Betyárok a magyar kártyán 1.

„Mikor Rózsa Sándor felült a lovára, aranyos bő gatyája lobogott utána…”

Rózsa Sándor

Rózsa Sándor, a betyárkirály a Szeged környéki tanyavilágban született 1813-ban. A szájhagyomány szerint viharban született, s olyan erős volt, hogy kirúgta magát a pólyából és tízéves korára már bármilyen erős emberrel birokra kelt (Veszelkáné 1981:9-13). Bojtárkodással kezdte az életét, de már igen fiatalon a szegedi börtönbe került, másfél évre és negyedévenkénti 25 botütésre ítélték tehénlopásért, melyet ő sosem ismert el. Tíz hónap raboskodás után megszökött, így tisztességes munkát nem kaphatott, futóbetyárrá vált, a puszta lett a szállása, leggyakrabban a Veszelka család tanyáján lelt menedéket. Megölte az utána nyomozó makói csendbiztost, tanyákat rabolt ki, bandájával szarvasmarhákat és lovakat hajtott el, összesen hatvan bűnesete vált ismertté. 1845-ben kegyelmi kérvényt nyújtott be a királynak, de elutasították és folytatták az állandó hajszát ellene. 1848-ban Rózsa Sándor felajánlotta szolgálatait Kossuthnak, aki a megyei nemesekkel és városi hivatalnokkal megtanácskozván a dolgot, aláírta kérvényét.

"Ötödik Ferdinánd magyar király nevében én, Kossuth Lajos, az ország teljhatalmú népfelkelési biztosa és az ország Honvédelmi Bizottmányainak tagja, ezen Bizottmány nevében is adom tudtára mindenkinek, kik jelen levelemet most és jövendőben olvasandják: Miképpen Rózsa Sándor, ki a törvénytől és erkölcsiségtől elvetendve ezen vidéket sok esztendők óta rablásaival megnyugtalanította, Isten irgalmától fogva magához térvén, s bűneit töredelmesen megbánván, hozzám azon alázatos kéréssel folyamodott, hogy ha eddigi életmódjáért, valamint igaz bűnbánata szerint az Istentől bocsánatot remél, úgy a földi igazságtól is bocsánatot kaphatna, nemcsak elhagyná előbbi életmódját, s a törvényhez és erkölcsiséghez állhatatosan visszatérne, hanem egyszersmind a haza jelen veszélyében az országnak fegyveres ellenségei ellen hű és bátor szolgálatát, mint jó polgárhoz illik, úgy maga személyében felajánlaná, mint a pusztai pásztornépből 150 fegyveres lovast saját költségükön táborba szállani és az ország hadvezéreinek rendelkezése szerint a haza ellenségei ellen a véggyőzelemig híven és becsületesen szolgálni reábírná. Az elárult haza védelmére egyenként és összesen fegyvert fogjon, annak okáért nevezett Rózsa Sándornak, az örökkévaló Isten és az országnak Honvédelmi Bizottmánya nevében, ezennel a jelen levelem előtt folytatott bűnös életéért a földi igazság részéről is bocsánatot adok és rendelek, oly föltétel alatt mindazáltal, hogy a törvényhez és erkölcsiséghez állhatatosan megtérjen, és fogadása szerint 150 fegyveres lovassal magát a seregvezér rendelkezése alá adja, és bocsássa ki őket rögtön Csepel szigetén, onnan pedig a Dunán átszállítani és a Hunyadi-csapat parancsnokának vezérlete alá utasítani köteleztetik. Így hozván magával a töredelmes bűnbánó iránti keresztény szeretet és a vidéki nép nyugalmának biztosítása. Jelen bűnbocsátó levelemet a fent kitett kötelesség teljesítésének feltétele mellett az országnak minden hatósága, bírói és ítélőszékei erősnek és érvényesnek elfogadni köteleztetvén. Ha ellenben nevezett Rózsa Sándoraz ördög sugallatának engedve, bűnös életével fel nem hagyna és a közbátorságot tovább is háborítani merészelné, ezen esetre bűnbocsátó levelemet minden bíróság megsemmisültnek tekintendi, sőt újabb bűneiért egész súlya szerint büntetendi – a közigazgatás így kívánja. Hódmezővásárhely, 1848. október 3." (Szenti Zöldi 1999: 48–49)

