Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Társadalomnéprajz Történeti néprajz

Biofília, az élő természettel való kapcsolat

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Biofília, az élő természettel való kapcsolat

A természeti környezet pusztulása, az ökológiai válság napjaink egyik legsúlyosabb problémája. A biodiverzitás, amit biológiai sokféleségnek, vagy még szebben és találóbban, életgazdagságnak fordíthatnánk magyarra, sérül, fogy. Napról napra, egyre több növény és állatfaj tűnik el a Földről. A biodiverzitásnak köszönhető az, hogy a sokmillió éves földtörténet során bekövetkezett kozmikus katasztrófák után is fennmaradt az élet bolygónkon. A biodiverzitás, vagyis „a biológiai sokféleség egy másik, a piacon túli értékére utal a „biofília hipotézis."[1] E hipotézis szerint az emberi lények alapvetően olyan komplex emlősök, akik az őket körülvevő biológiai világban változásokat és új ingereket keresnek. A természethez és más fajokhoz fűződő rendszeres kapcsolat alapvető fontosságú az ember lelki egészségének és jóllétének szempontjából [...] a természet esztétikai értékének elismerése alighanem egyetemes jellemzője valamennyi emberi kultúrának. [...] A biológiai sokféleség alapvető, semmivel sem helyettesíthető eleme lehet az emberek pszichológiai jóllétének. Az élelemmel, a menedékkel, a szexualitással és a társas kapcsolatokkal együtt része lehet az élet élvezetéhez szükséges alapvető szükségletek hierarchiájának. [...] Ha a biofília hipotézise igaznak bizonyul, ez lehet majd a biodiverzitás megőrzése mellett a legerősebb érv az összes közül. A társadalmi konfliktusok legújabb elméletei a biodiverzitás egy újabb olyan értékére mutatnak rá, amelyet a piaci árak nem tükröznek. Dasgupta (1995)[2] számos tudományterület empirikus tanulmányai alapján egymást erősítő kapcsolatot talált a népességnövekedés, a szegénység és a helyi környezet pusztulása (beleértve a biodiverzitás csökkenését) között.” [3]

A biofilia szót életszeretetnek is fordíthatom. A szó jelentése így kitágul és még mélyebb értelmet nyer. A szeretet ugyanis nemcsak érzés, érzelem, hanem parancs is. Erre a szeretetre ugyanis nemcsak a szeretet tárgyának, hanem alanyának is szüksége van. Védenem kell az élő természetet, és valóban, minden kultúrának szüksége is volt arra, hogy szerethesse. Ezért ültetünk virágot, építünk parkot a városban, megyünk kirándulni vagy üdülni szép természeti környezetbe, de ezen túl a kapcsolat ennél többet jelent, mint esztétikai élvezetet. Kapcsolat, illetőleg e kapcsolat létrejöttének lehetőségét is biztosítania kell a társadalomnak, mégpedig nem csak a kiváltságos, szűkebb, tehetősebb rétegnek, hanem minden embernek. Elsősorban azoknak, akik éppen abból élnek, a természet ingyen vagy munkával kieszközölt ajándékaival. Éppen a magyar történelem szolgál erre szemléletes példát a XVII. században megkezdett vízrendezések következményeivel. A folyók szabályozása, hajóúttá való alakítása elsősorban a Bécsi Udvar érdekében állt, hogy a Bácska és Bánát gabonáját hajón lehessen felszállítani Nyugatra, az örökös tartományok és a piac ellátására. Ehhez kellett kiegyenesíteni, megrövidíteni, hajózhatóvá tenni a Tiszát, a Dunát és a Szávát. 1760-ra már elkészítette Krieger Sámuel azt a tervet, mely biztosította volna a Kolozsváron hajóba tett áru vízi útját a Szamosból a Marosba, a Marosból a Tiszába. A Tiszát a Dunával hosszú csatorna kötötte volna össze, ez csak a XIX. századra épült meg. A Dunát a Balatonnal kötötte volna össze az a csatorna, ami szintén később meg is épült. Szerencsére a Balatont mégsem csapolták le, s nem lett csak egy keskeny csatornává, amit a tervek szerint a Zalán keresztül a Murával kötöttek volna össze. Azon pedig a megrakott uszály akár Grác piacán rakodhatott volna ki. Az óriási munkálatokhoz meg kellett szerezni a megyei törvényhatóságok beleegyezését a robot biztosítására. A földbirtokosok is szerettek volna részt venni a gabonakereskedelem hasznából, de ehhez nem volt elég a jobbágyoktól megszerzett gabonatized. Saját, majorsági földeken, cselédek bérmunkájával akarták megtermelni gabonájukat. A XVIII. század elején azonban a szántóknak alig 3-4 %-a volt majorsági, allodiális kezelésben. A földbirtokosoknak tehát földre volt szükségük. A jobbágytól nem vehették el a telki állományt képező szántót, azt a magyar törvények szigorúan védték. Csak birtokaiknak azon részén kereshettek maguknak területet, földet, melyek eddig földművelésre használhatatlanok voltak, és a jobbágyok közös használatában volt: az ártér a vizekkel és az erdők. Ezen a téren a nép tényleg szoros kapcsolatban volt az élő természettel. Itt találtak állataiknak téli és nyári legelőt, itt halásztak, főként áradások idején. Az erdőkben ezrével álltak az oltott gyümölcsfáik, de itt méhészkedtek, gyűjtögettek vadgyümölcsöt, madártojást, mindenféle házi mesterség nyersanyagát, gyékényt, nádat, sást, különböző célra alkalmas sokféle fát, vesszőt, és az ártér magaslatain kertészkedtek is. Mindez a jobbágytelek tartozékaként számon tartott, a község közös használatú területe volt.

