Egy kicsiny falu a Börzsöny közepén:  SZÜLŐFALUM, PERŐCSÉNY- apró emlékeim a háborútól a hatvanas évekig.

7. A húsvét

A karácsony után, a legszebb, legmagasztosabb és legismertebb ünnep a világon. Régebben még csodálkoztam rajta, de ma már nem szokatlan, hogy talán csak tiszteletből vagy érdekességből, esetleg csak a turistáknak szóló kedveskedésből,  de látni lehet a húsvétot megünnepelni a kedvesen hangoskodó hinduknál éppúgy, mint a szigorúan zárkózott araboknál is. De a legcsodálatosabb húsvétokat mégis csak Perőcsényben tudom elképzelni…

Bár réges-régen volt  - lehet annak már úgy hatvan éve is-,  de a legszebbeket azidőtájt éltem meg. Ma már sokan csak azt hiszik, hogy a mindent ellepő főtt sonka- és kocsonyaszag, no meg a karácsony óta nem látott süteményillatok miatt van a nosztalgiám, de ez egyáltalán nem igaz! Mert Perőcsényben – meg gondolom máshol is, de az engem mit sem érdekel…- a húsvét igazából nagypénteken kezdődött.  Tudom, ez sokaknak egy kicsit furcsa kijelentés, de tudni kell, hogy Perőcsény akkor még 99 %-ban református falu volt, és ennek megfelelően –szerintem saját elgondolása szerint – tartotta a böjti és templomjárási szokásokat is. És eszerint a tényleges böjt csak nevében volt meg, de étkezési szokásokban nem nagyon.  Nem mondom, hogy minden családnál így volt, de akiket én ismertem, ott igen. Nagyon leegyszerűsítve ez annyit jelentett, hogy például nagypénteken nem ettünk húsfélét. Vagy legalábbis délelőtt nem…

Viszont bármilyen hideg is volt, akár nyakigérő szél, szakadó eső vagy hó is lehetett, nagypénteken már pirkadatkor fel kellett kelnünk, és egy szál ingben sietve mentünk a legközelebbi patakig (nekem a Kapa Ágiék kertjében csordogáló jutott), hogy annak lehetőleg a legnagyobb fűzfája alatt elsőnek mosakodhassunk meg, hogy egész életünkben egészségesek és szépek maradjunk. Megszokásból vagy megrögződöttségből, de én még tizenhat éves koromban is elmentem, ha éppen otthon tartózkodtam. Nem tudom miért, de akkor nem szégyelltem magam egy cseppet sem, sőt még büszke is voltam magamra (Istenem, de kár, hogy olyan messze van az a patak, rám férne egy kis lubickolás…).

Szóval a böjtöt már csak azért sem lehetett péntek délutántól tovább tartani, mert úgy estefelére készült el az a csodálatosabbnál csodálatosabb húsvéti kocsonya a rengeteg lerágnivaló csonttal meg ilyesmivel, és hát normális ember az ilyen különleges falatokat nem engedheti kihűlni, hiszen akkor az már csak olyan, mintha meg lenne romolva… Egyébként is, a református vallás igen engedékeny és belátóbb, szinte megelégszik a lelki böjttel is. Lehet ám, hogy csak én tudom így, de ki is tudná ezt másképp, ha éhes szájak sóhajtoznának a finom illatokat érezvén?    

Nagyszombaton már inkább tartottuk a böjtfélét, mert akkor tényleg nem volt nagy evészet, aztán lehet csak azért, hogy a húsvéti locsolóvendégeknek is maradjon valami?!

Persze a húsvéti készülődésnek nemcsak a lányoknál léteztek a maga koreográfiái, a fiúknak is megvoltak a saját tennivalójuk, csak az nem volt annyira publikus.  Mert míg a lányok a tojásfestéssel, a sütemények feltornyozásával és a minél több aprópénz beszerzésével voltak elfoglalva, addig ránk, aprólegényekre a ruháink és cipőink kitisztítása, de főként esztétikai és szerkezeti hibáinak láthatatlanná tétele adta a legtöbbször megoldhatatlan feladatot. Hiszen az ötvenes évek elején legtöbbünknek annyiban különbözött az ünnepi ruhája a hétköznapitól, hogy azt a meglévő egyetlent levetettük arra a pár órára, amíg anyánk megigazította rajta a foltokat, vagy éppen vizeskefével átkefélte az egészet.   Értelemszerűen én csak a magamfajtáról beszélek, mert voltak azért olyanok is, akiknek tényleg futotta ünnepi ruhára. Igaz, ezek között is zömmel olyanok voltak, akiknek már eleve két-három számmal nagyobbat vettek, csak még nem nőtt bele. De a legtöbbnek a nagyobb testvér kinőtt ingén, kabátján csak felvarrták az ujját vagy igen hatékonyan felhajtották a nadrágszárát, és azért imádkoztak, hogy hétfőn essen az eső és be lehessen dugni a gumicsizmába…

Húsvét

Húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe, az egyház e napon ünnepli Krisztus feltámadását. Megünnepléséről már a III. századból vannak adataink. Mozgó ünnep, első vasárnapja a tavaszi napéjegyenlőséget (március 21-ét) követő holdtölte után következő első vasárnap (325. a niceai zsinat óta). A húsvéti időszak hamvazószerdával, a nagyböjt első napjával kezdődik, innen származik az ünnep magyar elnevezése is.

