Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Tárgyi néprajz Kézművesség

Ládák a palóc lakodalmi szokásokban

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Ládák a palóc lakodalmi szokásokban

2014. tavaszán, Rozsnyón indul vándorútjára a Dobó István Vármúzeum néprajos muzeológusai által megrendezett „Kocsira ládám, hegyibe párnám…” Ácsolt és festett ládák a Palócföldről című kiállítás.

A díszes ácsolt ládák és a tulipános festett ládák elSzekrény. Mellette Pelle Péter és felesége, akik kb. 1900-ban esküdtek és a szekrényt is akkor kapták. Bakó Ferenc felvétele 1953. Hevesaranyos.sősorban a menyasszonyi kelengye számára készültek, a házasságkötés egyik jelképének számítottak a 20. század elejéig. Elnevezésükben is gyakran használják a menyasszonyi láda kifejezést. Az, aki egykoron ácsolt vagy festett ládát rendelt, vagy vásárolt, elsősorban lánya lakodalmára időzítette ezt, hiszen a faluközösség felé reprezentatív szerepe volt ezeknek a bútorféléknek. Ez adott okot arra, hogy egy országosan elterjedt, ágyvitelhez kötődő népdalt választottuk a kiállítás címének, és arra, hogy a lakodalom témakörét is megjelenítsük.

A kelengye

Általánosan elmondható, hogy az új menyecskék költöztek a férjük otthonába, a férjhez megy kifejezés is nagyon jól érzékelteti ezt a jogszokást. Ritka és meglehetősen alárendelt szerepet jelentett az, ha egy férfi vőnek ment. A lányokat a családjuk köteles volt kiházasítani. A magyarországi szokásjog szerint a férjhez menő lányok csupán ingóságokat vittek magukkal a házasságba, a Palócföldön ez a rend csak a 20. században változott meg, amikor már földet is kaphattak a családi vagyonból. A kiházasítás eredetileg meglehetősen szerény volt, jószágokkal gazdagította férje háztartását a menyecske, valamint saját és leendő családja szükségleteit szolgáló kelengyéjét vitte magával.

Módosítás dátuma: 2016. február 03. szerda, 09:59 Bővebben...
 

A Rozsnyai Gyűjtemény és a Bihari Jurtatábor

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

A vendégváró vértesi reformátusok

A Rozsnyai Gyűjtemény és a Bihari Jurtatábor

A Rozsnyai Gyűjtemény története

A kiállítás részleteA Rozsnyai Gyűjtemény tulajdonosa, dr. Rozsnyai István 1976-ban született Nagykárolyban. Családja a magyarellenes Ceausescu-éra alatt, 1984-ben települt Magyarországra. Édesapja lelkész, édesanyja gyógyszerész. Áttelepülésük után Nyírbogdányban éltek, majd Debrecenbe költöztek. Rozsnyai István Szegeden szerzett gyógyszerész diplomát. Jelenleg is gyógyszerészként dolgozik. Műgyűjtő szenvedélye egyetemi évei alatt alakult ki. Első bokályát 1993-ban vásárolta Petkes József festőművésztől. Népművészeti érdeklődését apai nagyanyja, Máté Katalin keltette fel, aki magától Kós Károlytól kapta az indíttatást, hogy felgyűjtse szűkebb pátriája, Kalotaszeg népművészeti tárgyait. Ezeket a tárgyakat örökölte meg Dr. Rozsnyai István, aki a hagyatékból csakhamar országos jelentőségű tematikus gyűjteményt szervezett. A fiatal gyűjtő figyelme egyre inkább a népi kerámiára irányult, gyűjtőterülete pedig a Kárpát-medence egészére kiterjedt. Aukciókon vásárolt műtárgyai mára a vidéki Magyarország egyik legjelentősebb néprajzi magángyűjteményét képezik.

Dr. Rozsnyai István 2007-ben határozta el, hogy magángyűjteményéhez közösségi hozzáférést biztosít. Ehhez egy kiállítóteremre volt szüksége, melyet édesapja, Rozsnyai István lelkipásztor ajánlott fel számára. A felajánlás után a Vértesi Református Egyházközség egy uniós pályázaton vett részt, melyen 63.000.000 Ft-ot nyert a felajánlott helyiség kiállítóteremmé alakítására.

