Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Társadalomnéprajz Történeti néprajz

Tizenöt hét indiánok közt 4.

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Tizenöt hét indiánok közt 4.

Néhány napig veszélyes és fárasztó volt az utunk. Néha sűrű, fiatal erdőn át haladtunk, ahol lovunk előtt a két-három ölnyire felnyúló fákat kézzel kellett kétfelé hajtanunk, majd nagy hegyeken és számtalan folyón keltünk át, máskor meg egész nap mocsarakban gázoltunk. De az akadályok leküzdése után mégis megérkeztünk az indián törzs székhelyére, ahol az indiánok főnöke lakott.

Már esteledett, mikor egy ritka erdőből kiérve, a hegytetőről gyönyörű sík tájat pillantottunk meg lábaink előtt. Laposnak nem mondhattuk a tájat, mert itt-ott dombocskák emelkedtek minden irányban. Egymástól öt-hatszáz ölre indián kunyhókat láttunk, de ezek már sokkal magasabbak és nagyobbak voltak, mint amilyeneket eddig láttunk s nem gömbölyűek voltak, hanem hosszasok. A Tankora-tó partján egy magas dombon a többit nagyságra jóval felülmúlta egy wigwam. Ez előtt a bőrszárító póznákon és rácsokon kívül még három hosszú pózna emelkedett s ezekre különféle színű rongyok voltak lobogók gyanánt kitűzve. A pázsiton itt-ott meztelen gyermekcsoportok cicáztak, a kunyhók előtt pedig félig meztelen férfiak ültek vagy hasukon hevertek. A wigwamok mellett gyengén bekerített kertek is voltak, melyekben a vakondtúráshoz hasonló felhányt dombocskák kukoricával és ugorkával voltak beültetve, amiből látszott, hogy ezeknek az indiánoknak már van némi fogalmuk a földművelésről. A nők mindenütt foglalatoskodtak, némelyek vizet hordtak kobakokban, mások a kertben dolgoztak; az egész tájék meglehetős elevenséget mutatott, Mikor leértünk a síkra, egy sereg gyermek futott elénk és bámulással fogadott bennünket. Később néhány férfira akadtunk; ezek egy kissé felemelték a fejüket, de azonnal ismét előbbi helyzetükbe tértek vissza, mintegy megbánva, hogy fejüket ily haszontalanság miatt fárasztották.

Vezetőnk senkihez sem szólt, hanem egyenesen a dombon levő nagy wigwam felé tartott, melynek a főnök lakóhelyének kellett lennie. Számos kunyhó előtt haladtunk el, de sehol sem szólítottak meg bennünket s általában kevés figyelmet keltettünk. A főnök wigwamja előtt mintegy tíz indián pipázott apró kőpipákból, ki fekve, ki ülve. Leszálltunk lovainkról. Vezetőnk a főnök után tudakozódott, ki erre egy pár perc múlva kijött, s utána két izmos fiatal ember is kilépett a kunyhóból.

Bővebben...
 

Tizenöt hét indiánok közt 3.

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Tizenöt hét indiánok közt 3.

Mintegy félórányi lovaglás után egy kis folyóhoz értünk, hol az indián nők lefelé fordultak s intettek vezetőnknek, hogy kövesse őket. Mi is arra igazítottuk tehát lovainkat.

A folyó nagyon kanyargott és partján, mely sűrű és magas erdővel volt fedve, egy új, de már eléggé tört ösvényt találtunk, melyen rövid idő alatt egy fáktól tiszta és gyepes dombocskára értünk, melyen indián wigwamot láttunk. Ez a wigwam fagallyakból gömbölyűre volt építve; akkora volt, mint nálunk egy közönséges juhászkunyhó. Tetejétől a földig háncs borította, melyet vastag hársfákról fejtenek le az indiánok; egy ilyen háncs nem ritkán olyan nagy, mint egy tápéi gyékény. A kunyhó legfölebb hat láb magas volt, állani tehát, csak a közepén lehetett volna, ott azonban rendesen tűz ég. Kint a wigwam előtt több pózna volt beásva, melyekre nagyobb vadbőröket szoktak aggatni; ezek mellett pedig több oszlop le volt verve a földbe, ezeken keresztül gerendák feküdtek s a gerendák fölé mintegy rács gyanánt vékonyabb, körülbelül két hüvelyknyi átmérőjű rudak voltak rakva, melyek fölötta vadbőröket ki szokták teregetni, hogy össze ne száradjanak.