A keresztény egyházak szerint „húsvét ünnepének alaphangja az öröm, a hála, a keresztényi diadalérzet, reménység és üdvbizonyosság”. A feltámadást az egyház a nagyszombati feltámadási körmenettel illetve a vasárnap reggeli kis-, majd a délelőtti nagymisével ünnepli. A szertartásokhoz tartozik az étel, a húsvéti bárány megszentelése is; a húsvéti sonka megáldásáról már a X. századból, míg tojásszentelésről a XII. századból vannak adataink. A húsvéti bárány Krisztus véráldozatát jelképezi, míg a tojás az élet megújulását szimbolizálja. A többi étel az egyház szemében nem kapott ilyen tartalmat, de a nagyböjt hivatalos feloldásában minden egyes ételnek része van, mondhatni, az egyház mintegy áldását adja az új, megváltozott jellegű étkezésre.

A Leányvár regéje

A szász-fenesi völgyben, a keleti kis hegylánc, cserjés, erdős oldalán emelkedik a Leányvár, egy kimagasló hegycsúcs, melyről az alábbi regét mesélik a faluban.

Hatalmas kővár állott egykor a hegytetőn, a jezsuiták állandó laktanyája. A várban 320 jezsuita barát lakott, kiket az egész környék uralt és kiknek zsarnokságát mindenki érezte. A közeli falvak népeinek minden vagyonát a vár urai harácsolták el. És ha még csak a vagyonnál maradtak volna! De nem maradhatott meg a vidéken egyetlen szép leány sem, mert a vár urai magukkal vitték a sziklavárba és sohase látták többé családjukat, falujukat…

Az összerabolt szépségek közt legszebb volt Stefán Anna, a Tógyer Juon aranyhajú, csillagszemű mátkája. A jezsuita barátok főnöke égető, emésztő szerelmet érzett iránta. Levitte őt magával a sziklavár földalatti aknáiba és sorra mutogatta neki a milliókat érő kincseket, halomba rakott aranyat, ragyogó karbunkulust, tüzet szóró gyémántot. »Nézd, ez mind a tied, ha engem szeretsz«, mondá neki, de Stefán Anna megrázta a fejét, kevélyen, büszkén és szemébe vágta: »Soha!« A páter aztán beljebb vitte őt, a legtitkosabb rejtekekbe, hol a hatalmat és erőket adó titkos szerek állottak.

Sobri Jóskától Savanyú Józsiig

Rettegett bakonyi betyárok pásztorfaragásokon

A múlt század dunántúli pásztorművészetének egyik legismertebb alkotásán a betyárrá vált juhászt láthatjuk. A díszes öltözetű, büszke tartású alak előtt egy életéért könyörgő pandúr térdepel. Az arasznyi kis tükörtartót a betyárokkal cimboráló jeles faragópásztor, Király Zsiga 1840-ben készítette. Ez a fiatal juhászlegény éppen a dunántúli betyárság fénykorának két legismertebb alakjával, Sobri Jóskával és Milfait Ferkóval állott kapcsolatban. Két „cselekményükben”: a kisfaludi molnárnak, majd fél évvel később a földszigeti számadó gulyásnak a kirablásában személyesen is részt vett – az előbbit Sobri, az utóbbit Milfait irányította. A két társvezér hol együtt, hol külön-külön portyázott, s tartotta rettegésben a Dunántúl több megyéjét.

Persze lázadó – főképpen szökött katonákból, a törvénnyel összeütközésbe kerülő pásztorokból toborzódó – betyárcsapatok már Sobriék előtt is voltak, s nem is csak a Dunántúlon! Az Alföld hajdan talán még kedvezőbb terület volt számukra: lóháton járva ott könnyebben rajtaüthettek a kiszemelt áldozaton, az egyedülálló tanyán, vagy – ha éppen úgy adódott – könnyen el is tűnhettek üldözőik elől.