Az infrastrukturális fejlesztés 2009-ben kezdődött és 2010-ben fejeződött be. A felújított épület műemléki környezetben, a klasszicizáló stílusú ún. Lédig-kúria mögött található. Ez a műemlékkúria 1998 óta az egyházközség idősgondozási intézményének ad otthont. Az egyházközség 2002-ben egy apartmansort épített a kúria mögé. 2010-ben ennek az apartmasornak az alagsori részén került kialakításra a kiállítóterem. Az épület felújítása után elkészült az állóvitrines rendszerű kiállítás-technika.

A pályázati támogatás lehetővé tette, hogy a meglévő helyiség kiállítási célú átalakítása mellett, ahhoz egy új, központi épület is hozzáépüljön. Ebben a kétszintes épületrészben kapott helyet az időszaki kiállítóterem, valamint a muzeális gyűjtemény fogadótere és kávézója. A kulturális örökségvédelem irodája által is felügyelt építkezés során fontos szempont volt, hogy a külső homlokzat a Lédig-kúria klasszikus stílusát kövesse.

Módosítás dátuma: 2014. március 11. kedd, 11:53 Bővebben...
 

Vándorkönyvek a mosonmagyaróvári Hansági Múzeumban

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Vándorkönyvek a mosonmagyaróvári Hansági Múzeumban

Adalékok a Moson vármegye-i céhlegények iratainak vizsgálatához

A 19. századi céhes ipartörténet fontos adatokat, információkat tartalmazó okirata a „vándorkönyv”. Jelen munkámban a Hansági Múzeum gyűjteményében található „tanúság levél” és a tizenhárom vándorkönyv adatait ismertetem.(TDL)

1. kép A zombori kovács céh által kiadott Bizonyságlevél „kundschaft” 1826. TDL 73.410.1

A magyarországi céheknél a mesterré avatás feltételeként a vándorlás kötelezettsége a 15. századra vált általánossá. A vándorlást 1733-ig a céhszabályzatok, ezt követően a helytartótanácsi rendeletek szabályozták. A német birodalmi Kézműves-Rendtartás akkoriban a nyomtatott, meghatározott szövegű személyleírást adó „kundschaft” használatát írta elő. Az ezernyolcszázas évek elejére a megváltozott társadalmi, gazdasági és politikai viszonyok hatására szükségessé vált egy szélesebb körű ellenőrzést lehetővé tevő okmány bevezetése, amelyben a mesterlegény vándorlását megelőző és az alatti tevékenységét, valamint útvonalát pontosan nyomon követhették a céhek és a hatóságok. Ezért 1816. július 16-án a 21080.-dik rendelés szerint Magyarországon bevezetésre került a Vándorkönyv. Természetesen ez a rendelet nem változtatta meg azonnal az eddigi bizonyságlevelekkel való igazolás rendszerét. Ezt támasztja alá a gyűjteményünkben található, a zombori Kovács céh által 1826-ban kiadott „kundschaft”[1]. Tulajdonosa, Pemler János Magyaróváron nyolc hétig állt munkában, és innen továbbindulva új magyaróvári bizonyságlevelet vitt magával. A régi felhasznált iratot pedig sok esetben hátrahagyták az illetékes céhnél. Így maradhatott itt ez a városképpel díszített bizonyságlevél.(1.kép) Tíz évvel a helytartótanácsi rendelet megjelenése után még használatban és elfogadott volt az egy út igazolására kiadott bizonyságlevél. A leltárkönyvek alapján összeszedett tizenhárom (1 hiányos) vándorkönyv nagy részét (9+1db) az 1851-es ideiglenes iparrendtartás előtt állították ki. Az 1816-1851 közötti idő a vándorkönyvek használatának klasszikus időszaka, amikor e könyvecskék széleskörű ellenőrző funkciót töltöttek be[2].

Módosítás dátuma: 2014. március 17. hétfő, 08:56 Bővebben...
 

