Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése

A székely tánclépés

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

A székely tánclépés

A magyarság táncairól sokat tanulhattunk Réthei Prikkel Marián alapvető könyvéből (1924). Azonban a részleteket illetőleg igen sok tennivalónk maradt még. Az egyes táncok mozdulatairól pedig pontos leírást nem kaptunk benne. Különösen bizonytalan és sokféle ellenmondásba ütköző az a részlet, amely az erdélyi magyarság táncaival foglalkozik.

Erdélyi tapasztalataim alapján régóta megállapíthattam, hogy a legalaposabb és leghelyesebb leírás erre vonatkozólag még ma is csak az, amit 1909-ben Seprődi János tanár közölt az Erdélyi Múzeumban. Szerinte kétféle magyar néptánc van Erdélyben: a csűrdöngölő és a hármastánc. Igen helyesen látja, hogy az úri nép lassú csárdását a székely egyáltalán nem ismeri.

Ha a tánc alapelemeit keressük, egyelőre mellőznünk kell a csűrdöngölő bonyolódott cifrázatait. Induljunk ki tehát az egyszerűbb, de általánosabb hármastáncból, ahogy azt Seprődi leírta.

„Az a lassú tánc, amellyel a kibédiek rendes tánca kezdődik, sem zenéjében, sem mozdulataiban nem azonos a lassú csárdással. Benne a párok nem oldalt mozognak, mint az úri táncban, hanem hátrafelé megy a lány s utána a legény, az egész haladás pedig körben történik, jobbról balra. A legény apró lépésekben jártatja táncosát – innen a jártatós elnevezés – s csak néha tesz egy-egy kisebb fordulatot, amikor a leányt kézenfogva meg is pörgeti. Erre vonatkozik a forgatós elnevezés.”

Módosítás dátuma: 2023. szeptember 09. szombat, 15:22 Bővebben...
 

Uradalmi cselédek és pásztorok tánchagyománya Tolna és Somogy megyében

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Uradalmi cselédek és pásztorok tánchagyománya Tolna és Somogy megyében

A dunántúli uradalmi cselédségnek Illyés Gyula állított maradandó emléket „Puszták népe” című könyvében. Ez a mű több mint társadalomrajz, művészi vallomás ez a magyar nép legsanyarúbb sorsú ismeretlen részéről, át- és átszőve a személyes élmények képelevenítő varázsszavaival. Ennek a népnek tánchagyományáról lesz szó a következőkben, de adataim csak akkor járulhatnak egy megközelítőleg igaz kép kialakításához, ha olvasóim ismerik ezt a könyvet; a cselédek életét. Pusztának nevezik ezen a vidéken a tengernagy uradalmi táblák közt igen nehezen, rendszerint csak földutakon megközelíthető majorokat, melyek néhány hatalmas gazdasági épületből és köröttük hosszan elnyúló cselédházakból állnak. Ezekben a cselédházakban valaha szobánként két család lakott, meglehetősen nagyszámú gyermekeikkel, hiszen gyermekáldás dolgában ebben az országban első helyen álltak mindig. A két szobára nyíló füstös konyhákban így négy család is főzött, azt éppen, amire a kommencióból, a természetbeli járandóságból futott. Készpénzfizetésük alig volt, nem is igen jártak be a faluba. „Magyarország művelhető területeinek csaknem felét a puszták cselédjei mívelik – írja 1936-ban Illyés Gyula könyve elején. – Erkölcsben, szokásban, világfelfogásban, de még járásban és karjának mozgatásában is ez a népréteg minden másiktól élesen különbözik... Egésznapi, sőt vasárnapi elfoglaltsága miatt a pusztát szinte sohasem hagyja el, lakhelyén hozzáférni pedig a nagy távolság, a rossz utak, a különleges hazai viszonyok miatt, de e nép ősi bizalmatlansága miatt is nehezebb vállalkozás, ahogy gyakran emlegettem, mint egy közép-afrikai törzs tanulmányozása. Az irodalomban is csak a háborút követő évek folyamán kezdtek feltűnni. Valami furcsa, áporodott, de mégis erőtadó közösségben élnek, anyagilag és szellemileg egyaránt: ez a közösség nem egy vonásában inkább hasonlítható a gyári munkásság külön összetartozásához, mintsem a falvakéhoz. Persze azért lényegében attól is elüt. Egyéni külön világ ez is, lakóinak nemcsak szókincse, hanem még álom világa is teljesen egyedülálló, ami természetes is.” Ezek a legfontosabb, lényeget érintő megállapítások, nélkülük nem értjük kultúrájukat, s végeredményben e tanulmány is csak adalékokat szolgáltat ezen igazság bizonyítására.

