Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Társadalomnéprajz Térségi kapcsolatok

A táji munkamegosztás néprajzi vizsgálata

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

A táji munkamegosztás néprajzi vizsgálata

Elnagyolt szóhasználattal hagyományosnak mondott paraszti társadalom családnál nagyobb egységeit, csoportjait (falurészeket, falvakat) a vagyoni rétegzettség mellett egyrészt műveltségbeli azonosság, azonosítás vagy nagyfokú hasonlóság kapcsolhatja össze, másrészt az egyes községek, népcsoportok különböző terményeikkel, készítményeikkel, szolgáltatásaikkal egy kisebb-nagyobb körre kiterjedő táji munkamegosztásban kapják meg sajátos helyüket. Az első esetben az egyezés, a hasonlóság kapcsolja egybe az embereket, hoz létre egységet, e második esetben az egymást kiegészítő különbözőségek egészítik ki egymást, és hoznak létre egységet. Ez a dolgozat ezeknek a kis- és nagy táji munkamegosztás-rendszereknek a vizsgálatára kívánja felhívni a figyelmet néhány dél-dunántúli példára hivatkozva.[1]

Az emberi társadalom legkisebb egységét, a családot és minden ennél nagyobb egységet, az őskortól kezdve napjainkig az önellátás és a sajátos, cserére alkalmas értékek termelésére való törekvés, a specializáció egymásnak ellentmondó egysége jellemzi. A kisebb egységek specializálódása, szakosodása szolgálja a nagyobb egységek viszonylagos és nagyságrendjével növekvő önellátását. (A családok önellátását a nemek és kor szerinti munkamegosztás, a faluközösségen belül a családok szakosodása, a nagytájon belül a falvak és néprajzi csoportok szakosodása stb.)

Nem véletlen, hogy a baranyai Hegyháton az 1880–90-es években a nemek szerinti szigorú munkamegosztás a magyar családokon belül együtt járt a népcsoport családjainak viszonylagos erősebb önellátásával, ellentétben a németekkel, kiknek asszonyai már többnyire nem szőttek, fontak, hanem mint a férfiak kocsiztak és kaszáltak. Ez a németség mára XIX. sz. elején a piac szükségleteihez igazodó árutermelő, és ezzel nagyobb tájegység munkamegosztásának előnyeit jelentősen kihasználhatta.[2]

Az önellátás vagy szakosodás egy vagy néhány termelvényre (melyek cseréjének segítségével mindent megszerezhetünk, amit magunknak megtermelni nem tudunk;) történetileg meghatározott aránya nem egyszerűen a termelési mód fejlettségének függvénye. A társadalmi fejlődés korai fokozatain, az ún. természeti népek közt is nagy eltéréseket találunk: vannak csaknem önellátók, s vannak egészen szélsőségesen szakosodott népek, melyek mindennapi megélhetése, élete függ egy nagyobb táji, különböző műveltségű, nyelvű, társadalmi fejlettségű népeket, népcsoportokat összefogó területi munkamegosztástól. Elég, ha itt csak néhány jól ismert példára hivatkozom:

Módosítás dátuma: 2017. október 08. vasárnap, 07:04 Bővebben...
 

Ellentétes értékrendek összeütközése és a polgárosodás

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Ellentétes értékrendek összeütközése és a polgárosodás

Vizsgálódásunk területe a Mecsek középhegységi dombos tája.[1] (Legmagasabb csúcsa 682 méter). A szűk völgyekben rétek, a szélesebbekben, a menedékes oldalakon és alacsonyabb fennsíkokon szántók, az oldalakon és tetőkön szőlők, erdők. A sze­met gyönyörködtetően változatos táj neve Hegyhát, a baranyai sásdi járás terü­letével esik egybe, ma 76 kisebb-nagyobb falut foglal magába. A középkorban a sűrű lakosságú Dél-Magyarország része, és a Hegyháton ekkor körülbelül annyi falu létezett, mint most. E falvak akkor is mint ma, lélekszámban kisebbek és szegé­nyebbek voltak, mint a sík vidék termékenyebb tájain. 1543-ban foglalja el a török Pécs városát, e vidék gazdasági, közigazgatási és szellemi központját. A török köz­vetlen hatáskörébe kerül a Hegyhát. 1686 után az elpusztult Baranyának aránylag legsűrűbben lakott vidéke az Ormánság mellett, mivel e területeken a lakosság erdő vagy mocsarak közt védelmet és búvóhelyet kereshetett magának. A terméke­nyebb síkok szinte lakatlanná váltak.

