Az alföldi betyárromantika

Történetek a betyárvilág korszakából XXIV.

Az én lelkembe is belopta aranyhamvas vízililiomjait az ős-rét. Vadász urak, csinbókos hajú pásztorok, katonaviselt öreg cselédek beszédeiből a nádrengetegbe süppedt réti tanyákon, az éjszakai borulattól fekete felhőlepelbe takart nagy pusztai legelők rejtelmes pásztortüzeinél kezdett érdeklődésre ébredezni és az Alföld titokzatosságaival benépesedni képzeletem... Ezeket a mesélgető alakokat, ezeket a szűz érzéseket, ezeknek a pusztán átélt éjszakáknak bűvös színhullámait, a réti nádrengetegnek mélységes zengésű, titkos felhangokkal borzongató ős melódiáit lelkemben elnyomni, emlékezetemből kitörölni többé nem lehet. Az én magános életem csupán kis talyigakerék-nyomásnyi, de bekanyarogja az alföldi őspusztát, benne süppedezik az ingoványaival minden idegent fenyegető ősrétben.

Jeles pandúrt többet is ismertem. Az igazi nagy betyárok közül egyszer a Rózsa Sándor elvénhedett, szörnyű óriás és kegyetlen hírű alvezérét, az öreg Veszelka Tónit láttam a szegedi hetipiacon. A rettenetes nehéz csizmáival, szúrós szemére húzott fekete juhbőr kucsmájával olybá tűnt fel ez a hallgatag, zárkózott pusztai óriás, akinek útjából még ekkor is borzongva lépett félre a hetipiac népe, mintha csak valami fekete kőből faragott pogány bálványszobor elevenedett volna meg és indult volna el pozdorjává gázolni az emberi lelkek nyugalmát? ... Az öreg betyár Veszelkán túl a régi híres betyároknak már inkább a regéjük, a regényök csapódott hozzám merészen nyilazó szárnysuhintással, mint az éjszakákból kibontakozó fekete madarak. Borzongató vijjongással alighogy feltűnnek, nyomukat máris eltemeti a sötét felhős éjszaka... Ó, az én betyáraim ritkán hunytak el úgy vízszintesen, mint a fegyházból kiszabadult, a váradi szőlőkben holtáig vezeklett öreg betyár, Dobos Gábor, aki az én gyermekéveimben Bihar, Hajdú, Szabolcs, Szatmár vármegyék sok százezernyi népét izgatta gyilkolások vérharmatjával is bemocskolt vakmerő rablótámadásaival. Akkoriban a vásárokon ponyva rigmusokat árultak és gajdoltak a Dobos Gábor bandájáról. Maga Dobos tulajdonképpen kerülte a gyilkolást (ennek következtében menekült az akasztófától is), hanem Onyalka nevű oláh betyárcinkosa volt az igazi kérlelhetetlen, kegyetlen, vérengző fenevad.

Jánosik

Történetek a betyárvilág korszakából XXIII.

Jánosiak (Jánosik) György csavargó betyár volt. Olyan, kiben nem lakozik a lovagias és nagylelkű érzületből egy szikrányi sem. Az utak mentén leskelődött az emberekre és nem tett különbséget nemes és paraszti ember, férfi és nő között. Mihelyt útjába kerültek, kirabolta őket, még a ruhájukat is elszedte, így tett a nőkkel is. Sőt vallomásában legnagyobbrészt ilyen hősi tettek fordulnak elő, mert a gyilkosságokat buzgón és gyáván cinkosaira tolta, hiszen akkor szegény nem álmodta, hogy belőle tót nemzeti hős, hosszú tót költemények deli alakja, drámák és regények kifogástalan, lovagias főszereplője lesz.

