leástak. Ennek jószágösszetartó szerepe is volt. A legeltetés az utóbbi időkben már szabályos rendben történt. Reggel elindították a gulyát a megfelelő irányba, majd egy bojtár maradt mellette, a többiek előrementek a delelő kúthoz és telehúzták a vályúkat vízzel. A járás szélére érve a gulya megterült legelt, és ha szomjas volt, ivott. Délután három-négy óra tájban indult vissza a gulya az állásra, lassan szétterülve legelészve. A bojtárok ismét előrementek vizet húzni. A gulya megérkezve ivott és az állás környékén legelt naplementéig. Ezt követően húzódtak be az állásra. Ez a rend augusztus 15-től megváltozott, ekkortól éjszaka is legeltették a gulyákat, mert a rövid nappal alatt nem tudott eleget enni. Ekkor is az állás környékén maradtak. Sötét éjszakákon a tanyás tüzet rakott a kunyhónál, hogy a pásztorok és az állatok visszataláljanak. A kóborlásra hajlamos állatokra kolompot kötöttek, így mindig tudhatták merre jár. A járás legelőterületét három-hat részre osztották fel, így körbe haladva minden nap más és más területet legeltettek le. Így három-hat nap után értek vissza ugyanarra a helyre, amely addig visszanyert valamit életerejéből. A legelő elosztása függött az állatok számától, a járás nagyságától, a legelő minőségétől, az évszakoktól, az időjárástól, a jószágfajtától, azok korától. Ezt a felosztást mindig a számadó határozta meg. E közben figyelni kellett a szomszédos járások legeltetési rendjét. Az összevegyült jószágokat igen nehéz volt szétválasztani, ezért igyekeztek kerülni ennek lehetőségét. Ha mégis összetalálkozott két gulya, a bojtárok közéjük álltak megakadályozni az összekeveredést.

A legeltetés menetére legnagyobb hatással az időjárás volt. A tavaszi-nyáreleji legelőkön még dús vegetáció nőtt, ami hamarosan elszáradt, ha nem esett elég csapadék. Ilyenkor négy-hat nap alatt legelték le a járás egész területét, míg szárazságban sokkal nagyobb területet kellett a jószágokat jóllakatni. Ilyenkor már két nap alatt is végeztek a járással az állatok. Sokszor még így is éhesek maradtak. Ha volt a közelben vízállásos terület, akkor odahajtották őket, mert ilyenkor már az is megtette, rágták a nádat, a sást. Ennek kiszáradása után már a füvek gyökerét tépték, a sziket nyalták, mindent megettek.

 A gulyáknál az uralkodó szélirány is fontos szerepet játszott. A szarvasmarha széllel szemben szeret legelni, mert ilyenkor lefújja róla a szél a legyeket, böglyöket. Hátszéllel nagyon nehéz terelni őket, ilyenkor előfordult, hogy megváltoztatták a legelés irányát.[14]

A legeltetési rendet az elöljáróság az állatok sajátosságai és az adott környezet viszonyaihoz igazította. Itt tehát egységes gyakorlatról beszélhetünk a helyi sajátosságokhoz igazítva. A szarvasmarha az alacsony füves területeket nem kedveli, mert nem tud megfelelően táplálkozni. Ugyanakkor a juh a magas gyepen nem tud legelni. A ló a gazos, sáros, kákás helyeket nem szereti, míg a sertések ezeket a helyeket kedvelik. A lovak és szarvasmarhák együtt legelhetnek, mert a ló a marha által otthagyott gyepet még le tudja legelni. Ezen kívül minden fajta és korú jószág évszakonként, de napszakonként is másként szeret legelni.

A legelő megóvására, karbantartására nem túl sok gondot fordítottak. Bár a tanácsok időről-időre hoztak rendelkezéseket ez irányban, tulajdonképpen hatástalan maradt, vagy kevés foganatja volt. A legelő fűállományának javítása érdekében csak a szerbtövis irtását rendelték el, fűmag szétszórásával nem találkozhatunk. A gyepvetés csak akkor került sorra, ha a városok által bérbeadott legelőt valaki felszántotta ekkor: „köteles a haszonbérlő a jogosulatlanul feltört területet rendesen megmunkálva a következő évben fűmaggal bevetni.”[15] Más, városilag, vagy bizottságilag szervezett fűmagvetésről, ebben a korban nem beszélhetünk, ezért inkább legelőélésről, mint legelőgazdálkodásról kell beszélnünk ebben a vonatkozásban.

A szerbtövis egy igen szúrós növény ezért nem tudta megenni a jószág, és olyan helyeken, ahol túlszaporodott a legelő tönkre ment. Az egyéb mérgező növényeket, mint a maszlagos redőszirom (Datura stramonium) azaz a „csudafa”, a beléndek (Hyoscamus niger), vagyis „bolondító” és a kutyatej (Euphorbia cypasissias és Euphorbia palustris) az állat ösztönösen kerüli.[16] Ezek irtására nem találtam adatot.

A fentebb említett szerbtövis elszaporodása miatt azonban többször elrendelték a pásztoroknak annak irtását. A Hajdúvárosok szintén megkövetelték, hogy a pásztorok tevékenyen vegyenek részt a tövisirtásból. Eleinte még külön bért is kaptak érte, amit a legelő tulajdonos fizetett. Később már a bérben benne foglaltatott az irtás. A bot végére aszatolót tettek, s amerre mentek a jószággal, ott kivágták a növényt. Sokszor annyi volt, hogy nem győzték pusztítani. A bot végén lévő éles vasdarab azonban sokszor balesetet okozott, mert a bojtár, ha megmérgesedett gondolkodás nélkül dobta a jószághoz, ami abban kárt okozott. Ezért a számadók maguk irtottak, mert ők jobban vigyáztak az állatokra és finomabban bántak a veszélyes bottal.[17]

Debrecenben 1912-ben a Hortobágyi Intézőbizottság ülésén: „Medgyaszay Miklós elnök közli a bizottsággal, hogy a városi tanács a Hortobágyon mutatkozó szerb tövis bokrokat aként kívánja kiírtani, hogy a felügyelő gazdák útján a pásztorok köteleztessenek írtásra. Minthogy az egyes, járásokban mutatkozó szerb tövis bokrok kiírtása a pásztorokra semmi megterheléssel nem jár az intéző bizottság a felfogadandó pásztorokat a szerb tövis írtására kötelezi, s az ellenőrzésre a felügyelő gazdákat fölhívja.”[18]

A debreceni Hortobágyon tehát ingyen voltak kötelesek a pásztorok a szúrós növényt eltávolítani a területről. A pásztorfogadáskor egyébként évente visszatérő formula volt a pásztorok felhívása a tövisirtásra.[19]

A legelő javításával különösképpen nem foglalkoztak az ármentesítések előtt, hiszen az áradáskor kilépő víz termékenyító iszappal trágyázta meg a földeket és ha időben visszavonult a víz, akkor jó legelő mezőt kaptak az állatok. Ezért tiltakozik a túrkevei tanács is a folyamszabályozási munkák ellen: „a víznek megtartásáért instálni kell, mivel a víz mingyárt elmégyen, sok helyen alig vagyon térdig érő víz és ha ez a kevés árvíz sem lett volna, a militia számára szénát nem lehetett volna kaszálni és barmaink most is egyedül ott élhetnek, ahol a víz a földeket megfutotta.”[20]

