Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Társadalomnéprajz Elvi kérdések

A nemzetiségi és néprajzi csoportok szerepéről

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

A nemzetiségi és néprajzi csoportok szerepéről

Gondolatok népcsoportok, nemzetiségek kapcsolatáról. Szerep öntudat.

Az utóbbi évtizedek elméleti-néprajzi kutatásainak és felfedezéseinek középpontjában az a gondolat állt, hogy a kultúra jelenségei egymástól elválaszthatatlanok, egymással függvényrendszert, szerkezetet alkotnak. Az egyes jelenségek együtt többet jelentenek, mint azok egyszerű összege, a részeik csak az egész ismeretében értelmezhetők.[1]

A kutatások, melyek során ezek az elméletek megszülettek, elsősorban a törzsi társadalmaik körében folytak, kevésbé sikerült az ottani felismeréseket az európai összetett társadalmak népességére alkalmazni, nem utolsósorban azért, mert akkor az értelmezéseket óhatatlanul a nemzetek politikai történetére is ki kellett volna terjeszteniök. Vagyis egy ilyen vizsgálat esetében be kellett volna vonnunk a köztörténet tényeit, márpedig az európai néprajz –bár nemzeti tudományként egy nemzet, egy ország vagy nyelvterület egészére kiterjedően készítette összefoglaló áttekintéseit,– művelői mindig érezték, legalábbis a lelkiismeretesebbjei, hogy néprajzi módszerrel egy összetett, osztályokra, rétegekre osztott nemzet egészét nem tudja jellemezni. Az egész nemzetre kiterjedő műveltség-rajz, karakterológia szükségszerűen mindig a romantika, az elfogult, hamis nacionalizmus tudománytalan és manipulált politikai eszközévé vált.[2]

Egy nemzet, egy ország politikai határai közt lakó nép, de az egy nyelvhez tartozó, különböző politikai határok közt élő nép kultúrája nem képezheti a közvetlen néprajzi kutatások tárgyát, melyben a műveltség jelenségeit, közvetlen összefüggéseit, a részekből az egészt, – az etnológiai kutatások alapján kialakított módszerrel jellemezni lehetne. E megállapítás érvényét bizonyítja a gyakorlat is, a magyar néprajzi kutatások eddigi eredményei: csak olyan munkák tudták megmutatni a műveltség különböző részleteinek, részterületeinek szoros összefüggését, melyek egy kisebb népcsoportot választottak ki sokoldalú vizsgálatra. Ez legtöbbször egy falu, – mint Kocs, Harta, Átány, Kemse, Tápé, Mezőkövesd, Áj, Nógrádvarsány,[3]ritkábban egy falucsoport, mint Kászon a Székelyföldön, vagy néprajzi csoport, mint Kalotaszeg, Sárköz.[4]Az úgynevezett néprajzi kismonográfiák, mint az Őrség, Kiskunság, Nagykunság, Jászság, Hajdúság, vagy a csángókról szóló népművészeti összefoglalás már érezteti azt, hogy választott, inkább földrajzi-történeti tájhatárok közt a műveltség korántsem nevezhető egységesnek, melyben a részek mind kölcsönösen összefüggnek és szerves egészet alkotnak.[5]A közvetlen néprajzi gyűjtőmódszer és elmélet egy olyan népcsoportot ismerhet csak meg és jellemezhet mint kulturális egészet, melynek tagjai közt az értékrend azonos, állandóan kicserélődik, egységesül és mindenkire érvényesen megfogalmazható. Az így vizsgálható népcsoport lehet egyetlen falu,de gyakran ennél nagyobb is, elsősorban nem térbeli egység, hanem összetartozó, egymást ismerő, egymást ,,mi"-ként felfogó és kiegészítő emberek közössége, mely képes minden tekintetben, – számszerűleg és testileg is megújulni, vagyis összeházasodási egység is.[6]

Módosítás dátuma: 2017. május 24. szerda, 05:58 Bővebben...
 