Különös jelenség, hogy a múlt század negyvenes éveiben, mikor a tót nyelvű irodalom megszületett, tót nemzeti hősöket keresett a tót költészet. Az ébredező tót nemzetiségi törekvés erősítésére olyan témákra volt szüksége, melyekben a tót nemzetiségért magukat föláldozó férfiak szerepelnek. Ilyenek azonban alig voltak. Ismételten megénekelték Szvatoplukot, Cyrillt és Methódust és a többi régi szlávot, sőt Csák Mátét megtették utolsó tót hercegnek, ki vissza akarta állítani Tótországot. Ezzel kimerült az invenció, míg újból rá nem akadtak Jánosikra. Azért újból, mert Kollár János az ő híres Slavy dcerájában Jánosikot már megénekelte, de korántsem látott benne tót nemzeti hőst. Ezen pedig a tótoknak csodálkozniuk kellene, hiszen Kollár minden apróságot fölhasznált és összehordott, csakhogy a szláv dicsőséget fényessé tegye. Jánosikot Kollár a pokolba helyezte, hol folyton a hajdútáncot járja, – ez volt büntetése. Suhancok, gyülevész nép, hírhedt útonállók között látjuk a pokolban, ott van Uhorcsik is, ki Jánosikot állítólag a rossz útra vezette. Megtaláljuk magyarázatát Kollár óvatosságának a jegyzetekben, melyekben a forrásmunkákra utal. Ezek között szerényen meghúzódik két kicsiny tót kalendárium címe. Fejérpataky Gáspár, a fanatikus tót könyvkereskedő és könyvkiadó, ki a tót nemzetiségi mozgalmakban kiváló szerepet játszott, volt szerkesztője és kiadója ezeknek a népkönyvecskéknek. Fejérpatakyról még senki sem mondotta és nem is mondhatja, hogy magyar érzésű volt. Ő alapította Stúr Lajossal a híres pozsonyi tót lapot; a Hurbán-lázadás idején kénytelen volt Görgei elől menekülni, mert a tót mozgalomnak liptói szervezője volt, s később tót sovinizmusból nevét Belopotockyra változtatta 1850-ben.

Patkó Pista, Savanyó Jóska

Történetek a betyárvilág korszakából XXII.

Öreg Czekk György megáll az udvar végiben, lemutat a Gelence kanyargó vizére és úgy mondja:

– Gyerekkoromban itt még a madár is elfelejtett szólani, olyan volt a csend az erdő mélyén. Azóta kiirtották az erdőt, betemették Patkó Pista lábnyomát, de még őt magát is.

A Bakony betyárromantikáját kutattam Bakonybél legöregebb emberének emlékezetében. Mire emlékszik, vagy mit tud hallomásból, mit meséltek neki, a 90 évesnek, az ő öregei a híres bakonyi betyárokról, Patkó Pistáról és Savanyú Jóskáról, akit bakonyiasan itt mindenki csak Savanyó Jóska néven emleget.

Zöld erdők harmatát, betyárcsizmák nyomát porral, hóval lephette be a nyár, a tél, Patkó Pista és Savanyó Jóska emléke mégis nemzedékről nemzedékre öröklődik át Bakonyerdő népében, megtisztul az elkövetett gazságok szennyétől és romantika, virtus lesz belőle. Hogy mennyire a köztudatban van ma is a betyárság, és híre hogy száll át szülőről gyerekre, annak bizonyítéka, hogy csak a minap hallottam, amint egy anya így ripakodott a kerítésen túlról kinn hancuzó fiára:

– Maradsz veszteg, te Savanyó!

Patkó Pista és Savanyó Jóska a bakonyi romantika két hőse. Olyan öreg már nem él, aki látta volna egyiket vagy másikat, de aki apjától hallott viselt dolgaikról, olyan még van egypár. Elbeszélgettem velük és lejegyeztem, amit meséltek.

A betyárfogta betyár

Történetek a betyárvilág korszakából XXI.

Ki ne hallotta volna Sisa Pista hírét?

Ő volt a Felvidék Rózsa Sándora. Nevét a múlt század derekán éppen úgy rettegték Rimaszombattól Rozsnyóig, mint haramiatársáét az Alföldön. Rózsa Sándor furfangos és leleményes volt tettei elkövetésénél, Sisa Pista vakmerőségére és félelmetes erejére alapította kétes jövőjét.

Hosszú hónapokig garázdálkodott már, amikor egy szép tavaszi nap délelőttjén egy Hadaró Mihály nevű pandúr tisztelgett a szombati csendbiztosnál. Katonásan kérte felettesétől, hogy készíttessen elő egy biztonságos cellát, mert rövidesen nevezetes foglyot szállít abba. Később azt is kibökte, hogy Sisa Pista lesz az illető.

Nagy szó volt ez! A csendbiztos rá is nézett az öregedő pandúrra. Azt se tudta, örüljön-e, vagy kacagjon-e. Meg is kérdezte Hadarótól:

– Hogyan gondolja kend?

– Csendbiztos úr alásan, az már csak legyen az én patentom, engedje meg. Csak a cellát tessék elkészíttetni.

A csendbiztos bizalmas, kedveskedő vállveregetéssel bocsátotta útjára az öreget. Hogy mit gondolt eközben, nem lehet tudni.