Módosítás dátuma: 2017. január 23. hétfő, 18:17 Bővebben...
 

A Zádor-híd

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

A Zádor-híd

A karcagi Zádor-hídMagyarországon kevés olyan meghökkentő építmény látható, mint Karcag határában a Zádor-híd. A messziről jött idegen igen furcsának, érthetetlennek találja a látványt: a szikes puszta és szántóföldek közepén egy híd árválkodik teljesen céltalanul, hiszen nincs alatta víz, folyót sehol nem látni a közelben, csak vele párhuzamosan folyik egy csatorna. Mind e mellett az is rögvest szembe ötlik, hogy a hortobágyi kőhídhoz mennyire hasonlít, annak kisebbik testvére lehetne. Valaha itt haladt a Pest-Debrecen közötti, országos jelentőségű útvonal. A híd az egykori Zádor folyón épült a közlekedés és a kereskedelem megkönnyítése érdekében. Fontos kordokumentum: egyrészt építészeti és építészettörténeti, másrészt gazdaságtörténeti.

Hazánkban az ismert történeti okok miatt az Alföldön igen kevés középkori építmény található. Sajnos általánosságban is elmondható, hogy igen szegények vagyunk e korszak építészeti emlékeiben. A török ellen vívott háborúk, majd az osztrák felszabadító hadjáratok miatt következett be rendkívüli mértékű pusztulásuk. A háborúk mindent letaroltak, így szinte semmi turistacsalogató jelentősebb műemlékkel nem találkozhatunk környékünkön. Ugyanakkor azt is el kell mondanunk, hogy Magyarország legrégebbi építményei, a kunhalmok egészen a huszadik század közepéig jelentős számban maradtak fenn Alföld szerte. Azt csak remélhetjük, hogy ezeket a több ezer éves halmokat, korhányokat sikerül megfelelő védelem alá helyezni, hogy utódaink is megcsodálhassák ezeket az őskori, emberi kéz által alkotott építményeket.

A török kiűzése után, a békés élet megindulásával az építkezések is megkezdődtek szerte az országban. Újjáépítették az elpusztult épületeket, utakat, hidakat. Nagyobb folyóinkon az átkelőhelyek, a gázlók, kompok mellett, ekkor még többnyire fa vagy hajóhidak voltak. Később, a kor technikai színvonalának megfelelően elkezdődött a boltozott kőhidak építése, amelyek az acél és beton szerkezetek megjelenéséig az építészetben egyeduralkodóak voltak. A XVIII. század végén már néhány boltozatos kőhíd áll hazánkban.

Módosítás dátuma: 2016. december 25. vasárnap, 11:28 Bővebben...
 

Angyalháza és Szelencés puszták régi vízrajza

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Angyalháza és Szelencés puszták régi vízrajza

A Nagy Magyar Alföld mai képe szinte semmiben nem hasonlít hajdani önmagára. Régen teljesen más képet mutatott ez a vidék: a mocsarak, folyóvizek, erek, nádasok egyszóval a rét közt csak elvétve, az ármentes területeken találkozhattunk az itt lakó népesség szántóföldjeivel, településeivel. Ezt a tájat, amelyet most nagy kiterjedésű szántóföldek, végeláthatatlan szikes legelők jellemeznek, az ember alakította ki. A természetes állapotok megváltoztatására már a 18.