Módosítás dátuma: 2022. július 28. csütörtök, 10:12 Bővebben...
 

Három a táncz! – Tánczra táncz!

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Három a táncz! – Tánczra táncz!

Aligha voltak kedvesebb fölkiáltásaik a régi magyaroknak vidám perczeikben.

Az elsőt a muzsikusok és önmaguk biztatására untalan hajtogatták táncz közben, amint az első ismert magyar „fűzfapoétának”, Koháry Istvánnak következő verssoraiból szépen kitetszik:


„Az tánczot megvonják,
Járni el nem unják,
Mulatnak nagy frissen,
Mert hahogy megszűnne,
S hegedűs pihenne –
Mondják: három az táncz!
Azt is hogyha érzik,
Hogy majd elvégezik, –
Megint: három az táncz!
Ropják, frissen ropják. S nagy ékesen járják –
S ugyan: három az táncz!”


Ez apáinknak egyik legrégibb és leggyakoribb tánczszava, amely egyszersmind ékesen szóló bizonysága a tánczban való kitartásuknak. Mert tudni való: nem azt akarták ezzel jelenteni, mintha éppen három táncz esnék egymás után kedvükre, hanem ugyanazt, amit a mostani „hogy volt”-tal szoktak tánczosaink kifejezni, vagyis – tánczfolytató kívánságukat. Ám a „tánczra táncz” máig közmondásszerű tánczrikkantásunk ennél még többet jelent, jelenti a tánczba való vak belemerülést, vagy magyarán: a tánczbeli telhetetlenséget.

De vajjon beszélhetünk-e őseinknek tánczbeli telhetetlenségéről?  Minden bizonnyal! A múltból eleddig napfényre került történeti följegyzések teljes jogot adnak reá, hogy ez állításunkat a legkomolyabban hangoztathassuk.

Módosítás dátuma: 2023. január 23. hétfő, 17:24 Bővebben...
 

Gondolatok a táncról és tánckedvről

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Gondolatok a táncról és tánckedvről

Az ember egyéni, személyes és közösségi, társadalmi igényeinek, szükségleteinek kielégítésére létrehozott eszközök és módozatok alkotják egy-egy nép kultúráját. Az emberek életét biztosító táplálkozás szükségletet jelent. Amivel és ahogyan ezt a szükségletét kielégíti az adott népesség, az ennek a népnek gazdálkodási és táplálkozási kultúrája. Ha ezt a kultúrát vizsgáljuk, olyan jelenségekre, módszerekre, szokásokra találunk, melyek amellett, hogy biztosítják a táplálékot, közben egy sor nehezen megfogalmazható szükségletet is kielégítenek. Bizonyos ételek, étkezési alkalmak, ezzel kapcsolatos szokások biztosítják és szabályozzák a társadalmi kapcsolatokat, kielégítenek érzelmi igényeket is. Egy halotti tor nemcsak táplálkozási alkalom, hanem a rokonság és barátok, esetenként a közösség szegényeinek meghívását, a velük való kapcsolatok ápolását is jelenti, miközben az elhunyt hozzátartozói úgy érzik, hogy az elhunyt emlékét méltó ünneplésben is részesítik. Amikor egy édesanya csecsemőjét a szoptatás után felemeli, ütemesen rázogatja, mozgatja, höccögteti, nemcsak a mohón lenyelt levegőtől szabadítja meg a kicsit a büfögtetésével (ami nélkül veszedelembe is kerülhet, ha fekve felbukja a lenyelt tejet), hanem a ritmus, a szép szavak és dallamok, a beszélt és énekelt, a zenei anyanyelv eszköztárával is kezdi megismertetni magzatát. A későbbiekben erre egyre több alkalommal lehet szüksége a másokkal való kapcsolat megteremtésében, gondolatainak, érzelmeinek kifejezésében, megfogalmazásában.

