Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Tárgyi néprajz Kézművesség

Sobri Jóskától Savanyú Józsiig. Rettegett bakonyi betyárok pásztorfaragásokon

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Sobri Jóskától Savanyú Józsiig

Rettegett bakonyi betyárok pásztorfaragásokon

A múlt század dunántúli pásztorművészetének egyik legismertebb alkotásán a betyárrá vált juhászt láthatjuk. A díszes öltözetű, büszke tartású alak előtt egy életéért könyörgő pandúr térdepel. Az arasznyi kis tükörtartót a betyárokkal cimboráló jeles faragópásztor, Király Zsiga 1840-ben készítette. Ez a fiatal juhászlegény éppen a dunántúli betyárság fénykorának két legismertebb alakjával, Sobri Jóskával és Milfait Ferkóval állott kapcsolatban. Két „cselekményükben”: a kisfaludi molnárnak, majd fél évvel később a földszigeti számadó gulyásnak a kirablásában személyesen is részt vett – az előbbit Sobri, az utóbbit Milfait irányította. A két társvezér hol együtt, hol külön-külön portyázott, s tartotta rettegésben a Dunántúl több megyéjét.

Persze lázadó – főképpen szökött katonákból, a törvénnyel összeütközésbe kerülő pásztorokból toborzódó – betyárcsapatok már Sobriék előtt is voltak, s nem is csak a Dunántúlon! Az Alföld hajdan talán még kedvezőbb terület volt számukra: lóháton járva ott könnyebben rajtaüthettek a kiszemelt áldozaton, az egyedülálló tanyán, vagy – ha éppen úgy adódott – könnyen el is tűnhettek üldözőik elől.

Az 1800-as évektől már a korabeli ponyvák „hőseivé” léptek ők elő, s idő kérdése csak, hogy nevüket a nép dalba foglalja, tetteiket megénekelje. Ezzel együtt alakjuk az ünnepi alkalmakra szánt tárgyakon, leginkább a dunántúli faragópásztorok munkáin szintén megjelenik. Ez annál inkább érthető, mivel a szabadabb élethez szokott, a kötöttséget kevésbé tűrő juhászokhoz, kanászokhoz és csikósokhoz mindig is közelebb álltak a hol itt, hol ott feltűnő „járkálók”, a „szegénylegények” – ahogyan őket a nép körében oly találóan nevezték. Egyikük másikuk emellett rokoni, baráti s alkalmanként – orgazdaként – „üzleti” kapcsolatban is volt a betyárokkal.

Módosítás dátuma: 2023. november 15. szerda, 17:43 Bővebben...
 

A fűkosártól a „kukta” gyorsfőzőig

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

A fűkosártól a „kukta” gyorsfőzőig

Nincs talán még egy használati tárgy, amely annyiféle formában s annyi sok példányban szolgálná mindennapi életünket, mint az edény. Érdekes lenne megszámolni egyszer, hogy egyetlen napon a reggeli kávéscsészétől az esti fogmosópohárig hány edény megy át kezünkön! Lábasfélék, tányérok, palackok, vázák és a többi, nem is szólva az iparban használt óriási tartályokról, kádakról, — alumíniumból, zománcos vasból, színesfém-ötvözetekből, cserépből, üvegből, porcelánból, vagy műanyagokból, amelyeknek számát ma már nem is lehetne pontosan meghatározni. A mai edénybolt kirakata óriási gazdagságát, változatosságát kínálja a különféle edényeknek.

De vajon így volt-e ez mindig? Vessünk egy pillantást a történelembe, azokba az időkbe, amikor az ember az első edényeket alkotta. A legkorábbi időkben az őskőkor emberének még nem is nagyon volt szüksége edényre. A vadászat, halászat, gyűjtögetés volt ekkor a megélhetés forrása, az ember máról-holnapra élt, a zsákmányolt élelmet nem raktározta, hanem azonnal elfogyasztotta; a gyűjtögetett növényeket forró kövön pörkölve, a vadállatok húsát nyersen vagy szabad tűznél megsütve ette. E korszakból csak egyetlen emlékét ismerjük az edénykészítésnek: egy többtízezer éves spanyolországi sziklarajz fáramászó nőt ábrázol,- aki vadméhek mézét gyűjti növényszálakból készített kosárba. Az első edény tehát a kosár volt.