Az 1800-as évektől már a korabeli ponyvák „hőseivé” léptek ők elő, s idő kérdése csak, hogy nevüket a nép dalba foglalja, tetteiket megénekelje. Ezzel együtt alakjuk az ünnepi alkalmakra szánt tárgyakon, leginkább a dunántúli faragópásztorok munkáin szintén megjelenik. Ez annál inkább érthető, mivel a szabadabb élethez szokott, a kötöttséget kevésbé tűrő juhászokhoz, kanászokhoz és csikósokhoz mindig is közelebb álltak a hol itt, hol ott feltűnő „járkálók”, a „szegénylegények” – ahogyan őket a nép körében oly találóan nevezték. Egyikük másikuk emellett rokoni, baráti s alkalmanként – orgazdaként – „üzleti” kapcsolatban is volt a betyárokkal.

A farsangi vénlánycsúfolás

A régi paraszti életben a párválasztásnak, a házasságkötésnek is szabott ideje volt. Szüret után, az őszi mezei munkák befejeztével egymást érték a faluban a lakodalmak. Csak farsang végén derült ki, hogy az eladósorban levő lányok közül kik várták hiába a kérőket, kik maradtak pártában. Ezeket az otthon maradt lányokat a falu legényei és fiatal házasemberei, de néhol még a gyerekek is kicsúfolták „farsang farkán”, húshagyókedden.

Szatmárban húshagyókedden a „kongózás" járta. A legények kolompokkal, üres fazekakkal csörömpölve, ostorral pattogtatva végigjárták a falut, s el-elkurjantották magukat a pártában maradt lány ablaka alatt:

„Húshagyó húshagyó,

Itt maradt az eladó!”

A Tisza menti községekben „szűzgulyahajtás”-nak nevezték a vénlánycsúfoló szokást, mert a legények ilyeneket kiabáltak:

„Kinek van eladó lánya, hajtsa ki a szűzgulyára!”

„Húshagyó, húshagyó,

Itt is van egy vén tinó!”

Balázs-áldás, balázsjárás, balázsolás

Babits Mihály Balázsolás című versének szép mívű könyörgését gyermekkori Balázs-áldások emléke ihlette: a pap keresztbe tett gyertyát tartott az oltár előtt térdeplő hívek torka elé:

Szépen könyörgök, segíts rajtam,

szent Balázs!

Gyermekkoromban két fehér gyertyát tettek keresztbe gyenge

nyakamon
s úgy néztem a gyertyák közül,

mint két ág közt kinéző ijedt őzike.

A XIII. századból való Legenda Aurea, vagyis az Aranylegenda és annak nyomán – egyebeken kívül – a Debreceni-kódex (1519) meg az Érdy-kódex (1527) szerint a III. és a IV. században élt Szent Balázs püspök pusztán az imájával megmentette egy özvegyasszonynak halszálkát nyelt és már fuldokló fiát. Amikor aztán a püspök börtönbe került, az anya hálából ételt és gyertyát vitt neki. A püspök erre a közbenjárását ígérte mindazoknak, akik nevének ünnepén, február 3-án gyertyát ajánlanak a tiszteletére, így lett Balázs a torokfájósok védőszentje, a Balázs-napi gyertya pedig – valószínűleg a XVI. század óta – templomi szentelmény.

Aranymosás a Csallóközben

Ha a szlovákiai Komáromból a Csallóközön keresztül Pozsony felé utazunk, a második vasútállomás épületén ezt a feliratot olvashatjuk: Zlatná na Ostrove. A községnek e szlovák és a régi magyar Csallóközaranyos elnevezésében nem véletlenül szerepel egyaránt az arany szó. Ez a község a folyam aranytartalmú fövenyének és az ottani egyik hajdani foglalkozásnak köszönheti a nevét, ahogyan az ugyancsak a Csallóközben levő Szap helységnév is a mos jelentésű szapul igéből származtatható.

„... egy Duna bal parti molnárlegény Ácsra járt át egy leányhoz, és valahányszor a Dunán átcsónakázott, mindannyiszor egy rózsát tűzött a kalapjához. Egy ízben a szél a kalapja mellől a rózsát kitépte, s az iszapba vágta. Visszajővén a molnárlegény a rózsát csónakja mellett megtalálta, s nagy örömére a rózsa aranyporral volt behintve! A helyet elnevezte Aranyosnak, s már akkor – azon a helyen – megkezdődött az aranymosás”– jegyezte le a régi regét a levéltáros Pázmány Dániel.