1. kép: Nádudvar (I-el jelölve) és határának részlete 1850-ben.

században felmerült az igény, de nagyobb arányú regulációt azonban az akkori technikai lehetőségek nem tettek lehetővé. Az Alföld természeti képét a 19. század végéig a Tisza folyó határozta meg. Az 1846-ban megkezdett folyamszabályozási munkálatok formálták át teljesen a vidék arculatát. A Tisza folyó felső szakaszán több olyan fok volt, amelyeken keresztül a megnövekedett vízmennyiség akadálytalanul ömlött az Alföld mélyebben fekvő részei felé. Ez a víz, különböző folyók, erek, mocsarak útjain a Berettyóba, majd onnan ismét a Tiszába folyt. A rakamazi, tiszadobi és polgári fokokon kijutó víz a Hortobágy völgyén keresztül, míg a Mirhó fokon kiszakadó víz a Gyolcs mocsáron, a Kakaton, a Karajánoson át került a Nagy Sárrétbe. Ezek az utak mind ősi Tisza medrekben vezettek, vagyis a sok ezer éve elhagyott hajdani folyóágyak ugyanazt a szerepet töltötték be, mint egykoron. Gyakorlatilag az Alföld ezen része a Tisza árterének tekinthető.

Az emberek igen korán megtelepedtek a gazdag állatvilággal rendelkező területen. Elsősorban a folyó menti hátakat vették használatba, amelyek még nagy áradások alkalmával sem kerültek víz alá, vagy az időszakosan, illetve állandóan vízzel borított és az árvízmentes területek határát ülték meg. Ez a települési rend figyelhető meg már a kőkortól kezdve egészen a török kiűzése utáni újratelepüléseknél is.[1]

A lakosság alkalmazkodva a természeti környezethez egy sajátos rendszert teremtett meg, amelyet ártéri gazdálkodásnak nevezünk. Ez biztosította az emberek megélhetését ezeken a területeken. Az itt lakó népek mindegyike - az első írásos adatok felbukkanása is ezt tanúsítja - ezt a gazdálkodást folytatta. A magyarságnak sem volt ismeretlen ez a gazdálkodási forma, hiszen Etelközben is hasonló viszonyok között éltek, így a Kárpát-medencébe érve nem okozott jelentős életmódváltást a népesség jelentős részének. (Talán ez is motiválta a honszerzést.)

Ennek a gazdasági rendszernek az alapja a fokgazdálkodás volt. A fokokon, ezeken a természetes, vagy mesterséges vízátjárókon keresztül a kiömlő víz jutott a belső, távolabbi vízrendszerbe, amely nemcsak termékenyítő iszapot hozott, de az ívó halak nagy tömegét is. A megcsendesült, megállt vízben az éltető hordalék lerakódott, amely megtermékenyítette a kaszálókat, a legelőket és millió szám nevelkedtek a halivadékok a könnyen felmelegedő sekély, táplálékban igen gazdag vízben. A lassú, fokozatos vízelvezetés az ártéren megvédte a lakosságot az árvíztől, majd apadáskor a rétet, legelőket elborító vizet vissza is vezették a folyóba, ahol a felállított vészek, halcsapdák segítségével a nagyobb, már leívott halakat megfogták. Ezért voltak hajdanán olyan mesésen gazdagok halakban folyóvizeink. Ha a víz sokáig állt egy területen az már káros volt gazdálkodási szempontokból, a legelők és a kaszálók posvánnyá, hasznavehetetlenné váltak. Ezért a víz elvezetése is nagyon fontos volt.[2]

Módosítás dátuma: 2016. december 25. vasárnap, 11:37 Bővebben...
 

A természeti környezet pusztulása

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

A természeti környezet pusztulása

Mi az, ami a több mint ezer éves folyamat során a táj, a természet változásának mértékét, jelentőségét és lényegét legjobban jellemezheti? Úgy látom, hogy a megközelíthetőleg „eredeti” természeti állapotot tükröző, számszerűsíthető élet- vagy élővilág-gaz­dagság, a biológiai sokféleség, a biodiverzitás kisebb-nagyobb megtorpanásokkal megszakított, állandó sérülése, fogyása, szegényedése. Élővilág gazdagságon, biodiverzitáson azt értjük, hogy egy adott területen sokféle növény-és állatfaj talál élőhelyet. Az élő­hely átalakulása, átalakítása csökkentheti, adott esetben akár növelheti az ott élő szervezetek szá­mát. A biodiverzitás jellemezhető az ott élő fajok számával, azok arányával, a fajok különbözőségének fokával, a megfigyelhető térbeli és időbeli mintáza­taival (Bajomi 2004: 7). A földi élet történetében mindig előfordultak faj-kihalások, ugyanakkor az ember megjelenése előtt - leszámítva egyes kihalási periódusokat - a fajok keletkezésének sebessége meghaladta a kihalások sebességét. Az ökológusok általános véleménye, hogy jelenleg a földtörténet hatodik nagy kihalási időszakát éljük, egyes szerzők szerint a biodiverzitás jelenlegi pusztulása a földtör­ténet során eddig soha nem tapasztalt, katasztrofá­lis ütemben folyik. A fajok kipusztulásának üteme a korábbinak száz- usque ezerszeresére emelkedett. A pusztulás, a pusztítás legfőbb okozója napjainkban az ember, aki féktelen bírvágyában, haszonle­sésében átalakítja az élőhelyeket. Az emberi tevé­kenység hatására megváltozott a Föld éghajlata is. A klíma-előrejelzéseken alapuló számítások szerint 2050-re a felmelegedés a szárazföldi fajok 18-35 %-ának kipusztulását okozhatja, így ez a tényező válik a diverzitást csökkentő okok legfontosabbikává (Bajomi 2004: 8-9.). A biodiverzitásnak alapvető öko­lógiai szerepe van. „Tudomásul kell vennünk, hogy a földi bioszféra csodálatos rendszere nagyszerűen működött az ember előtti évmilliók során…Olyan szabályozási rendszer alakult ki, amely biztosította az élet fennmaradását sokszor a legdrasztikusabb változások ellenére is. E rendszer alapvetően a biodiverzitásra épített” (Vida 2000.). Ebbe a rendszer­be avatkozik bele az emberiségnek egy kis, de nagy hatalommal rendelkező csoportja, mindig a saját, másokat kizáró, remélt nagyobb haszna érdekében, és ez a beavatkozás mindig a biodiverzitás szegényedésével járt.

