Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Tárgyi néprajz Táplálkozás

Karcagi kenyér a debreceni piacon

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Karcagi kenyér a debreceni piacon

Karcagi ekhós szekéren (Benyovszky I. után rajzolta Flórián Mária)Ki ne hallotta volna hírét a karcagi kenyérnek?

Ha valahonnan, az ország távolabbi vidékéről vendég érkezik városunkba — Karcagra —, és asztalra kerül a mi magas, púpos hátú, foszlós bélű, sárkemencében sült kenyerünk — nem marad el az elismerés a vendég részéről. Pedig ha valaki Karcagon utazik keresztül, vajmi keveset lát a vonat ablakából! Gyérfűvű legelők, szikhátak, fátlan tanyák, ritka búzák és fonnyadt kukoricatáblák suhannak tova, csak néhol csillog a víz a rizsföldeken, boldogabb jövőt ígérve a Kunság népének. Az ilyen szemlélődő el se hinné talán, hegy ezen a tengersík rónán terem az ország legjobb minőségű búzája; ebből a búzából sül a legfinomabb kenyér.

A karcagi paraszt ember régóta tudja ezt, és büszke is erre.

Arra törekedett, hogy hasznot lásson ebből: kiváló termelvényét megfelelő piacon értékesítse. Így került el a maga termelte búza és a felesége sütötte kenyér Debrecenbe, ahol a „kenyérpiacon” — régi nevén Dégenfeld téren (ma Tótfalusi tér) — árulták a karcagi kenyeret, a XVIII. század végétől a múlt század közepéig, amíg a vonatszállítás meg nem indult. Gazdag néphagyomány őrzi emlékét, hogy voltak családok Karcagon, amelyek kenyérsütögetéssel és kenyérszállítással foglalkoztak. Ezek kizárólag termelők voltak, és a kenyérsütögetés, valamint annak Debrecenbe szállítása apáról fiúra öröklődött egy családon belül, mint valamely mesterség. Sőt olyan eset is fordult elő, hogy a fiatalokat úgy házasították össze, hogy a kenyérsütögetés folytatása biztosítva legyen. Ilyen kenyérsütögető család volt ezelőtt 150—160 esztendővel a V. Balogh Péteré, majd leszármazottaié, egészen a múlt század második harmadáig, így a V. Balogh Péter veje Csombordi Bálint, ennek mostoha fia, Csombordi András, ennek oldalági leszármazottai, Mátyus András és felesége, Oláh Sára, valamint Mátyus Péter ás neje, Szabó Mária.

A kenyérsütögetés főleg téli foglalkozás volt; míg a dologidő be nem jött, mindig hordták. Maga a kenyér készítése, minősége alig különbözött mai formájától. Sárkemencében sült, szalmával, vagy náddal fűtöttek neki, ugyanúgy dagasztották, szakították, csak valamivel nagyobb volt a kenyér (8—10 kiló), és szélmalomban őrölték a lisztjét. Sütöttek a rendes nagyságú kenyéren kívül cipó-kalácsot is. Ez általában kilónyi súlyú volt, s azért nevezték „cipó-kalácsnak”, mert 0-ás lisztből, kovászléből készült.

Módosítás dátuma: 2021. április 21. szerda, 08:21 Bővebben...
 

A hónap műtárgya a mezőberényi múzeumban: 2019. október

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

A hónap műtárgya az Orlai Petrics Soma KMM Muzeális Gyűjteményben

2019. október: Habán bokály

Habán bokály, Orlai Petrics Soma KMM Muzeális Gyűjtemény, Mezőberény

Október hónapban már hűvösebbre fordul az idő. A hordókban a korai szüretelésű szőlőkből kiforrt az újbor. Az elmúlt századokban a bor az ünnepi alkalmak kedvelt itala volt. Felszolgáláshoz, kínáláshoz kancsókat használtak. Az 1800-as években egy ma már kevésbé ismert edény típust a bokályt. A bokály karcsú, egyfülű, körte alakú, cserépből készült borosedény. Készítették ón és ólommázzal is. Van ahol kancsó vagy korsó volt a neve, míg egyes vidékeken bokály. A bokály szó az itáliai kancsó jelentésű bocal szóból ered. A habán fazekasok évszázadokon keresztül készítették jó minőségű, ónmázas termékeiket. Edényeik országszerte elterjedtek és népszerűek voltak. A bemutatott későhabán bokály az 1800-as évek elején készült, készítésének helyét nem ismerjük. A jellegzetes habán motívumok és az ónmáz alatti színek még most is élénkek és csillogók a több mint kétszáz éves darabon. Berényi kötődését és használatát mi sem bizonyítja jobban, hogy Adamik Pál tulajdonában volt. Tőle került Hentz Lajoshoz ez a páratlan szépségű, ritka kerámia. 

