Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Tárgyi néprajz Gazdálkodás

A paraszti halászati jog a Duna mentén Tolna és Baranya megyében

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

A paraszti halászati jog a Duna mentén Tolna és Baranya megyében

Degré Alajos a „Magyar halászati jog a középkorban” című alapvető munkájában elsősorban a halászó vizeket birtokló földesurak egymás közti, halászattal kapcsolatos vitáit megoldó, rendező joggyakorlatot, valamint a földesúr és jobbágy viszonyát, a jobbágy-halászok jogait és szolgáltatásainak rendjét tárta fel.[1] Az utóbbi kérdéskörre vonatkozó eredményeit felhasználva és azokat összevetve a tolnai és baranyai Duna mentén tapasztalt újkori joggyakorlattal, a következő általános és némiképpen leegyszerűsített vízhasználati elvet fedezhetjük fel: A halászati jognak a földbirtokkal való összekapcsolása (XII. sz.) és az egységes jobbágyosztály kialakulása (XIII. sz.) után már a középkorban a halászó vizeket a bennük fogható halak értéke szerint rangsorolták. A legértékesebb, elsőrangú vizek, halfogó helyek egy része – korábbi joggyakorlat alapján – továbbra is független maradhatott a partbirtoktól; így például néhány fontos viza-fogó hely a Dunán. Az elsőrangú vizek más részét a földbirtokosok „tilossá” tették jobbágyaik számára, azokon a jobbágyok rendszerint csak a földesúr szerszámával és robotban halásztak. Más esetekben e vizeket külön fizetett pénzösszegért bérbe adta vagy a kifogott halak nagyobb részét követelve halásztatta. Egyes esetekben a halászó víz bérlői nem is a helybéli jobbágyok voltak. Így halásztak vizát a XVIII. században a komáromiak a kalocsai érseki uradalom Bogyiszló határába eső Duna-szakaszán, vagy a több földbirtokos közös tulajdonát képező Madocsa halászó vizein a budai polgárok. Ilyen elsőrangú víznek számított például a Sárvíz is a bátaszéki uradalom decsi, pilisi és nyéki jobbágyai számára. A másodrangú vizek halászatát a földesúr a jobbágyokra bízta, de a fogott halból saját szükségletétől, a hal értékesítési lehetőségeitől függően változó nagyságú rész beszolgáltatását követelte. Ez a rész általában a hal fele, egyharmada, ritkábban egynegyede vagy ennél kisebb része volt. A Duna mentén másodrangú halászó vizeknek számítódtak általában a folyóból közvetlenül az ártérre a vizet kivezető fokok. Ilyenek voltak például Alsónyéken a Kettős és Széllel fok, melyet az uradalom fele halért, a többi halászó tavakat pedig harmada halért adott át a falunak.[2] Madocsán e fokok kizárólagos halászatára, csak áradás idején tartott igényt az uraság.[3] Ebben az esetben tehát időnként változott a halászó víz értéke, besorolása. Áradáskor nyilvánvalóan értékesebb halak nagyobb tömegét foghatták ezeken.

Az első- és másodrangú halászó vizeket a földesúr vagy maga a falu vigyáztatta, hogy senki illetéktelenül ne halásszon azokban és a fogott hal mennyiségét ellenőriztette, hogy a köteles részt senki se sikkaszthassa el.

Bővebben...
 

Szőlő és bor a Délkelet-Dunántúlon

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Szőlő és bor a Délkelet-Dunántúlon

Az a terület, melynek szőlő- és borkultúráját bemutatom, valamivel nagyobb, mint amit általában Délkelet-Dunántúlon értünk. Lényegében arról a területről van szó, mely tartósan török hódoltság alá került a 16. század végén: az 1606-os bécsi béke vonalától délre eső vidékről, ahol a török elől elmenekült magyarok helyére telepedő rác népesség meghonosította a kadarkakultúrát.

Sokszor idézett közhely, hogy Pannoniában a rómaiak honosították meg a szőlőművelést, mégpedig Probus császár uralkodása idején. Azonban a szőlőművelés és borkészítés valószínűleg már sokkal korábban megkezdődött területünkön. Kelet-Közép-Európában a kelták, tőlünk délre, a Balkánon a thrákok műveltek szőlőt. Kétségtelen, hogy a rómaiak korában már nagy jelentőségű termelési ágat jelentett a karózott, alacsonyan művelt szőlő. Marcus Tullius Cicero (Kr. e. 106–43) felszólalt az Alpokon túli szőlőtelepítések ellen az itáliai borok védelmében. Domitianus császár ugyanezen okból a provinciák szőlőültetvényeinek mintegy felét kiirtatta, és Itáliában is megtiltotta a szőlőterületek további növelését, mert ez már veszélyeztette Róma kenyérellátását. Probus császár 200 évvel később feloldotta ezt a tilalmat, és állítólag veterán katonáit is befogta a szőlőművelésbe.

