Adalékok Mándoky Kongur István  kun-magyar turkológus  (1944-1992) életéhez

Nemrégiben két érdekes levéltöredék érkezett be a karcagi múzeumba. A leveleket, mint Mándoky Kongur István által írott dokumentumokat hozták be bemutatásra, illetve dokumentálásra. A feldolgozás alatt azonban sajnos az derült ki, hogy az iratok nagyobb része Mándoky Kongur István testvérének és édesanyjának személyes, családi vonatkozásokat tartalmazó levelezése, ezért ezeket nem is archiváltuk. A hozzánk bekerült csomagocska azonban tartogatott három eredeti Mándoky Kongur Istvántól származó levelet, illetve töredéket. Ezekből bepillantást nyerhetünk, mind az 1960-as évek „ingyenes” egyetemista létébe, illetve megismerhetjük Mándoky Kongur István viszonyát a „létező szocializmushoz,” de bepillanthatunk a kor tudósképző gyakorlatába is.

Az első teljes levél 1967. november 18-án kelt. Ebben megköszöni a karcagi birkapörköltet, amit postán küldtek el neki, majd egy kérést intéz hozzá: „Most megint küldök Édesanyámnak eladásra árut. Egy pár darab órát, összesen 6-ot kellene eladni, á 120 Ft, a bolti ára 250 Ft, tehát azt hiszem hamar el lehet adni. Kellene is, hogy minél hamarabb tessék eladni. A barátaim csak á 100 Ft-ot kérnek a többi az Édesanyámé, ha többért is el tetszik tudni adni tessék egész nyugodtan, a 120-as árat csak azért írtam, mert így 30 Ft a miénk, mert csak 100 Ft kell adnia barátaimnak. Most voltak kint Németországban onnan hozták. (…) Mindenesetre nagyon óvatosan tessék árulni, egyszerre csak 1-2 db legyen Édesanyámnál, és ha esetleg megkérdeznék, hogy honnan van, tessék azt mondani, hogy a keresztfia most volt kint NDK-ban.”

Tájkép és társadalom a Kárpát-medencében

Amióta az ember megjelent a Földön, része a természetnek, a tájnak maga is. Kölcsönösen formálták, formálják és alakítják egymást ma is. Az ember a természetben és a természeti környezetből él, felhasználja azt szükségletei fedezésére, táplálékát, ruházatát, hajlékát, orvosságát és a szép örömét is a közvetlen környezetében keresi, szerzi be, állítja elő, de már kezdettől fogva nemcsak pusztítja, megöli, kivágja a fákat, gyümölcsöket, állatokat, hanem gondoskodni is igyekszik a természet kincseinek, különösen a számára hasznos növényeknek és állatoknak fennmaradásáról, szaporodásáról. Léte nem volt mindig egyenlő a természetgazdagságnak, a biodiverzitásnak a kizsákmányolásával, pusztításával. A legelmaradottabbnak tartott, úgynevezett természeti népek, amelyek szinte a kőkorszak életformáját folytatták egészen a XX. századig, zsákmányolásból, vadászatból, halászatból, növények termésének, gyökereinek, leveleinek, gyümölcseinek gyűjtögetéséből éltek – a köztük kutató etnológusok tanúsága szerint – szerető, testvéri kapcsolatot éreztek környezetük élővilágával, nem pusztították fölöslegesen, csak annyira, amennyire megélhetésükhöz az szükséges volt, és ezért is mintegy engesztelésre kötelezetteknek érezték magukat. Ez az ősi, alázatosnak is nevezhető magatartás mára sem pusztult ki teljesen az emberiség többségéből, mely az Életet tiszteli, és meggyőződéssel hiszi, hogy az Isten a Világot minden ember számára teremtette meg, az emberiséget tápláló földet, vizet, levegőt és az éltető nap sugárzását senki ki nem sajátíthatja a maga kizárólagos hasznára. Mára azonban ezt az eszmét megsemmisítésre ítélték a hatalmasok. Az emberi egyén szabadságára, a másokat kizáró magántulajdon szentségére hivatkozva kevesek kisajátították a Föld nagyobb részét és csillapíthatatlan nyereségvágyból pusztítják a természetet és szegényítik embertársaik tömegét. Ma már a víz, a szél és a napenergia kisajátítása is napirendre került...

