„Rablókkali találkozás" – Juhász Mihály németi plébános feljegyzései Gelencsér Józsiról, a nevezetes somogyi rablóról

„Habent sua fata libelli" – a könyveknek is meg van a maguk sorsa. Juhász Mihály plébános, a németi katolikus egyházközség kiérdemesült lelkipásztora 1870. október 31-én, 15 évi szakadatlan szolgálat után nyugalomba vonult. Azaz, mégsem teljes nyugalomba, hiszen ekkor kezdte meg régóta tervezett, 1875-ig tartó, szinte valamennyi európai országot érintő körutazását. Egy nemrég előkerült, naplószerűen vezetett vaskos kéziratos kötet őrzi ennek az utazásnak az emlékét, mely napló utolsó sorait 1875. szeptember 30-án vetette papírra Budapesten. A barna papírkötésű könyv a használtcikk piacon bukkant fel, és onnét került magántulajdonba.[1]A korabeli európai nagyvárosokat egy vidéki pap szemszögéből bemutató érdekes beszámolók mellett, a kötet végén, a 345-384. oldalakon számunkra rendkívüli értékkel bíró feljegyzéseket találhatunk. Juhász Mihály 1855-ig a Baranya megyei Bogdása, majd 1855-1870 között az ugyancsak Baranya megyei Németi (ma Szalánta része) község plébánosa volt. Életében valószínűleg igen mély nyomot hagyott az akkori idők egyik legrettegettebb somogyi rablóvezérével, Gelencsér Jóskával és bandájával történt találkozása. Oly annyira, hogy a leírtakat – az első oldalon található bejegyzés szerint – vélhetőleg csak legbensőbb barátai ismerhették meg, sőt, a naplóban sem találhatunk utalást a szerző személyére![2]

Környékünket illetően a néprajzkutatás eddig igen kevés figyelmet szentelt a rablók – betyárok – szegénylegények körül kialakult, számos legenda forrásává vált történetek és események összegyűjtésének, valósághű feldolgozásának.[3]A betyárok alakját és tetteit sokszor csak a folklór „görbe tükrén" keresztül - a nép ajkán elterjedt eufernizáló, romantizáló költeményekből és elbeszélésekből ismerjük. A paupers celeratus, azaz a híres szegény lator, mint társadalmi igazságszolgáltató ideológiája egészen Robin Hoodíg visszavezethető, akinek ponyvája a 16. században lett népszerű Európában.[4]

A középkori latorköltészet még félnivaló, veszedelmes alakként ábrázolta a szökött katonákat, bujdosó, fosztogató rablókat. A nemzeti nyelvű irodalmak kibontakozásának valamint a rokokó, a szentimentalizmus és a hősköltészet térnyerésének köszönhetően a latrok, betyárok alakja egyre inkább zsánerfigura lesz, akikről a folklór romantikus, heroizáló hangon szól.

Magyarországon a török hódoltság és a Rákóczi szabadságharc után nőtt meg nagyon a betyárrá lett szegénylegények száma. A korábban fegyverforgatásból élt, földet sohasem művelő, nincstelenné, földönfutóvá lett vitézek közül sokan adták fejüket erre az életformára. A szökött katonák és a kicsapott pásztorok számára pedig nem volt más lehetőség, mint hogy bandákba verődve, fosztogató bűnözők módjára éljenek. A nép természetesen továbbra is félt ezektől az emberektől, s az első kézből való, helyi történetek bizony elítélő hangon szólnak a betyárok tetteiről. A szájról szájra terjedő, nem első kézből való betyárhistóriák azonban, melyek távolabbi eseményről tudósítanak, már népi hősként és igazságosztóként beszélnek a betyárról, aki csak a gazdagot bünteti meg, és a szegények igazáért harcol. Az emberek bámulják, idealizálják a betyárt, aki nagy tetteket visz véghez, és nem talál legyőzőre, csupán árulás útján tudják – ha tudják – elfogni. Több történet szól a megyehatáron épült csárdákról, s az ott mulató betyárról, akit a megyebéli pandúrok nem foghatnak el, mert az ő asztala már a megyébe esik. Csárdásokról, orgazdákról, betyárokról és pandúrokról szól jelen közlésünk is, ragaszkodva a tényekhez, a puszta igazsághoz.