A bejárat előtt két indián férfi hason hevert (ez a fekvésmód a legkedvesebb előttük) s mint gyaníthattuk, jövetelünkről már értesültek. Hogy ez a két egyén a férfinemhez tartozott, csak később tudtuk meg, mert öltözetre és arcra nézve semmiben sem különböztek a két indián nőtől. A két nő és a velük volt gyermek pár perccel előttünk ért fel a dombocskára. A nők szó nélkül mentek be a wigwamba. Megérkeztünk alkalmával a két férfi nem kelt föl s alig ütötte fel a fejét egy kevéssé, de minden csodálkozás nélkül. Vezetőnk néhány szót váltott velük, leszállt a lováról s intésére mi is ugyanezt tettük. Lovainkat lenyergeltük és vezetőnk utasítása szerint minden podgyászunkat egy helyre raktuk, mert mint mondotta, őrködni fog a podgyász mellett, különben ellopják.

Az indiánok még mindig fekve maradtak, minket pedig kalauzunk a wigwamba vezetett. A wigwam közepén tűz égett s körülötte apró karók voltak leverve. A karók és az oldalfalak közötti tér famohhal volt megrakva s fölé medve-, bölény-, farkas-, róka- és egyéb vadbőrök voltak terítve, melyek mint látszott, ágyul szolgáltak, mert több gyermek hevert rajtuk. A tűz melletti helyet egy alkalmasint a fehérektől cserélt kis vasfazék foglalta el s egy pár kovás puska, néhány ijj és nyíl s ezt a bútorzatot egy kőből faragott, vastagszárú pipa egészítette ki.

Módosítás dátuma: 2016. május 26. csütörtök, 12:49 Bővebben...
 

Tizenöt hét indiánok közt 2.

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Tizenöt hét indiánok közt 2.

Korán reggel isimét felszedtük podgyászunkat. Igen óhajtottuk, hogy végre valahára lássunk már indiánokat. Mintegy négy órai lovaglás után vezetőnk, ki jóval előttünk járt, megállott s így kiáltott hátra hozzánk:

— Közel vagyunk már a Winebago indiánokhoz s nem telik bele egy óra, már látni is fogunk közülük valakit!

Mi természetesen nagy kíváncsisággal kérdeztük, hogy honnan tudja ezt, — ismeri tán a környéket?

— Nem, — felelte vezetőnk. — Egy Winebago indián lakását ismerni annyit tenne, mint egy sasét, mely soha nem ül tojásain.

— Ezek tehát nem laknak rendesen egy helyen? — kérdeztük.

— Nem, — válaszolt vezetőnk. — Ha egy tájat kivadásztak és kihalásztak, más vidékre költöznek. Tíz vagy több év múlva azután, mikor úgy gondolják, hogy a vad ismét felszaporodott, visszatérnek az elhagyott tájra.

— Honnan tudod tehát, hogy közel vagyunk hozzájuk? — kérdeztem tovább. — Mondd meg, hogy mi is tudjuk máskor.

— Ti buták vagytok s ehhez nem értetek, — válaszolt vezetőnk. — Nem látjátok ezt a nyomot?

A földre mutatott, de mi, bármily figyelmesen vizsgáltuk is a mutatott helyet, nem láttunk egyebet lehullott faleveleknél. Kérdésére tehát „nem”-mel feleltünk.

— Nézzétek, — szólt a vezető — erre ment egy indián, még pedig férfi s azt is merem állítani, hogy fiatal ember volt és sietve haladt.