A kártya a magyar néprajzban

A játékot a vele foglalkozó kutatók mindegyike a legősibb kultúrjelenségek közé sorolja. A történelem előtti időkben még nem határolódott el élesen a művészet, a játék és a kultusz, így igen nehéz, sokszor lehetetlen szétválasztani őket, annyira összefonódtak ezen fogalmak és tevékenységek tartalmi és formai alakjai. Ezért is lehetséges az, hogy egyes játékok elemzésével, korai formájuk vizsgálatával betekintést nyerhetünk az egykori emberek világképébe, rekonstruálhatjuk gondolkodásmódjukat. [1]

A játék kevésbé változékony, konzervatív tevékenység, ezért igen sok ősi elemet megőrzött napjainkra.  Az „alapjátékok” évezredek alatt hagyományozódtak apáról fiúra és az őskor óta szinte változatlan formában élnek tovább.[2] Vannak persze olyanok is, amelyek mára teljesen elvesztették eredeti funkciójukat és minden tekintetben hatalmas változáson mentek keresztül. Ilyen például a ma ismert színház, amely a hajdani bacchanáliák alakoskodó játékából vált művészetté.[3] A játék a közgondolkodásban azonban elsősorban a gyermekekhez kötődik.

Az ember megszületése után, az értelme nyiladozásával rögtön tevékenykedni kezd. Eleinte csak saját testével, majd az idő múlásával eszközöket is bevonva: játszik. A gyermekkorban ez a cselekvés teszi ki idejének nagy részét. A játékok sokszor a való világ leképzésén alapulnak és felkészítik a gyermekeket a nemi és társadalmi szerepükre. Felserdülve már egyre "komolyabbá" válik a játék, előtérbe kerülnek a szellemi képességek, testi ügyességet igénylő tevékenységek. A játék felnőtt korban is jelen van az emberek életében, de az erre fordított idő már egyre kevesebb, ugyanakkor jellegében is nagy változáson megy keresztül. A játék lehet szenvedély, de célja lehet az unalom elűzése is. A tétlenséget Voltaire a „három legfőbb rossz” között tartotta számon.[4]  Casanova pedig úgy vélekedett, hogy „az unalom az a pokol, amit Dante elfelejtett leírni” .[5]

A játék kultúrális univerzum. Az egész földkerekség lakossága a gyermekektől az aggastyánokig - valamilyen formában játszik. Ebből következik az is, hogy igen lényeges és fontos dologgal állunk szemben, amire érdemes lenne több figyelmet fordítani. Ez a megállapítás azonban nem mindig tükröződik a különböző társadalomtudományok kutatásaiban; a problémakört többnyire elnagyoltan, felületesen kezelik. A játék annyira hétköznapi, annyira besimul a mindennapok tevékenységébe, hogy legtöbbször nem is veszik észre, elsiklanak fölötte, esetleg - az esetek nagy többségében - gyerekes dolognak tartják, ezáltal komolytalannak is, hiszen gyermekek játszanak. Jól megfigyelhető ez abból a tényből is, hogy csak a gyermekek számára nyitnak játékboltokat, a felnőttek részére nincsenek ilyen jellegű szakboltok, így mindenki a gyermeke részére kénytelen villanyvasutat, vagy más játékot vásárolni, amelyet aztán saját maga is előszeretettel használ. Ez a tendencia különösen az utóbbi pár évben erősödött fel a személyi számítógépek rohamos elterjedésének köszönhetően. Huizinga szerint, ha igazán játszunk, játék közben újra gyermekké kell válnunk, de megengedheti-e magának ezt egy felnőtt?[6]

