Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Társadalomnéprajz Népi önéletírás

Visszaemlékezéseim 1956-ra 1. A szabadságharc napjai

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Visszaemlékezéseim 1956-ra

1. A szabadságharc napjai

Ima a 301-es parcellában. 2012. 10. 23.1945 elején a Hunyadi Páncélos Hadosztály Sízászlóaljában teljesített rövid ausztriai frontszolgálat és az azt követő öt éves szovjet hadifogság keserves évei után, 1950 végén kerültem vissza a vörös uralom alatt lévő hazámba.

Lassan gördült át a vonat a határon, magunk mögött hagytuk a szöges drótkerítéseket és a magasba nyúló őrtornyokat. Megérkeztünk! Újra magyar földön voltunk, szeretett hazánkban. Örömünkben egymás kezét szorongattuk, és könnyes szemmel ölelgettük bajtársainkat, majd hirtelen rázendítettünk a himnuszra. Mikor e szavakat rebegte sírásra görbült ajkunk, hogy „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”, eszembe jutott történelmünk, melynek viharában hányszor voltunk leigázva idegen népek által, de mégis sikerült fennmaradnunk. Ezek a szavak, közös sorsunk és történelmünk kovácsolt most egybe minket.

Mikor a vonat teljes hosszában átért a magyar földre, hirtelen megállt. A szovjet határőrök végignézték az egész szerelvényt a kocsik alá bújva orosz emberek után kutatva, akik megunták a hazájukban való életet. Ezután az őrök felnyitották a vagon ajtaját és bekiabáltak azon:

- Doszvidania, vási prigyot! (Viszontlátásra, a tieitek jönnek).

A viszontlátást semmiképpen nem óhajtottuk velük, de elfogadtuk üdvözletüket és vártunk a fejleményekre. Két magyar géppisztolyos katona ugrott fel a vagonba és köszönés helyett így kiáltottak ránk:

- Fogják be a pofájukat!

Egymásnak háttal a vagon közepére álltak és ránk szegezett géppisztolyaikat görcsösen markolva hideg, kifejezéstelen arccal bámultak a megnémult foglyokra. Mi a vagon fenekén ültünk a meglepetéstől lebénulva. Micsoda fogadtatás ez öt évig tartó rabság után a saját hazánkban? A katonák tányérsapkáján kék szalag és közepén az ötágú vörös csillag díszelgett, a magyar nemzeti színek helyett. Ez eléggé lehangoló látványnak tűnt. Később megtudtuk, hogy ezek a katonák a hírhedt ÁVH kötelékébe tartoztak és az állam megvédése volt a feladatuk. Nehéz volt megérteni, hogy a népi demokráciát miért kellett őrizni a néptől? Erre a kérdésre sosem kaptam választ. Viszont megértettük, miért utaztunk zárt vagonokban és rájöttünk arra, hogy saját hazánkban ellenségként fogadtak. A szovjetek amerikai nyomásnak engedve hazaszállítottak, de itthon nem számítottak ránk és nem tudtak velünk mit kezdeni. Ez volt az „Isten hozott” a saját hazánkban, amelyért egy pár évvel ezelőtt kész voltam meghalni. Szótlanul ültem, visszafojtott düh szorongatott és eszembe jutottak az öt évvel ezelőtt történtek, az „első szabad május Budapesten” átélt napjai.

Elindult a vonat és a bezárt ajtók mögött a két katona ránk szegezett géppisztolya és hideg tekintetük kísérte minden mozdulatunkat. Nem sok jót és szépet várhattam a hazámba visszatérve, mint ahogy azt az öreg jósnő öt évvel ezelőtt megmondta.

Módosítás dátuma: 2014. október 26. vasárnap, 12:04 Bővebben...
 

Visszaemlékezéseim 1956-ra 2. A menekülés

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Visszaemlékezéseim 1956-ra

2. A menekülés

A lethbridgei magyar emlékmű 1956-os emlékplakettje. Gemer Carole felvételeSűrű, tejszínű, ködös reggelre ébredtem 1956. november nyolcadikán. Hárman jöttünk össze a megbeszélt helyre és indultunk el utunkra, melynek végét magunk sem láttuk. A szovjet rabságban mindig az a vágy égett bennem, hogy hazámba, otthonomba visszatérhessek egyszer. Éppen öt év elteltével, mint egy üldözött vad, alig vártam, hogy elhagyjam most azt. Egy szál ruhában, a bicikli kormányára akasztott zacskómban fél vekni kenyérrel indultam el a kétszáz kilométeres útra. Búcsút sem vettem anyámtól, testvéreimtől, a családtól, jobbnak láttam elkerülni azt. Valami belső erő kergetett egy békésebb, egy szabadabb életre. A barátságtalan, ködbeburkolt Duna útról, Felsőgöd fő utcájáról az országútra tértünk le. Némán tapostam a bicikli pedálját az ismeretlenbe vezető utam első kilométerein, mikor eszembe jutottak Reményik Sándor, erdélyi költő versének sorai:

Eredj, ha tudsz. . .

