2012. június 08. péntek, 09:35
Kürtössy Péter
           
Bogács. Ember és környezete a Bükkalján.
6. Gazdálkodás a 20. századi Bogácson
6.1. AZ INTENZÍV GAZDÁLKODÁS KIALAKULÁSA. A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT
 A magyar mezőgazdaság szempontjából az I. világháborút megelőző korszakot úgy jellemezhetjük, mint amely átmenet volt az intenzív, belterjes gazdálkodás felé.[1] 1895-ben, A Magyar Korona országainak gazdacímtára szerint Bogácson két tulajdonos rendelkezett 100 katasztrális hold területnél többel.[2] Az egri káptalan 664 hold szántóval, 7 hold kerttel, 678 hold legelővel és 1562 hold erdővel bírt. Állatállománya 44 szarvasmarhából, 129 sertésből és 1442 juhból állt. A gazdaság 32 cselédet foglalkoztatott. A gazdaság felszereltsége 1 járgányból, 2 rostából, 40 ekéből, 1 trieurből (konkolyozógép), 1 szecskavágóból, 9 boronából, 6 hengerből és 13 igás szekérből állt. A másik földbirtokos Kenyeres Lajos volt, aki 99 katasztrális hold szántóval, 5 hold réttel és 1 hold legelővel rendelkezett. Állatállománya 29 darab szarvasmarhából és 2 db lóból állt. A foglalkoztatott cselédek száma 4 fő volt. A gazdaság felszereltsége 1 járgányból, 1 cséplőszekrényből, 1 rostából, 5 ekéből, 1 trieurből, 3 boronából és 5 darab igás szekérből állt. Ha figyelembe vesszük, hogy a bogácsi határ mindösszesen 4267 katasztrális holdból állt (2428 hold szántó, 95 hold kert, 138 hold rét, 653 hold legelő és 207 hold művelés alól kivett terület), láthatjuk, hogy a terület közel 2/3-a nagybirtok volt.[3] Az adatokból megfigyelhető azonban az állatállomány növekedésének és a mezőgazdasági gépesítés lassú fejlődésének jelei is.
Az 1914-ben kirobbant világháború számos bogácsit is hadba hívott, a visszaemlékezések szerint Albániában, Galíciában és az olasz fronton is harcoltak közülük. Bogácson 84 hősi halottra emlékeznek az első világháborúból.[4] A háború után a vitézségi éremmel kitüntettettek és az özvegységre jutottak egy-egy hold földhöz jutottak a faluban.[5]
Trianon a magyar mezőgazdaságban is korszakhatárt jelentett. Segítséget csak új termelési ágak bevezetése és a termelési technikák korszerűsítése jelenthetett, melynek irányába a regnáló kormányzat erőfeszítéseket is tett. Ennek eredményeként lendült fel a zöldségtermelés, minőségileg javult az állattenyésztés. Nőtt a gyümölcsösök területe, s erre az időszakra esett a magyar mezőgazdaság gépesítésének klasszikus korszaka is: 1924 és 1929 között a traktorok száma Magyarországon csaknem a hatszorosára nőtt.[6] 1929-ben azonban a korszak legnagyobb gazdasági válsága kezdődött el, mely Magyarországon a mezőgazdaságot sújtotta leginkább. A búza nagykereskedelmi ára 70%-kal csökkent, de közel 50%-kal csökkentek egyéb növényi és az állati eredetű termékek árai is.[7] A kormány úgy igyekezett segíteni a gabonatermelőkön, hogy bevezette a bolettarendszert, ami azt jelentette, hogy a gabona eladásakor az eladó a vételáron felül mázsánként kapott egy gabonajegyet, melyet adófizetésre használhatott, de akár beválthatta azt készpénzre is.[8] Ennek ellenére egyre nehezebbé vált a megélhetés, a kis- és törpebirtokosok sokasága ment tönkre, s kénytelen volt potom áron eladni földjeit. A napszámosok és földmunkások helyzete is megnehezült, munkalehetőségük évi 100-150 napra, kereseti lehetőségük felére csökkent.[9] A feszültség 1933-ban kezdett oldódni, miután kormányrendelettel akadályozták meg a paraszti birtokok tömeges elárverezését. A mezőgazdasági termelés is újra fellendült a német, majd az olasz piac megnyitásával: búza, árpa, rozs, kukorica és szarvasmarha tömeges exportálására nyílt lehetőség.[10]
Módosítás dátuma: 2018. április 03. kedd, 19:06
Bővebben...