A folyamszabályozások után telkesítéssel próbáltak segíteni a sovány legelőkön. A Magyar Királyi Földmívelési Minisztérium 118500/1940 évi rendeletében szabályozta a közlegelők és a hortobágyi legelők karbantartását szakaszos fektetéses trágyázás útján. A Hortobágyi Intézőbizottság megállapítja: „..., hogy a hortobágyi legelőn a váltakozó helyen való fektetéses trágyázás már be van vezetve olyan formán, hogy az éjjeli hálató helyeket az egyes anyagulyák cca. három hetenként változtatják, vagyis a legelőn mindég tovább-tovább halad a jószágok háltatása. A delelő helyeknek változtatása a hortobágyi nagyobb anyagulyákban nem oldható meg, mert mire feliszik a gulya vége akkorra az eleje már ki is piheni magát és megindul legelni. Ahol azonban 300 darabot meg nem haladó gulyák vannak együtt, továbbá az 50-es gulyákban elrendeli a delelő helyek állandó változtatását is 1-3 hetenként. Felkéri a felügyelő gazdákat és a mátai biztost, hogy a váltakozó helyen való fektetéses trágyázást ellenőrizzék, és amelyik pásztor azt nem, vagy nem megfelelő végeztetné, elsősorban figyelmeztetendő, másodsorban pedig jelentendő és a szükséges eljárás ellene megindítandó. A fektető helyeken visszamaradt tárgyalepényeket a fektető helyek változtatásakor erre a célra alkalmas két levelű vasboronával a talajba megfelelően be kell dolgoztatni. Felhívja Balogh Sándor felügyelőgazdát, hogy a közös gulyákhoz a szükséges számú két levelű vasboronát szerezze be. Felhívja az anyagulyák felügyelőgazdáit, hogy megfelelő számú erre a célra különösen alkalmas két levelű vasboronát szerezzenek be. Felkéri a Gazdasági felügyelőség jelenlévő képviselőit, hogy a pásztorok megfelelő kioktatása iránt intézkedni sziveskedjenek. Felkéri a felügyelőgazdákat és mátai biztost, hogy a fektető helyeken visszamaradt trágyalepényeknek a talajba megfelelő bedolgozását ellenőrizzék, s amennyiben azt bármelyik pásztor nem megfelelően végezte jelentsék. Megállapítja, hogy a pásztoroknak az egyes gulyagazdaságok tüzelőanyagot adnak a város ohati erdejéből, ezzel biztosítva van, hogy a számadók trágyával ne tüzeljenek, így az másra, mint legelő javítási, legelő karbantartási célra fel ne használtassék, amint a f. évben a sok esőzés miatt nem is szárad meg a trágya így az össze nem gyűjthető és el nem raktározható. Mindazon által szükségesnek tartja, hogy úgy a felügyelőgazdák, mint a mátai biztos ellenőrizzék, hogy a Hortobágyról trágyát senki el ne szállíthasson s ha ilyet tapasztalnának, a kihágási feljelentést múlhatatlanul meg kell tenni.”[21]

Az intézőbizottság, mint látjuk minden részletre kiterjedő szabályozási rendszert vezetett be a váltakozó helyen való fektetéses trágyázás ügyében. Ahol ez addig is gyakorlat volt meghagyta, ahol nem, ott kötelezte a pásztorokat annak elvégzésére. A boronáláshoz szükséges eszközök beszerzéséről is gondoskodott, valamint lefektette az ellenőrzés alapjait. Megtiltotta a trágyával való tüzelést, ami a pásztorok régi módszere volt a fátlan vidéken, valamint a trágya elszállítását. Ennek azonban nem mindig volt foganatja, mert néhány évvel később Szabó Sándor pásztor megválasztását nem támogatta a gazdaközösség.  Úgy döntöttek, ha találnak a jelentkezők között alkalmasabbat, azt kell megfogadni, mert „fegyelmezetlen pásztor volt továbbá, mert trágya eladásával is foglalkozott”.[22]

Még 1944-ben is kéri Debrecen polgármesterét az intézőbizottság, hogy a város ohati erdejéből 50-60 csomó gallyat utaljon ki a számadó pásztorok részére.[23]

A föld termőerejének megóvása érdekében a tanács Csanak Jenő debreceni lakossal kötött szerződésben kikötötte, hogy a bérlő „igavonó ökreit is beleértve legalább 500 drb. szarvas marhát s legalább 200 drb. juhállományt köteles a bérleményen folytonosan tartani. Ha szarvas marha és juh állománya ennél kevesebb lenne, minden hiányzó darab szarvas marha vagy tiz darab juh után évi 10 Kor. kötbért tartozik fizetni.”[24] Látható, hogy a bérbe adott földeken gondosan szabályozták az állatok legkisebb létszámát, hogy ne menjen tönkre a bérbeadott legelő, ugyanakkor a maximumot nem határozták meg, pedig a túllegeltetés ugyanolyan veszélyes, mint a föld elhanyagolása.

A trágyázás mellett a legelőjavítás ősi módszere volt a legelő felgyújtása. A tűz elégette az avas füvet, amelyet a jószág már amúgy sem evett meg. Ezzel elpusztították az ott meglévő állatokra káros rovarokat, kullancsokat, tehát állategészségügyi szerepe is volt, illetve a visszamaradt hamu táplálta a földet. Az első eső után hamarosan megindult a gyep növekedése, amely a vastag avar miatt nem tudott volna kibújni. A legelő felgyújtását mindig csak akkor végezték, ha a fűmagok már beértek, elhullottak és a mező is kellőképp száraz volt. Szélcsendes éjszakán gyújtottak tüzet ilyenkor, hogy leégessék a már haszontalan növényi maradványokat. Vigyáztak arra, hogy ez ne zavarja meg a jószágot és a távolabbi járásokat se érje a tűz. Ezt sikerült is betartani, hiszen nem találkoztam olyan jegyzőkönyvvel, amelyeik tűz miatti panasszal foglalkozott. Az elöljáróság is foglalkozott a tűzgyújtással, illetve annak tilalmával. A rideg jószágok kiteleléséhez szükséges avart nem engedte felgyújtani. Az erre kijelölt területeken szigorúan megtiltja a legeltetést és a növényzet leégetését.[25]

A legelő védelmét szolgálja a kihajtás idejének jó megállapítása és a szakaszos legeltetés. Mindkettővel adódtak gondok. A kiverés ideje az alföldi gyakorlatnak megfelelően juhoknál március 15-e volt, a nagyobb jószágoknál később került rá sor, általában április elején, közepén. Ezt csak rendkívüli esetekben módosították. A régi szokásokon alapuló gyakorlatot nehéz megváltoztatni, akkor különösen, ha nincs meg rá az akarat. Ecsedi így ír erről 1912-ben: „Távolról sem mondhatjuk, hogy nincs ma egy csepp legelő sem a Hortobágy-pusztán, sőt az olyan csapadékos években, mint a milyen az 1912. évi is volt, egész évben zöld takaró borította, csak a legelő kihasználása ősi mód szerint történik. A jószág a mi éjhajlatunkhoz képest korán megy ki a legelőre. A nedves, hideg szikes talajban későn ébred a növény, lágy az altalaj és márczius 15-én a birka, lovak, disznók április 1-én; április 15-én a marha már rajta jár, betapossa a gyönge füvet a lágy talajba, úgy hogy ezáltal jóval több kárt tesz, mintha május 1-én engednék ki a száraz takarmánnyal takarékoskodó gazdák. Ehhez járul, hogy a legeltetésben nincs semmi takarékosság, semmi előrelátás. Az a pár száz darab jószág már az első nap épp úgy bejárja az egész járását, mint később a legelőfogytán az ezer darabból álló, éhségtől és a legyektől hajtott gulya. Nem áll elébük a pásztor, csak a határ. Letapossa a füvet a jószág nap-nap után. Nem jobb lenne-e ha a pásztorok elébe állnának s részletekben legeltetnék a járásukat, így egész évben jutna legelő a jószágnak, habár szűkösen is; esetleg még olykor kaszáltatni is lehetne s jó takarmány lenne a legkritikusabb nyári szárazság idején is. Nem kellene az árva lovamnak a kemény szikes talajból fogával kiásni az elaszott növény gyökereit, hogy némi táplálékhoz jusson, mint ezt legközelebb 1905 szigorú nyarán tapasztaltuk.”[26]

A jószágkihajtást mindig az intézőbizottság állapította meg a városi Gazdasági Bizottságának jóváhagyásával. Minden évben a legeltetési szabályrendeletnek megfelelően hajtották ki az állatokat, kivéve, ha jobbnak mutatkozott a legelő, hamarabb zöldült a mező. A legelők állapotát mindig figyelemmel kísérte az elöljáróság, rendszeresen kiküldött bizottságok által. Jelentéseikben szerepelt az állatállomány mindenkori helyzete. A tanács ennek ismeretében hozta meg esetleges újabb döntéseit a kérdésben. Ennek alapján határozták meg a kiverés idejét. 1915-ben: „Grunner Lipót tanácsnok bejelenti, hogy a Hortobágyon a legelő a legjobb állapotban van, a gulya járások dús kaszáltatást igényelnek.”[27] A következő ülésen március 28-án már a kiverés időpontját állapították meg: „A bizottság a nehéz munkás és cselédviszonyokra tekintettel s mert meggyőződése szerint a hortobágyi legelő már jól fejlődött, javasolja, hogy a kihajtás ideje következőleg állapítassék meg: sertés: április elseje; ló április ötödike; szarvasmarha: április tizedike. Miről a városi tanács értesítessék.”[28]

Ilyen esztendő volt 1941 is, amikor a sertés és ló kiverését április 1-jében, a szarvasmarhák kihajtását április 10-ében határozta meg. A gazdák érdeke mindig az volt, hogy a jószág minél hosszabb ideig legyen kinn a legelőn, ekkor kerül a legkevesebbe, nem kell otthon takarmányozni és gond sincs vele, hiszen a pásztor vigyáz rá.

