Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Társadalomnéprajz Történeti néprajz

Kártya a magyar kezében

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Kártya a magyar kezében

A kártyajáték helye, szerepe és alkalmai hagyományos közösségeinkben

A kártya eredete a múlt homályába vész, de annyi bizonyos, hogy szülőhazáját Ázsiában kell keresnünk: Kínából, Koreából vagy Indiából terjedt szét az egész világon. Európában bizonyíthatóan a 13-14. században jelent meg, de hogy kik által, arról megoszlanak a vélemények. Egyes kutatók mongol, arab vagy cigány vándorlóknak tulajdonítják, míg mások a Szentföldről hazatérő keresztes lovagoknak vagy az akkor ismert világot bejáró velencei kereskedőknek. Bárhogy is történt, a kártya nagyon gyorsan elterjedt a kontinensen –köszönhetően nagyban a fa- majd a rézmetszés feltalálásának–, 1380-as nürnbergi törvények már tilalmazzák, a 15. századi Angliában pedig már ipara is kialakult (J. Sági 1993a: 182; Zsoldos 1980: 9–10; Bogdán 1978: 186; Kolb 1984: 20–21). Az európai kártya születése az itáliai reneszánsz korára esik, a virágzó miniatúrafestészet egyik ismeretlen alkotójának kezéből kerülhetett ki az első, kézzel festett kártya. Mivel ilyen képírókat csak a királyi és főúri családok alkalmaztak, először a legfelsőbb rétegnél terjedt el használata, annál is inkább mert ezek az egyedi, műremek számba menő kártyák valódi luxusterméknek számítottak. Csak a különféle sokszorosítási eljárások terjedése után vehette kezébe a lapokat az iparosság, a polgárság és végül a parasztság (Zsoldos 1980: 28­­–30).

Kolb Jenő írja, hogy „a kártya nemcsak grafikai termék, hanem tartalmánál fogva a játék szellemének és a játék mélyén rejlő szimbólumoknak kifejezője is. A kártyajáték éppúgy, mint az ugyancsak keleti eredetű sakk, jelképes hadijáték: seregek ütköznek meg egymással s az egyes lapok ütőerejét a hadi hierarchia szabja meg. Udvari szellemet árasztanak a furcsarajzú figurák, a király személye körül feszes udvartartás sorakozik. […] Mélyebb értelme van minden színnek és minden motívumnak...” (Kolb 1984: 9). Európában három színrendszer alakult ki: a latin, a német és a francia. A latin leginkább Olaszországban és az Ibériai- félszigeten terjedt el. Az első itáliai kártyafestők a keleti kártyákhoz hasonlóan olyan sorozatjelekkel látták el a lapokat, amellyel az akkori társadalmi rendet jelképezték. Így a serleg a papságot, a kard a nemességet, a pénz a kereskedők rétegét, míg a bot a parasztságot szimbolizálta. Saját szimbolikát dolgozott ki a 16. században kialakult német színrendszer, melyet a német nyelvterületen kívül Közép-Európában is használnak. Ez is a társadalmi osztályokat jeleníti meg: a szív a papságot, a csengettyű a nemességet,[1] a levél a középosztályt és a makk a parasztságot. A franciák tulajdonképpen a német színrendszert vették át, de egyszerűsített, absztrakt formában: a kőr a szív, a pikk a levél, a treff a makk megfelelője, egyedül a káró számít új jelnek. Ez az egyszerűség, és a mindössze két szín használata tette alkalmassá arra, hogy az egész világon elterjedjen, nemzetközivé váljon (Zsoldos 1980: 11–13). Természetesen mindhárom színrendszernek számos regionális változata alakult ki, melyek a mai napig használatban vannak (Zsoldos 1980: 31–53).

Módosítás dátuma: 2017. augusztus 16. szerda, 17:09 Bővebben...
 

A magyar pásztorság megítélése

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

A magyar pásztorság megítélése

A magyar pásztorság kérdésének vizsgálata egyszerre több, az egész magyarság történetét és megítélését érintő kérdéssel is összefügg.