Módosítás dátuma: 2016. november 23. szerda, 06:59 Bővebben...
 

Tizenöt hét indiánok közt 8.

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Tizenöt hét indiánok közt 8.

Visszatértünk után még néhány napig szíves házigazdáinknál maradtunk, kik minden kitelhető jelét adták irántunk való barátságuknak. A főnök több ízben megkért, hogy maradjunk köztük, ígérte, hogy házat és annyi nőt ad feleségül, ahányat eltarthatunk s örökké szeretni fognak bennünket. Mi ezt a szíves ajánlatot azzal hárítottuk el, hogy a többi indián nemzeteket is meg akarjuk ismerni; a főnöknek tudtára adtuk, hogy ha ezeket bejártuk s nem kell majd hazamennünk a saját nemzetünkhöz, kétségkívül hozzájuk fogunk jönni, velük fogunk élni, megtanítjuk őket némely hadi cselekre, stb. Ezzel elbúcsúztunk, miután a főnököt megkértük, hogy kísértessen el bennünket az Arkansas folyóig, ahonnan lovainkat vissza fogjuk küldeni.

A főnök személyesen akart elkísérni bennünket; vele és néhány emberével másnap korán reggel el is indultunk a Nississine tó partján. Ez a tó mintegy 40 mérföldnyi széles és 70 mérföld hosszú. Kétnapi lovaglás után megkerülve a tavat, túlsó felén szép gyepes tájakra akadtunk, melyeken számtalan bölény legelt háborítatlanul. Negyed napra az Arkansas folyóhoz értünk, mely magasan a Rocky-hegyekben ered, délnek folyik és 60 mérföldre New-Orleans felett a Mississippibe szakad.

Ez a folyó választja el Texast az Egyesült Államoktól, határuk azonban még mindig villongás alatt van, s valódi határvonal nem létezik. Itt mindenikünk számára egy indián csónakot szereztünk, hogy a folyón lefelé folytathassuk utunkat. A főnök megígérte, hogy lovainkat visszaküldi a Chipowe és Winebago indiánokhoz, akik majd tovább küldik a lovakat Gawfordba. Azután elváltunk. A főnök megismételte meghívását, mi pedig ígéretünket.

Most már távolról sem csodálkozom annyira, mint eleinte, hogy hogyan voltak képesek a franciák indián nőkkel összekelni és egész életüket indiánok között tölteni. Ez a nép nem olyan rettentő és kegyetlen, mint aminőnek sokan leírják s közöttük akárki biztosabban alhatik, mint nálunk egy gulyás-tanyán, azzal a legfőbb kinccsel, amit az indián mindenek felett becsül: a puskával. Nem ölik meg és fegyverétől nem fosztják meg, mert azt mondják, hogy ha a fehérnek puskáját elveszik, éhen kell halnia, minthogy nyíllal bánni nem tud. Lehetetlen tőlük megtagadni azt az erényt, hogy azt, aki hajlandóságukat megnyerte, nagy gonddal ápolják és minden kívánságát teljesítik. Szeretetüket pedig könnyű megnyerni s aki egy kevés hadicselt mutat nekik, az köztiszteletüket nagy mértékben megnyerheti. Életmódjuk kétségkívül vad. De a franciák is, akiket honukból elűztek s akik minden vagyonukat elvesztették, elkeseredve az emberi nem iránt, éppen ebben az életmódban lelték kedvüket, hol szabadon, mint a madár a légben, könnyen és munka nélkül kereshették élelmüket s életük talán kevésbbé volt keserű, mint volt előbbi hazájukban.

Módosítás dátuma: 2016. július 04. hétfő, 16:05 Bővebben...
 


4. oldal / 14