A füvek minőségének megőrzése már a 18. század közepén felmerült. Ekkorra folytonos legeltetés miatt jelentősen leromlott a legelőterületek állapota. Ennek okát állapítják meg az országgyűlés rendjei 1751-ben keletkezett feliratukban, miszerint a jó és hasznos füvek a folytonos legeltetés és letipratás által nagyon megfogyatkoztak. Ami legtöbbször, még virágzás idején történik, így azok nem tudnak magot fogni és ezzel az értékesebb füvek átadják helyüket a sokszor életképesebb, de haszontalan gyomnövényeknek.[29]

A szakaszos legeltetési rendszer bevezetése először 1915-ben vetődött fel, hogy a jószág az egész Hortobágyot ne barangolhassa be. Az intézőbizottság a szakaszos legeltetés bevezetését gazdaságosnak és kívánatosnak találja: „Elvileg kimondja ennélfogva, hogy minden gulya gazdaság egy útba nem eső területet tilalmazzon, zárjon el a legeltetéstől, hogy akkor midőn a szárazság folytán legelőhiány fog beállani, friss legelőterület álljon rendelkezésre a jószágnak. Hogy ez keresztül vihető legyen, szükséges, miszerint a gulyajárások barázdával, vagy csóvákkal elhatároltassanak.”[30]

Megbízza ennélfogva a város gazdát és a mátai biztost, hogy az egyes gulya járások ki csóvázására a helyszínen az előintézkedéseket haladék nélkül tegyék meg, hogy a hó végén a Hortobágyon kinnálló bizottság az előmunkálatok alapján a legelő felosztást tényleg keresztül vihesse.[31]

Láthatjuk a Hortobágyi Intézőbizottság megpróbált mindent elkövetni az újítás bevezetése érdekében, de ez a pásztorok passzív ellenállásán meghiúsult.

A szakaszos legeltetés problémáját nem sikerült megoldani még majd harminc év múlva sem. 1940-ben az intézőbizottság még csak vizsgálja a bevezetés lehetőségét: „A szakaszos legeltetés kötelező bevezetését a felügyelőgazdák az egyes gulyagazdaságokkal tanulmány tárgyává teszik és annak teljes mértékű bevezetése iránt a szükséges intézkedéseket előre láthatólag már az 1941 évben meg fogják tenni.”[32]

Abban egyetértenek a kutatók, hogy a középkori állatkivitel legnagyobb része az Alföldről, a debreceni, a szegedi és a kun legelőkről származott.[33] Ez a legeltető állattartási kultúra maradt fenn a közelmúltig azokon a területeken, amelyeket minőségi okok miatt nem volt érdemes feltörni szántóföldi növények alá. Ilyen terület a Hortobágy, ahol tavasztól őszig a szarvasmarhák, lovak a legelőn voltak, télen istállózták őket. A lecsapolások után a személyes és gyér csapadék a rossz minőségű legelőkön kevés füvet nevelt, amely nyár derekán kiégett. Ekkor fordult elő, hogy az éhségtől legyengült állatokat szekereken kellett a városba szállítani, hogy az éhenhalástól megmenekedjenek.[34] A szélsőséges időjárás ellen azonban nem tudtak védekezni sem a gazdák sem a pásztorok. Ekkor a „szükség törvényt bont” alapján engedélyezte a magisztrátus az addig tilalmas területek legeltetését.[35]

Az egyik legsúlyosabb aszályos év az 1863-as volt. Debrecen város küldöttsége a határ megtekintése után kimondotta: „az ondodi és hegyesi pusztákon található őszi vetésekhez kötött minden remény meghiúsult; már ekkor úgy néztek ki a mezők, mintha szalmával lett volna beduggatva a föld. A tavasziak alig voltak három hüvejk magasságúak, s a legjobb kaszálókon sem volt annyi fű, ami egy kaszavágát érdemelne. A kadarcsi kocsmától kezdve pedig a 45.000 kat. holdnyi legelő annyira kiégett, lesült, hogy a legtelkesebb helyeken sem volt zöldség látható, a szikesebb részeken pedig a föld a szó legszorosabb értelmében sivatag.”[36]

Ezek a szomorú esetek évről évre megismétlődtek, ha nem volt kellő csapadék a Hortobágyon. 1917 augusztusában a macskatelki és feketeréti egyesített tinógulya legelője annyira megfogyatkozott, hogy a „tinó már meg nem állhat”. Ezért az az indítvány, hogy az állatokat tereljék át a Szálka-halom és Kőudvar közötti Nyírőlapos területére, amelyen még kielégítő legelő található. Mivel a hortobágyi legelő előre láthatólag nem tudja eltartani a rá kihajtott jószágokat, ezért megkérte az intéző bizottság a várost, hogy azokat az erdő területére hajthassák.[37]

Az 1925-ös esztendő is ilyen száraz volt. Ekkor mintegy félszázezer jószág volt a hortobágyi nyári legelőn. Rendesen májustól novemberig közel hét hónapig legelhet, ekkor azonban a tavaszi szépen induló legelőt megkaszálták az állatok előtt és a csapadékhiány miatt nem hajtott ki újra. Így a legeltetés csak hetven napig tartott. Az egykorú szemtanú Ecsedi István így számol be erről: „Napról napra itt csavarog a jószág. Hajtja a hasa. Már nem lél semmit. Marja a földet. A gyökereket megemészti gyomra, de a föld jó része gyomrába marad és megöli. És csakugyan, a szegény girhes jószág úgy marja a kemény talajt, hogy a foga elkopik bele. Örül, ha egy régi lótrágyára akadt, azt is felfalja. Szekéren hordják haza a nyári legelőről, a jószágot még nyár közepén. Ezt a mostoha ellátást csak a magyar marha bírja ki.”[38]

Nem sokkal később azonban ő is belátta, hogy ezt az éhezést már nem bírják azok sem: „Az állatok tönkrementek a legelőn olyannyira, hogy mire hazavitték csak nagy nehézségek árán tudták megmenteni őket:

- Adjanak szegény állatnak egy marék szénát, hisz éhes!

- Adnánk, de nem tudja már megenni. Gyomra beteg. Százrétűje tele van földdel, nem tud lenyelni egy falatot sem! Ha a gazda eddig nem adott neki, most már taníthatja enni, mint a gyermeket.”[39]