A darumadár

„A mocsárvilág madarai között a karcsú darvak voltak őseinknek legkedvesebb madarai. A sólyom az arisztokrata világ választott madara volt; a daru ellenben az egész magyar népé! A hódoltság korában eleink nem ismerték a mondva csinált turulmadarat. Irott emlékeinkben hiába keressük a nyomát; énekeink sem ejtnek róla szót. Annál többet írnak és énekelnek a darumadárról, melynek szeretetét még keletről hoz­ták magukkal. Ott, a távol Keleten ősrégi regék és mesék szólnak a daruról; ott a daru vezetője volt a költözködő népeknek. A legrégibb időben úgy mint ma, ezernyi változatban festették és rajzolgatták a darúmadarat. S nálunk talán másképen volt? Arra fakad a felelet, hogy nem. A magyarság és a törökség vitézlő nép volt. S mivelhogy a darumadár az éber­ségnek, a jó vigyázásnak és rendtartásnak élő példája volt: mind a két nép életének minden jelenségében ezerszer és ezerszer találkozunk a darumadárral. Nem­csak szép tolláért kedvelték, hanem főleg jó tulaj­donságaiért is. Az éberségnek symboluma lévén, sok régi családunknak a czímerébe belekerült. A régi magyar várak és városok czímereiben is föltalálhatjuk, a mint a sövényből épült párkányon áll és vigyáz. A késő utókor fiai azonban mindenféle madárnak el­keresztelték a czímerekben lévő darumadarat, nem sejtvén, hogy a daru a régi magyar és török váraknak állandó lakói voltak, s hogy a darvászat akkor mester­ségszámba ment, mely sok emberünknek adott kenyeret.” Így foglalja röviden össze a darvakkal kapcsolatos tudnivalókat Takáts Sándor a középkor jeles kutatója Rajzok a török világból című munkájában.[1]

A darvak igen ősi madarak mintegy 60 millió éve léteznek, amely időszak alatt mintegy húsz eltérő méretű és alakú formájuk fejlődött ki. Hazánkban a legősibb daru-előfordulás a miocénből való, ezenkívül még félmillió és százezer éves maradványok is kerültek elő.[2] Az egykori Maros-árterek neolit kori - Körös-kultúra - leletei búbos vöcsök, kisvöcsök, gödény, szürkegém, nagykócsag, nagylilik, tőkésréce, daru, szárcsa, ezüstsirály és varjú egykori, gyakori előfordulását mutatják. Ez azért nagyjelentőségű, mert a felsorolt madarak maradványai mindegyike kizárólag emberi településekről, szemétdombokról származik.[3] Ezért kimondhatjuk azt, hogy már a csiszolt kőkorszak embere sikerrel vadászott ezekre az állatokra. Árpád magyarjai minden bizonnyal a vadászták és fogták is a darvakat.[4] Csiffáry Gergely szerint már ebben az időszakban fontos madara volt a magyarságnak, mégpedig azért, mert a darvak időjósok voltak, megérezték a rossz időt és ilyenkor a szelídített daru szárnyát csapkodva keringett. A madaraknak ez a tulajdonsága fontos volt honfoglaló eleinknek, akiknél végzetes lehetett az esős, ködös idő csata esetén, mert az íjak megnyúltak, használhatatlanná váltak ilyen idő esetén.[5]

A darvak már régóta nem költenek hazánkban. Utolsó ismert költőhelye a Balaton mellett, a Fonyódi lápon volt.[6] Az 1890-es évek óta csak vándormadarunk, amelyek évente kétszer jelennek meg, ősszel és tavasszal, amikor déli telelőhelyeikre, a Balkán felé, illetve északra lengyelországi, ukrajnai költőhelyeik irányába tartanak. Az országba első sorban Alföldre nyíló Morava-völgye és a Déli Kárpátok szorosai és hágói felett repülnek be. A Déli-Kárpátok kedvelt átjárói a Vöröstoronyi-szoros és a brassói és háromszéki medencébe vezető szorosok és hágók, mint a Törcsvári hágó, Tömösi szoros, Bodzái szoros. Fészkelő helyeiket vagy a Keleti Kárpátok hágóin, vagy pedig a Szamos völgyén a Magyar Alföld irányába, azután a Tisza mellékfolyóinak völgyein keresik fel.[7] A Kárpátok átrepüléséről tanúskodó megfigyelések mindegyike az időjárás szerepét hangsúlyozza. Csak szélmentes, tiszta időben repülik át a hegyeket. Ködös, szeles napokon soha nem figyeltek meg hegyvidéki átvonulást.[8] Ugyancsak az Északkeleti Kárpátok hágóin és szorosain hagyják el az országot az Alföld felől érkező darucsapatok is. A legsűrűbben használt kijáró az Ung völgye az Uzsoki hágóval.

