A farsangi vénlánycsúfolás
A régi paraszti életben a párválasztásnak, a házasságkötésnek is szabott ideje volt. Szüret után, az őszi mezei munkák befejeztével egymást érték a faluban a lakodalmak. Csak farsang végén derült ki, hogy az eladósorban levő lányok közül kik várták hiába a kérőket, kik maradtak pártában. Ezeket az otthon maradt lányokat a falu legényei és fiatal házasemberei, de néhol még a gyerekek is kicsúfolták „farsang farkán”, húshagyókedden.
Szatmárban húshagyókedden a „kongózás" járta. A legények kolompokkal, üres fazekakkal csörömpölve, ostorral pattogtatva végigjárták a falut, s el-elkurjantották magukat a pártában maradt lány ablaka alatt:
„Húshagyó húshagyó,
Itt maradt az eladó!”
A Tisza menti községekben „szűzgulyahajtás”-nak nevezték a vénlánycsúfoló szokást, mert a legények ilyeneket kiabáltak:
„Kinek van eladó lánya, hajtsa ki a szűzgulyára!”
„Húshagyó, húshagyó,
Itt is van egy vén tinó!”
Vas megyében magam is gyűjtöttem farsangi vénlánycsúfoló rigmust. Az idősebbek szerint a legények ezt kiabálták a lányok ablakánál:
„Tollas kosár az ágy alatt,
Itt maradtál anyád alatt!”
A csúfolkodásra válaszul sokszor egy-egy bögre hamu vagy forró víz zúdult, netán valamilyen rossz fazék repült ki az ablakon bosszús szavak vagy hasonlóan csípős rigmus kíséretében:
„Emelj tőkét, szakaggy meg,
Mír nem házasottál meg!"
A tőkeemelés, a tőkehúzás általánosan ismert vénlány-, vénlegénycsúfoló szokás lehetett valamikor, mert a Dorottyához (1799) írt jegyzeteiben Csokonai is említi: „Tőkét vonni. Szokásban vagyon sok helyeken, hogy mikor a fársáng elmúlik, a meg nem házasodott ifjakkal és férjhez nem ment leányokkal valamely darab fát vagy tőkét nevetségnek okáért megemeltetnek, vagy egy helyről más helyre vitetnek.” A tőkehúzás finomabb változata az – teszi még hozzá a költő –, hogy levélbe zárt faszilánkot, zsindelydarabot, forgácsot tesznek a kifigurázandó személy zsebébe.
Hazánk nyugati részén még a két világháború között is élő szokás volt tőkét húzatni a falu utcáján a pártában maradt lányokkal. Egy göcseji leírás szerint a vénlánycsúfolás valóságos színjátékká kerekedett:
„Alig hogy pirkad, máris zajos a falu. A legények hatalmas fatönköket húznak, vonszolnak maguk után: a férjhez menendő, de otthon cseppent leányzó hajlékának küszöbére gördítik ... Egy barátnak öltözött legény ... sorra kopogtatja a lányos házak ajtajait, s dörmögő hangon énekli:
"Ecce neki, dáridom,
a farsangot bevártam,
De vőlegényt nem kaptam,
Jaj, de hoppon maradtam!
Várok még egy farsangot,
tán majd valakit fogok.
S ha vőlegényt nem kapok,
apácának beállok...”
Az utolsó soroknál csuhás uram már forgatja ide-oda a fejét, hogy merre tágasabb, mert a megszomorodott szívű leányzók, hallva a gúnydalt, sodrófával, seprűvel, guzsallyal rontanak rá. Ő számít is ilyesmire, mert a csuha ugyancsak ki van tömve. Ilyenkor burgonyaolvasóját forgatva nyöszörög:
„Jaj, drága jó szüzeim,
kedves egyetleneim,
ne bántsátok tagjaim,
(Hisz) ropognak már csontjaim!
Kaptok férjet százat is,
mellé még hét bölcsőt is,
jaj, csak jaj, ne bántsatok,
hisz már menni sem tudok!"
A tőkehúzás emlékeit népdalaink azokon a vidékeken is őrzik, ahol maga a szokás már feledésbe merült. Például a bakonyi Szentgálon ezt éneklik:
„Heje, huja, hopaja,
A hamvazó szerda,
Húztok, lányok, törzsöket
A szentgáli útra..."
A falusi „vénlányoknak” nem volt könnyű az életük. Sok olyan népdalunk van, amelyben keseregnek a sorsukon, fogadkoznak, hogy bárkihez hozzámennének, ha fejkötőt tehetnének végre a fejükre. A pártában maradt parasztlány ugyanis kívül rekedt a falu közösségén. A lányok között már nemigen volt helye, az asszonyok pedig nem fogadták be maguk közé. Családja is mostohán bánt vele, lépten-nyomon éreztette, hogy csak kenyérpusztító a háznál.
A farsangi vénlánycsúfolás egyike azoknak a népszokásoknak, amelyek közvetett módon, tréfás-gúnyos formában – mai felfogásunk szerint túlságosan nyersen, durván – figyelmeztették a fiatalokat a paraszti közösség íratlan törvényeire, esetünkben a családalapításra.
Forrás: Élet és Tudomány 1977. XXXII. évfolyam, 7. szám. 204-205.