Mit jelenthet a néphagyomány a jövő műveltségében?

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Mit jelenthet a néphagyomány a jövő műveltségében?

A néphagyomány értékei iránt egyre nő hazánkban az érdeklődés az ifjúság körében is. Múló, szeszélyes divatáramlatról vagy értékkeresésről van szó? Micsoda értéke lehet a néphagyománynak?

Divatjelenségek esetében nehéz valami mélyebb, sajátos szükséglet kielégítéséről beszélni. Divatot többnyire már kész forma, jelenség teremt, ez kelt vágyat utánzásra az emberekben. A már filmen, képen vagy utcán látott ruha formája, újszerű vonala a vonzó, kelti föl az érdeklődést, a birtoklás vágyát. A néphagyománynak nincsenek ilyen határozott egyedi vonásai, melyek divatot teremthetnek. Az emberekben, különösen a kereső fiatalokban valami vágy, valami kielégítetlenségi érzés támadt föl, amelyre választ, megoldást bizonyos egyszerű, a néphagyományban megtalálható módszerek, formák, cselekedetek kínálnak. Elsődleges tehát a hiányérzet, a kielégítetlenség érzése, erre keresnek megoldást és találnak rá a néphagyomány különböző területein kialakult formákra, módszerekre. Ezt bizonyítja, hogy a néphagyományt kialakító igények, szükségletek tovább élnek az attól már eltávolodott nemzedékekben is, és ugyanezek teremtik meg a néphagyomány utóéletét, az ún. „folklorizmust" is.

Hatalmas, szép feladat lenne ennek a részletes bizonyítása. Ehhez végig kellene vizsgálnunk a hagyományos népi kultúra különböző területeit, az azokban létrejött formákat és intézményeket, az elkülöníthető népköltési műfajokat és azokat részletesen elemezve mindegyikről megállapítanunk a lélektan segítségével azt, hogy azok milyen belső szükségletre jöttek létre, milyen igények kielégítésére születtek meg. Ezután történeti vizsgálattal azt kellene kimutatnunk, hogy mely szükségletek maradtak kielégítetlenül a néphagyomány megsemmisülésével, elhalásával, s az így fennmaradt kielégítetlenség csillapítására milyen megoldásokat kínál az írásbeli műveltség, a mai urbanizált élet, az iskolai és iskolán kívüli oktatás, a hivatásos és amatőr művészeti tevékenység. E vizsgálat során természetesen elkerülhetetlen lenne a mai formák közt a „folklorizmussal", a néphagyományt fölhasználó amatőr mozgalommal való találkozás, vagyis rátalálnánk a régi formák valamiféle feltámasztási kísérleteire is.

Módosítás dátuma: 2017. április 08. szombat, 11:50 Bővebben...
 

A néprajz a jövő tudománya lehet

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

A néprajz a jövő tudománya lehet

Andrásfalvy Bertalan 1931-ben született Sopronban. Az ELTE román–magyar, majd muzeológia–néprajz szakán végzett. Több tudományos intézet munkatársa volt. 1960-ban költözött Pécsre, tavaly (2010-ben) a város díszpolgárává választották. 1990 óta Hosszúhetényben él. Ő szervezte meg a pécsi egyetem néprajz tanszékét. A közéletben is szerepet vállalt a keresztény meggyőződésű tudós. 1990 és 1993 között – az MDF-tagjaként – a művelődési és közoktatási miniszteri tárcát töltötte be. 2005-ben kilépett az MDF-ből, és a Lezsák Sándor által alapított Nemzeti Fórum tagja lett. Rendkívül gazdag tudományos munkássága során a Duna mente népének ártéri gazdálkodásával foglalkozott.

 – Professzor úr, a néprajz tudománya képes-e a jelenre vonatkozó megállapításokat tenni, vagy csak a múltba néz?

