Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Tárgyi néprajz Kézművesség

Egy felpéci mestergerenda meséi

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Egy felpéci mestergerenda meséi

Újrahasznosított bútorok és tárgyak a Felpéci Tájház gyűjteményéből

A vándorkiállítás katalógusának szövege.

A cikk végén látható fotókat Benedek Csaba készítette a Polgárok Házában nyílt kiállításon 2017-ben.

A Felpéci Tájház 2004-ben nyitotta meg kapuit a látogatók előtt. A gyűjtemény rövid idő alatt jött létre. A falu lakói: idős bácsik, nénik már régóta őrizgették családjuk, őseik egykori használati eszközeit. Az alapításkor és azóta is szívesen adták, adják oda ezeket a kincseket, és a hozzájuk tartozó történeteket. Az egyre gyűlő, sokasodó tárgyak jelentős része raktárba kerül. Kicsi a kiállítóhely, és a gyűjtemény darabjainak rendbetételéhez, restaurálásához szükséges pénz kevés. Az évek során sok olyan tárgy került a gyűjteménybe, melyről kiderült, hogy készítésekor más volt a hivatása, másik helyen, más formában, más feladatot látott el. Az egykor használatos anyagok minősége, és a tárgyak megbecsülése tette ezt lehetővé. Ezeket az új, második, harmadik életre keltett tárgyakat rendeztük össze most egy vándorlásra kész kiállításban, és ebben a katalógusban.

Anyagunk nagy részét az egykori tulipános ládából készített különféle kászlik képezik. A ládák ilyen típusú „újrahasznosítása” tudomásunk szerint egyedülálló vidékünkön, de országosan sincs hasonló példa erre a néprajzi szakirodalomban. Régi és közismert az a sajátos paraszti gondolkodás, mely mindent a végletekig újra-, és újrahasznosít, élete szolgálatába állít. Azonban a múzeumokban ennek kevés emlékét láthatjuk. Az idősek sokat meséltek a ruházkodás egyszerűségéről és tisztességéről, az átszabott, kifordított kabátokról, ingnyakakról, a foltozott, de tiszta, vasalt ruhákról. „Szakadtan csak a kódisok jártak.” „A folt nem szégyen!” - és sorolhatnánk tovább az ehhez hasonló mondatokat.

E tárgyegyüttes bemutatásával azt szeretnénk megértetni a ma emberével, hogy régen a természetes anyagok használatával nem keletkezett hulladék, egy hagyományos paraszti háztartásban nem volt szemét, legföljebb tűzre való. Az anyag körforgása akkor nem állt le, mint a mai, műanyag-alapú, természettől eltávolodott életünkben. Nézzék csak meg saját mindennapi tárgyaikat - azokat nem lehet úgy kezelni, ahogy tették azt régen. Egy idő előtt tönkrement új cipő, mai ruháink nagy része, bútoraink, ágyneműink, a rengeteg csomagolóanyag részben vagy egészben műanyagokból vannak. Ezek többségét nem lehet otthon újrahasznosítani, és nem szabad elégetni, mert magunk és mindannyiunk egészségének kárára tennénk azt. Persze a „józan paraszti gondolkodás”, az emberi kreativitás működik bennünk, és a műanyag tárgyaknak is adhatunk ideig-óráig ötletes, új funkciót: pillepalackból madáretető, tejeszacskóból lábtörlő, de abból újra csak szemét, veszélyes hulladék lesz, amivel nem lehet mit kezdeni. Ne tüzeljük el a környezetünkben keletkező műanyag hulladékot, még ha lenne is miben elégetnünk, mert előbb-utóbb ennek a melegnek csak a „hidegágy” lesz a vége.

Módosítás dátuma: 2017. augusztus 23. szerda, 21:33 Bővebben...
 

Az első világháború népművészeti tárgyai Jász-Nagykun-Szolnok megyei gyűjteményekben

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Az első világháború népművészeti tárgyai Jász-Nagykun-Szolnok megyei gyűjteményekben

1. kép: A jánoshidai I. világháborús emlékmű, 2007. fotó: Benedek CsabaNéprajzkutatóként meghatározó élmény volt mindig számomra a világháborút megjárt, átélt emberek visszaemlékezéseit hallgatni különböző gyűjtések alkalmával. A férfiak között ritkán lehetett úgy leülni és bármilyen témáról beszélgetést kezdeményezni, hogy egy idő után a katonaság és háború ne kerüljön terítékre. Az is rendkívül figyelemre méltó, hogy akik valóságosan megéltek egy háborút, világháborút, azok között aligha találtunk olyan személyt, aki örömmel megélt volna egy újabbat! És nem csak a nők között. Habár számos szörnyű eseményt megélt ember emlékezett humorral a nehéz időkre (főként férfiak), mindenki érzékelte a halál közelségét, a kilátástalanságot, reménytelenséget és a fegyveres konfliktusokkal járó erőszakot.[1]

Amennyiben a háború fogalmát kívánjuk meghatározni, láthatjuk, legtöbben a politika szférájába sorolják, sőt odáig is elmennek, hogy a politika készíti elő és robbantja ki azt.[2] Clausewitz szerint „A háború nem egyéb, mint a politika folytatása más eszközökkel. (…) A háború tehát erőszak alkalmazása, hogy ellenfelünket saját akaratunk teljesítésére kényszerítsük.”[3] A nagyméretű erőszakos összeütközések között kiemelt helyet foglal a két világháború.