A pannoniai szőlőművelés nem szűnt meg a római uralom után sem, legfeljebb kissé visszaesett a népvándorlással járó háborús években. Amikor Krum bolgár kán a 800-as évek elején legyőzte az avar ellenállást, maga elé hívatta az avarok vezetőit, és megkérdezte tőlük, hogy minek tulajdonítják ennek az egykor erős és hatalmas birodalomnak a gyors bukását. Azok egybehangzóan így vallottak: a legderekabbakat igaztalanul megvádolták, a gonosztevők összejátszottak a bírákkal, mindenki megvesztegethetővé vált és mértéktelenül részegeskedett. Krum ezt hallván kiirtatta az összes bortermő szőlőt.

Bővebben...
 

A mohácsiak halászata a XVIII. és XIX. században

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

A mohácsiak halászata a XVIII. és XIX. században

A szerző a bajai Türr István Múzeum Élet a Dunán halászati kiállítását szemléliA Duna partjára települt Mohács népének mindig igen fontos megélhetési forrása volt a halászat, de ennek jelentőségéről és mikéntjéről először csak a török kori defterekben találunk adatokat. 1545 januárja és májusa közti időben Mohács adójövedelmei közt a hal fele (halketted) címén 407, haltizedként 1378 akcsét jegyeztek fel a defterekbe.[1] A kétféle halászat után szedett adó értelmezése még vita tárgya; lehet, hogy az értékesebb hal felét, az értéktelenebbeknek csak tizedét követelte a török, más vélemény szerint a halastavakból követelte a kettedet, a folyóvizekből pedig a tizedet.[2] Mohács idézett adótételeinél sokkal nagyobb pl. Bátaszék vagy Báta halászati jövedelme; de nem tudjuk, hogy ekkor Mohácshoz mekkora terület tartozott s vajon a Sziget halászatának jövedelmét is ide számították-e?  

XVIII. századi tanúkihallgatásokból megtudjuk, hogy a török kor végén két Mohács létezett. Az egyik a mai város volt és lakói főként délszláv, töröknek fegyverrel is szolgáló martalócok voltak, míg a magyarok átköltöztek a Szigetbe s ott Kis-Mohácson lakva más török földesúrnak engedelméből halászták a sziget halászásra alkalmas vizeit.

A felszabadító háborúk viszontagságai után az adók kivetése és behajtása néhány évig késett. Az 1742 augusztusában tartott tanúkihallgatások alapján a következőképpen rajzolhatjuk meg Mohács város halászati jogának alakulását ebben az időben.

A város török alól való felszabadulása után az itt élő szerbek katonai kiváltságokat kaptak és ezzel adómentességet. Néhány sajkájuk részt vett Belgrád ostrománál is, de kapitányukat Szigetvár visszavételekor tanúsított magatartásáért a haditörvényszék kivégeztette. A törökkel kötött béke után a mohácsi szerbség már nem tarthatta fenn katonai kiváltságait és adómentességét és jobbággyá lett, mint a többséget alkotó sokacok és magyarok, de földesuruk, a pécsi püspök, eleinte a halászat szabad gyakorlatát nem korlátozta és nem adóztatta, a viszonylag forgalmas mezővárossal pedig szerződést kötött a robot és a kilenced megváltására.

A kuruc háborúk során a város szerb lakossága elmenekült s valószínű megcsappant létszámmal ülte meg ismét helyét. Az egy összegben fizetett árendába a kocsmáltatás, a mészárszék-tartás, és halászás szabadságát is beleértették, s más falvakból is ismert szolgáltatásként, 1711-től Pécsre a püspöknek heti, vagy böjtös halat vittek. Nem sokkal később a földesúr látva más földesurak halászatból folyó jövedelmeit, új feltételeket szabott a halászás átengedéséért: mivel a mohácsiak „minden nemű Toóknak gondviselését és hálóknak erectióját magokra föl vállalták”, a püspök a halászat jövedelmének csak egy harmadát követelte magának. Mások némiképp másképpen tudták a harmadrész adásának okát 1743-ban. Szerintük a városnak mindig volt egy hálója, melynek fogásából senkinek nem adóztak, s csak annak a hálónak a zsákmányából kapott részt a püspök, melyet az ő költségén állítottak fel. Ismét más tanú úgy vallott, hogy a háló jövedelmét 3 részre osztották fel, egy rész volt a hálóé, vagyis a városé, egy a halászoké és egy pedig a püspöké, a földesúré. Ismét más tanú arról is tudott, hogy amikor a város rövid ideig a Kamara birtokába került, Jány, a birtok bérlője szintén készíttetett magának egy hálót és azzal magának halásztatott. Jány halála után az uradalom tiszttartója ezt lefoglalta és azóta harmados az azzal való halászat.

Módosítás dátuma: 2016. december 30. péntek, 10:47 Bővebben...
 

Egy rekesztett fok a Torgaj folyónál(?)

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Egy rekesztett fok a Torgaj folyónál(?)      

Torgaj[1] városa járási székhely Kazakisztánban a Torgaj folyó partján Kosztanaj oblaszty területén. Az „Eurázsiai történelmi Lovasút” résztvevőjeként tartózkodtam a településen 2012. május 29. és június 4. között. Szálláshelyül a város középiskolai kollégiumát jelölte ki hivatalos vendéglátónk a helyi akim[2].