Szóba került ebben a korszakban is az öntözés kérdése, de az elképzelések, tervek anyagi okok miatt nem valósulhattak meg.[40] Sokszor nem csak a szárazság volt a baj az ármentesítések után, hanem a talajvíz túlzott megjelenése is sok gondot okozott a Hortobágyon. „A belvíznek e vidéken a csapadékon kívül erős tápláléka van a talajvízből is. A Tisza magas vízállása idején a védgátak közelében - gyakran azoktól több száz méter távolban is - az eleven földből felbugyogni látjuk a tömérdek apró forrást, melyek csak a Tiszának medrébe való visszavonulása után szűnnek meg táplálni a lapályok felé irányuló apró folyárokat. Az átszüremkedést kevésbé engedi a dob - polgár - tarjáni kemény talaj, míg a tiszakevi - ároktői és csegei, csupa tiszaiszapból álló talaj annál jobban. A felfakadt ár a legelső behorpadásban összefut, egy nagyobb területet foglal el. Előbb a medenczék legfenekét, majd szerfelett lankás oldalait lepi fokozatosan el a víz. E tó, tócsa, fenék nevezetű állóvíz nem nagyon mély, könnyen gázolható, a kelőgyep kilátszik belőle. Természetes, hogy itt a víz mindig a talaj hajlását követi, medrét évről-évre felkeresi, hosszabb vagy rövidebb ideig megszállva tartja, a talajt feláztatja, a növényzet fejlődését meggátolja s nyárközepén már nincs benne sem víz, sem üde növényzet. A Hortobágy pusztának határtalan ege a nyár beköszöntése után állandóan derült lévén, a napsugarak tűzését semmi sem enyhíti, sőt a száraz, kopár, szikes felszín még jobban megsokszorozza. A tócsa vize kezd lassan apadni, a felső réteg meglazul, ragadós sárrá lesz, a víz a nyárközépen eltűnik, a fekete sár megrepedezik. Hatalmas hatszögletű figurák válnak ki, melyek kicsinyben az afrikai shottok vidékére emlékeztetnek. Felül már poros e pár dm2 nagyságú lap, amikor alul még nem elég kemény s így a nehezebb súly alatt leszakad, úgy, hogy alig tud kilábalni belőle az ember vagy az állat. Eme haszontalan belvizektől borított területek még ma is csaknem egyharmadát teszik ki a Hortobágy egész területének, s hol levezetve vannak, ott még nagyobb a kár.”[41]

A bizottság év elején értékelte az elmúlt év teljesítményét, beszámolt a pénzügyi helyzetről és megtartotta a pásztorfogadásokat. Ezek mindig járásonként történtek. A bojtárok fogadása már a számadó gondja maradt. Ekkor vezették elő a pásztorok ellen emelt kifogásokat és ha súlyos bűnben találtattak nem fogadták fel őket újra. Ezekből a fogadási jegyzőkönyvekből kiderül az is, hogy hány járásra osztották fel a debreceni Hortobágyot és milyen, illetve hány jószág nyaralt a legelőkön.[42]

 

1910-ben hét járásra osztották be a szarvasmarhákat.[43]

 

1. Pentezugi gulya:           950 tehén          18 bika       számadó      Gaál Lajos

2. Sároséri gulya:              480 tehén          14 bika       számadó      Erdei Mihály

3. Halasközi gulya:           950 tehén          28 bika       számadó      Hajdú Imre

4. Faluvéghalmi gulya:   1300 tehén          27 bika       számadó      Vígh Imre

5. Zámi gulya                 1152 tehén          29 bika       számadó      Fülöp József

6. Máta megetti gulya:     718 tehén          18 bika       számadó      Hajas József

7. Papegyházi gulya:        885 tehén          17 bika       számadó      Kapronczi Sándor

Összesen                        6135 tehén          133 bika

 

 

1915-ben ismét hét járásra osztották be a szarvasmarhákat.[44]

 

 Hármasi gulya:                904 tehén            18 bika     számadó      Hajas József

2. Máta megetti gulya:     721 tehén            14 bika     számadó      Pecze István

3. Pentezugi gulya:           676 tehén            14 bika     számadó      Hajas Mátyás

4. Halasközi gulya:           944 tehén            18 bika     számadó      Emődi János

5. Faluvéghalmi gulya:   1162 tehén            23 bika     számadó      Turkász Ferenc

6. Sároséri gulya:              227 tehén              5 bika     számadó      B. Szabó Gábor

7. Papegyházi gulya:        391 tehén              8 bika     számadó      Pokrócz Ferenc

Összesen                        5025 tehén          100 bika    

 

1941-ben az alábbi pásztorokat fogadták fel.[45]

 

1. Borsóslaposi ökörgulya:               Simon Lukács tiszacsegei                  3.10 P/db

2. Sároséri ökörgulya:                      Kiss Bálint tiszacsegei                       3.10 P/db

3. Feketeréti tinógulya                     Fülöp Sándor debreceni                     2.80 P/db

4. Malomzugi tinógulya                   Simon Gábor tiszacsegei                    2.80 P/db

5. Új tinógulyához                           Szabó Sándor hajdúböszörményi       2.80 P/db

6. I. Szűzgulyához                           Tóth Károly debreceni                       3.20 P/db

7. II. Szűzgulyához                          Szalontai János tiszacsegei                 3.20 P/db

8. Macsatelki 50-es gulyák              Fülöp János tiszacsegei                    10.50 P/db

                                                         és Török János nádudvari                10.50 P/db

9. Tornyidombi 50-es gulyák           Hüse József ondódi                           8.50 P/db

10. Szatmári telki ciframénes           Suba Lajos debreceni évi                       1200 P

    50-es gulyák után                         szept. 1-ig 8.50 P/db,   beszorulásig 10.50 P/db

11. Szásztelki ciframénes                 Gál Péter ondódi                              évi 1200 P

    50-es gulyák után                         szept. 1-ig 850 P/db     beszorulásig 10.50 P/db

12. Kungyörgyi ciframénes             Jambricska Imre tiszacsegei       évi 10.50 P/db

 

Ezenkívül mindhárom pásztor köteles élelmezni az állami méneknél levő lóápolókat, egyben kéri a bizottság a város polgármesterét, hogy az élelmezési pénzt a számadók részére havonta utaltassa ki.

A bizottság a fenti pásztorokat azzal a feltétellel fogadta fel, hogy a Hortobágyon a trágyát tüzelésre nem használhatják, el nem szállíthatják, a trágyalepényeket el kell boronálni, a szerbtövist írtani kell, a gulyát 2-3 hetenként más helyre kell fektetni, augusztus 1-től pedig a gulyát éjjel is járatni kell. A számadók a bojtárokat ezen feltételek mellett kell, hogy felfogadják.

 

1943-ban az alábbi pásztorokat fogadták fel.[46]

 

1.      Borsóslaposi ökörgulya: Simon Lukács tiszacsegei lakost. Bére 6 P./db. Bivaly után kétszeres bér jár, a tinógulya szétverése után az áthajtott tinók után fele pásztorbér jár.

2.      Sároséri ökör és selejtgulya Kiss Bálint tiszacsegei lakost. Bére 6 P./db. A selejtgulyánál 7 P/db, bivaly után kétszeres pásztorbér jár, a tinógulya szétverése után áthajtott tinók után fele pásztorbér jár.

3.      Feketeréti tinógulya Fülöp Sándor debreceni lakost. Bére, ha a gulya létszáma 800-on alul marad, úgy darabonként 6 P., ha a létszám a 800-at meghaladja úgy darabonként 5.50 P.

4.      Malomzugi tinógulya Szalontai János tiszacsegei lakost. Bére, ha a gulya létszáma 800-on alul marad, úgy darabonként 6 P., ha a létszám a 800-at meghaladja úgy darabonként 5.50 P.

5.      Árkusparti tinógulya Nagy Sándor nagycserei lakost. Bére, ha a gulya létszáma 800-on alul marad, úgy darabonként 6 P., ha a létszám a 800-at meghaladja úgy darabonként 5.50 P.

6.      Derzsi telki szűzgulya Szalontai János tiszacsegei lakost. Bére 6.50 P/db.

7.      Parajoshalmi szűzgulya Kapusi Imre hajdúböszörményi lakost. Bére 6.50 P/db.

8.      Macskatelki 50-es gulya Fülöp János tiszacsegei lakost. Bére, 22 P/db. Azon jószágok után pedig amelyek szeptember hó 1 után hajtatnak elébe darabonként 4 P.

9.      Kurtatelki 50-es gulya Török János balmazújvárosi lakost. Bére 22 P/db. Azon jószágok után pedig amelyek szeptember hó 1 után hajtatnak elébe darabonként 4 P.

10.  Tornyidombi szűz 50-es gulya Hüse József debreceni lakost. Bére 22 P/db. Azon jószágok után pedig amelyek szeptember hó 1 után hajtatnak elébe darabonként 4 P.

11.  Szatmári teleki cifra méneshez Ludmann Lajos nádudvari lakost. Bére 2500 P/év.

12.  Szatmári telki két ötvenes gulyához Simon Gábor debreceni és (kimaradt) tiszacsegei lakosokat. Bére 22 P./db. Azon jószágok után pedig amelyek szeptember hó 1 után hajtatnak elébe darabonként 4 P.