A tündérek ajándéka

Az aranymosás valójában már a honfoglalás előtt megkezdődött ezen a vidéken, amikor a vízimalmoknak még hírük sem volt. De hát a csallóközi arany históriája is mesével, regével kezdődik. A néprajzi kutatók és a legöregebb csallóköziek azt is tudják, hogy hajdan (még Mátyás király idejében is!) Aranykertnek és a tündérek földjének nevezték a Csallóközt. „Az aranyhajú tündéreknek itt való járás-keléséről szóló mondák keletkezésére talán az nyújtott alkalmat – vélte egy fél évszázaddal ezelőtti tanulmány írója –, hogy a Duna fövenyéből nem eredmény nélkül iszapolnak még ma is aranyszemeket.” Egy ilyen mondarészlet a csallóközi Gacsal István szavaival: „Arany hajuk a sarkukat verte, aranyos ruhájuk tündöklött a holdfényben. Ha léptek, sarujukból arany hullott... Itt táncoltak, daloltak és minden éjjel egy pár aranysarut elnyűttek és elhajítottak.”

Vízkereszt napja

Vízkereszt, vagy Háromkirályok napja a katolikus Egyháznak egyik legrégibb ünnepe. Többek között ezen a napon emlékezik meg a napkeleti bölcsek imádásáról, továbbá Jézusnak a Jordán vizében való megkereszteléséről. Ez utóbbival kapcsolatos a vízszentelés, amelyből később a lakóházak megszentelése fejlődött ki Vízkereszt körül.

A Vízkereszt napján szentelt vizet népünk foganatos szentelménynek tartja. Tápén, ha valakinek fáj a feje, szenteltvizes ruhával borogatják. Dorozsmán a lázas beteg homlokát szenteltvízzel kereszt alakjában szokták kenegetni. Alsóvároson is el szokták tenni, hogy szükség esetén mindig kéznél legyen.

A házszentelés Alsóvároson házról házra történik. A szentelést végző barátot a tiszta szoba asztalán feszület és égő szentelt gyertya fogadja. A szentelés nemcsak a család lakóhelyére, hanem az istállóra, ólra, az egész háztájékra is kiterjed. Végül a ház ajtajára fölírja a Háromkirályok nevét: 19 G+M+B 44. Búcsúzásul a kezében lévő kis kézi feszületet a család minden tagja megcsókolja. Szőregen a közelmúltban a házszentelő pappal együtt mentek a kántor, a ministránsok és egy gyermek, akinek nyakában zsák lógott, karján pedig kosár, az adományok számára. A szentelés végeztével ezt énekelték:

Ünnepi népszokások Aprószentek napján

Szigetközben, vagyis a Nagy-Duna és a mosoni Dunaág által bezárt terület nyugati részében, ott, ahol a magyarság a sváb és a horvát lakossággal érintkezik, nevezetesen: Zseli, Darnó, Lipót, Remete, Arak, Püski, Kisbodak és Halászi mosonmegyei magyar községekben aprószentek napján – deczember hó 28-án – leánykorbácsolás van szokásban.

Az említett községben aprószentek napjára a falu első legénye, a legényvezér, fűzfavesszőből erős korbácsot fon. Ő a korbácsoló legény. Tisztéhez híven gyűlésre hívja a csárdába legénytársait és figyelmezteti őket a nap jelentőségére. Elpróbálnak egyazon a napon szokásos egyházi éneket, majd pedig megbeszélik a további teendőket. A legényvezér még egyik legénytársának zsákot, másiknak pedig perselyt ad a kezébe.

Ezen előkészületek után sorra látogatják a leányos házakat. A leányos háznál a legényvezér beköszöntője után elzengik az egyházi éneket. Az utolsó hangoknál előáll a legényvezér és társai nevében is a ház leányait korbácsával jókívánságok kíséretében megtiszteli, illetőleg megkorbácsolja; játékosan ugyan, de néha jó keresztényi szokás ürügye alatt elég nyomatékosan, anélkül, hogy a korbácsolót a gorombaság vádja érné. A leányok a megtisztelésért, illetőleg megkorbácsolásért emlékül méterhosszú tarka pántlikát kötnek a korbácsra. Mivel a megtisztelés közvetve a gazdát és feleségét is illette, kiválik a csoportból a zsákot vivő legény, hogy alkalmatosságába a gazdasszony ennivalót: sonkát, kolbászt, kenyeret stb. adjon; ezenközben a perselyes legény a gazdát adóztatja meg néhány fillér erejéig.

Francia karácsonyi legendák

Franciaország legtöbb vidékén a német eredetű karácsonyfát még ma is a régi kelta buche de Noel, a hatalmas tölgytuskó helyettesíti, mely a nyitott kandallóban égve, barátságos meleget és fényt áraszt szét a francia földmíves kunyhójában. A szent estén e körül gyűl össze az egész család, a rokonság, esetleg a szomszédok és a barátságosan pattogó tűz mellett, míg a férfiak szorgalmasan szopogtatják a cidret (almabor), megindul a terefere és előkerülnek legtöbbször a régi karácsonyi legendák is, melyek apáról fiúra szállnak. Ezekből a francia karácsonyi legendákból sorolunk fel néhányat Chabot könyve nyomán.