Nyugat-baranyai német telepesek történeti-néprajzi kérdései a levéltári források tükrében

A 18. században Magyarországra és Kelet-Európa más tájaira bevándorolt német telepesek sajátos vizsgálatot tesznek lehetővé, mivel Európa két különböző fejlődésű területének képviselői kerültek egymás mellé mindennapos életközeibe. E telepítések nélkül az eltérő fejlődés folytán eltérő értékrendben gondolkodó parasztokat széles határzónák, átmeneti területek és politikai határok választották el egymástól, és semmiképpen sem került volna sor e két világ ilyen szembeállítására. Sok tekintetben Kelet-Európa a nyugat-európai fejlődésnek egy korábbi állapotát tartotta fenn, a telepesek így saját múltjukkal is találkoztak új hazájukban.

Két eltérő műveltség találkozásakor a szükségszerű együttélés ellentmondásos következményekkel jár: egyrészt a két kultúra egymásrahatása következtében az egyik átformálja a másikat, de közben maga is változik, közeledik a másikhoz, nemritkán a kettő összefonódásából egy új, harmadik jön létre. Ezt a folyamatot és jelenséget nevezzük akkulturációnak. Kevesebb figyelmet szenteltünk egy másik jelenségnek: a két, egymással kapcsolatba került műveltség kihívást is jelent egymás számára, ennek következménye lehet az is, hogy egyik vagy másik, esetleg mindkettő értékrendjét tudatosan hangsúlyozza, még végletesebben fogalmazza meg mintegy ezzel védekezve a feloldódás, a beolvadás ellen. Az a fél, mely az új környezethez, a másik félhez való alkalmazkodásban, a másik fél sajátságainak, „gyengéinek" kihasználására eredményes „stratégiát" fejlesztett ki, azokat az értékrendben is megnyilvánuló magatartásformákat hangsúlyozza, azokat építi és alakítja tovább, egyre határozottabban és szélsőségesen, melyek célravezető voltáról már meggyőződhetett. A kultúra által meghatározott magatartás az élet minden területén megnyilvánulhat és így különféle történeti forrásokban tükröződhet: a gazdaságtörténeti adatokat szolgáltató adó-összeírásokban és testamentumokban, a népmozgalomra fényt vető világi és egyházi lélek- és családösszeírásokban, születési, házassági és halálozási anyakönyvekben, a népesség egészségi helyzetére rávilágító katonai sorozási jegyzőkönyvekben, a településekről tájékoztatást adó egykori térképeken és helynevekben, az erkölcsökre, közbiztonságra utaló büntetőperekben, a viseletet bemutató köröző levelekben, közigazgatási és gazdasági rendeletekben és intézkedésekben. Ezzel röviden fel is soroltam a legfontosabb levéltári forráscsoportokat, melyek segítségével a német telepesek műveltségére, jellegzetes „stratégiájára" kaphatunk adatokat –szembe állítva a velük együttélő magyar és délszláv népcsoportok ugyanezekből a forrásokból kiszűrhető műveltségi sajátságait– abból a korból, mely már a jellegzetes néprajzi módszerrel, a szájhagyomány és megfigyelések feljegyzésével alig kutatható. Nem jelenti ez azt, hogy a szájhagyományt nem lenne továbbra is érdemes a megtelepedésre és az azt követő időkre is faggatni, gyűjteni, hiszen a történeti szájhagyomány még korábbi időkre is visszanyúlhat. Sok is még a teendőnk ebben a tekintetben, de azt is tudnunk kell, hogy az emlékezést, a hagyományt is befolyásolja a műveltség,a pillanatnyi értékrend,s így gyakran a múltba vetődik az is, ami későbbi fejlemény, ami csak később lett valóság és tény. Éppen a német telepesek történetével, néprajzával foglalkozó kutatások sokszor estek ebbe a hibába.

