A néphagyomány és a gyermek
Minden alkalommal, amikor népművészetről, népköltészetről tanácskozunk, hangsúlyoznunk kell, hogy akár a magyar, akár távoli népek népművészetéről van szó, azt nem különleges érdekességnek, egzotikumnak, furcsaságnak kell tekintenünk, hanem a mának szóló üzenetnek, melyben törékeny, veszendő, de életünkhöz nélkülözhetetlen értékek rejtőznek. A XX. századra az emberiség már felismerte, hogy a haladás, a fejlődés nem minden téren jelent tökéletesedést, előrelépést, vannak területek, ahol a haladásért, a kényelemért súlyos és talán nem is mindig szükséges árat kell fizetnünk.
Én hiszek abban, hogy a Világ, az Élet nem véletlenül jött létre. Minden egyes élőlénynek, a legparányibbtól az emberig, célja, szerepe, feladata van. A Világ nem céltalan és hiábavaló körforgás, amint azt egyes keleti filozófiák hirdetik, hanem végső célja, a beteljesedés felé halad. Ha van minden élőlénynek és embernek, akkor volt és van célja, feladata az egyes népeknek, azok népművészetének is. Maga a művészet sem öncélú dolog, hanem az embert szolgálja, hogy teljes életet éljen és teljesíteni tudja feladatát.
Minden nép választott nép. Minden nép sajátos feladatot kap, történelme során többet is, így minden nép sajátos, hagyományos népművészete különböző korokban, más- és másképpen gazdagítja, egészíti ki az emberiség műveltségét, segíti az emberek életét. A technikai haladás, a kényelem igénye, a hatalom, a gazdagodás ígérete, a hatalom csábítása, a globalizáció sokhelyütt már csaknem teljesen megsemmisítette Európában is a hagyományos népművészetet, az azt éltető életformát, a szerves társadalmat. Vannak viszont olyan európai népek, népcsoportok, nemegyszer éppen a szegényebbek és nehéz sorsúak, melyek jobban ragaszkodtak hagyományos műveltségükhöz, és olyan formákat, művészetet, szokásokat őriztek meg, melyekre a gazdagabb, szerencsésebb sorsú népeknek is szükségük lehet, ha túl akarják élni a globalizáció nagy pusztítását.