|
2012. május 11. péntek, 09:44
Kürtössy Péter
Bogács. Ember és környezete a Bükkalján
5. A bogácsi summásélet
 A gabonakonjunktúra idején az ország szántóföldjeinek több, mint 80%-án gabonát termeltek, de az olcsó tengerentúli gabona betörésével lassú változás következett be. A gabona vetésterülete csökkent, helyét elsősorban kapás- és takarmánynövények vették át, melyek a mezőgazdasági termelés szerkezeti átalakulását indították meg. Ismét nőtt az állatállomány, s míg korábban csak állattartásról, ettől kezdve tudatos állattenyésztésről beszélhetünk, köszönhetően a tartásmód modernizálásának, a takarmányozás javulásának, a céltudatosabb tenyésztésnek és a kedvezőbb állategészségügyi viszonyoknak. A fentiekből következik, hogy egy paraszti gazdaság életét ettől kezdve a piac igényei határozták meg döntően (egészen a második világháború utáni időkig), s ebben a versenyben a negyed- vagy még kisebb birtokon gazdálkodó egykori úrbéresek már a kezdetektől hátrányban voltak a nagyobb birtokon, nagyobb tőkével gazdálkodókkal szemben.[1] Továbbra is óriási problémát jelentett a birtokok aprózódása, melyben igen jelentős szerepe volt a gazdasági versenyben való lemaradás mellett a magyar öröklési jognak is. Ennek következtében tovább nőtt a földnélküliek addig is igen jelentős száma, akik csak munkaerejüket tudták piacra dobni. A gabonaválság utáni szerkezeti változások hatására kapás- és takarmánynövények kikerülése a szántóföldre, állatállomány növekedése- minden eddiginél jobban megnövekedett a munkáskéz iránti kereslet, s ez megélhetési lehetőséget adott ennek a bérmunkássá lett rétegnek.[2] Egy új, sajátságos életforma jött létre, mely a mezőgazdasági idénymunkákból élt illetve egészítette ki jövedelmét: a summásoké. Ezek a vándormunkások általában onnan jöttek el, ahol kevés volt a jó minőségű termőföld, nagy a népsűrűség, nagy helyen terült el majorsági birtok, s általában nagy volt a birtokaprózódás, a zselléresedés.[3] Pontosan ráillik e jellemzés a Bükkaljára is: 1869 és 1900 között a lakosság száma megkétszereződött ezen a vidéken, ahol már előtte is nagy volt a zsellérek, apróbirtokosok száma.[4] Ráadásul a nagybirtok is rátelepedett erre a vidékre, kiterjedt birtokokkal rendelkezett errefelé az egri káptalan, a szatmári püspökség és Coburg herceg is.[5]
Módosítás dátuma: 2018. április 03. kedd, 19:05
Bővebben...
2012. május 01. kedd, 00:00
Örsi Zsolt
A karcagi múzeum és nagykun öntudat[1]
Manapság gyakran használunk az élet minden területén idegen szavakat. Sokszor annyira belelendülnek egyesek ebbe a divatba, hogy az egyszerűbb, de néha a tanult ember is csak kapkodja a fejét egy—egy mondat hallatán. Nyilván nem kell teljesen száműzni a tudományos közéletből ezeket a kifejezéseket, de túlzásokba sem szabad esni. Magam is részt vettem már olyan előadáson, ahol annyira túlsúlyba kerültek az idegen szavak és kifejezések, hogy a hallgatóság ezt megelégelve beszélgetésbe kezdett. Én sem szeretem, ha egy szöveg hemzseg az idegen szavaktól, pedig jól tudom, néhány tudományos iskolában ez alapkövetelmény. Ha belegondolunk, szinte minden idegen szónak megvan a maga magyar jelentése is. A magyar nyelv azért tudott fennmaradni több ezer éven keresztül, mert mindig meg tudott újulni, mindig alkalmazkodott a kor kihívásaihoz. Az elvont fogalmakat, de a hétköznapok tárgyait, cselekedeteket is egyértelműen ki tudta fejezni. Ezért nem értem, sokszor miért kell túlzsúfolni beszédünket idegen szavakkal. Ennek egyik jó példája az identitás szó, amelynek több magyar megfelelője is akad. Széchenyi István már 1831-ben használta az ennek megfelelő öntudat szót —a Nyelv Újító Szótár tőle származtatja ezt a kifejezést.[2]
De nézzük meg közelebbről, mit is takar e fogalom, milyen jelentéstartalommal, jelentéstartalmakkal bír! Már itt elöljáróban kijelenthetjük Huseby-Darvas Éva után, hogy: „nélkülözzük a nehezen megragadható identitás fogalom átfogó és általánosan használható definícióját".[3] Igen, ismét itt az identitás-fogalom, pedig ez a szó egészen 1950-ig nem volt használatos a társadalomtudományokban. A magyarban sem, de a külföldi szakirodalomban sem volt ismert. Erik Erikson vezette be az észak-amerikai népekkel kapcsolatban, és a hatvanas évek végéig szinte csak ő használta e kifejezést.4 1968-ig hiányzott minden jelentősebb társadalomtudományi szótárból, enciklopédiából, hogy aztán hatalmas karriert fusson be. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a Magyar Néprajzi Lexikon címszavai között nem találjuk meg az identitás kifejezést és az öntudatot sem.