A világháborúról valójában nem alakult ki közmegegyezés a szakirodalomban. „Az emberiség életterének meghatározott részére egy időszakban kiterjedő, egymással összefüggésben álló haditevékenységek összessége. A meghatározott rész kritériumai nincsenek kodifikálva, de a „felénél több” elve alapján hallgatólagosan elfogadott, hogy világháborúnak tekinthető egy összefüggő háborúsorozat akkor, ha legalább 3 kontinensen és 2 óceánon folyik, valamint a részt vevő országok száma meghaladja az érintett kontinensek és óceánok országainak felét. A szakirodalom két világháborút tart nyilván, az 1914-1918 közötti I. és az 1939-1945 közötti II. világháborút.(…)

Módosítás dátuma: 2017. augusztus 18. péntek, 06:10 Bővebben...
 

Ládák a palóc lakodalmi szokásokban

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Ládák a palóc lakodalmi szokásokban

2014. tavaszán, Rozsnyón indul vándorútjára a Dobó István Vármúzeum néprajos muzeológusai által megrendezett „Kocsira ládám, hegyibe párnám…” Ácsolt és festett ládák a Palócföldről című kiállítás.

A díszes ácsolt ládák és a tulipános festett ládák elSzekrény. Mellette Pelle Péter és felesége, akik kb. 1900-ban esküdtek és a szekrényt is akkor kapták. Bakó Ferenc felvétele 1953. Hevesaranyos.sősorban a menyasszonyi kelengye számára készültek, a házasságkötés egyik jelképének számítottak a 20. század elejéig. Elnevezésükben is gyakran használják a menyasszonyi láda kifejezést. Az, aki egykoron ácsolt vagy festett ládát rendelt, vagy vásárolt, elsősorban lánya lakodalmára időzítette ezt, hiszen a faluközösség felé reprezentatív szerepe volt ezeknek a bútorféléknek. Ez adott okot arra, hogy egy országosan elterjedt, ágyvitelhez kötődő népdalt választottuk a kiállítás címének, és arra, hogy a lakodalom témakörét is megjelenítsük.

A kelengye

Általánosan elmondható, hogy az új menyecskék költöztek a férjük otthonába, a férjhez megy kifejezés is nagyon jól érzékelteti ezt a jogszokást. Ritka és meglehetősen alárendelt szerepet jelentett az, ha egy férfi vőnek ment. A lányokat a családjuk köteles volt kiházasítani. A magyarországi szokásjog szerint a férjhez menő lányok csupán ingóságokat vittek magukkal a házasságba, a Palócföldön ez a rend csak a 20. században változott meg, amikor már földet is kaphattak a családi vagyonból. A kiházasítás eredetileg meglehetősen szerény volt, jószágokkal gazdagította férje háztartását a menyecske, valamint saját és leendő családja szükségleteit szolgáló kelengyéjét vitte magával.

Módosítás dátuma: 2016. február 03. szerda, 09:59 Bővebben...
 

A Rozsnyai Gyűjtemény és a Bihari Jurtatábor

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

A vendégváró vértesi reformátusok

A Rozsnyai Gyűjtemény és a Bihari Jurtatábor

A Rozsnyai Gyűjtemény története

A kiállítás részleteA Rozsnyai Gyűjtemény tulajdonosa, dr. Rozsnyai István 1976-ban született Nagykárolyban. Családja a magyarellenes Ceausescu-éra alatt, 1984-ben települt Magyarországra. Édesapja lelkész, édesanyja gyógyszerész. Áttelepülésük után Nyírbogdányban éltek, majd Debrecenbe költöztek. Rozsnyai István Szegeden szerzett gyógyszerész diplomát. Jelenleg is gyógyszerészként dolgozik. Műgyűjtő szenvedélye egyetemi évei alatt alakult ki. Első bokályát 1993-ban vásárolta Petkes József festőművésztől. Népművészeti érdeklődését apai nagyanyja, Máté Katalin keltette fel, aki magától Kós Károlytól kapta az indíttatást, hogy felgyűjtse szűkebb pátriája, Kalotaszeg népművészeti tárgyait. Ezeket a tárgyakat örökölte meg Dr. Rozsnyai István, aki a hagyatékból csakhamar országos jelentőségű tematikus gyűjteményt szervezett. A fiatal gyűjtő figyelme egyre inkább a népi kerámiára irányult, gyűjtőterülete pedig a Kárpát-medence egészére kiterjedt. Aukciókon vásárolt műtárgyai mára a vidéki Magyarország egyik legjelentősebb néprajzi magángyűjteményét képezik.