Újszászi kártyások

A kártyázás a szabadidő eltöltésének egy formája, kellemes társasági szórakozás. De mint három évszázad hazai történései igazolják, a kártyával űzött szerencsejáték egyfajta szenvedélybetegség, egzisztenciaromboló, párbajokhoz, sőt öngyilkossághoz vezető tevékenység is lehet. A kártyajátékok legkorábbi említését egyházi- és világi játéktilalmakban találjuk meg Európa-szerte már a XIV. században. Magyarországon Mária Terézia óta nevük szerint is tiltják a szerencsejátékokat: ferblit, fáraót, nasivasit és huszonegyet. A társasági kártyázást - így az alsóst, whistet, tarokkot és preferánszot - megtűrte a mindenkori hatalom, sőt a társadalom minden rétege lelkesen játszotta. Nemes emberek, hivatalnokok, kisgyermekek, polgárok, katonák, diákok, utazók, asszonyok keverték a lapokat, és a gyakran éjszakába nyúló hangos kártyacsaták nyomot hagytak a szépirodalomban is. Jókai Mór alakjai gyakran kártyáznak, maga a szerző is napi rendszerességgel fordult meg a pesti Lloyd klub kártyaszobájában Tisza Kálmán miniszterelnök és Sváb Károly tarokkpartnereként. Jókai írta a Szomaházy István által szerkesztett Kártya-codex néhány fejezetét is. A „boldog békeidők" kártyalázának látványa a kor másik jeles krónikását, Mikszáth Kálmánt is megszólalásra késztette. A korjellemző polgári filozófiát hősével mondatta ki: „csak egészség legyen és egy kis tűrhető kártyajárás." Máshol pedig egyenesen a magyar középosztály hanyatlásának okaként nevezi meg az asszonyt, a lovat és a kártyát.

Újszászon is kártyáztak az emberek. Legtöbbjüknek ártatlan, vasárnap délutáni szórakozás volt a játék családi-baráti körben, ahol a tét bab vagy dió, legfeljebb aprópénz volt. A mérhetetlen szegénységben az ördög bibliája nagyobb károkat úgysem okozhatott volna. A játék színterei lettek még a falusi vendéglátóhelyek. A korcsmákban és vendéglőkben kártyát is tartottak, többnyire magyar kártyát a játékhoz tartozó kis palatáblával és krétával. Százhúsz éve még cikkeztek a napilapok arról, hogy hamiskártyások fosztogatták a Cegléd-Abony-Szolnok, illetve a Rákos-Újszász-Szolnok vasútvonal utazóközönségét. Sokan a mai napig megfeledkeznek a kártyások első számú törvényéről: idegenekkel ne ülj le (pénzre) kártyázni. A szegény ember az urak által megunt, viseltes kártyákkal játszott, izzadságos munkával megkeresett pénzét nem Piatnik kártyagyáros zsebébe tömködte. (Az 1930-as években egy csomag magyar kártyát 2 pengőért árult a trafikos. Ebből 1 pengő jövedéki adóként az államkincstárba került. A mezőgazdaságban dolgozók napszáma ebben az időben 1 pengő körül volt.)

Újszászi halmok

Régi térképeket böngészve érdekes helynevekre, korabeli vízügyi, domborzati, közlekedési viszonyokra bukkanhat a szemlélő. A gyakran csak idős emberek elbeszéléseiben emlegetett nevek és fogalmak is hosszas utánjárásra, kutakodásra késztetnek. Így jártam akkor, amikor Újszász rendezési tervében a külterületen található halmokról olvastam a következő sorokat:

„Az alföldi táj jellegzetes tájképi, kultúrtörténeti és természetvédelmi értékei a kunhalmok. Múlt századi térképek és helyi elnevezések szerint korábban Újszász közigazgatási területén több halom lehetett, Dr. Tóth Albert 1989. évi térségi vizsgálata nyomán már csak 3 halmot írt le, ezek:

1. Cigány-halom (89 m): Tipikus határhalom Újszász és Tápiógyörgye (Jász-Nagykun-Szolnok és Pest megye) határán, a belterülettől nyugatra. Környezete sziki legelő és telepített – zömében tölgyes – erdő. Az alacsony, lapos halom mellett határárok húzódik, csúcsán magassági jegy. A halom teljes felszínét sziki legelő borítja. Újabb megfigyelések szerint itt löszpusztai maradványfajokat, így taréjos búzafüvet találtak.

2.Dinnyés-halom (94 m): A belterülettől DNY-i irányban, a Nagy-rózsás nevű határrészen fekszik, enyhén hullámos felszínű szántóterületen. E halom a hajdani Tápió-völgyet kísérő árvízmentes homokhát-vonulat megmagasított része. Lábáig szántott, felszínét akácsor és teljesen degradált gyep borítja. Csúcsán magassági jegy.

3. Hosszúháti-halom (98 m): A belterülettől DNY-i irányban 2 km-re, a Hosszúháti-tanyák határrészen fekszik. Ez az elnevezés utal a hajdani Tápió-völgyet kísérő homokhát vonulatra, ami a halom alapját is képezi. A halmot fiatal telepített elegyes erdő borítja, csúcsán magassági jegy. A halom lábánál homokbánya. A homokbánya oldalában partifecske telep van, ahol gyurgyalagot is megfigyeltek. (E fokozottan védett madárfaj eszmei értéke 100 000 Ft.)"