Valójában még nem tudjuk, hogy az embernek születésétől haláláig hány és miféle szükségletét kell kielégítenie, hogy megközelítőleg emberhez méltó, teljes élete legyen. Mert vannak egészen rejtett, nehezen megfogalmazható szükségletek is. Nem tudjuk, hogy mennyi mosolyra, érintésre, ölelésre, melegre, szép szóra, dalra, mozgatásra van szüksége egy kisgyermeknek, hogy felserdült korára megtalálja helyét a társak között, a társadalomban, a párját egy közös, családi életre. Nem tudjuk még, hogy egy felnőtt ember kétségei, elmagányososdása, csalódásai, sikertelenségei milyen gyermekkori szükségeltének kielégítetlenségére vezethetők vissza. Egy nép kultúrájának e rejtett összetevőit csak az egész kultúra néprajzi szemléletű, teljességre törekvő leírása, minden részletre kiterjedő vizsgálata tárhatja fel, mely minden kis részlet, mozzanat értelmét, célját is firtatja, és okát-értelmét keresi. Egy egészségesebb, minden szükségletet kielégítő társadalom, nevelés, oktatás kialakítására kell felhasználnunk a múlt, a hagyomány tapasztalatait.

Módosítás dátuma: 2021. április 21. szerda, 17:36 Bővebben...
 

Párbajszerű táncainkról

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Párbajszerű táncainkról

Az 1954-ben megindult Szabolcs-Szatmár megyei monografikus tánckutató munka eredményeiről és helyzetéről Martin György és Pesovár Ernő az Ethnographia LXIX. évfolyamában számolt be. A gyűjtőmunka, melynek során kb. 1000 táncról 11000 méter hosszúságban készült film, lényegében lezárult, csak az anyag feldolgozására és publikálására nem kerülhetett még sor. A filmszalagon rögzített táncok 25%-a, mintegy 250 tánc ún. botolótánc. A zömmel ezen a területen összegyűjtött, de az oroszág más részein is töredékesen, elhomályosultan élő sajátos botot vagy más eszközt forgató párbajszerű táncok igen sok kérdést vetnek fel. Ez a tanulmány nem akar elébe vágni e tánctípus alapos, tudományos formaelemzésen felépített ismertetésének, hanem kapcsolatát és helyét keresi meg Európában és az európai művelődéstörténetben.[1]

,,A botoló táncok funkcionális formai és zenei sajátosságait figyelembe véve számtalan változatát ismertük meg. Ezek közül egyik legarchaikusabb típusnak kell tekintetnünk azt, amikor a tánc funkciója a küzdelem, ami tartalmi vonásait is alapvetően meghatározza. Ez a funkció a tánc formai koreográfiai sajátosságait is döntően megszabja. Az eszközkezelés virtuozitása ennél a típusnál sohasem öncélú, hanem a tánc lényegét, a küzdelmet szolgálja. Az eszköz fogásmódjai, forgatás-, vágás-, ütésmódjai, ha sok esetben játékos, stilizált formában is, de mindig fegyverszerűek. A lábmozgások táncszerűségét nagymértékben háttérbe szorítja a küzdelem, s a megszokott, határozott ritmusú, kikristályosodott motívumok helyett laza ritmusú, időtartamú és tempójú lépések, előre-hátra rohanások, ugrások, térdelések, guggolások és forgások, néha hosszú megállások alkotják a táncfolyamatot a párbaj pillanatnyi helyzeteitől, fordulataitól függően. Nem véletlen, hogy az adatközlők ezt a típust sok esetben elválasztják a tánc fogalmától. A naturális verekedéstől mégis lényeges vonások különböztetik meg, így: a zene ritmusára táncszerűen történő mozgás, a hagyományos, begyakorolt, csiszolt eszközkezelési formák stilizált vívó mozgásai és a küzdelem meghatározott, hagyományos szabályai.”[2]

A jellemzést azzal egészíthetjük ki, hogy gyakran botolnak játékosan (és természetesen komolyan is), zene nélkül.

,,Másik archaikus típusa a botolónak a férfi és nő által járt páros formája, amiben a táncoló nőt körülbotoló férfi a küzdő forma sajátos forgató, vágó, ütő mozdulatait végzi a nő teste körül. A botoló dallamok szöveganyaga is alátámasztja azt a feltevést, hogy elhomályosult tartalmú, kultikus tánccal állunk szemben.”[3]

(A férfiak párbajszerű botolásában természetesen még elméletileg sem tételezhetjük fel akár azt, hogy a komolyan vívott küzdelem, akár pedig, hogy a játékos botolás az elsődleges. A kettő ellentétét szinte áthidalja az a mimikus táncos botolás, melynél az egymással küzdő táncosok közt az egyik a botolás során arckifejezésével jelzi, mintha eltalálták volna, majd a földre is rogyik legyőzetését jelezve.)[4]

Módosítás dátuma: 2023. január 23. hétfő, 08:40 Bővebben...
 


1. oldal / 2