Módosítás dátuma: 2019. október 05. szombat, 13:19
 

Esszé a magyar pálinkáról

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Esszé a magyar pálinkáról

Hivatalosan bejelntett gyári pálinkafőző, Szolnok, 2017. Benedek Csaba felvételeAkárki megmondja, hogy a magyar nép alapvetően borfogyasztó. Ezt mutatja a legfrissebb mentalitás-kutatás is. A bor a magyarosnak tartott italok között és a kedvenc italok között is az első helyen van. Ám a magyarosnak tartott italok sorrendjében a második helyen már a pálinka áll – igaz, a kedvenc italok között csak a 12. helyet foglalja el. (Kapitány Ágnes - Kapitány Gábor: Magyarság-szimbólumok. Bp., 1999. 34.) A égetett szeszes italok fogyasztását mutató statisztikák azt jelzik, hogy pálinkafogyasztásban a magyarság sokszor az élre tört (igaz, a statisztikákra nem mindenkor lehet hagyatkozni).

A „pálinkázó magyarról" kialakított kép tehát összetett. A magyar ember leginkább reggel iszik pálinkát. A reggeli pálinkaivás szokása a Pálinkás jó reggelt! köszönésben is megőrződött. Egy „bölcs" mondás szerint: Reggel a bor alszik, nem szabad fölébreszteni, pálinkát kell inni. Egy városi szólás úgy tartja, hogy a pálinka folyékony nagykabát és tisztítja a fogakat is. A reggeli és a nehéz fizikai munka közben fogyasztott pálinka mögött az a hiedelem áll, hogy a pálinka adja az erőt.

Nem tudjuk, hogy a magyarság mikor ismerkedett meg az égetett szeszes italokkal. Adam Maurizio, a legnagyobb pálinkakutató szerint az arab tudósok fedezték fel a modern lepárlást, ám előttük Európában már a kelták, a görögök és a rómaiak is ismerték s szeszkészítést. Skóciában 1170-ben gabonapálinkát pároltak.

Magyarországon a 14. században, Károly Róbert király feleségével kapcsolatban emlegetik az aqua vitae reginae Hungariae-t, azaz az élet vizét, amellyel köszvényes fájdalmait enyhítette. Az első írásos följegyzés tehát az égetett szeszt mint gyógyszert mutatja be. 1438-ban Bártfa városában az égettborfőző üstök mellett dolgozókról tesznek említést - itt tehát már szó van a borból párolt szeszről: az égettborról. Ez tehát valamilyen konyakféleség lehetett. Comenius Orbis pictus című munkájában a sernevelőház ábráján egy lepárlókészülék is fölfedezhető. Az égetett szeszes italokra vonatkozik a korai égettbor kifejezésünk. A pálinka szavunk frissebb: a szláv, azonbelül szlovák eredetű szó első írásos előfordulását 1630-ra teszik a nyelvészek, de magam korábbi adatokat is találtam, s ezek be is kerültek az újabb szótárakba. A kérdés azonban nyitott: ha már korábban létezett a latin akovita, a magyar égettbor, akkor miért volt szükség a szláv eredetű pálinka szóra? Talán azért, mert újfajta, északi hatást mutató gabona-alapanyagú égetett szeszt (párlatot) érthettek rajta. Amely később az összes égetett szeszes italra, a gyümölcs alapanyagúra is vonatkozott. Akovita néven még a 20. században is forgalmaztak szeszt; az égettbor szó Erdélyben napjainkig fennmaradt - de a lepárolt szesz általános neve ma már szinte mindenütt: pálinka.

Módosítás dátuma: 2017. február 06. hétfő, 17:33 Bővebben...
 

A legelső karcagi ferdinánd recept

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

A legelső karcagi ferdinánd recept

Ferdinánd. 2015. Fejes Mihányné Márti fotója.A ferdinándot manapság ismét az ünnepi asztal elengedhetetlen részének tartja sok karcagi család. Nem múlik el névnap, születésnap sok családban a nélkül, hogy ez a tésztaétel ne kerülne be az evészet sorába. Manapság ismét reneszánszát éli a lakodalmi vacsorák körében is. Nem véletlen, hogy a ferdinándot felvették a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Értéktárba.