Dr. Rozsnyai István 2007-ben határozta el, hogy magángyűjteményéhez közösségi hozzáférést biztosít. Ehhez egy kiállítóteremre volt szüksége, melyet édesapja, Rozsnyai István lelkipásztor ajánlott fel számára. A felajánlás után a Vértesi Református Egyházközség egy uniós pályázaton vett részt, melyen 63.000.000 Ft-ot nyert a felajánlott helyiség kiállítóteremmé alakítására.

Az infrastrukturális fejlesztés 2009-ben kezdődött és 2010-ben fejeződött be. A felújított épület műemléki környezetben, a klasszicizáló stílusú ún. Lédig-kúria mögött található. Ez a műemlékkúria 1998 óta az egyházközség idősgondozási intézményének ad otthont. Az egyházközség 2002-ben egy apartmansort épített a kúria mögé. 2010-ben ennek az apartmasornak az alagsori részén került kialakításra a kiállítóterem. Az épület felújítása után elkészült az állóvitrines rendszerű kiállítás-technika.

A pályázati támogatás lehetővé tette, hogy a meglévő helyiség kiállítási célú átalakítása mellett, ahhoz egy új, központi épület is hozzáépüljön. Ebben a kétszintes épületrészben kapott helyet az időszaki kiállítóterem, valamint a muzeális gyűjtemény fogadótere és kávézója. A kulturális örökségvédelem irodája által is felügyelt építkezés során fontos szempont volt, hogy a külső homlokzat a Lédig-kúria klasszikus stílusát kövesse.

Módosítás dátuma: 2014. március 11. kedd, 11:53 Bővebben...
 

Vándorkönyvek a mosonmagyaróvári Hansági Múzeumban

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Vándorkönyvek a mosonmagyaróvári Hansági Múzeumban

Adalékok a Moson vármegye-i céhlegények iratainak vizsgálatához

A 19. századi céhes ipartörténet fontos adatokat, információkat tartalmazó okirata a „vándorkönyv”. Jelen munkámban a Hansági Múzeum gyűjteményében található „tanúság levél” és a tizenhárom vándorkönyv adatait ismertetem.(TDL)

1. kép A zombori kovács céh által kiadott Bizonyságlevél „kundschaft” 1826. TDL 73.410.1

A magyarországi céheknél a mesterré avatás feltételeként a vándorlás kötelezettsége a 15. századra vált általánossá. A vándorlást 1733-ig a céhszabályzatok, ezt követően a helytartótanácsi rendeletek szabályozták. A német birodalmi Kézműves-Rendtartás akkoriban a nyomtatott, meghatározott szövegű személyleírást adó „kundschaft” használatát írta elő. Az ezernyolcszázas évek elejére a megváltozott társadalmi, gazdasági és politikai viszonyok hatására szükségessé vált egy szélesebb körű ellenőrzést lehetővé tevő okmány bevezetése, amelyben a mesterlegény vándorlását megelőző és az alatti tevékenységét, valamint útvonalát pontosan nyomon követhették a céhek és a hatóságok. Ezért 1816. július 16-án a 21080.-dik rendelés szerint Magyarországon bevezetésre került a Vándorkönyv. Természetesen ez a rendelet nem változtatta meg azonnal az eddigi bizonyságlevelekkel való igazolás rendszerét. Ezt támasztja alá a gyűjteményünkben található, a zombori Kovács céh által 1826-ban kiadott „kundschaft”[1]. Tulajdonosa, Pemler János Magyaróváron nyolc hétig állt munkában, és innen továbbindulva új magyaróvári bizonyságlevelet vitt magával. A régi felhasznált iratot pedig sok esetben hátrahagyták az illetékes céhnél. Így maradhatott itt ez a városképpel díszített bizonyságlevél.(1.kép) Tíz évvel a helytartótanácsi rendelet megjelenése után még használatban és elfogadott volt az egy út igazolására kiadott bizonyságlevél. A leltárkönyvek alapján összeszedett tizenhárom (1 hiányos) vándorkönyv nagy részét (9+1db) az 1851-es ideiglenes iparrendtartás előtt állították ki. Az 1816-1851 közötti idő a vándorkönyvek használatának klasszikus időszaka, amikor e könyvecskék széleskörű ellenőrző funkciót töltöttek be[2].

Módosítás dátuma: 2014. március 17. hétfő, 08:56 Bővebben...
 


1. oldal / 3