Eredj, ha gondolod,

Hogy valahol, bárhol a nagy világon

Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod.

Eredj. . .

Szállj, mint a fecske, délnek,

Vagy északnak, mint a viharmadár,

Magasából a mérhetetlen égnek

Kémleld a pontot,

Hol fészekrakó vágyaid kibontod.

Eredj, ha tudsz.”

Módosítás dátuma: 2014. október 26. vasárnap, 12:04 Bővebben...
 

Egy kicsiny falu a Börzsöny közepén: SZÜLŐFALUM, PERŐCSÉNY- apró emlékeim a háborútól a hatvanas évekig. 9. Munkaerkölcs, munkába nevelődés

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Egy kicsiny falu a Börzsöny közepén:  SZÜLŐFALUM, PERŐCSÉNY- apró emlékeim a háborútól a hatvanas évekig.

9. Munkaerkölcs, munkába nevelődés

Gyermekállóka babával, tájház, Perőcsény, 2013. Kádár Attila felvételeA fiatalok munkába neveléséről először röviden azt kell elmondani, bár mesélni ugyan mesélek róla, de ti, mai fiatalok, ennek a felét sem fogjátok megérteni, hiszen annyira változott már ez a világ, hogy ami akkor még természetes és mindennapos volt, az ma már hihetetlen és sokszor minden oldalról büntetendő is.

Vegyük például csak az én esetemet, mint tudjátok, 1943-ban születtem. 10 éves koromban, azaz 1953-ban csúcspontján tombolt a kommunizmus és a Rákosi-rendszer, és ekkor ordítozta torkaszakadtából minden elvtárs, aki mikrofon közelébe került, hogy „legfőbb érték az ember”, meg hogy „gyermekeink a jövőnk záloga”, vagy, hogy „asszonynak szülni kötelesség, leánynak szülni dicsőség”, meg még sok- sok ilyen baromságot, de én most csak az én értékességemről mesélek el egy-két dolgot.

Az Országos Nyugdíjintézet részemre szóló „szolgálati idők” kimutatásával tudom bizonyítani, hogy tíz és féléves koromban, azaz 1953 októberében - tehát iskolaidőben-, és az utána következő években többször is, teljesítménybéres erdei munkásként dolgoztam az erdőgazdaságnál, mint csemeteültető erdei munkás…

És erről tudtak a tanítóim, az iskolaigazgatóm (az Isten áldja és nyugtassa őket békében!), a tanácselnök meg a jegyző, akinek mindezt engedélyezni kellett, valamint az erdészet illetékesei, akik irányítottak, bejelentettek és regisztráltak az SZTK elődjénél, az OTI-nál, és bérszámfejtették a teljesítményemet, adták a fizetésem, stb.

És senkinek sem tűnt föl, hogy ez a vézna, „átlátszó fülű”,szerencsétlen gyerek mit is csinál 10 évesen…?!

Hát körülbelül így nézett ki az igazi kommunizmus, és így szoktattak engem a munkához. Pedig, ha megnézzük az akkori törvényeket, történetem minden szereplőjét meg kellett volna büntetni. Én mégis a mai napig hálás vagyok nekik, hiszen ha akkor nem ezt teszik, talán most más írná az élményeit. Hiszitek vagy sem, de nem volt ennivalónk, mert ha sikerült is learatnunk és csépelnünk, másnap ott volt a Rostás jegyző meg a Bártfai végrehajtó három szekérrel, és mindent elvittek… Mindent, ami valamit is ért a háznál, zsírt, gabonát, dunyhát, párnát, mindent…(azért írtam le a neveket, hogy mindenki tudja meg a faluban, kik is voltak a jótevőink!)