Bár az indiánok finom érzékéről már előbb is hallattunk, mégis kételkedve nevettünk a vezetőnkre, mert azt hittük, hogy el akar ámítani. Hiszen lovainkról leszállva minden falevelet és minden fűszálat megvizsgáltunk, de a legkisebb nyomot sem fedezhettük fel. A vezető nevetésünket megvetve fogadta; világosan látszott az arcán az önbizalom, mintha ezt akarná mondani: „Gondoljatok felőlem bármit, nekem mégis igazam van!”

Módosítás dátuma: 2016. május 11. szerda, 08:08 Bővebben...
 

Tizenöt hét indiánok közt 1.

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Tizenöt hét indiánok közt 1.

Február végén Rogers doktor beköszöntött Széptájon Lord Malgred angol utazóval. Azelőtt nem ismertem a lordot, de a doktor útjában találkozott vele s elmondta neki, hogy a tavasszal az indiánok közé szándékozik velem utazni. A lord nagy kedvet mutatott arra, hogy ezen a kiránduláson részt vegyen, a doktor tehát felszólította, hogy tartson velünk.

Minden előkészületet megtettem a hosszas útra. A birtok gondozását rokonomra, Halász Károlyra bíztam. Társam, Bryant nagyon ellenezte elmenetelemet, mert már igen hozzám szokott s félt, hogy valami baj ér utamon. De elhatározásom erős és tántoríthatatlan maradt.

Hallgatok a búcsúzásról, mely igen fájdalmas volt. Egy szép tavaszi reggel csónakra ültünk a doktorral, a lorddal és kutyámmal, s a folyón lefelé Crawford várának eveztünk, ahova háromnapi utazás után meg is érkeztünk.

Mint ezen a vidéken a többi várat, úgy ezt is az indiánok berontása ellen építették. Az őrség tisztjei kitűnő szívességgel fogadtak bennünket, ami igen jól esett, hiszen idegenek voltunk, oly távol hazánktól és rokonainktól.

Több napot töltöttünk a derék tisztek közt, s ez alatt további előkészületeket tettünk az előttünk álló hosszú, fáradalmas és veszélyes útra. A várparancsnok szíves segítségével csakhamar egy halfbreed („félvér“, indián anyától s francia atyától származott) vezetőt találtunk, kivel abban állapodtunk meg, hogy naponkint egy dollárt fizetünk neki egész utazásunk ideje alatt, melyet mintegy három hónapra terveztünk. Vezetőnk, egy harminc éves, izmos férfi, majd minden indián törzs nyelvét értette s így biztosan indulhattunk vele; franciául csak töredezve beszélt, de annál jobban angolul. Mindenekelőtt tudtunkra adta, hogy szarvasbőr-inget, nadrágot, bocskort és sipkát kell csináltatnunk, mert sűrű erdőkön, hegyeken és folyókon visz az utunk s posztó ruhánk a fák közt csakhamar ronggyá válnék, a folyók átúszásakor pedig teleszívná magát vízzel s alkalmatlan és nehéz lenne, a szarvasbőr- öltözet azonban könnyű és hamar megszárad. Mi ez utasítás szerint a szükséges öltözetett megcsináltattuk. Vettünk továbbá egy kis bográcsot, és sóval meg paprikával, mely bőven terem az Egyesült Státusokban, elláttuk magunkat. Ezen kívül mindenikünk tíz font puskaport vásárolt s azt vezetőnk tanácsa szerint kis bádogpalackokba öntöttük s hogy a megnedvesedés ellen annál jobban biztosíthassuk, a palackokat hármas hólyaggal borítottuk be. Miután végre az indiánok számára szükséges ajándékokkal, úgymint bicskákkal, apró csörgőkkel, tükrökkel s üveggyöngyökkel is elláttuk magunkat, utunkra már egészen felkészültünk.

Az elutazásunk előtti estét a tisztekkel s ezek feleségeinek társaságában töltöttük. Az egész társaság vígan volt és sok poharat ürített szerencsés utazásainkra. Már késő éjszaka volt, mikor elbúcsúztunk e szíves jó emberektől, kik tőlük telhetőkig iparkodtak vendégszeretetüket velünk szemben kimutatni. A várparancsnok megajándékozott egy igen nemes fajú vadászebbel; így két kutyám volt, s mindkettő hű társam maradt egész hosszú és terhes utamban.

