A diósdi éjtszaka

Este van, utazószekér döcög a mai téténydiósdi országúton. Benne alacsony termetű, ősszakállú főpap ül: arca barázdás, szeme jóságot áraszt. Gellért az, Csanád püspöke, boldogemlékű István király bizalmasa, Imre herceg nevelője. Az élet megviselte, gyenge egészségű s így nem vállalkozik arra, hogy lóháton tegye meg az utat Endre és Levente hercegek fogadására, majd Székesfehérvárra, a koronázási ünnepélyre. Püspöktársai: Büd, Besztrid és Beneta a kor szokása szerint lóháton követik Zonug ispán társaságában.

- Mennyire vagyunk még a kelenföldi révtől? –kérdi az ispán egy arra tartó embertől.

- Napvilágnál nem érik el  -feleli a megszólított mély hódolattal-, de Diósdig eljuthatnak még nappal.  

Zonug a szekér mellé lovagolt.

- Püspök atyám, most hallom, hogy ma már nem érünk a kelenföldi révig, útközben kell majd megállnunk.

Gellért ráemelte szemét, majd így szólt:

- Helyes, akkor Diósdon hálunk meg Szent Szabina egyháza szomszédságában.

Közben mind több és több embercsoportot értek utol.

- Hová siettek? – érdeklődött Büd püspök.

- A Duna irányába, Endre herceg védelmét keressük - felelték. Avagy nem tudja tisztelendő püspök atya, hogy mit művelnek Vatha és társai?

Erre Büd figyelmessé lett: – Mit tesznek? – kérdezte.

Máriaremete kegyhely eredete

Réges régen történt. Parasztszekér döcögött a sólymárhidegkúti országúton és ugyancsak felverte a port. A lovak lassan jártak, melegük volt, mert már jó ideje mentek. A kocsin ülő fiatal parasztlány, Talwieser Katalin most érkezett meg és nagybátyja most viszi haza Hidegkútra. A leány nagy utat tett meg. Svájcból jött, mert szülei meghaltak és legközelebbi rokonai itt laknak Hidegkúton és magukhoz fogadták. Mit kezdene Svájcban egymagában? Nem könnyen szakadt el szülőfalujától, Einsiedelntől (Remetelak), szülei sírjától, de végre is csak jobb szerető rokonoknál élni, mint idegenek közt. Kevés holmija ládába van zárva, amije még maradt, szétosztotta.

- Nézd Katalin –szólt József bácsi-, ezek már hidegkúti hegyek, nemsokára otthon leszünk. Katalin feltekintett és öröm tükröződött az arcán.

- Milyen kedves vidék –szólt-, éppen olyan hegyes és erdős, mint szülőfalum környéke. Gyorsabban fogok megszokni.

- Igazad van –szólt József gazda-, még jól emlékszem Einsiedelnre. A keleti Svájcban éppen olyan forma a vidék mint itt.

A kocsi most a mai Kálváriahegy alatt haladt. Egymásután tűnt fel előttük a Hármashatárhegy, a Vadaskert és a Hárshegy, majd a Szurdok sziklakapuja. Az úton mind több és több aratószekérrel találkoztak, gazdáik Józsefet szívesen köszöntötték. A faluban kíváncsiskodó gyerekek ugrálták körül a szekeret, egyik-másik hátul felkapaszkodott, itt-ott kutya ugatta meg a lovakat. Az út jobbra tartott. Éppen delet harangoztak, amikor csinos parasztház udvarára fordult be a szekér. A kacsák gágogva, a csirkék csipogva menekültek a lovak elöl. Sajó, a házőrző örömugatással fogadta hazatérő gazdáját. Mária néni és gyermekei kisiettek Katalin fogadására. A láda lekerült a kocsiról s mialatt Pista a lovakat gondozásba vette, Mária néni bevezette Katalint a szobába, s nemsokára jó ebéd került az asztalra. A messze országból ideszakadt rokon a kedves környezetben rövidesen megszokott és a bácsiban, néniben új szülőre talált.