A néprajz a társadalomtudományok körébe tartozik, nemcsak a múltat, hanem a jelenbéli valóságot is kutatja. Ezt jelzi, hogy a pécsi egyetem intézetének neve: magyar néprajz és kulturális antropológia. Egyik kurzusunk például az új vallási mozgalmakról és szektákról szól, s az intézetben nemrégiben jelentős tanulmány született a mostani gyermekjátékok tanításának módszeréről és eredményeiről. Szeretnék megemlíteni egy tanulmányt, amely múltbéli jelenségről szól, de a jelen számára is tanulságos lehet. Az egyik hallgató a rikatozás szokását dolgozta fel. Erdélyben az esküvők alkalmával a zenészek elé állt valaki, s minden második dallamsorra bekiáltott egy szöveget. Ezekben a rigmusokban ki szabadott mondani mindazt, ami különben kimondhatatlan volt. Az örömanya elmondta például – név nélkül, de mindenki tudta, kiről van szó –, egy asszony milyen sokat kínlódott azért, mert a leány szülei nem engedték, hogy a fia udvaroljon neki. S nem sértődött meg senki. Nyomta a lelkét, ki kellett mondania, tehát a rikatozásnak fontos funkciója volt. Ma is szükség lenne ilyen egészséges, természetes szókimondásra. Egy másik példa. A régi társadalomban a férj és a feleség élete közügynek számított. A református eklézsiák jegyzőkönyveiben nemegyszer találkoztam olyan leírással: az emberek bejelentették a papnak, hogy a házastársak nem jól élnek egymással. Erre odaidézték őket az eklézsia elé, hogy valljanak erről. Ezt nevezték az eklézsia megkövetésének. Az 1800-as évekig találunk ilyen jegyzőkönyveket. Utána hiába hívták az érintetteket, már nem mentek az eklézsia elé, az 1900-as évekre odáig jutottak, hogy elkergették azt a papot, aki a többszörösen elváltat nem akarta összeadni.

Módosítás dátuma: 2017. március 13. hétfő, 20:11 Bővebben...
 

Néprajz és tárgyalkotás

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Néprajz és tárgyalkotás


Minden alkotás, teremtés a hagyomány követése és az újat-teremtés igényének kettős ellentmondásából születik meg. Az alkotásra a példát, a buzdítást – a belső és külső szükségleteken kívül – a már létrehozott alkotások adják, a megszülető új pedig akarva-akaratlanul elválaszthatatlan kapcsolódik e mintákhoz, e példákhoz, még akkor is, ha éppen tagadásukra, elvetésükre jött létre. Így lesz minden alkotás annak a kornak jellemzője, ismertetője, képe, melyben született. A tárgy a kor igaz tanúja, meghamisítathatatlanul, feltétel nélkül.

A tárgyak, melyek körülvesznek, elválaszthatatlanul részei emberségünknek, emberségünk pedig mindig helyihez és időhöz kötött, mint maga a tárgy is.

A tárgyi környezet az egyéniség része is – mintegy kisugárzásának, tevékenységének eredménye. Az ember egyéniségét pedig a körülötte kialakult tárgyi világ is alakítja, formálja.

Az első kérdés ez: szüksége van-e az embernek saját, egyéniségéhez igazított tárgyi környezetre? Ha erre a lélektan nem tudna egyenes választ adni, az ellenpéldák bizonyítanak. A börtön-büntetés, a láger – mely biztosítja az oda bezárt ember létét, fedelet ad feje fölé, ellátja szükséges élelemmel,– mégis büntetés, mert a szabadság elvétele éppen azt jelenti, hogy az egyéni környezet megteremtésétől van megfosztva. Uniformisba bújtatja, puszta cellába dugja, meghatározza szinte tárgy-nélküli környezetét, melyben egyénisége kifejezését lehetetlenné teszi. A büntetés az emberi és a tárgyi kapcsolatok eltörlése.

Módosítás dátuma: 2016. december 19. hétfő, 18:38 Bővebben...
 