Csak az emberi fejlődés egy magasabb fokán, amikor már a kezdetleges zsákmányoló életmódot a tervszerű földművelés kezdi felváltani, az újabb kőkor kezdetén készültek az első olyan edények, melyek már a maiakra hasonlítanak. Ekkor már elengedhetetlen volt, hogy az ember a termést elraktározza a következő évig. E célra égetett agyagból való, nagy, ládaszerű hombárok szolgáltak. S ekkortól kezdte az ember táplálékát főzni, ekkor készültek tehát az első főzőedények is, ugyancsak cserépből. A Tisza vidékén mindez alig ötezer évvel ezelőtt történt.

Érdekes az első cserépedények formája és díszítése. Ha tüzetesebben megvizsgáljuk őket, rájövünk, hogy külsejükben a legelső edényeket, a kosarakat utánozzák. Formájuk csúcsos, hosszúkás, amilyen az első kosaraké lehetett, díszítésük pedig nem egyéb, mint a kosár fonatmintája, a cserépedény falára rajzolva. Érdekes különben, hogy e korai időkben nemcsak a kosarak, hanem a gazdagon díszített cserépedények készítői is a kézimunka mindenkori mesterei, a nők voltak.

Módosítás dátuma: 2021. május 25. kedd, 08:40 Bővebben...
 

Életfa-ábrázolás a nagykunsági pásztorok díszítőművészetében

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Életfa-ábrázolás a nagykunsági pásztorok díszítőművészetében

1. kép Szaru sótartóA Nagykunságon a múlt század 70-es, 80-as éveiben még élt a hagyományos pásztori díszítőművészet. A rátarti bojtár, ha jó ízlése és ügyes keze volt, karikása nyelét fémből és csontból reszelt figurákkal rakta be, szaru sótartóját karcolt ábrázolásokkal ékesítette. Ráérő, unaloműző munka volt ez. Deleléskor elő-elővette és elbabrált rajta, meg mikor a gulya, vagy a ménes, a nyáj szélén magánosán álldogált s nem volt, akivel szót váltson. Az 1. ábrán bemutatott díszítésről mondotta (1942-ben) készítője, a kilencvenedik esztendeje felé járó Balogh Imre volt gulyás, majd kunhegyesi tanyai pásztor: „Talán három esztendeig is elkarcolászgattam legénykoromban, mikor még a karcagi földön bojtárkodtam. Ha eszembe jutott, kézbe vettem. Kedv kellett ehhez, mint a fütyüléshez, anélkül nem ment. Mikor elkészült, nézegették a többi fattyúk, hogy ők is ilyet csinálnak. Amelyik osztán csikós volt, annak nem kellett a tehén, az ménest karcolt rá, így ment ez. Tanultunk egymástól, az ügyesebbektől, meg az idősebbektől. Engem is csak igazítottak. Rám szólt Lőrincz bátyám, hogy: hosszabb ágát csinálj, hé, — meg: na csak osztán az elejére csináld már a bikát. Szép sótartója volt, én is azért mesterkedtem magamnak”.

Az így készült nagykunsági pásztormunkákon sajátságos egy bizonyos díszítőelem gyakori előfordulása. Rozmaring ág, néha lombos gally ez, amely azonban — a díszítés többi elemeihez való viszonylatából kitetszően is — óriási méretű fát jelképez. A nap a hegyén van. De a kunmadarasi pásztorok közt láttam példát arra, hogy a felső ág fölött oldalt ábrázolják a napot, másik felől a holdat, néhány csillaggal. A művészkedő pásztor aztán e nagy fa alá és ágai közé helyezi el a díszítés többi elemeit: a maga alakját, állatait, kunyhója, karámja, gémeskútja képét, olykor egy-egy vadmadárét, daruét, az őt körülvevő tárgyak figuráit, — vagyis azt, ami az ő foglalkozását, az ő életét szimbolizálja.[1]

Módosítás dátuma: 2021. április 21. szerda, 08:16 Bővebben...
 

Egy kihalt mesterség, a fazekasság emlékei Margittán

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Egy kihalt mesterség, a fazekasság emlékei Margittán[1]

1. A fazekasok munkaeszközei: a) kótis, b) szelő, c) fakés, d) drót, e) szaru, f) szőrpemzli, g) csíkozófésű, h) juggaló

Margitta főteréről a Tasnád felé vezető hosszú utca, bár jó néhány nevet viselt már az idők során, mindmáig Fazekas utca néven ismert a régiek között, egyik utolsó emlékeként a hajdan virágzó helybeli fazekasságnak. Margittán a XVIII. századforduló táján 27 fazekas dolgozott,[2] de még a két világháború közötti időszakból is számos működő fazekasra emlékeznek, mint Bárány József, Nagy Antal, Nagy Imre, Bundik Antal, Bundik Sándor, Incze Károly, Fekete Károly, Oláh Jenő, Borbély József, Asztalos Lajos, Nagy Gábor, Fórizs Sándor, Molnár Béla, Béres Gyula és Béres Zoltán.