A Hegyháton az 1711-es összeírás lakott helyeket éppen annak leghegyesebb, legszegényesebb adottságú, központi részén talált csak. 1715 táján érkező délszlávok, majd a Rajna vidékétől Alsó-Ausztriáig terjedő vidék különböző részeiből származó német telepesek a Hegyhát északi, síkabb, lakatlanabb, de termékenyebb területén telepednek meg. Később jövő telepesek és bevándorlók néhány önálló német falut létesítenek a magyarlakta központi részen belül is, de a későbbiekben a német nyelvű lakosság számbeli növekedése a korábban csak magyarok lakta falvakban is szembetűnő. Az összeírásokból kirajzolódik ennek menete. A magyar faluban meg­jelenik a német zsellér, aki valamilyen iparhoz is ért, több esetben például molnár. Néhány évtized múlva telket vásárol, vagyis földbirtoka után adózó jobbágyként szerepel már az összeírásban. Közben újabb német zsellér-iparosok települnek a faluba, akik mind arra törekednek, hogy földet szerezzenek. Több faluban száz esz­tendő után már a német lakosság meghaladja a magyarok lélekszámát. 1900-ban csak 10 magyar faluban nincs számottevő német lakosság. 31 faluban még a többség magyar, 20 falu tekinthető német falunak, és 15 faluban németek vannak többség­ben. 1941-re a 31 magyar többségű faluból további 7 faluban kerültek a németek túlsúlyba. 1900-ban a magyar és német nyelvű lakosság száma közel egyenlő. A délszlávok betelepedésük idején sem tették ki az összlakosság 10%-át. Sok szerb család még a XVIII. század folyamán továbbment. A megmaradtak száma is gyorsan fogyott. A maradék a két háború közt Jugoszláviába költözött, a horvátok pedig beolvadtak a magyarságba, helyenként a németekbe. A németek egy része a második világháború során exponálta magát, Hitler és egy nagynémet birodalom gondolata mellett. 1946-47 között az itt lakó németség mintegy felét telepítették ki, helyükre Romániából, Csehszlovákiából és Jugoszláviából menekült és kitelepített, valamint az ország más vidékeiről származó földnélküliek jöttek és kaptak földet.

Kétségtelen, hogy a XVIII. században érkező német telepesek megkülönböztető kiváltságokat kaptak, és a részben német származású földesurak, valamint az oszt­rák irányítású közigazgatás kedvezett nekik az őslakos magyarokkal szemben, de állandó számbeli növekedésüket, vitális expanziójukat, mely a magyarság elszegé­nyedésével és számbeli visszaszorulásával járt, egyedül ebből megmagyarázni nem lehet. A demográfiai és gazdasági-történeti statisztikákban megfigyelhető jelenségek mögött két kultúra eltérő értékrendjét és magatartás-meghatározó erejét kell keresnünk.

Módosítás dátuma: 2017. szeptember 03. vasárnap, 16:43 Bővebben...
 

Szüret és ifjúság

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Szüret és ifjúság

Az ember számára legfontosabb termények érése és betakarítása ősidők óta ünnepnek számított és kitün­tetett találkozási alkalmat jelentett az ifjúság számára. Erre a dél-dunántú­li magyar néphagyományból muta­tok be néhány példát.

Csicsó, a török háborúkban elpusz­tult magyar falu barokk korban felújí­tott temploma magányosan áll, nem messze a Szakály–Hőgyész vasútál­lomástól a szőlőhegyek közt. A ha­gyomány szerint Mária kegyképét angyalok menekítették a török elől Andocsra, Somogy megyébe, és út­közben megfáradva itt pihentek meg. Szentháromság vasárnapján volt itt a búcsú, melyre a múlt száza­dig a környékbeli magyar, német és horvát katolikusok, főként a fiatalok, tömegesen jöttek. Úgy tartották, hogy ekkorra érik meg a szőlőhegye­ken a cseresznye, amit a templom körül árultak. Sokan itt ismerték meg jövendőbeli élettársukat, a cseres­nyés búcsúban.

Az október 18-át követő vasárnap volt a pécsváradi és zengővárkonyi leányvásár – a Lukács-napi búcsú –, a messze környéken szétszóródottan élő református ifjúság találkozója. El­jöttek a Sárközből, Váraljáról, Belvárdról és Mohácsról is a leányok, le­gények, és szombat este minden ház­ban rokonok, vendégek állták körül a rőzsetüzet, melyen az erre a napra megérett gesztenyét sütötték. Este nagy bál volt a kocsmaudvaron, és másnap, vasárnap Pécsváradon, az országos kirakodó- és állatvásáron a legény már meg is vehette a mézes­kalácsszívet választottjának.

Módosítás dátuma: 2017. augusztus 15. kedd, 05:57 Bővebben...
 

A németek betelepülése Vörösvárra a török háborúk után

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

A németek betelepülése Vörösvárra a török háborúk után

Ulmi skatulya. Kakasd, 2012. Kürtössy Péter fotójaUlmi skatulya. Kakasd, 2012. Kürtössy Péter fotójaA Budai-hegység és a Pilisi-medence lakossága a hódoltság utáni évtizedekben szinte teljesen kicserélődött. A magyarok, osztrákok és mások szervezett összefogásával megvalósult offenzíva során sikerült kiűzni a török megszállókat, ám ez a városokban és falvakban lakó nép számára is komoly vérveszteséggel járt. A Buda felszabadítására irányuló, 1683-1686 közti hadi események folytán a budai hegyvidék szinte teljesen elnéptelenedett.

Ahhoz, hogy az élet újra megindulhasson, új telepesekre volt szükség. Annak ellenére, hogy a magyar főváros felszabadulásával még nem értek véget a harcok, és az ország területén még javában folyt a török elleni küzdelem, Buda környékére már megérkeztek az első telepesek. Az első német község Pilisvörösvár volt: első lakói 1689-ben érkeztek.