A magyar szabadság 1956 királyi öröksége

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

A magyar szabadság 1956 királyi öröksége

Iván Kovács László gödi mártírra emlékeznek a 301-es parcellában. 2012. Benedek Csaba fotójaSenki nem tervezte meg, senki nem készült rá, mégis, mintha mindenki remélte volna. Mint ismeretlenből jött üstökös csillag, ragyogott fel a világtörténelem legtisztább forradalma.

Titkát, lényegét nem értjük igazán ma sem, kutatjuk, próbáljuk megmagyarázni eseményeit, egyedülálló jellegét, a csodát. Egyszer Jézust megkísértették kérdésekkel, s Ő a porba jeleket rajzolt, melyek értelmét senki sem tudta, csak Ő. Mi is megpróbáljuk a történelembe írt jelet megfejteni, értelmezni: a pesti srácok forradalmát. Mert a tüntetést az egyetemisták kezdeményezték, ők vonultak fel a Műegyetemtől Bem apó szobráig, és onnan tovább, a Parlament elé, és onnan tovább a Rádióhoz is. De a harcokat már zömmel a tizenéves pesti srácok vívták, utcagyerekek, tanoncok, ipari tanulók, szabolcs-szatmári segédmunkások, munkásszállások lakói, és közöttük ott voltak az állami gondozottak, az árvaházak lakói is, akik az első este kitörtek a sashegyi otthonból.

Egy 1956-ért elítélt, majd a legmagasabb méltóságig jutott úr azt mondta nekem: Gyerekek voltak, kaland volt ez. Eleinte azt sem tudták, merre is kell lőni…

Kaland? Mely nemegyszer úgy végződött, hogy a gyermekember a testére kötött gránátokkal a hernyótalp alá vetette magát! Milyen kaland ez? Milyen balhé?

A másik magyarázat így szól: Betelt a pohár! A gyűlölt rendszer ellen fellázadt a meggyötört, megalázott nép. Úgy, mint mikor az állat, ha sarokba szorítják, és egyszerre már nincs más választása, minden erejét összeszedve megtámadja kínzóját, gazdáját és vakon harap, döf, rúgkapál. Túlcsordult a felgyűlt gyűlölet, harag, és ez elsöpörte a zsarnokokat.

Tudjuk, nem így volt. Nem a rabok támadtak föl, nem a munkaszolgálatosok, a kitelepítettek, a meghurcolt egykori katonatisztek, csendőrök vagy azok gyermekei, a kulákok, a mindenéből kiforgatott, egykori uralkodó osztály tagjai fogtak fegyvert, az internáltak támadtak kínzóikra, hanem a józsefvárosi, ferencvárosi, Baross téri, Széna téri, angyalföldi és csepeli srácok, munkások. És hol söpörték el kínzóikat, hol hatoltak be a rendőrségre, pártházakba, kormányzati épületekbe, és kikkel számoltak le akkor? Hol volt az az elkeseredett gyűlölet október 25-én reggel, amikor az első szovjet tank az Astoriánál megadta magát? A sarki ház emelete még füstölt, a kirakatok betörve, törmelék és halottak az úton, egy szétroncsolt villamos a Múzeum körúton – még 23-án éjjel a kereszteződésben álló tankra vezette rá egy kalauznő, aki a megindított szerelvényről leugrott –, a tank tornya felnyílt és zsebkendőjét feltartva egy piszkos, elgyötört katonaarc jelent meg. Három nap óta étlen-szomjan, lőszere fogytán: megadta magát. A kapualjakban, lépcsőházakban meghúzódó tömeg lassan kimerészkedik az úttestre, valaki feltűzi a piros-fehér-zöld zászlót a tankra. Körülveszik a remegő katonát. Egy ember öklét emelve rohan a tank felé, kiált. Valakijét elvesztette ott, de lefogják, visszalökik: megadta magát! Ember! S innen indul a fegyvertelen tömeg a Parlamenthez, hogy tiltakozzon: Nem vagyunk mi fasiszták. Október 25. A véres budapesti csütörtök…

Módosítás dátuma: 2016. november 01. kedd, 15:19 Bővebben...
 


1. oldal / 5