A természet és az ember kölcsönösen alakítja egymást, de ma már a táj képe nem a benne élők arcképét jelenti, hanem annak a társdalomnak egészét jellemzi, amelynek a tájban élők is részei. A táj és ember kapcsolata már a tájban élők és a táj felett rendelkező hatalmasok közötti kapcsolattól függ. A történelmi tapasztalat így szól: az ember ott pusztítja természeti környezetét, ahol a hatalmasok kisajátították maguknak embertársaik elől a természeti kincseket.

A Hortobágy gyepgazdálkodása a huszadik század első felében

Ezen a területen már ősidők óta állattartással foglalkoztak a lakosok, bár 16. századnál korábbi adatok nem állnak rendelkezésünkre. Csak sejthetjük, hogy kiterjedt pásztorkodást folytattak az itt élők, mert számos tőzsér és kereskedő nevét ismerjük ebből az időszakból. 1574-ből és 1582-ből kerteket említenek, amelyek valószínűleg jószágteleltető aklok lehettek. A 17. században megcsappan az állatállomány az állandó háborúskodások miatt, ezért leginkább csordákkal és csürhékkel találkozhatunk az iratokban, amelyek a városokhoz közeli legelőn, a bellegelőn tenyésznek. Még a század végén is csak a települések alatt járnak a csordák és ménesek a források tanúsága szerint. Hogy ekkoriban a külső legelőket használták-e és hogyan, adatunk nincs. Nagyarányú állatállománnyal nem számolhatunk, hiszen annak írásos nyomai lennének az egykorú tanácsjegyzőkönyvekben. Azt valószínűsíthetjük, hogy kisebb állatcsoportot felügyelet mellett ridegen tartottak a rétek rejtekén. A 18. század elejére a viszonyok megszilárdultak, rendeződtek. A békés évek eljövetelével, a vagyon és életbiztonság megnyilvánulásával párhuzamosan emelkedett az állatlétszám. Ekkor már szükség van arra, hogy a városok szabályozzák a pásztorkodást. Elkülönítik a szántóföldeket, a kaszálókat és a legelőket. Ebben a században alakul ki a gazdálkodásnak az a módja, amely a 20. század közepéig érvényes. A városokat a bellegelők övezik, ezt a szántóföldek és a külső legelők követik. Igyekeznek elkülöníteni az egyes állatfajták legelőterületeit. Minden városrész a hozzá legközelebb eső legelőre, közösen fogadott pásztorral hajtatja ki állatát. A nyomásföldekre Debrecenben csak kezesjószágot hajthattak. A többit a külső legelőkön „nyaraltatták”. Az állatokat kora tavasszal, Gergely, de legkésőbb György napig kiverik és ott legelhetnek szorulásig, amelynek időpontja mindig az időjárástól függött. Ahol fordulós gazdálkodást folytattak, ott aratás után a kiégett legelőkről a tarlókra hajthattak a pásztorok. Mikor itt is elfogy a legelni való, akkor tovább terelik az állatokat a kaszálókra, rétekre. Télire a jószágállomány zöme a városba, vagy a kertekbe, tanyára kerül. Debrecen és az alföldi városok ilyen állattartó és földművelő gazdálkodásra rendezkedtek be.[1]

A 19. század első felében alapították meg a közös gulyákat, amelyek egy számadó keze alá tartoztak. Az így együtt legeltető gazdák gazdaságot alkottak, ennek élén a felügyelő vagy pusztagazda állt, akinél fogadták a pásztort és nála beszélték meg az ügyes-bajos dolgokat. A gazdaság építi a pásztorszállást, az enyhelyeket, rendben tartja a kutakat. A felügyelőgazda szedi össze a pásztorbért, ellenőrzi a pásztort.