A svábföldi bevándorlók kezdeti túlsúlya miatt a magyar lakosság az összes német telepest „sváb”-ként tartotta számon. Annak ellenére, hogy a század második felére a svábok túlsúlya megszűnt a jelentős számú frank, bajor és hesseni telepessel szemben, a német bevándorlókat környezetük a későbbi időkben is „svábok”-nak nevezte.

Vörösvár lakóinak túlnyomó többsége az első évtizedekben a svábok lakta Fekete-erdőből (Schwarzwald) és Felsősvábföldről (Oberschwaben) érkezett. A Svábföld őslakói kelták és germánok voltak. Belőlük, valamint a 3-4. században ide települő alemannokból ötvöződött az a német nyelvű népcsoport, amelynek tagjait svéveknek (Suevi) vagy sváboknak nevezik.

Módosítás dátuma: 2017. március 21. kedd, 08:19 Bővebben...
 

„Az élő középkor világában”

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

„Az élő középkor világában”

Máté Gábor beszélgetése Dr. Andrásfalvy Bertalannal

Andrásfalvy Bertalan a Solymos Ede tiszteletére rendezett konferencián, Baja, 2016. 04. 21. Benedek Csaba fotójaDr. Andrásfalvy Bertalan (1931-) egyetemi tanulmányait az ELTE BTK román-magyar és muzeológia-néprajz szakjain végezte. Kecskeméten a Felsőfokú Szőlő- és Gyümölcstermesztési Technikumban kertész üzemmérnöki diplomát is szerzett.

A Néprajzi Múzeum segédmuzeológusa (1955-1960), Szekszárdon muzeológus (1960-1976), a pécsi Dunántúli Tudományos Intézet tudományos munkatársa (1976-1977), a Baranya Megyei Levéltár tudományos főmunkatársa (1977-1985), a pécsi Janus Pannonius Múzeum néprajzi osztályának vezetője (1985-1989), az MTA Néprajzi Kutató Csoportjának tudományos főmunkatársa (1989-1990). A rendszerváltás utáni első magyar kormány művelődési minisztere (1990-1993). A pécsi néprajz tanszék alapítója, 1993-tól tanára. Jelenleg is itt oktat (PTE BTK Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszék), 2001-től professor emeritusként.

Tudományos munkásságát újszerű témaválasztások, eredeti módon felépített kutatások jellemzik. Legnagyobb hatású publikációi a Duna menti népek életmódjához, gazdálkodásához kapcsolódnak. Vizsgálta a dél-dunántúli nemzetiségek értékrendjét, társadalomszervezetét, munkamegosztását. Kiemelkedő gyűjtőmunkát végzett a népköltészet, a néptánc, a népművészet területén. Legújabb kutatási programja a Kárpát-medence antropogén környezeti változásaival foglalkozik.

Számos publikációjában érinti a balkáni népek és a magyarság kapcsolatait. Új eredményeket ért el a balkáni szőlő- és borkultúra kutatásában. Nagyhatású egyetemi előadásaiban részletesen foglalkozik a Rákóczi-szabadságharc alatti etnikai és felekezeti konfliktusokkal, a szerbség migrációjával, és a dél-dunántúli népek török alatti sorsával.

Hathetes albániai és macedóniai tanulmányútja során ismerte meg közelebbről a Balkánt. Az alábbi beszélgetés úti élményeiről, néprajzi gyűjtőmunkájáról szól.

Hogyan jutott el a Tanár Úr Albániába?

Andrásfalvy Bertalan a bajai Türr István Múzeum kiállításában, 2016. Benedek Csaba felvételeAz 1950-es években nagyon sok albán fiatal járt hazánkban. Egy részük tanulmányúton, nagyobb részük itt tanult, elsősorban a budapesti orvostudományi és műszaki egyetemen. Az albán állam is fölajánlott tanulmányi utakat a magyaroknak, de azt hiszem nem sokan vágytak oda, Európa legszegényebb és legelmaradottabb országának tartották. Nekünk, néprajzkutatóknak meg éppen ezért a legizgalmasabbnak ígérkezhetett. Így, mikor értesültem a minisztériumból erről a lehetőségről, azonnal jelentkeztem. Megvallom, hogy azelőtt nem is gondoltam erre. Igen szerettem volna én is kutatni távoli országokban, de elsősorban keletre vágytam. Többszöris megkíséreltem, hogy eljussak Baskíriába vagy finnugor nyelvrokonainkhoz néprajzi kutatásokat végezni, de nem kaptam erre lehetőséget. Más jelentkező nem lévén, ezt az albán utat végül én kaptam meg a Művelődési Minisztérium keretéből. Ugyanekkor kapott tanulmányutat Katona Imre is az Akadémia egyezménye alapján, de nem együtt mentünk ki, Imre pár nappal később érkezett, és Tiranában találkoztunk.

Módosítás dátuma: 2016. április 24. vasárnap, 09:33 Bővebben...
 


1. oldal / 2