Csodálatos és bűvös éjszaka a Noel éjszakája. A yule fénye mellett, mely ott a karácsonyfa ragyogó gyertyáit helyettesíti, nagyapó mesél a figyelő unokáknak rejtelmeiről. Az egész természet, a hó és jégpáncél alatt is, mely övezi, a december süvítő szelének dacára érzi rejtelmeit – szól a legenda – és különbözőképpen nyilvánítja hódolatát a megszületett isteni Kisded iránt. Burgund és Lotharingia vidékén épp úgy, mint Bretagneban és Normandiában arról tudnak mesélni, hogy még a sziklák is életre kelnek a szent éjszakán és majd minden vidéknek van egy-egy olyan jellegzetesebb sziklája, melyről a néphit azt tartja, mikor a pap az éjféli misén az evangéliumot énekli, háromszor megfordul helyén. Sőt a Vogezek vidékén olyan sziklákról tudnak, melyek az éjféli harangszókor kétfelé szállnak, vagy félrebillenek, vagy éppen elhagyják helyüket, hogy a közeli patak friss vizéből igyanak – egyszer egy esztendőben. Szerencsés az az ember, aki ilyenkor a helyszínen van. Mérhetetlen kincsek, arany, ezüst és drágakövek fekszenek a szikla helyén és a boldog halandó annyit vihet magával, amennyit csak akar, és elbír. De jajj annak, ki kapzsiságában elragadtatja magát! A harangütések végeztével a szikla kérlelhetetlenül összemorzsolja azt, aki túl sokáig időzik a kincsek mellett. Így járt az egyik monda szerint az a földmíves, ki ismert a határban egy ilyen sziklát és a szent estén lesbe állott mellette. A furfangos és merész fickó nem hiába várt. A harang első ütésére megmozdult a hatalmas sziklatömeg, könnyedén, mint egy kavics legördült a közeli folyócskához, hogy szomját oltsa. És helyén csak úgy csillog a sok drágaság. Mohó kapzsisággal veti magát a legény a kincsekre, a duzzadásig megtölti zsebeit, majd a magával hozott zsákot igyekszik megtölteni. Tudja, hogy sietnie kell, mert az utolsó óraütés halálát jelenti, de a csillogó arany elkábítja. Egyre többet szeretne, nem hallja a figyelmeztető hangokat és midőn a végső kondulás elhangzik, a szikla visszagördül helyére és maga alá temeti a kincsvágyót az aranysírba. És – teszi hozzá nagyobb szavahihetőség kedvéért az elbeszélő – az én gyermekkoromban még lehetett ott látni a kisajtolt vérnek nyomait.

Szegedi és alföldi karácsonyi magyar népszokások

Luca-széke – „Kóringyálás" a Megváltó születési estéjén

Nyelvében él a nemzet. Mi magyarok különösen gazdagok vagyunk régi, érdekes és szép népszokásokban, csak talán az a hiba, hogy úgynevezett intellektuális társadalmunk nem értékeli eléggé a folklore költészetét… Ilyenkor karácsony táján az egyházi szertartásokkal összefüggő népszokások egész kincsesházát gyűjthetjük össze és köthetjük színes, illatos csokorba, mint az eleven fantáziájú, költői hajlamokkal megáldott magyar néplélek legszebb virágait.

A karácsonyi és újévi magyar népszokások igen sok érdekes, Szeged környéki példáját írja le nagyszerű szaktudással összeállított könyvében Bálint Sándor dr., az új szegedi tanítóképző intézet fiatal tanára. „Népünk ünnepei” a könyv címe s ez év februárjában hagyta el a sajtót. Az adventi és karácsonyi ünnepkörről szóló fejezetét a hajnali misék köré fonódó néphittel és népszokásokkal nyitja meg.

A hajnali misék, az angyalok miséi adják meg a karácsony igazi hangulatát. A hívek a hajnali sötétségben várják a napfényt, a Messiást, mint hajdan a próféták. Alig veszik észre, ami pedig egyébként nehezükre esik, a korai felkelést, a havat, a fagyot. A havat különben még a templomba menés ideje előtt illik elseperni, ezért a korai munkáért sem zúgolódik senki.

A hajnali misék összefüggésben állanak a vőlegényvárás kedves babonáival is. Az Alföldön ha rorátéra harangoznak, cukrot, vagy mézet eszik a lány, hogy édes legyen a nyelve és minél előbb férjet édesgessen magához. Vagy a harang köteléből kis darabot szerez, azt hajfonó pántlikájába varrja, hogy farsangkor sok kérője legyen.