A Krammer mérlegkészítő dinasztia

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

A Krammer mérlegkészítő dinasztia

id. Krammer János, A fotó a család tulajdonaA vásártartási joggal rendelkező települések piacain és a vásárain a feudalizmus korában kötelező volt a hiteles mértékek használata. A vásárbíró feladata volt az árusokat termékeikkel a helyi gyakorlat szerinti helyükre irányítani, emellett gondoskodott arról, hogy a mérőeszközzel nem rendelkező kereskedők hiteles mértékeket bérelhessenek. A nép körében használatos famértékeket kezdetben a faragómester, majd a kádár állította elő, a fémet az ón-, illetve rézműves mester, a kocsmai cserépmértékeket a fazekas, az üveg mérőedényeket a hutás. A törvény előírásában szereplő országos mértékek rézetalonjait és azok másolatait a 17. századtól a pozsonyi, a 18. század végétől pedig a budai kézművesek készítették. A mérleg elkészítése az asztalos, valamint a kovács, szerkovács feladata volt, ugyanúgy a súlyok gyártása is, amit még a réz- vagy harangöntők is készíthettek. A mérlegkészítő mesterség csak a 19. század első felében jelent meg önálló iparágként. (Bogdán István Régi magyar mértékek. Bp., 1987. 33-34.)

A 19. század elejétől Magyarország néhány nagyobb városában megjelent egy többfajta terméket előállító, vasat és egyéb fémet feldolgozó mesterség, a szerkovácsok ipara. A mesterség gyakorlói Pozsonyban, Budán és Pesten telepedtek le. A szerkovácsok készítményei nehéz körülhatárolni, a többnyire vasból készült áruk összetétele differenciáltabb, mint a kovács és lakatos termékeké. A speciális mérőműszerek és a mindennap használatos szerszámok mellett a szerkovácsok készítettek mérlegeket, körzőket, esztergákat, fűrészeket, pecsétnyomókat, sőt orvosi műszereket is. Termékeiket egyrészt helyben értékesítették, másrészt a kereskedőknek adták el, de külső piacra is dolgoztak. (Dóka Klára A műszeripar történetéből. A pesti szerkovácsok. Technikatörténeti Szemle XIV. 1983-1984. Bp., 1984. 95-110.).

Amikor elkezdtem a bajai mérlegkészítő mesterség után kutatni, a következő kérdések foglalkoztattak: milyen írott emlékei maradtak az egykori mesterembereknek? Maradtak-e fenn a mesterséggel kapcsolatos tárgyi emlékek az utókor számára? Kik voltak a szakma gyakorlói? Milyen termékeket készítettek, javítottak, forgalmaztak? Kikből tevődött össze, és milyen széles volt a megrendelő kör?

Baján nem cseng ismeretlenül a Krammer családnév. A család bajai története közel másfél évszázadra nyúlik vissza. Krammer János és felesége Fernbach Teréz házasságából 1844. május 21-én született János nevű gyermekük Pesten, akit a terézvárosi templomban tartottak keresztvíz alá. Miután a német nemzetiségű szerkovács inasból mester lett, Baján telepedett le, ahol 22 évesen 1866-ban letette a Krammer mérlegkészítő dinasztia alapjait. A leszármazottak még ma is őriznek egy iparlevelet, amit Baja város tanácsa adott ki 1870-ben a mester számára.

Krammer János kézműves mestert a jóval fiatalabb, 1882-ben született mélykúti származású Rasztik Matilddal kötötte össze a sors, házasságuk gyümölcse négy fiúgyermek volt: József (1900-2003), János (1906-1984), Ferenc (1908-1968), és Sándor (1920-1978). A három idősebb testvér mind kitanulta a mérlegkészítő szakmát, a legfiatalabból ügyész lett Budapesten. Dr. Krammer Sándor a nevét később Kürtösre magyarosította.