A város keleti peremén húzódó dombsor kiváló alapanyagot biztosított a fazekasságnak, s ezt már ősidők óta felhasználta az itteni lakosság. Bizonyítékként a Székelyhídi Régészeti Múzeumba került XIII–XIV. századi, szürke agyagból készült edényekre hivatkozom, ezeket épp az említett dombsor lábánál találták, s genyétei leletként vonultak be a szakirodalomba.[3]

A mesterség fejlődését sok más körülmény is elősegítette. Margittának nagy volt ugyan a határa, ám ennek java részét a Csáky grófok birtokolták, majd a Melki Apátság birtokába került,[4]a lakosság viszont kevés termőföldhöz jutott, így mezőgazdaságból származó jövedelme kiegészítésre szorult. Ugyanakkor Margitta országosan ismert vásárhely volt,[5] s ez a körülmény szintén kedvezett a kézművesség kialakulásának, fejlődésének.

Módosítás dátuma: 2020. május 03. vasárnap, 14:03 Bővebben...
 

A sárközi népművészetről

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

A sárközi népművészetről

Népünket a természet csöndes harmóniával veszi körül. Ezt a harmóniát öntudatlanul, ösztönszerűen igyekezett bevinni otthonába, mert a természet gazdag formáitól telitett lelke mindent díszíteni kíván. Ezen alkotások erős nemzeti jellege, üde, sokszor költői természetessége, a hagyomány iránti tisztelete mellett is erősen hangsúlyozó önállósága, szerkezeti élelmessége és helyessége iparművészetünknek épp úgy lehetnek példái, mint ahogy lehetnek célszerűség, az anyaghoz való alkalmazkodás és olcsóság szempontjából.

Az egyszerű népet e törvényekre ösztöne és a természet vezette rá. Épp úgy, mint ahogy építkezésében is mindenkoron tekintetbe vette a talaj és éghajlati viszonyokat, valamint szükségleteit.Ez jellemzi a Dunántúlnak ebből a szempontból egyik legérdekesebb vidéke, a Tolna vármegye délkeleti csücskében négy községet számláló Sárköz népies művészetét is.

Ahová a szem tekint, mindenütt a nép szükségleteiből fejlődött s egész életével szervesen összefüggő művészi alkotást lát.

A legértékesebb művészi alkotásokat a Sárközben az asszonyoknak köszönhetjük. Ennek igen egyszerű az oka.

Régebben a rengeteg nádasok, kákás és zsombékos helyek, a számtalan vízfoltok és kobolyák a halászatra voltak kedvezők. Ezen vízjárások közt elterülő magaslatok pedig buja füvet teremve, az állattenyésztésre voltak alkalmasak.

S míg az „embörök” künn a pásztortűznél vagy a víz partjánál szorgoskodtak, addig az asszonynép a főzés mellett bőségesen ráért a fonás-szövésre, a varrás-hímzésre. A földrajzi helyzet és a talajviszonyok a kereskedelmet is távoltartották s így a szükség is rávitte őket, hogy a ruházatuk sok részét maguk csinálják.

E körülményekből kifolyólag a Sárközben a női háziipar, nevezetesen a szövés-hímzés fejlődhetett. S tényleg amíg különösen a hímzésben az elképzelhető legtökéletesebbet alkották, addig a férfiak között csak elvétve találunk egy-egy faragó művészt.

Ebből aztán természetszerűleg folyik az is, hogy a nők szépérzéke messze túlszárnyalja a férfiakét.

Bámulatos színérzékük különösen festői viseletükben érvényesül. Csupa szín és a vonalak csodálatos játéka itt minden. S mennyire tudják összehangolni a színt a korral!

Ösztönszerűen megérzik, hogy az ifjúsághoz a viruló tavasz színpompája illik. A kor előrehaladtával a színek is egyre halványodnak, lefokozódnak, míg végül az 50–60 év körüli asszonyoknál fekete színben végződnek.

Módosítás dátuma: 2018. április 20. péntek, 05:46 Bővebben...
 


1. oldal / 4