Módosítás dátuma: 2019. október 03. csütörtök, 06:03
Bővebben...
2012. április 23. hétfő, 08:09
Kürtössy Péter
Bogács. Ember és környezete a Bükkalján
4. A jobbágyfelszabadítástól a tagosításokig
4.1. AZ 1848-AS JOBBÁGYFELSZABADÍTÁS. A TAGOSÍTÁS OKAI
 A magyarországi jobbágyfelszabadítás nyitányának foghatjuk fel az 1840. évi örökváltsági törvényt, amely lehetővé tette, hogy a jobbágy megváltsa szolgáltatásait földesurától, ha sikerült erről megegyeznie vele. Erre azonban csak igen kevés példa akadt. A több évszázados terheket - robot, dézsma kilenced, ajándék, úriszék - csak a polgári forradalom tudta eltörölni, egy nap alatt, két törvénycikk segítségével.[1] Az 1848-as márciusi törvények alapján azonban csak az úrbéres és úrbérpótló szerződéses földek kerültek ki a földesúri kötöttségek alól. Úgy kapták meg földjeiket a parasztok, hogy egykori földesuraikat államilag kárpótolták érte.[2]
A legnagyobb problémát az jelentette, hogy nem volt pontosan meghatározva az úrbéres föld fogalma. Az erdőket, nádasokat, réteket ugyanis 1848 előtt többnyire közösen használta a földesúr és jobbágya (az erdőkben az úrbéri rendelkezések után már igen korlátozott jogai voltak a jobbágyoknak), így azok nem estek bele a jobbágy egyéni tulajdonába. Ugyanúgy nem, mint a parasztok használatában és kezelésében álló úgynevezett nem úrbéres földek: az irtvány-, a maradvány-, a majorsági zsellér földek és a szőlők.[3] Ezek a területek gyakran nagyobbak és jelentősebbek voltak, mint a felszabadult úrbéres területek. A helyzetet az 1853. évi úrbéri pátensnek kellett volna megoldani. A pátens kimondta, hogy úrbéres földnek az tekinthető, amit annak idején felvettek a Mária Terézia-féle úrbérrendezési táblákba, mint jobbágy- vagy zsellértelek földjét.[4] Ez a rendelkezés az úrbéres földek definiálása mellett lehetővé tette bizonyos feltételek mellett a paraszti használatban lévő irtvány-, maradvány-, szőlő-, majorsági jobbágy- és zsellérföldek megváltását is. Ezenkívül elrendelte a legelők és az erdők kötelező elkülönítését, meghatározta a papok és tanítók illetményét, s rendelkezett a tagosításról is, bár kötelezővé nem tette azt.[5] Látható a rendelet kétarcúsága: egyrészt az alapfogalmak meghatározásával végre elindulhatott az országban a régóta várt elkülönülés, másrészt viszont olyan szűk keretet határozott meg, hogy több, mint hétszázezres paraszti réteg és jelentős mennyiségű földterület maradt ki belőle. S ez bizony megszabta az elkövetkezendőkben a magyar mezőgazdaság és a társadalom irányát. Fényes Elek 1851-ben megjelent földrajzi szótárában hű képet fest az elkülönülés előtti Bogácsról:
„Bogács magyar falu Borsod vármegyében, Miskolcztól 2 2/16, Egertől 12/16, u.p Kövesdtől 11/16 állomásra, egy szép völgyben, melly a helységről bogácsi völgynek neveztetik. Határának kiterjedése becsü szerint 6087 hold, ebből beltelek 126, szántóföld 2599, rét 698, szőlő 349, erdő 1790, legelő 525 hold. Úrbériség összesen 2402, majorsági 895 hold, ide értve a Pazsag nevű majorsági földeket is. Az erdő a földesuraság sajátja, a legelő közösen használtatik, a szőlők kilenczed dézsma alatt vannak. A föld mindennemű gabona termesztésére alkalmas. A lakosok úgy a ló-, mint szarvasmarha tenyésztéssel dicséretesen foglalkoznak. Népesség 1200 lélekre megy. E közt 1192 római katholikus, 3 református, 5 zsidó, mindnyájan magyarok. Van a helységben 103 telkesgazda, 74 zsellér, 39 lakó. A római katholikus egyház már 1332-ben fennállott, anyakönyvei 1724-ben kezdődnek, régi, ószerű temploma Szent Márton püspök tiszteletére szenteltetett. Épületei közt említendő még a pap-, s jó ízléssel épült tisztilak. A Hor és Szoros patakok a helység közepén egyesülvén, egy két kerekű malmot hajtanak. A Hor vizéről mondják, hogy ollykor 4-5 évig is csak szivárog, ha pedig vize egyszer megjön, 4-5 évig folyvást bő vizet szolgáltat a malomra. Van a határ felső részin mintegy 4 négyszögölre terjedő feneketlen ingovány is. Birtokosa az egész helységnek: az egri főkáptalan.”[6]
Módosítás dátuma: 2018. április 03. kedd, 19:07
Bővebben...
2012. április 05. csütörtök, 19:36
Kürtössy Péter
Bogács. Ember és környezete a Bükkalján 3.
Mária Terézia úrbéri rendelete és következményei
3.1. AZ ÚRBÉRI RENDELET KIADÁSÁNAK ELŐZMÉNYEI
 Azokon a területeken, ahol könnyebben lehetett a nemzetközi kereskedelembe bekapcsolódni, már a 16-17. században növekedni kezdett a földesúri majorságok száma. A földesúri kezelésben, jobbágyi robotmunkával megművelt külterjes majorsági gazdálkodás térhódítása a 18. században erőteljesen folytatódott. Ez gyakorlatilag konzerválta az örökös jobbágyság rendszerét, hiszen a földesúr számára az ingyen munkaerő biztosítása létfontosságú volt.[1]Így lényegtelenné vált a termelési technikák fejlesztése, az új módszerek szorgalmazása, mert a megfelelő szabályozások hiányában gyakorlatilag korlátlanul kihasználhatták jobbágyaikat, akiknek ezzel szemben az elköltözés maradt az egyetlen fegyverük. Az állami adók és katonáskodás mellett az egyre szaporodó földesúri terheket már nehezen győző jobbágyság az ország különböző területein kisebb zendülésekkel próbálta a tarthatatlan állapotokra felhívni a figyelmet. A majorsági gazdálkodás térhódítása a bécsi kormánykörök ellenkezésébe ütközött, hiszen a jobbágytól elvett, a majorság növelésére szánt földek az állami adóalapot is súlyosan érintették. Ugyanis a jobbágyi föld adóköteles volt, de ugyanaz földesúri kezelésben már mentességet élvezett. Ez volt az elsődleges oka annak, hogy az állam a jobbágyterheket rendeletben, egész országra kiterjedően szabályozni kívánta. Miután az 1765. évi országgyűlésen kiderült, hogy a nemességet lehetetlen rávenni a törvényes rendezésre, Mária Terézia udvari tanácsosa, Anton von Raab vezetésével kidolgoztatta úrbéri rendeletét, s 1767. január 26-án Magyarország számára, a saját nevében kihirdettette magyar, latin és tót nyelven.[2]
Módosítás dátuma: 2018. április 03. kedd, 19:04
Bővebben...
|
|