13.  Szásztelki ciframénes Gáll Péter ondódi lakost. Bére 2500 P./év. Az 50-es gulya után pedig 18 P/db Szeptember 1 után pedig a gulya feloszlatik és Hüse Józsefhez kell áthajtani.

14.  Kungyörgyi ciframénes Végh Sándor tiszacsegei lakost. Bére 2500 P/év. Az 50-es gulya után pedig 18 P/db. Szeptember 1 után pedig a gulya feloszlatik és Simon Gáborhoz kell áthajtani.

 

A bizottság a fenti pásztorokat azzal a feltétellel fogadta fel, hogy a Hortobágyon a trágyát tüzelésre nem használhatják, el nem szállíthatják, a trágyalepényeket el kell boronálni, a szerbtövist irtani kell, a gulyát 2-3 hetenként más helyre kell fektetni, augusztus 1-től pedig a gulyát éjjel is járatni kell. A számadók a bojtárokat ezen feltételek mellett kell, hogy felfogadják. 

 

1944-ben az alábbi pásztorokat fogadták fel.[47]

 

1.      Borsóslaposi ökörgulya Fülöp János tiszacsegei lakost. Bére darabonként 4 kg búza, 4 kg szemes vagy 7 kg csöves tengeri, 10 dkg szalonna 6 P. készpénz, ebből 2 P. előleg. A tinógulyákból áthajtott tinók után az ökörlétszámon felül fele pásztorbér jár.

2.      Sároséri ökörgulya Kise Bálint tiszacsegei lakost. Bére darabonként 4 kg búza, 4 kg szemes vagy 7 kg csöves tengeri, 10 dkg szalonna 6 P. készpénz, ebből 2 P. előleg. A tinógulyákból áthajtott tinók után az ökörlétszámon felül fele pásztorbér jár. Bivaly után kétszeres pásztorbér jár.

3.      Feketeréti tinógulya Fülöp Sándor debreceni lakos. Bére darabonként 4 kg búza, 4 kg szemes vagy 7 kg csöves tengeri, 10 dkg szalonna 5 P. készpénz, ebből 2 P. előleg.

4.      Malomzugi tinógulya Szabó Sándor hajdúböszörményi lakos. Bére darabonként 4 kg búza, 4 kg szemes vagy 7 kg csöves tengeri, 10 dkg szalonna 5 P. készpénz, ebből 2 P. előleg.

5.      Árkusparti tinógulya Nagy Sándor debreceni lakost. Bére darabonként 4 kg búza, 4 kg szemes vagy 7 kg csöves tengeri, 10 dkg szalonna 5 P. készpénz, ebből 2 P. előleg.

6.      Derzsitelki szűzgulya Szalontai János tiszacsegei lakost. Bére darabonként 4 kg búza, 4 kg szemes vagy 7 kg csöves tengeri, 10 dkg szalonna 6 P. készpénz, ebből 2 P. előleg.

7.      Poroshalmi szűzgulya Kapusi Imre hajdúböszörményi lakost. Bére darabonként 4 kg búza, 4 kg szemes vagy 7 kg csöves tengeri, 10 dkg szalonna 5 P. készpénz, ebből 2 P. előleg.

8.      Macskatelki 50-es gulya Simon Lukács tiszacsegei lakost. Bére darabonként 10 kg búza, 15 kg szemes vagy 25 kg csöves tengeri, 30 dkg szalonna, 20 P. készpénz, ebből 8 P. előleg. Szeptember hó 1 után áthajtott jószágok után darabonként 10 P. szorulásig.

9.      Kurtatelki 50-es gulya Török János balmazújvárosi lakost. Bére darabonként 10 kg búza, 15 kg szemes vagy 25 kg csöves tengeri, 30 dkg szalonna, 20 P. készpénz, ebből 8 P. előleg. Szeptember hó 1 után áthajtott jószágok után darabonként 10 P. szorulásig.

10.  Tornyidombi szűz 50-es gulya Hüse József ondódi lakost. Bére darabonként 10 kg búza, 15 kg szemes vagy 25 kg csöves tengeri, 30 dkg szalonna, 20 P. készpénz, ebből 8 P. előleg. Szeptember hó 1 után áthajtott jószágok után darabonként 10 P. szorulásig.

11.  Szatmári telki két 50-es gulya Péntek Sándor nádudvari lakost. Bére darabonként 10 kg búza, 15 kg szemes vagy 25 kg csöves tengeri, 30 dkg szalonna, 20 P. készpénz, ebből 8 P. előleg. Szeptember hó 1 után áthajtott jószágok után darabonként 10 P. szorulásig.

12.  Szatmári telki ciframénes Ludmann Lajos nádudvari lakost. Bére 15 mázsa búza, 15 mázsa szemes vagy 25 mázsa csöves tengeri, 2500 P. készpénz és darabonként 20 dkg szalonna.

13.  Szásztelki ciframénes Gáll Péter ondódi lakost. Bére 15 mázsa búza, 15 mázsa szemes vagy 25 mázsa csöves tengeri, 2500 P. készpénz és darabonként 20 dkg szalonna. Az 50-es gulya után pedig darabonként 10 kg búza, 15 kg szemes vagy 25 kg csöves tengeri, 30 dkg szalonna és 10 P. készpénz. Szeptember hó 1 után a gulya feloszlik és Hüse Józsefhez kell áthajtani.

14.  Kungyörgyi ciframénes Végh Sándor tiszacsegei lakost. Bére 15 mázsa búza, 15 mázsa szemes vagy 25 mázsa csöves tengeri, 2500 P. készpénz és darabonként 20 dkg szalonna. Az 50-es gulya után pedig darabonként 10 kg búza, 15 kg szemes vagy 25 kg csöves tengeri, 30 dkg szalonna és 10 P. készpénz. Szeptember hó 1 után a gulya feloszlik és Péntek Sándornak kell áthajtani.

 

A bizottság a pásztorokat azzal a feltétellel fogadja meg, hogy a Hortobágyon a trágyát tüzelésre nem használhatják, el nem szállíthatják, a trágyalepényeket el kell boronálni, a szerbtövist irtani kell, a gulyát 2-3 hetenként más helyre kell fektetni, augusztus 1-től pedig a gulyát éjjel is járatni kell. A számadók a bojtárokat ezen feltételek mellett kell, hogy felfogadják.    A bombázó gyakorlatok alkalmával az előírt rendszabályokat kötelesek betartani, mert a honvédség személyi veszteség esetén kártérítést nem ad.

 

1947-ben az alábbi pásztorokat fogadták fel.[48]

 

1.      Ökörgulyánál pásztor Fülöp Sándor debreceni. Garantálva 200 db jószág. Járandósága darabonként 16 kg búza, 16 kg csöves tengeri, 20 dkg szalonna, 1 kg liszt, 1 Ft, 2 db ló, 2 db marha, 2 db koca szaporulatával, 8 juh, 30 liba legelője.

2.      Anyagulya pásztor Sárkány József debreceni. Garantálva 200 db jószág. Járandósága darabonként 16 kg búza, 16 kg csöves tengeri, 20 dkg szalonna, 1 kg liszt, 1 Ft,2 db disznó, 8 db juh, 2 db ló legelője.

3.      Méneshez pásztor Virág József tiszacsegei. Garantálva 150 db jószág. Járandósága: 20 kg búza, 25 kg csövestengeri, 1 kg liszt, 20 dkg szalonna, 2 Ft, 4 db ló, 1 tehén, 2 disznó szaporulatával, 5 bika, 20-30 liba. Lovak éjszakai szállásához korlát készítendő.

Ha a garantált jószáglétszám nem lenne meg, a hiányzó létszámot a gazdák pótolják.

 

1948-ban az alábbi pásztorokat fogadták fel.[49]

 

1.      A közös ciframéneshez Virág József tiszacsegei lakos. Járandósága darabonként 30 kg búza, 30 kg csöves tengeri, 50 dkg szalonna, 1,5 kg búza vagy rozs, 5 Ft készpénz. Az utóbbi három előre fizetendő. Garantált jószág 200 darab ló és 50 db tehén, melynek kétharmadát az állam, egyharmadát a gazdaközönség állítja ki.

2.      A renyheméneshez Ludmány [Ludmann] Lajos nádudvari lakos. Biztosítva 250 darab jószág. Járandósága darabonként: 25 kg búza, 25 kg csöves tengeri, 25 dkg szalonna, 1,5 kg búza vagy rozs, 5 Ft. Az utóbbi három előre fizetendő.