Német telepesek a 18. században

Az őslakos magyar nép életmód-modelljétől élesen különbözik azoké a németeké, akik telepesként érkeztek az elpusztult, de mezőgazdasági szempontból igen értékes területekre: a dunántúli lankás löszhátakra és alacsony fennsíkokra, a Bácska üledékes, löszös és fekete, ármentes öntéstalajaira, valamint a Tiszántúl és a Bánát ugyancsak változatos löszhátas, öntés és mocsaras vidékeire. A Bánát belsejében lévő mocsarak egy lényeges vonásban különböznek a Duna és a Tisza mentiektől: ezeket nem öntötték el évenként megközelítőleg rendszeresen érkező árhullámok, így lecsapolásuk – holland mérnökök segítségével – pár évtizeden belül sikerrel járt.

Kedvezmények

Nem kétséges, hogy minden telepes szinte eleinte csalódik új hazájában és a csábító ígéretekben, melyekkel idecsalogatták. Nem várt nehézségekkel találkozik: járványok, a szomszédok ellenséges magatartása, szokatlan éghajlat stb. A Dunántúlon és a Duna–Tisza közén az első telepesek nem is maradnak meg sokáig egy helyen. Rendszerint továbbállnak az eleinte 3, majd csakhamar 5 évre szóló teljes adómentesség lejártával. Megszöknek, új helyen jelentkeznek és kérnek 5 év adómentességet. A telepesek ugyanis mindnyájan eleve rendelkeznek a szabad költözés jogával. Az „őslakos” magyar falvak lakói ezzel szemben örökös, röghöz kötött jobbágyok.

A császári pátensek eleinte előírták, hogy a telepeseknek legalább 200 forint készpénze legyen, de nem volt meg ez már a 18. század elején érkezők mindegyikénél sem. Jöttek 60–80–120 forinttal is. Sokan iparosokként próbáltak megélhetést találni, de ezekre alig volt szükség, helyesebben: senki sem tudta megfizetni termékeiket. Az első összeírásokban büszkén vallják magukat mestereknek, a második, harmadik összeírásban már jobbágyként szerepelnek, kénytelenek a földből megélni. A szerencsésebbek olyan földesúrra is találhattak, aki félig fölépített házakkal várta őket, csak a lakóház befejezésénél kellett segédkezniük. A ház elkészülte után kaptak egy tehenet, ágyat, szalmazsákot, pokrócot, zsákot, fejszét, kapát, villát, rokkát, a telkesek esetében 4 lovat vagy 22 forintot, lószerszámot, ekét, boronát és más, a gazdálkodáshoz szükséges felszerelést. A legszerencsésebbek azok voltak, akik csak a 18. század utolsó évtizedeiben érkeztek a Bánátba. Nekik 15 év adómentességet és teljesen felépített falvakat ígértek; ahol imaház, iskola, pap- és tanítólak is állt. Két-két falunak kijelölt sebész felcsere volt, és a faluközösségek még a tűzoltó felszerelést is megkapták.

Összehasonlíthatatlanul nehezebb körülmények közt vertek gyökeret a század első felében érkezettek, ezért ezek közt nagy volt nemcsak a halandóság, hanem az elvándorlás, kóborlás is. Tudunk olyan telepítésről, mely során Bécsből és a környező tartományokból összegyűjtötték a rendzavarókat, korhelyeket, verekedős elemeket, minden támogatás nélkül rákényszerítették őket az útra, és a Bánátban szélnek eresztették őket. Bécs ily módon szabadult meg a városban élő „erkölcstelen személyektől”, így a prostituáltaktól is. Ennek a gyakorlatnak II. József vetett véget.