A karcagi múzeum új állandó kiállítása

A kunok öröksége címmel, Népélet a Nagykunságban alcímmel nyitotta meg új állandó kiállítását 2012. november 9-én 15 órakor a karcagi Györffy István Nagykun Múzeum. A százhat éves kiállítóhely ismét egy újabb, nagyjelentőségű állomásához érkezett ezzel az aktussal.

A gyűjtemény kialakítását Joó András református segédlelkész kezdte el 1906-ban. A teljes egészében közadakozásból összegyűjtött tárgyak a leányiskola egy üresen álló helyiségében kaptak helyet, majd 1912-ben a városháza két termében mutatták be az igen értékes anyagot. 1921-ben Budapestre szállítják konzerválás céljából a tárgyakat és hét év múlva kerül vissza töredékesen, amelyet az új kultúrpalotában állítottak ki Soós Adorján vezetésével. 1940-ben a háború miatt a múzeumot leköltöztették a Polgári Olvasókör épületének pincéjébe, ahol bombatalálatot kapott és teljesen megsemmisült. 1950-ben jelölték ki ezt a mostani épületet múzeum céljára, de ideiglenesen a Horváth Ferenc utcában helyezték el, ahol 1951. október 4-én nyílt meg az immár Györffy Istvánról elnevezett múzeum állandó kiállítása. 1952-ben Szűcs Sándort nevezték ki igazgatónak, aki jelentősen gyarapította a tárgyi állományt, a könyvtárat és az adattárat. A múzeum 1968-ban költözött mai helyére. A jelenlegi, külsejében és belsejében is felújított majd' kétszáz éves épületben 1973-ban nyílt meg az első állandó kiállítás Nagykunsági krónika címmel. Ezt újították fel részben 2000-ben, azonban az idő ezt sem kímélte, szükségessé vált egy új, korszerű, a 21. századnak megfelelő állandó kiállítás létrehozása.  Erre jó alkalom volt a 2009-ben a Jászkun kapitányok nyomában című pályázaton elnyert 58 millió forint, amely az Új Magyarország Fejlesztési Terv, az Európai Unió és az Európai Regionális Fejlesztési Alap társfinanszírozott. Ennek folyamán lebontották a régi kiállítást, majd a múzeum teljes kiköltözése után, a felújítás végeztével, (a múzeum új padlózatot kapott, megtörtént a fűtéskorszerűsítés, kialakítottak egy látogatói mosdót, stb.) megkezdődhetett a visszaköltözés és az állandó kiállítás előkészítése. 2010-ben pályázatot adtunk be, amelynek első körében öt millió forintot nyertünk az alapokhoz. Ebből a pénzből végeztük el a tárgyi anyag restaurációs munkálatait, illetve a kiállításhoz kapcsolódó látványterv és grafikai tervezés is ebből valósult meg. A következő körben már a kiállítás tényleges kivitelezéséhez sikerült huszonkettő millió forintot nyernünk az Emberi Erőforrások Minisztériumának Alfa programjával. A kivitelezést a közbeszerzési eljárás keretében a Tó-Atr Medic Kft nyerte el. Az új kiállítás mind külalakjában, stílusában, mind technikai felszereltségében, mind a bemutatott tárgyak tekintetében új mérföldkövet jelent a múzeum történetében, amelyre méltán lehet büszke minden kun, minden Nagykunságot szerető ember. A korszellemhez igazodva immár múzeumpedagógiai teremmel is bővült az intézmény, amely a város diákjainak nyújt korszerű ismereteket a kunok történelméről, hagyományairól.