3.      Az ökör és tinógulyához Fülöp Sándor feketeréti lakos. Biztosítva 300 darab jószág. Járandósága: 20 kg búza, 20 kg szemes tengeri, 25 dkg szalonna, 5 Ft. A 1,5 kg búza előre fizetendő.

4.      Árkusparti ökör és tinógulya Fülöp János tiszacsegei lakos. Biztosítva 300 darab jószág. Járandósága darabonként: 20 kg búza, 20 kg szemes tengeri, 25 dkg szalonna, 5 Ft. A 1,5 kg búza előre fizetendő. A bivalyok után kétszeres jószágbér jár.

5.      Első tarka gulya Sárkány József debreceni. Biztosítva 300 darab jószág. Járandóság darabonként: 20 kg búza, 20 kg szemes tengeri, 25 dkg szalonna, 5 Ft. A 1,5 kg búza előre fizetendő.

6.      Második tarka gulya Kovács Lőrinc tiszacsegei lakos Biztosítva 300 darab. Járandósága: 20 kg búza, 20 kg szemes tengeri, 25 dkg szalonna, 5 Ft. A 1,5 kg búza előre fizetendő.

7.      Három tarka 50-es Hüse József. Biztosítva 150 darab jószág. Járandósága darabonként 35 kg búza, 35 kg csöves tengeri, 35 dkg szalonna, 7 Ft. 2 kg búza/ darab előre fizetendő.

8.      Malomzugon szűzgulya Faragó József kisálomzugi lakos. Garantálva 300 darab jószág. Járandóság darabonként 20 kg búza, 20 kg tengeri, 25 dkg szalonna, 1,5 kg búza, 5 Ft készpénz.

9.      Pentezugi szűzgulya Czinege János debreceni. Biztosítva 300 darab jószág. Járandósága db-onként: 20 kg búza, 20 kg tengeri, 25 dkg szalonna, 1,5 kg búza, 5 Ft készpénz.

10.  A sertésnyájakhoz Elek József balmazújvárosi lakos. Biztosítva 300 darab jószág. Járandósága darbonként 6 kg búza, 6 kg tengeri, 15 dkg szalonna, 0,5 kg búza, 2 Ft.

 

A pásztorok tüzelőanyag ellátásáról / gallyról az állattenyésztési főosztály gondoskodik. A pásztorok a jószágokat kötelesek áthajtani, ha azokat egy helyen adja ki a gazda, valamint minden hónap 1-én a bojtárok OTI könyvét lebélyegezni és beadni a gazdaságnak. A közmunkát a mátai biztosi hivatalnál lehet fizetni. A széna részes kaszálást az állam biztosítja. A pásztoroknak járt ezeken felül tizenkét darab számosjószág után ingyen legelő. Legelőbér fizetése nélkül hajthatók ki a szopósjószágok, az 1947. október 1-je után született borjúk, az 1948 január 1 után született bárányok és a két hónaposnál fiatalabb malacok. A rendelkezés szerint a két évnél idősebb jószágok (csikó és borjú) számos jószágnak tekintendők, az ennél fiatalabbak, tavalyi jószágnak számítanak. Egy számosjószágnak kell számítani két darab tavalyit, öt darab sertést, öt darab juhot, vagy huszonöt darab libát. Minden nagyjószágot billyoggal kell ellátni, ami egyben igazolja a tulajdonjogot, a billyog nélkülieknél az állatbejelentő szolgál igazolásul. A kihajtandó jószágot a fertőző betegségek ellen kötelező beoltatni a gazdáknak.

A járások a következők voltak:

 

egy közös ciframénes

Szatmáritelek

egy renyheménes

Hármas

egy csődörménes

Hármas

egy ökörgulya

Feketerét

egy tarkagulya

Faluvéghalma

három tarka 50-es

Szásztelek

egy magyar 50-es

Szatmári telek

egy szűzgulya

Malomzug

egy szűzgulya

Pentezug

egy tinógulya

Árkuspart

egy hazajáró csorda

Kőudvar

egy sertésnyáj

Disznóföld

egy közös juhnyáj

Görbehát

egy kosnyáj

Szálkahalom környéke

egy közös juhnyáj

Szálkahalom

 

 

A fenti intéző bizottsági jegyzőkönyvekből kitűnik, hogy a század folyamán egyre csökkenő jószágállománnyal számolhatunk a külső legelőkön. Ehhez hozzájárul a gazdaság átalakulása, már nincs annyi jószágra szükség, illetve a két világháború is alaposan megtizedelte az állatállományt. Ahogyan csökken az állatlétszám, úgy egyre kevesebb munkát bíznak a pásztorokra a legelők karbantartásával kapcsolatban, 1947-től már meg sem említik. Míg a századelőn a marhajárások nem, vagy alig változnak, addig a negyvenes évekre már a gazdálkodás tudatosabbá válása miatt a jószágok csoportjai és ezáltal a járások is differenciálódtak. Míg 1910-ben és még 1915-ben is csak hét járás volt, addig 1941-ben már tizenkettő. Ez azt mutatja, hogy jobban odafigyelt a gazdatársadalom a jószágok igényeire és tudatos tenyészmunkával egyre jobb tenyészegyedeket igyekezett előállítani. A második világháború vihara nagyon kedvezőtlenül hatott az állatlétszámra. Rengeteg állat elpusztult, illetve rengeteg állatot elhajtottak a ki illetve bevonuló csapatok. E miatt ’45 után már a pásztorok garantált létszámú nyájakat kérnek.

A legelők mellett fontos volt a kaszálók területe is a Hortobágyon. Ennek nagy része ugyan az erdőkben volt, ahol többnyire a teleltetést is végezték. Az erdei kaszálókat általában csak egyszer vágták le, csak anyaszénát vettek, a sarjút a telelő, vagy az aszály miatt ideszorult állatok élték fel. A kommunistás mindenkoron igyekezett meggátolni az ilyen erdei kaszálókon az építkezést, ezért tavaszonként minden épületet leromboltatott. A jószág is csak a legszükségesebb ideig maradhatott itt, a kinti mezők zsendülésekor el kellett hagyni a telelőhelyeket.[50]

Eleinte, míg a földbőség tartott a kaszálók szabadfoglalásúak voltak. A kommunitás rendelkezései alapján ingyen, vagy természetben dézsma fejében kaszálhatott a város lakossága. A foglalás jele a terület körülkaszálása volt. Ha kaszálatlan maradt, bizonyos idő után is, akkor bárki felfoghatta saját magának a területet. A kaszálás általában ingyen volt a lakosok számára, de előfordult, hogy a lekaszált széna bizonyos hányadát át kellett adni a város részére. Később az utóbbi már általánossá vált, általában a lekaszált mennyiség felét tarthatták meg. A feles kaszálás 1914-ben szűnt meg véglegesen. A pusztai kaszálókat évről-évre megtekintés után csóvázással kijelölték. Ezek a kijelölt kaszálók évről-évre a legeltető pásztorok és gazdák ellenállását váltották ki. A pásztorok tilalmas legeltetése a kijelölt területeken sűrűn előfordult, amiért a tanács sűrűn meginti őket. A legeltető gazdák mindig a kaszálók legeltetés alóli tilalmának feloldását kérvényezik a város vezetőségétől.[51]

A lekaszált széna mindenkoron jó árucikk volt, ugyanakkor a teleltetés nélkülözhetetlen kelléke. Szénát mind a városon, a tanyákon telelő jószág számára készítettek, de szokásban volt a ridegeknek is kaszálni. A hajdúvárosokban azoknak a jószágoknak a számára, amelyek a telet is kinn töltötték, mindig igyekeztek gondoskodni elegendő legelőről. Az e célra kijelölt területekre ősszel már semmiféle állatot nem volt szabad ráhajtani. Nyáron kaszáltak is valamennyi szénát számukra és a réten még megmaradt legelőket vigyázták.[52] Debrecen az erdeinek egy részét tartotta „avarban” a telelő jószágok számára, de egyes helyeken engedte a télire való kaszálást. Ezeket mindig a tanács jelölte ki. Az erdőpusztulások miatt azonban voltak olyan évek, amikor teljesen tilalmazták a téli legeltetést.[53] A jószág azonban addig a mezőt, a rétet járta míg a hó teljesen el nem lepte a füvet. Ekkor a hóból kimaradt sás, káka, és a gyékény elszáradt levelei jelentették a szűkös táplálékot. Egy-egy melegebb forrás környékén a fű zöld is maradhatott.[54]