Emlékszem, volt egy hímzett szegélyű párnám, ami a háborúban eltűnt édesapámtól maradt rám, és a drága Julismamám mindig azzal bíztatott: nagyon vigyázz rá kisfiam, mert amikor ezen alszol, édesapád mindig érezni fogja a lélegzeteden, hogy várod, és egyszer majd haza fog jönni hozzád… Sírtam…, üvöltöttem…, de ezek a mocskok még ezt sem hagyták meg!  Sohasem nyugszik meg a lelkem, hogy az édesapám nem jöhetett haza…

Módosítás dátuma: 2014. január 20. hétfő, 11:17 Bővebben...
 

Egy kicsiny falu a Börzsöny közepén: SZÜLŐFALUM, PERŐCSÉNY- apró emlékeim a háborútól a hatvanas évekig. 8. A katonaságról

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Egy kicsiny falu a Börzsöny közepén:  SZÜLŐFALUM, PERŐCSÉNY- apró emlékeim a háborútól a hatvanas évekig.

8. A katonaságról

Kamra a tájházban. Kádár Attila felvétele, 2013.Ideje, hogy számba vegyük a katonai alkalmasság vagy alkalmatlanság örökös témáját, mert ha valamiben, akkor ebben változott legnagyobbat a falubeliek megítélése, ami először a háborús esztelenség halkulásával, utána a kommunizmus egyre erősödő dühöngésével, végül ennek elcsendesedésével arányosan alakult át.

Háborús gyerek lévén, már kiskoromtól fogva odafigyeltem a körülöttem elhallatszó katonasorsokról szóló hírekre és változásokra, hiszen nagyon közelről érintett bennünket, mivel 26 éves édesanyámmal és a két kiskorú testvéremmel mi már hiába vártuk haza a Don-kanyarból 27 éves, szép, fiatal édesapánkat.   

És mert sokan voltunk, akikre ilyen sorsot szabott az ég, kénytelen-kelletlen minden beszédre odafigyeltünk, ami a katonaságról, a hazáról, meg az itthon maradt szerencsésekről szólt. Ezért nem is szabad csodálkozni azon, hogy olyan kettős álláspont ülte meg a kis falu életét, melyben a vélemények ugyan merőben eltértek egymástól, de mégis igazat kellett adni mindkettőnek.

A világháború borzasztó nagy veszteségekkel járt még ebben az aprócska faluban is, és talán, mert a túlélők ezzel is le akarták róni a tiszteletüket, a háború után még hosszú-hosszú évekig és minden lehető alkalommal és helyen énekelték a - igaz, még a háború előtt született-  csupa büszke honvédekről és hősökről szóló szomorú, vagy máskor a férfias helytállásokról és dicsőséges győzelmekről szóló szép katonadalokat.  Ez a hangulat mindig magával vitte a magamfajta, és az ilyesmire különösen fogékony serdülő legénykéket is, és valamelyik félreeső sarokban morzsolgattuk a szebbnél szebb dalokat és hallgattuk a szünetekbéli beszélgetéseket. Így fogalmunk lehetett arról is, hogy mikor miként vélekedtek a katonai szolgálatról.  

Ez röviden úgy összegezhető, hogy a háború előtt büszke volt, akit besoroztak, és lekicsinyelték azt, aki „nem vált be”.  Ez a szemlélet -bármilyen fájdalmas is volt a bevonulás- nagyjából még a háborús besorozásoknál is érvényesült, bár itt már figyelembe vették az ismeretlen befejeződés miatti kockázatokat is, és már nemcsak, hogy irigyelték az itthon maradó szerencséseket, de még komoly áldozatokat is képesek voltak hozni, csakhogy valahogy megúszhassák a katonai szolgálatot.

Módosítás dátuma: 2014. január 07. kedd, 10:55 Bővebben...
 

Egy kicsiny falu a Börzsöny közepén: SZÜLŐFALUM, PERŐCSÉNY- apró emlékeim a háborútól a hatvanas évekig. 7. A húsvét

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Egy kicsiny falu a Börzsöny közepén:  SZÜLŐFALUM, PERŐCSÉNY- apró emlékeim a háborútól a hatvanas évekig.