Módosítás dátuma: 2016. május 12. csütörtök, 04:47 Bővebben...
 

Tizenöt hét indiánok közt

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Tizenöt hét indiánok közt

Mokcsai Haraszthy Ágoston régi magyar nemesi családból származott. A Bácskában született 1812-ben. Mint csaknem minden nemes ifjú, ő is jogi tanulmányokat folytatott, de még mielőtt diplomát szerzett volna, felvették a magyar testőrséghez. Innen vette őt maga mellé József nádor magántitkárául.

Mint maga megírta, ekkor „már több év óta elnyomhatatlan láng égett kebelében, országokat beutazni s azok látása által magának tapasztalásokat szerezni". Minden alkalmat felhasznált, hogy a hazánkban utazó külföldiekkel megismerkedjék, ezektől felvilágosításokat kérjen a külföldi utazás módjairól és főként, hogy ajánlóleveleket szerezzen tőlük. Gyakran járt Mehádián (Herkulesfürdőn), ahol akkoriban igen sok idegen megfordult. Itt ismerkedett meg 1839 nyarán Benet K. angol hajóskapitánnyal és Witlock és Hislip nevű amerikai urakkal. Ezekkel annyira megbarátkozott, hogy bácsmegyei kis birtokára is elvitte őket egy pár hétre.

1840. március 27-én indult el Haraszthy Amerikába. Bécsen és Prágán át Drezdába postakocsin, onnan Lipcséig már vasúton utazhatott, de Lipcsétől Magdeburgig már ismét csak postakocsin mehetett tovább. Magdeburgból gőzhajón érkezett Hamburgba s onnan egy angol gőzhajón, 36 óra alatt, Londonba jutott. Pesttől Londonig 86 forint 12 krajcárba került az útja, bele nem számítva az élelmezést és a szállodaköltséget, ami együttvéve naponként 1 forint 56 krajcárjába került. Londonból Amerikába a Sámson nevű vitorlás postahajón ment Haraszthy. Már akkor gőzhajók is jártak az Óceánon, de ezek még nem voltak olyan kényelmesek, mint a nagy vitorlások. A gőzhajón akkor 45 font sterling volt a viteldíj, a vitorláson pedig csak 26 font sterling. A gőzös 14-15 nap alatt kelt át az Óceánon, a vitorlás pedig 30-40 nap alatt. Haraszthy hajója, az 1100 tonnás Sámson 42 nap alatt tette meg az utat Londontól New-Yorkig. Amerikai útjának vonala: New-York, West-Point, Albany, Saratoga, Syracuse, Oswego, Niagara, Buffalo, Cleveland, Detroit, Milwaukee, Madison. Útközben Milwaukeeben megismerkedett egy Bryant nevű gazdag angol bevándorlóval, akivel együtt Wisconsin állam Madison városától 20 angol mérföldnyire, Sack-Prairieben tízezer hold földet vásárolt. A birtoknak Széptáj nevet adta Haraszthy és várost akart rá telepíteni.

A következő telet részben Széptájon, részben pedig Cincinnatiban és St. Louisban töltötte Haraszthy. A tavasz beálltával elhatározta, hogy pár hónapra kirándul az indián törzsekhez, hogy megismerje életmódjukat. Két útitársa volt: Roges doktor, egy amerikai orvos, akivel amerikai utazásai közben ismerkedett meg és egy „Malgred lord“ nevű angol, akit azelőtt nem ismert, de akit Roges doktor hozott el hozzá Széptájra. (Valószínű, hogy Haraszthy mindkét útitársának nevét hibásan jegyezte fel; Roges doktor valódi neve alkalmasint Rogers, a Malgred pedig keresztnév; az útleírásban szereplő lordnak a családi nevét eszerint nem tudjuk.) Haraszthy két társával tizenöt hetet töltött az indiánok között, ő az első és mindmáig az egyetlen magyar, aki személyes tapasztalatok alapján írta le az indiánokat és életmódjukat.

Módosítás dátuma: 2016. május 01. vasárnap, 09:31 Bővebben...
 


5. oldal / 14