A kaszálásra engedélyezett területeket a mátai biztos jelölte ki és a lekaszált széna felét a Mátán kialakított szénáskertbe kellett behordani a kaszáltatóknak és pásztoroknak, akik szintén éltek ezzel a lehetőséggel. A dézsmát azonban időről időre „elfelejtik” beadni, ezért az Intézőbizottság, aki a felügyeleti jogokat gyakorolta kénytelen büntetni. A kaszálók az idők folyamán egyre nagyobb helyet foglaltak el a Hortobágyból, amiért a legeltető gazdák és a város között állandó a vita. A gazdák úgy vélik, hogy ha a város bérbeadja a legelőt a füvet ne kaszálják el az állatok elől, mert azok sokat éheznek emiatt. A gazdák kisebbik része engedné a kaszálást az egyes részeken, mert a jószágok hirtelen úgy sem tudnak annyit legelni, az avart pedig eltapossák, így kárbavész annak a területnek a fűtermése.[55]

1915-ben Grunner Lipót, a gazdasági bizottság elnöke a Hortobágy feltekintése után megállapítja, hogy a legelő a lehető legjobb állapotban van, a gulyajárások dús kaszáltatást igérnek. A legeltető gazdák némelyike ugyan panaszt tett nála, hogy túl nagy területet jelölt ki kaszáltatásra a Máta megetti járásból. Meg van győződve a panaszok alaptalanságáról, mégis a gazdák érdekeit szem előtt tartva ötven holdnyi területet mentesít a legeltetési tilalom alól. [56]

            Még ugyan ebben az évben előterjesztést nyújt be az Intézőbizottság felé „... a mostani súlyos gazdasági viszonyok között a Hortobágyi legelőre kihajtandó aránylag csekély számú állatállomány után fizetendő túl magas legelőbér valami módon csökkenthetnék (...) a gazdák legelőbér fizetési kötelezettsége elviselhetőbbé válnék (...), ha a legelő némely része az eddigelé is tilalmazott részeken kívül nagyon területen tilalmazódnék a legeltetéstől, mert a tilalmazott több területen termett fűmennyiség, mint takarmány anyag jó áron volna értékesíthető, amely értékesítésből befolyó jövedelem egy bizonyos része a legeltető gazdáknak a házipénztárba évenként beszolgáltatandó 20.000 K-ás hozzájárulási összege javára volna fordítandó.” Az előterjesztést hosszas és beható eszmecsere után a gazdák elfogadták. „Úgy látja u.i. az intézőbizottság, hogy a csekély állatkihajtás következtében a legelőbér a múlt évihez képest közel 100 %-kal emelkedvén, a különben is túl magas legelőbér némi csökkentése csupán a szénakaszáltatásnak nagyobb területen való keresztülvitele útján történhetik. (...) Javasolja tehát a gazdasági tanácsnak, az intézőbizottság, miszerint a sertésföldet, a bika és kos járást és a szűzgulya földjét kaszáltatás céljaira tilalom alá vétessék.”[57]

            Április 29-én ki is jelölték a tenyészbika bírálat után a következő területeket csóvázták ki kaszálás céljára:

 

1. Papegyházi járásban                                   250 hold

2. Máta megetti                                              300 hold

3. Hármasi                                                      100 hold

4. Faluvéghalmi                                             100 hold

5. Halasközi                                                   150 hold

6. Sároséri                                                      120 hold

7. Pentezugi                                                     80 hold

8. Szászteleki                                                   50 hold

9. Macskatelki                                                100 hold

Összesen                                                      1250 hold

 

„Ezen újonnan kijelölt kaszáló területekhez veendő a régen is kaszáltatás céljaira kijelölt

 

a.) hortobágyon túli körülbelől               900 hold föld

b.) hortobágyon inneni (juhföld)            300 hold föld

Összesen                                              1200 hold föld

 

Együtt tehát mindösszesen körülbelől 2450 holdnyi.”[58]

 

A kaszálók mind a Hortobágyon túl, mind azon innen is kijelölték. Nagyságuk váltakozó volt, mindig az adott időjárási viszonyok és a jószágállomány mértéke szabta meg azt. A lakosok egy része a széna jó ára miatt a bérelt legelőin szénatermelést is folytatott, amelyet igyekeztek megakadályozni.

A juhföldi telkeken egyesek, akiknek három telkük is van szénát termelnek, amelyet ahonnan elszállítanak és eladnak, ezért kéri az intéző bizottság a polgármestert, hogy egy juhtartó gazdának se lehessen három telke, kettő is csak annak, akinek legalább 1000 db juha van. A telkek nagysága pedig régi szokás szerint állapíttassék meg: az a legelőterület, amely a tanyát 200 méteres körben veszi körül.[59] A telkek tiltott kaszálása továbbra is probléma marad. A határozat ellenére a Vásáry testvérek négy telket vesznek igénybe, holott csak 460 juhuk van. Több területet lekaszáltak és a szénát eladták.[60] A sorozatos panaszok miatt 1942-ben a juhtelkek rendszerét újraszabályozzák. E szerint az elosztás az állatlétszám függvénye. A jövőben csak az kaphat telket, akinek 150 db birkánál nagyobb az állománya, két telket pedig csak az, akinek 500 db-nál nagyobb a nyája. A gazdáknak február 15-ig a mátai biztosnál kell jelenteni, hány juhot akarnak kihajtani.[61]

Általánosságban megállapíthatjuk, hogy a Hortobágyon a gyepgazdálkodás mindig két fő területre terjedt ki a legelőkre és a kaszálókra. A kommunitás minden időben igyekezett szabályozni a legeltetés rendjét, idejét, mikéntjét. Tette ezt több-kevesebb sikerrel, mert az akadékoskodó pásztorság sok esetben elszabotálta a rendelkezéseket. A Hortobágyi Intéző Bizottság létrejöttével a gazdatársadalom is jobban érvényesíthette érdekeit, a jobbítás és az újítás érdekében hozott rendeleteik azonban sok esetben nem érvényesültek.

A Hortobágy legelőbeosztása a 19. század végén

 

Az intézőbizottság jegyzőkönyve a szerb tövis irtásárólAz intézőbizottság jegyzőkönyvének egy lapjaAz intézőbizottság elnökének Udvarhelyi Gézának levele a Városi TanácshozA 21 járás felosztása a Hortobágyon 1939 évben

A 21 járás felosztása a Hortobágyon 1939 évben

 

  1. Városi törzsgulya és ménes járás
  2. Máta megetti gulya járás
  3. Papegyházi gulya-ménes járás
  4. Polgári törzsménes járás
  5. Szatmári telki ciframénes
  6. Hármasi gulya-ménes járás
  7. Szűzgulya járás
  8. Disznóföld járás
  9. Faluvéghalmi járás
  10. Halasközi gulya-ménes járás
  11. Sároséri gulya-ménes járás
  12. Pentezugi gulya-ménes járás
  13. Halomzugi tinógulya járás
  14. Tornyi-dombi ciframénes
  15. Szásztelki ciframénes
  16. Feketeréti tinógulya
  17. Ökörföld járás
  18. Bikagulya járás
  19. Ökörföld járás
  20. Kisálomzugi bikatelep

21/a Porosháti juhföld

21/b Külsőjárású juhföld

21/c Kőudvari juhföld

21/d Görbehát belsőjárású juhföld

21/e Téglaháti juhföld

21/f Vásártér környéki juhföld

21/g Hármasi juhföld

 

A járások elnevezése és határai állandónak tekinthetők, változás csupán a jószáglétszám alapján létrejött legelő felosztásban lehet.