A hajdúböszörményi Civilek a Lakóhelyért Egyesület megpályázta a „ferdinánd tekercs” védjegyhasználati jogát, amelyet a Vidékfejlesztési Minisztérium 2013-ban oda is ítélt a társaságnak, holott az elnök is bevallottan Karcagon evett először egy Birkafőző Fesztiválon, ahol nagyon ízlett neki. Sikertelen próbálkozások után tudták csak elkészíteni a böszörményiek. Magyarán azt se tudták mi fán terem. Az egyesület eddig 13 védjegyhasználati jogot szerzett meg és ennek kevesebb, mint fele viseli csak a böszörményi előnevet.

A ferdinánd azonban nem volt mindig tősgyökeres nagykunsági és karcagi étel, csak a huszadik század elején vált ismertté, elismertté. Írásos említése 1929-ből való, amikor Szentesi Tóth Kálmán Karcag város egykori polgármestere a „Lakodalmi szokások a Nagykunságon” című munkájában így ír. „Ma már ritkán fordul elő, hogy a lakodalmi vacsora csigalevessel vegye kezdetét. Rendesen birka és borju, vagy malac paprikás az első étel, gyakori mind a három, amely után aranygaluska és rétesek következnek. Legujabban ugynevezett Ferdinándi tészta.”[1] Tehát jóval az első nagy világégés után van tudomásunk róla, hogy a ferdinánd megjelent a karcagi lakodalmi ételek sorában. Ez az irányzat jól megfigyelhető az egész magyar nyelvterületen, ekkor, a huszadik század első harmadában terjedtek el országszerte a különféle torták és cukros sütemények. Ezek szorították ki a korábbi hagyományosnak tekinthető zsírban sült tésztákat, a fánkot, csőregét, a zsírbansültet.[2]

Módosítás dátuma: 2015. október 31. szombat, 19:05 Bővebben...
 

A mátrakeresztesi kézműves fakanálkészítés folyamata, az alkalmazott eszközök leírása

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

A mátrakeresztesi kézműves fakanálkészítés folyamata, az alkalmazott eszközök leírása

A Kövecses-patak völgyében továbbvezető műúton érhető el Mátrakeresztes, amely a fakanál gyártásáról híres. Bár közigazgatásilag Pásztó településrésze, életformáját, elhelyezkedését és egyéb jellegzetességeit tekintve egy kis faluról van szó. A faluban egyesül a Csörgő- és a Nagy-völgyi-patak. Az 1740-ben Morvaországból érkezett Dalmata Ferenc ciszterci szerzetes alapította a település ősét oly módon, hogy a Gedeon-, Nárád-, Hutahelyi-patakok összefolyásánál üveghutát létesített. A jobb megélhetés érdekében 1780-ban a népesség levándorolt a Csörgő-patak mentén a település mai helyére. Az akkor már Alsóhutának nevezett településrészen több mint kétszázan éltek. Mai nevét 1937-ben kapta.

A falu alapítása óta kézművességből, kiemelten erdei termékekből kereste kenyerét. A fakanál készítése azonban elsődleges volt, s az egész országot Mátrakeresztesről látták el ezzel a minden konyhában nélkülözhetetlen termékkel.

Napjainkban is élő kisiparnak számít, hiszen generációról generációra öröklődik a mesterség. Természetesen a most működő műhelyek már gépesítettek. A kézi fakanálkészítés teljes folyamatáról szóló tudás és eszköztár azonban jelenleg is megtalálható, s hagyományőrzőink arra törekednek, hogy a fiatal korosztály számára is tovább tudják adni e szép mesterséget. A legnagyobb mennyiségben főzőkanalakat gyártottak. Evő kanalakat is készítettek, de azokat puha fából (pl. hársfa) kellett faragni. Ehhö nem kellett hozzája bak, csak szekerce. Az evőkanalak fejét kis kapirccsal készítették.

A falu 85%-a ebből élt. Ezen kívül voltak még erdei munkások és 1945 után bányászok, akik a gyöngyösoroszi bányában dolgoztak. 1945 előtt a férfiak még messzi erdőre is jártak favágásra.

Módosítás dátuma: 2015. szeptember 29. kedd, 05:43 Bővebben...
 


1. oldal / 2