Régi karácsonyok — régi szokások

Manapság már a városi ember csak a karácsonyfa-állítást, az ajándékozást, a jókívánságokat, és legfeljebb még a beiglievés szép szokását tartja karácsonykor. Ezen kívül látott még talán betlehemes vagy kántáló gyerekeket, vagy hírből hallott róluk. A falusiak közül sem sokan emlékeznek már egyébre, pedig még alig 70—80 évvel ezelőtt is a különböző szokások, hiedelmek egész sora fűződött karácsonyhoz, különösen karácsony estéhez. Éppen a legjellegzetesebbnek tartott karácsonyfa viszont az eldugott falvakban — így néhány Szolnok megyei faluban is — csak a legutóbbi évtizedekben terjedt el. És míg a karácsonyfa ma már inkább csak a gyerekek örömére és a szem gyönyörködtetésére készül, addig az említett, lassan feledésbe merülő szokások, hiedelmek halálosan komoly dolgokat szolgáltak: a jövő évi jó termés biztosítására, a lányok férjhezmenésének megjóslására, a következő évi időjárás kiismerésére, az állatok szaporodásának elősegítésére, az emberi és állati betegségek gyógyítására s a küszöbön álló halálesetek megtudakolására vonatkoztak.

Lássunk néhány érdekesebb példát ezek közül!

Néhány évtizede még az ország sok helyén, így megyénk több részén is élt a „karácsonyi asztal” szokása és a vele kapcsolatos hiedelmek: a karácsonyi vacsorához úgy terítettek, hogy az abrosz alá gabonamagvakat tettek, hogy jó legyen a jövő évi termés. Az asztal alá szalmát szórtak és néhány tojást tettek rá, hogy a tyúkok jól tojjanak. Az asztalra pénzt is raktak, hogy sok pénzük legyen. A vacsoránál sokáig ültek az asztalnál, főleg az asszonyok, hogy jól üljenek jövőre a tyúkok. A karácsonyi almából mindenkinek osztottak: akinek a gerezdjében a mag megsérült, az számíthatott rá, hogy a következő évben betegeskedni fog. Az ünnepi kalácsból, almából az állatoknak is adtak, a vacsora maradékát pedig kint hagyták éjszakára az asztalon a hazajáró halottaknak.

Egy kicsiny falu a Börzsöny közepén:  SZÜLŐFALUM, PERŐCSÉNY- apró emlékeim a háborútól a hatvanas évekig.

6.  A karácsony

Mikor az ember leírja azt, hogy karácsony, és egyszer-kétszer magában elolvassa,  első nekifutásra úgy gondolná, erről aztán végképp nincs mit írni, hiszen ez annyira szép és mégis annyira természetes, hogy már a kétéves gyermekek is betéve tudják és várják az eljövetelét.

Talán az a legnagyobb baj ezzel az egykor még magasztos, annyira tisztelt ünneppel, hogy nemcsak a mai gyerekek, de sokszor a már „mekiben kólás-pizzán” felnevelkedett középkorúak sem nagyon tudják vagy nem is akarják tudni igazi értelmét.

És most nemcsak a naptári vagy egyházi értékrendjére gondolok, hanem arra a szeretetteljes ünnepélyességre, arra az egymáshoz fordulásra, amiben ma is el kellene tölteni ezeket  a napokat.  Legalább ezeket…

Arról meg beszélni sem szeretnék, hogy az emberek nagy százalékának karácsony előtt már hetekkel, hónapokkal korábban elege van az ünnepből, hiszen sokan azt sem tudják, mit vegyenek egymásnak meg a gyerekeknek, ami sokkal drágább, mint a szomszédé, és amit napokig mutogatni lehet akár az iskolában, akár bevásárláskor.

Mert hát máshol hol…?!   

Templomba nem járnak,  pedig ha valahol, hát ott lehetne mutogatni ám, ha mondjuk példának okáért a pap után egy-két perccel később vonulnánk be a templomba…

Tényleg, mit ne mondjak, nem volna érdemes legalább ezért megpróbálkozni a templomba járással?

Karácsonyi pásztorocskák

A karácsonyi köszöntés a Kárpát-medencében általánosan elterjedt szokás: karácsony előestéjén vagy az ünnepi időszakban csoportosan házról házra járva elismételt éneklés, melynek során az ünnep gondolatkörét felidéző énekhez jókívánságok, gyakran köszöntők csatlakoznak. Egyéb elnevezései: angyali vigasság, kántálás, kóringyálás, mendikálás, pásztlizás. A köszöntők karácsonyi énekeket énekelve járnak házról házra, engedélykérés után az ablak alatt vagy bent a házban énekelnek egy vagy több karácsonyi éneket, köztük olyanokat is, amelyek különben olyan dramatikus karácsonyi szokások énekes betétei, mint például a betlehemezés vagy a szálláskeresés. Ezután megköszönik az adományokat és elbúcsúznak. Az adományok régebben inkább ennivalóból álltak: a gyermekek tarisznyájukban elvitték (dió, alma, mogyoró stb.), a felnőtteket megvendégelték.