Irodalomjegyzék

BALOGH Béla

1964 A Hortobágy és környéke. Földrajzi Értesítő, 341-366.

BALOGH István

1938 A hortobágyi pásztorkodás történeti múltja. Néprajzi Értesítő, 97-112.

1958 Pusztai legeltetési rend Debrecenben a 18-19 században. Ethnographia, 537-563.

1981 Mezőgazdasági termelés és agrártársadalom. In. Rácz István (szerk.) Debrecen története 1693-1849. Debrecen 273-308.

BALOGH János

1984 A mezőgazdálkodás. In Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve I. 471-492.

BENCSIK János

1969 Pásztorkodás a Hortobágy északi területén a 18. századtól Debrecen

1971 Paraszti állattartás Hajdúböszörményben. Debrecen

BÉRES András

1950 Jószágtartás Hajdúböszörmény, Hajdúnánás, Balmazújváros legelőin. Kézirat. Déri Múzeum Néprajzi Adattára 158.

1974 Debrecen város legelőgazdálkodása a Hortobágyon a 19. század elején. In Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve I. 159–190.

BÍRÓ János

1928. A legelőgazda könyve.  Budapest

ECSEDI István

1912 A Hortobágy puszta jelene és jövője. Uránia, 485-494.

1914 A Hortobágy puszta és élete. Debrecen

1925 Poros országutakon. Debrecen

1931 A Hortobágyi Intézőbizottság története. Debrecen

ENYEDI György

1964 Az állattenyésztés földrajza. Budapest

ÉRKÖVY Adolf

1863 Az 1863. évi aszályosság a magyar földön. Pest.

GAÁL László

1966 A magyar állattenyésztés múltja. Budapest

GYÖRFFY István

1955 Nagykunsági krónika.  Budapest

PALÁDI KOVÁCS Attila

1979 A magyar állattartó kultúra korszakai. Budapest

PENYIGEI M. Dénes

1934 A magyar szarvasmarhatenyésztés és kereskedelem múltjából. Magyar Gazdák Szemléje, 177-183, 214-228.

1941 Kaszálók és legeltetés Debrecen régi erdőgazdálkodásában. Debrecen

SURÁNYI Béla

1988.A Hortobágy hasznosításának kérdése a 19-20. században. In A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1987. 97-126.

SZENDREI István (szerk.)

1984 Debrecen története 1693-ig. Debrecen

TIKOS Béla

1951-52 Adatok a hortobágyi növénynevek kérdéséhez. Magyar Nyelvőr, 268-272; 341-347, 425-431.

K. TÓTH Mihály

1910 Nagyhortobágy.  Debrecen

TÖRŐ László

1968. Legeltetési rend a Hortobágyon. In Gunda Béla (szerk.) Tanulmányok a Hortobágy néprajzához. Műveltség és Hagyomány, XV-XVI. 265-278.

 


[1] BALOGH István 1938.

[2] ECSEDI István 1931. 16-19.

[3] BÉRES András 1974. 168.

[4] BALOGH István 1981.

[5] BALOGH István 1958. 548. A juhok száma a 17. századig elenyésző volt. 1599-ben egész Debrecenben huszonnégy juhosgazda volt. Ez a szám mind a területhez, mind a lakossághoz mérten igen csekély. Változást a kézműipar fellendülése hozott. A posztósok, gubacsapók és szűcsök biztos vevői voltak a bőrnek, gyapjúnak. BALOGH János 1984. 477.

[6] BALOGH János 1984. 476.

[7] ECSEDI István 1914. 265.

[8] BÍRÓ János 1928. 280.

[9] BÍRÓ János 1928. 462. Maguk a pásztorok is megkülönböztetik a legelőket minőségük szerint. „Van telkes legelő, ez partos hely Van szikes fajta, az ilyen „kipircses-köpörcsös. Van vízvette főd. Ez olyan amelyiket leghamarabb elönt a víz, ha egy kis eső van. Aljas fajta legelő. Vizes világban víz borítja.” BÉRES András 1950.

[10] ECSEDI István 1914. 264, Surányi Béla 1988. 120.

[11] BALOGH István 1958. 549-550.

[12] TÖRŐ László 1968. 265.

[13] BALOGH István 1958. 548.

[14] TÖRŐ László 1968.

[15] Hajdú-Bihar Megyei Levéltár II. 26. / 1911.

[16] TIKOS Béla 1951-52. 271.

[17] BÉRES András 1950. Déri Múzeum Néprajzi Adattára 158.

[18] Hajdú-Bihar Megyei Levéltár IX. 378. 1. / 1912. 03. 08.

[19] Hajdú-Bihar Megyei Levéltár IX. 378. 1. / 1940. 01. 07.

[20] GYÖRFFY István 1955. 26.

[21] Hajdú-Bihar Megyei Levéltár IX. 378. 2. / 1940. 10. 16.

[22] Hajdú-Bihar Megyei Levéltár IX. 378. 2. / 1943. 01. 03.

[23] Hajdú-Bihar Megyei Levéltár IX. 378. 2. / 1944. 01. 09.

[24] Hajdú-Bihar Megyei Levéltár IV. B. 1405/b. II. 26./ 1911. 03. 13.

[25] BENCSIK János 1971. 23.

[26] ECSEDI István 1912. 493-494.

[27] Hajdú-Bihar Megyei Levéltár IX. 378. 1. / 1915. 03. 20.

[28] Hajdú-Bihar Megyei Levéltár IX. 378. 1. / 1915. 03. 28.

[29] PENYIGEI M. Dénes 1934. 177-183, 214-228.

[30] A barázda egy végig szántott nyomvonal, ami világosan mutatja a határvonalat a két terület között. A csóva egy ásóval kifordított földdarab. Ezeket nagyjából egyenlő távolságon megismételik, ami így mutatja a határvonalat. Hátránya, hogy viszonylag könnyű eltüntetni. A kaszálók kijelölése után a pásztorok a csóvákat visszaillesztették a helyükre, az eső bemosta őket, így már lehetetlen megállapítani pontos helyüket - panaszkodik a gazdafelügyelő.

[31] Hajdú-Bihar Megyei Levéltár IX. 378. 1. / 1915. 03. 10.

[32] Hajdú-Bihar Megyei Levéltár IX. 378. 1. / 1940. 10. 16.

[33] GAÁL László 1966. 103, PALÁDI KOVÁCS Attila 1979.

[34] ENYEDI György 1964. 27.

[35] BÉRES András 1974.

[36] ÉRKÖVY Adolf 1863. 26.

[37] Hajdú-Bihar Megyei Levéltár IX. 378. / 1. 1917. 08. 27.

[38] ECSEDI István 1925. 168.

[39] ECSEDI István 1925. 170.

[40] SURÁNYI Béla 1988.

[41] ECSEDI István 1912. 488.

[42] Sajnos az intézőbizottság jegyzőkönyvei igen hiányosak 1910-ig és 1917-1940 között nincsenek meg.

[43] Hajdú-Bihar Megyei Levéltár IX. 378. 1. / 1910. 01. 25.

[44] Hajdú-Bihar Megyei Levéltár IX. 378. 1. / 1915. 01. 08.

[45] Hajdú-Bihar Megyei Levéltár IX. 378. 2. / 1941. 01. 05.

[46] Hajdú-Bihar Megyei Levéltár IX. 378. 2. / 1943. 01. 25.

[47] Hajdú-Bihar Megyei Levéltár IX. 378. 2. / 1944. 01. 09.

[48] Hajdú-Bihar Megyei Levéltár IX. 378. 2. / 1947. 03. 09.

[49] Hajdú-Bihar Megyei Levéltár IX. 378. 2. / 1948. 02. 22.

[50] PENYIGEI M Dénes 1941. 7.

[51] BALOGH István 1981.

[52] BENCSIK János 1971. 23.

[53] PENYIGEI M Dénes 1941.

[54] BENCSIK János 1969.

[55] ECSEDI István 1931. 62-63.

[56] Hajdú-Bihar Megyei Levéltár IX. 378. 1. / 1915. 03. 24.

[57] Hajdú-Bihar Megyei Levéltár IX. 378. 1. / 1915. 04. 15.

[58] Hajdú-Bihar Megyei Levéltár IX. 378. 1. / 1915. 04. 30.

[59] Hajdú-Bihar Megyei Levéltár IX. 378. 1. / 1940. 03. 03.

[60] Hajdú-Bihar Megyei Levéltár XI. 378. 2. / 1941. 05. 25.

[61] Hajdú-Bihar Megyei Levéltár IX. 378. 2. / 1942. 01. 15.

Módosítás dátuma: 2015. július 12. vasárnap, 16:28