A kollégium és a hozzá tartozó iskolaépületek a város szélén, a Torgaj folyó árterének peremére, a néhány méteres enyhe szintemelkedésű magaspartra épültek. Az iskolaudvar gyakorlatilag az ártérben folytatódott egészen a két-háromszáz méterre lévő folyóig, melynek túlpartján már végeláthatatlan messzeségbe nyúló gyepterület töltötte be a látóhatárt. A folyó vízszintje csökkenőben volt. A víz az árterületről is visszahúzódott talán hetek óta, amit jelzett a tartósabb vízborítást követően sarjadt jellegzetes növényzet, illetve a laposabb részeken megmaradt sárfoltok és víztócsák. A steppéről (kazakul: dala) a város széli tanyákról legelni induló vagy oda hazatérő kis ménesek is könnyedén átúszták az alacsony vízállású folyót. A lovak szabadon legelhettek és az egész ártéren tövig rágták a gyepet.

A folyó partjára először egy fürdőzés alkalmával jutottunk. Kazakisztánban a szabadvízi fürdőzés teljesen természetes és gyakori jelenség, függetlenül attól, hogy a legtöbb „strandot” emberek, kutyák, lovak, szarvasmarhák, általában felváltva, használják. A messziről jött vendégek jól tartásának nyaranta ahol csak lehet részét képezi a fürdőzés egy közeli folyóban.

Az ott töltött hosszabb idő lehetőséget teremtett néhány magányos délutáni séta megtételére is a kötelező napi vendégségek és látogatások szüneteiben. Egyik ilyen alkalommal találomra a folyópartnak vettem az irányt. Az iskola udvarából enyhén lejtett az ártér, mint egy nagy lapos tányér, majd a folyóhoz közeledve kissé emelkedett. Mielőtt a vízhez juthattam volna, egy fekvőrendőrre emlékeztető kis övzátony keresztezte az utat előttem, amire csak ekkor lettem igazán figyelmes, mivel az első alkalommal gépkocsival közelítettük meg a folyót.

Módosítás dátuma: 2016. december 19. hétfő, 18:20 Bővebben...
 

Dunántúli pásztorkodás – alföldi pásztorkodás

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Dunántúli pásztorkodás – alföldi pásztorkodás

Mindenekelőtt felvetődik az a jogos kérdés, hogy vajon a címben jelzett összehasonlításhoz, párhuzamba állításhoz elegendő anyaggal rendelkezik-e a magyar néprajztudomány? A Dunántúl területéhez és népességéhez viszonyítva az állattartásra vonatkozó adat megdöbbentően kevés. De hézagos az Alföld állattartásának kutatása is, térképre vetítve több a fehér folt mint az ismert. „A néprajzi kutatók eddig túlnyomórészt a füves puszták pásztorkodását vizsgálták, állattartásunk külterjes jegyeit nagyrészt az ott szerzett tanulságokból szűrték le és erre építették őstörténeti következtetéseiket is." E szavakkal utalt Tálasi István e kutatások egyoldalúságára (Tálasi, 1955, 19.). Kétségtelen, hogy a Duna-medencében az alföldi mezővárosok és nagyközségek pusztai állattartása sajátos színt jelent, de ez az állattartási mód korántsem jellemezte az egész Alföldet és viszonylag késői kialakulásának története is egyre világosabbá válik. E pusztai állattartás mellett az alföldi nagy árterületek, mocsárvidékek (Kis- és Nagy-Sárrét, Ecsedi-láp, Rétköz) legeltetéséről vannak még részletesebb ismereteink.

Az Alföld állattartás-kutatásának ez az egyoldalúsága nem választható el az Alföld kutatásának egészétől, a magyar műveltség történetének, múltszemléletének sajátos alakulásától. Az Alföldről alkotott kép pedig valójában a magyarság önmagáról alkotott képének, öntudatának irracionális, lélektani meghatározói közé tartozik. Nem feladatom most, hogy nemzeti öntudatunk e fontos, érzelmi szálakkal átszőtt összetevőjével foglalkozzam, már csak azért sem, mert határozottan soha meg sem fogalmaztuk (talán nem is lehet), de annál inkább féltettük öntudatlanul és öntudatosan. Ez irányította végső soron őstörténeti és néprajzi kutatásainkat is. Gyökerét a hun—magyar mondakörben kereshetjük. Már krónikaíróink történeti öntudattá formálták, majd Arany János költészete emelte magasra. Az Attilára és a hun birodalomra visszatekintő lovas-nomád magyarság eszményéből következik többek között a finnugor kapcsolatok szenvedélyes tagadása, a törökös műveltség hangsúlyozása stb. Ide tartozik az is, hogy a Kárpát-medence közepén a lovas nomád népekre jellemző környezetet, a fátlan sztyeppét, annak életét, Ázsiának ideszakadt kis darabját keressük.

Bővebben...
 


1. oldal / 7