Krammer János lakóháza és egyben mérlegüzeme a Bezerédj utca 8. szám alatt állt. A kézműves mester 16 alkalmazottat foglalkoztatott műhelyében. A családi visszaemlékezések szerint a cégalapító rendkívül akkurátus ember volt. A munkavégzésben precíz és következetes. Munkatársaitól, beosztottjaitól megkövetelte a munkában való maximális részvételt. Az italos embereket elítélte. Többször kijelentette társai előtt hangos német szavakkal, hogy „Aki munkaidőben (alkoholt) iszik, az disznó! Lehet inni, de csak munkaidő után.”

Krammer János kitűnő német nyelvtudásának és jó üzleti érzékének köszönhetően nyomdai úton előre gyártott, képeslap nagyságú reklámanyagot adott ki, amiket szétküldött a potenciális vásárlói körében. A leszármazottak megőrzésében lévő levelezőlapok szerint a módosabb megrendelői kör vas-, réz- és bőrkereskedőkből, malomtulajdonosokból, nagyobb vállalatok vezetőiből, kisebb üzlettulajdonosokból tevődött össze. A nagyobb, ma jobbára mázsaként ismert századosmérlegek mellett természetesen a helyi igényeket kielégítő többnyire piaci mérlegeket is készített. A megrendelők lakhelye a magyar és az osztrák fővároson kívül Észak-Bácskára (Baja, Jánoshalma, Őrszállás, Gákova), a Kiskunságra (Kiskunhalas) és a Dunántúlra (Mohács) terjedt ki.

Módosítás dátuma: 2014. január 17. péntek, 17:18 Bővebben...
 

Mezőtúri mázas kerámia a Bihari Múzeum gyűjteményében

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Mezőtúri mázas kerámia a Bihari Múzeum gyűjteményében[1]

A fotóra kattintva tekintheti meg képgalériánkat. A felvételeket Bogya Pál készítetteA berettyóújfalui Bihari Múzeum néprajzi gyűjteményének nyilvántartásában közel 500 darab kerámiaedény szerepel, amelyek a paraszti háztartásban voltak használatosak gyűjtőterületünkön, a történeti Bihar vármegye[2] napjainkban Magyarországhoz tartozó részén.

Ezen a területen nem találhatunk fazekasközpontot. Az itt élők a háztartásban szükséges kerámiaedényeiket a helyi hetivásárokba eljutó vándorfazekasoktól, kereskedőktől, illetve a debreceni és – a trianoni békediktátum előtt – a nagyváradi vásárokon szerezték be.[3]

A szakirodalom, valamint a Bihari Múzeum gyűjteményében található edények formai és díszítő jellegzetessége alapján megállapíthatjuk, hogy a gyűjtőterületünkön használt[4] főzőedényeket Gömör megye[5] és a bihari Rév község[6] fazekasai készítették. A nem tűzálló edények pedig egyrészt a Bihari-hegység fazekasfalvaiból[7], másrészt pedig az különböző alföldi központokból kerültek a bihari háztartásokba.[8]

Az egyik legismertebb alföldi fazekasközpont Mezőtúr volt. Termékeinek elterjedtségét mutatja, hogy a Bihari Múzeum néprajzi gyűjteményében több mint félszáz edényről állapíthatjuk meg minden kétséget kizáróan, hogy itt készült.

A mezőtúri fazekasság régi múltra tekinthet vissza, már a középkorban is kiváló adottságokal, alapanyaggal rendelkezett. [9] 1900-ban pedig 114 fazekast írtak itt össze.[10]

A távolabbi vidékekre a mezőtúri áru kereskedő révén került el, vagy a fazekas maga vitte készítményeit vásárba. Általában az ilyen, házaló fazekasok azokra a vidékekre vitték árujukat, ahol nem foglalkoztak agyagedény készítésével.[11] Az Alföldön szinte csak Hódmezővásárhely és könyéke, Szentes, Orosháza maradt ki a vásárkörzetből. K. Sebestyén János (szül.: 1879) túri fazekas szerint Bihar volt a legfőbb pont.[12]

Az élénk kapcsolatot az is jelzi, hogy a berettyóújfalui református egyház úrasztalára mezőtúri fazekas készítette a kantát.[13]

Módosítás dátuma: 2012. november 01. csütörtök, 17:29 Bővebben...
 


1. oldal / 3