Különböző korcsoportok jártak köszönteni: délben kezdték a gyermekek, majd vacsora után a fiatalok, este kilenc óra után a felnőttek, többnyire házasemberek. A pásztorok külön csoportban jártak, nagy lármázás közepette: ostort pattogtattak, dudáltak, kolompoltak, kürtöltek. Később sok helyütt már csak a cigányok jártak alamizsnagyűjtés céljából. E szép szokást Tamási Áron is megörökítette alábbi novellájában:

A szabadtűzhelyen, a betlehemi majorban, hajladozik a tűz aranylángja. Csordapásztorok melegednek a tűznél, melynek a fénye átvilágít az időn, és emlékezni serkent engemet is.

Tizenhárom éves voltam, s vezére a zsenge pásztoroknak. Ezek a zsenge pásztorok mind korombéli fiúk voltak, akiket gondosan megválogatva vettünk fel a nyájba. Amikor a kör bezárult, kiosztottuk a szerepeket. Elsőnek vezért választottunk, aki majdan, karácsony este, a belső beköszöntőt is mondani fogja, mindama leányos házaknál, ahova behatolunk. Aztán választottunk külső beköszöntőt, aki az ajtón kívül fog szólani, és hát meg is küzd azzal a másik nyájjal, amelyiket ott találnánk esetleg a háznál. Utána kijelöltük a tűzmestert, aki vezényli az üdvözlő puffantásokat; majd megválasztottuk az énekvivőt és a mókamestert, nemkülönben a nagymondót, aki mindenkit le fog torkolni, szükség esetén még lódítva is éktelenül.

A Mikulás és karácsony népszokásai

A Miklós-nap a gyermekek napja. Ünneplése nálunk olyan általános és népszerű, hogy eredetét kutatni ma már valósággal művelődéstörténeti feladat.

„A Mikulás-nap a jó gyermekek napja és bizonyos keleti miszticizmus kíséri – írja Bruckner Győző pompás kis tanulmányában –. A gyermekek titokzatos módon történő megajándékozásában nyilvánul Keletnek a miszticizmusa, amely a naiv gyermeki lélekre csodás voltával hat.”

Annyi bizonyos, hogy a Mikulás-kultusz Keletről jött Nyugatra és a legszorosabb összefüggésben van Szent Miklós mirai püspök életével. Szent Miklóst Lyciában a görög és latin egyház december 6-án ünnepli. Kultuszának története homályba vész. Annyit tudunk róla, hogy Mira püspöke volt Diokletianus császársága idején s hitéért üldözték, börtönbe vetették, megkínozták és szabadságát csak Konstantinus türelmesebb uralkodása kezdetén nyerte vissza. Vallási hagyományok szerint jelen volt a niceai zsinaton, ahol Arianus tévtanait ostorozta volna. De Athanasius, aki ismerte annak az időnek jóformán minden nevezetesebb püspökét, nem említi Miklóst, Mira püspökét.

Szent Miklós kultuszának legrégibb ismert emléke az a templom, amelyet Justinianus császár építtetett Konstantinápolyban. Nyugaton Szent Miklós neve а IX. század mártirológiájában jelenik meg és а XI. században már egyre több és több templomot szentelnek neki. Kultusza akkor lesz általánossá, mikor testét az apuliai Bariba szállítják. Az olasz városka lakói valósággal erőszakos vállalkozást szerveznek, hogy csellel birtokukba vehessék a szent maradványait s az ereklyével hazatérőket diadalkapu fogadja 1087. május 9-én. A polgárság bazilikát alapít Miklós püspök tiszteletére és kezdetét veszi az általánosan ismert híres zarándoklat.

Karácsony a néphitben

Aki karácsony estéjén poharat, vagy flaskót tör el, nem éri meg a jövő karácsonyt.

Karácsonytól újévig nem szőnek és nem fonnak, nehogy a szarvasmarha megsántuljon.

Karácsony estéjén minden ételből visznek egy kanálnyit és azt Jézus születése napján a háziállatokkal megetetik, hogy egész éven át egészségesek legyenek.

Karácsony estéjén a gazdasszony mézzel keresztet csinál lánya és fia homlokára, hogy amaz után a legények, emez után pedig a leányok úgy járjanak, mint méhek a méz után.

Karácsony estéjén a gazda egy-két kéve szalmát hoz a szobába, ezzel azután a gyümölcsfáit bekötözi, hogy jól teremjenek.