7. A húsvét

Perőcsényi képeslapA karácsony után, a legszebb, legmagasztosabb és legismertebb ünnep a világon. Régebben még csodálkoztam rajta, de ma már nem szokatlan, hogy talán csak tiszteletből vagy érdekességből, esetleg csak a turistáknak szóló kedveskedésből,  de látni lehet a húsvétot megünnepelni a kedvesen hangoskodó hinduknál éppúgy, mint a szigorúan zárkózott araboknál is. De a legcsodálatosabb húsvétokat mégis csak Perőcsényben tudom elképzelni…

Bár réges-régen volt  - lehet annak már úgy hatvan éve is-,  de a legszebbeket azidőtájt éltem meg. Ma már sokan csak azt hiszik, hogy a mindent ellepő főtt sonka- és kocsonyaszag, no meg a karácsony óta nem látott süteményillatok miatt van a nosztalgiám, de ez egyáltalán nem igaz! Mert Perőcsényben – meg gondolom máshol is, de az engem mit sem érdekel…- a húsvét igazából nagypénteken kezdődött.  Tudom, ez sokaknak egy kicsit furcsa kijelentés, de tudni kell, hogy Perőcsény akkor még 99 %-ban református falu volt, és ennek megfelelően –szerintem saját elgondolása szerint – tartotta a böjti és templomjárási szokásokat is. És eszerint a tényleges böjt csak nevében volt meg, de étkezési szokásokban nem nagyon.  Nem mondom, hogy minden családnál így volt, de akiket én ismertem, ott igen. Nagyon leegyszerűsítve ez annyit jelentett, hogy például nagypénteken nem ettünk húsfélét. Vagy legalábbis délelőtt nem…

Viszont bármilyen hideg is volt, akár nyakigérő szél, szakadó eső vagy hó is lehetett, nagypénteken már pirkadatkor fel kellett kelnünk, és egy szál ingben sietve mentünk a legközelebbi patakig (nekem a Kapa Ágiék kertjében csordogáló jutott), hogy annak lehetőleg a legnagyobb fűzfája alatt elsőnek mosakodhassunk meg, hogy egész életünkben egészségesek és szépek maradjunk. Megszokásból vagy megrögződöttségből, de én még tizenhat éves koromban is elmentem, ha éppen otthon tartózkodtam. Nem tudom miért, de akkor nem szégyelltem magam egy cseppet sem, sőt még büszke is voltam magamra (Istenem, de kár, hogy olyan messze van az a patak, rám férne egy kis lubickolás…).

Szóval a böjtöt már csak azért sem lehetett péntek délutántól tovább tartani, mert úgy estefelére készült el az a csodálatosabbnál csodálatosabb húsvéti kocsonya a rengeteg lerágnivaló csonttal meg ilyesmivel, és hát normális ember az ilyen különleges falatokat nem engedheti kihűlni, hiszen akkor az már csak olyan, mintha meg lenne romolva… Egyébként is, a református vallás igen engedékeny és belátóbb, szinte megelégszik a lelki böjttel is. Lehet ám, hogy csak én tudom így, de ki is tudná ezt másképp, ha éhes szájak sóhajtoznának a finom illatokat érezvén?    

Nagyszombaton már inkább tartottuk a böjtfélét, mert akkor tényleg nem volt nagy evészet, aztán lehet csak azért, hogy a húsvéti locsolóvendégeknek is maradjon valami?!

Persze a húsvéti készülődésnek nemcsak a lányoknál léteztek a maga koreográfiái, a fiúknak is megvoltak a saját tennivalójuk, csak az nem volt annyira publikus.  Mert míg a lányok a tojásfestéssel, a sütemények feltornyozásával és a minél több aprópénz beszerzésével voltak elfoglalva, addig ránk, aprólegényekre a ruháink és cipőink kitisztítása, de főként esztétikai és szerkezeti hibáinak láthatatlanná tétele adta a legtöbbször megoldhatatlan feladatot. Hiszen az ötvenes évek elején legtöbbünknek annyiban különbözött az ünnepi ruhája a hétköznapitól, hogy azt a meglévő egyetlent levetettük arra a pár órára, amíg anyánk megigazította rajta a foltokat, vagy éppen vizeskefével átkefélte az egészet.   Értelemszerűen én csak a magamfajtáról beszélek, mert voltak azért olyanok is, akiknek tényleg futotta ünnepi ruhára. Igaz, ezek között is zömmel olyanok voltak, akiknek már eleve két-három számmal nagyobbat vettek, csak még nem nőtt bele. De a legtöbbnek a nagyobb testvér kinőtt ingén, kabátján csak felvarrták az ujját vagy igen hatékonyan felhajtották a nadrágszárát, és azért imádkoztak, hogy hétfőn essen az eső és be lehessen dugni a gumicsizmába…

Módosítás dátuma: 2014. április 21. hétfő, 06:59 Bővebben...
 


1. oldal / 3