Karácsony estéjén a lányok szilvafát ráznak meg és e közben figyelnek, honnan hangzik kutyaugatás, arról a tájról fog jönni a kérőjük.

Olyan fát, a mely nem terem, karácsony estéjén fejszével meg kell kopogtatni és a közben mondani: Fogsz-e teremni, vagy nem? Ha nem, kiváglak. A fa biztosan gyümölcsöt fog hozni.

A karácsonyfa legendája

Ama szent éjjelen, melyen az Üdvözítő született, nem pusztán a pásztorok örültek, hanem a liget fái és virágai is részt vettek örömükben. A közel álló fák kíváncsi pillantást vetettek a szegényes istállóra, jászolra, és az ott született isteni kisdedre és koronáikon át suttogás hallatszott, mely az emberek imájához hasonló örömet fejezett ki az égi csodás jelenség fölött.

Legjobban sikerült a bepillantás három fának, melyek közel állottak a szent helyhez és a szunnyadozó Jézuskát jól láthatták. Ezen fák voltak: egy termetes pálma, egy illatos olajfa és egy egyszerű fenyő. Ágaiknak és leveleiknek suttogása egyre erősebb volt.

– Jöszte! – így szólt a pálma az olajfához. Mi is hadd imádjuk a kis Jézust és nyújtsuk neki adományainkat.

– Vigyetek el engemet is – szólt esengve a fenyő.

Megvetőleg tekintett a két büszke fa egyszerű testvérükre és a pálma így szólt hozzá:

– Minek? Mit is nyújtanál te az isteni gyermeknek? Hisz nincs egyebed szúrós tűidnél!

A fenyő megszégyenülve visszavonult, és alig mert többé a szép kisdedre tekinteni, akit dicsőség fénye ragyogott körül. Azonban a Jézuskánál őrt álló angyalok egyike meghallotta a fák beszédjét és részvéttel viseltetett a fenyő iránt. Eltökélte, hogy segíteni fog rajta. A pálma most leszedte koronájának leggyönyörűbb levelét és a jászol elé rakta.

A bukovinai magyarok betlehemi játéka karácsony napjaiban

Személyek:

A király és szolgája

József és Mária

Az angyal és a pásztorok

A király elöljáró beszéde a házban:

Dicsértessél Krisztus, a magas menyekben,

Ki kigyelmeteket tartsa az életben;

Tartsa és marassza vég nélkül mennyekbe.

Mi nem azért jöttünk, hogy históriázzunk,

Hanem Betlehemről egy-két-hármat szóljunk.

Úr Jézus születéséről mi példát mutassunk,

Ha meghallgatjátok gazdánk s gazdasszonyunk.

József az ajtón énekel:

Csorda pásztor midőn Betlehemben,

Csordát őrizének éjjel a mezőben,

Isten angyala leszállott melléjük,

Nagy félelemmel telék meg ő szivök.

Örömet mondok nektek, ne féljetek,

Mert ma születik néktek üdvösségtek.

Karácsonyi népszokások szerte Európában

Szent karácsonyeste! Micsoda öröm ez mifelénk a gyermekvilágban, de még a nagyok között is. Az esztendő legboldogabb napja. Nincs még egy hozzáfogható. Az apróságok alig tudják kivárni a sötétedést, mikorra már meg lehet gyújtani a ragyogó fa tarka gyertyácskáit, repeső szívvel lehet örülni a számtalan, szebbnél szebb ajándéknak.

Így van-e ez más országban is? Hogyan örül az angol gyermeksereg, hogyan ünnepelnek Olaszországban? Van-e ott is karácsonyfa? Nem sokan tudják, hogy a mi karácsonyfánk nem magyar eredetű, hanem a német sógortól vettük át. A germánok ,,Christbaum”-jából lett a mi igazán magyarnak hitt szent fánk. De hagyjuk el néhány percre a mi karácsonyi örömeinket, vegyünk vándorbotot a kezünkbe, mérföldes csizmát a lábunkra s hipp-hopp!, ott leszünk, ahol akarunk. Bekukkantunk itt is, ott is, megnézzük, mit csinálnak széles Európában.

Az angolok karácsonyján a mi szakállas Mikulás bácsinkra emlékeztető jól megtermett szellem örvendezteti meg a gyermekvilágot. Szép számú kísérettel jelenik meg. Előtte, mögötte egy sor kislány, kisfiú. Meg vannak rakódva mindenféle jó holmival. Az egyik apród hatalmas képeskönyveket cipel. A másik nagy, tömött harisnyában tartogatja a sok drága kincset. Néhány kukta-fiú meg ugyancsak fel van fegyverkezve késsel, villával, kanállal. Ott lehet ám aztán csak nagy ujjongás, ahol a karácsonyi szellem-bácsi megjelenik.