A pásztor szó eredete, etimológiája. A szó a latin pastor átvétele. Idegen szavakat akkor veszünk át, ha egy eddig ismeretlen fogalomra nincsen saját szavunk. Új fogalom lenne a pásztor? Igen, mint mások tulajdonát jelentő jószág őrzője, megélhetést biztosító foglalkozásként. A honfoglalás utáni századokban a magyar nép jogilag még egységesen szabad jogállású, családi, nagycsaládi és faluközösségi keretekben gazdálkodó nép körében, de a magyar nyelv terület több részében később is, a 18. század végéig, a családok tulajdonát képező jószág ellátása, őrzése a családi munkamegosztás keretében történt. Ez a gazdálkodás, szaktudás minden részletében ma már alig ismerhető meg, de számos tény ismeretében joggal feltételezhetjük, hogy azt a természeti környezetet kiválóan ismerő, annak adottságait, életgazdagságát sokoldalúan kihasználó, és ennek fenntarthatóságáról tudatosan gondoskodó tevékenység jellemezte. A különböző családi gazdaság keretében tartott háziállatok gondja, etetése, legeltetése, részben haszonvétele is a gyermekek, fiatalok feladatkörébe tartozott. Ez a családias állatgondozás, a magán-legeltetés módja nagyon más volt, mint a falvak közös nyájainak pásztorolása, sajnos, elkéstünk ennek a kultúrának lejegyzésével, feltárásával. Ember és háziállata közti viszonyt bátran nevezhetjük egyenesen bensőségesnek. Erről tanúskodik Békefi Antal: „Munkaritmus, munkarigmus, munkadal” című munkájának 2005-ben megjelent első kötete, melyben az állattartás, azon belül csak a szarvasmarha- és sertéstartással kapcsolatos anyagát adták ki. (Békefi 2005.) E több mint hatszáz lapos kötetben több száz állatterelő, hívogató, evésre, ivásra buzdító, állatsimogatáskor, fejéskor stb. mondott rigmus, vers, dal, hangszeren megszólaltatott dallam lejegyzését találhatjuk meg. Nem tereltek ostorral, kutyákkal sem. Magyarországon átutazó külföldi meglepődött, milyen szeretettel bánik lovával a magyar kocsis.

Módosítás dátuma: 2017. július 11. kedd, 18:17 Bővebben...
 

Ember és természet kapcsolatának változása a magyar történelemben

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Ember és természet kapcsolatának változása a magyar történelemben

Egy nép sorsa anyagi, szellemi és lélekszámbeli gyarapodása, politikai ereje legnagyobbrészt két „kapcsolatrendszer” minőségétől függ. A nép, az emberek kapcsolata azzal a földdel, természeti környezettel, mely lakhelyéül jutott, és az egy néphez tartozó egyedek kapcsolata változásait egymással, rangtól, hatalomtól, társadalmi helyzettől függetlenül. Más szavakkal: egyrészt miként él, gazdálkodik, használja ki és őrzi meg az őt körülvevő természeti környezet gazdagságát, másrészt a természet javait hogyan osztják el egymás közt az egy népbe, nemzetbe tartozó emberek. A magyarok természettel kapcsolatos műveltségéről, gazdálkodásáról szóló híradások még a Kárpát-medencébe jövetelük előtti hazájukból, valahol a Volga mellékén létezett Magna Hungariában való tartózkodásuk idejéről származnak. Ez a táj a mai, klíma és csapadékmennyiségre vonatkozó adatok alapján megrajzolt térképek szerint a Nagyalföldnél jóval szárazabb volt, a csapadék évi mennyisége a 400 mm-t alig érte el. Mégis ezt olvassuk az arab és perzsa földrajzi leírásokban, hogy a magyarok bővizű folyók mellett laktak, földjük fában, vizekben gazdag volt, kiterjedt szántóföldekkel rendelkeztek. Télen a folyók közelébe húzódtak és halásztak. Az egyik szerző, Ibn Fadlán, a magyarok földjének jellemzését követően írt a mordatokéról. Ezek valószínűleg a mai is a Volga mentén lakó mordvinok ősei lehetnek. Az ő földjüket a magyarokéhoz hasonlóan jellemezte: bővizű folyókat említett, majd pedig a következőket jegyezte fel: „de ezeknek csatornáik nincsenek”.[1] Talán nem tévedek: e száraz környezetben többször emlegetett bővizű folyók, csatornák, a fában és tavakban gazdag táj itt a mai Magyarországon a 18. századig létező ártéri gazdálkodáshoz hasonló, a vízjárásokhoz alkalmazkodó, a természettel együttműködő gazdálkodásról ad hírt. A közvetlen honfoglalás utáni századokból már vannak adataink a magyarok vízzel való különleges bánásmódjáról. A pozsonyi csatában (907) a túlerőben lévő, nyugatról betörő német hadat a Dunán könnyűszerrel átkelő magyar csapatok lepték meg és arattak győzelmet felettük. Konrád császár 1030-as betörésének nyugati krónikása megjegyezte, hogy a Bécs felöl érkező német sereg útját a magyarok vízzel árasztották el, s ez igen megnehezítette útjukat. Tudjuk, a betörő ellenséges hadat végül a magyarok minden utánpótlásától elvágva, bekerítették és kiéheztették, s ezzel fegyverletételre kényszerítették. Konrád csak szűkebb kíséretével tudott elmenekülni. A lefegyverzett sereg katonáit ellátták élelemmel és hazabocsájtották. Maga az a pap, akit a császár vitt magával, hogy győzelmeinek krónikása legyen, jegyezte fel, hogy István király ezen eljárása példátlan a történelemben.[2]

Módosítás dátuma: 2017. július 11. kedd, 14:24 Bővebben...
 

„Rablókkali találkozás" – Juhász Mihály németi plébános feljegyzései Gelencsér Józsiról, a nevezetes somogyi rablóról

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

„Rablókkali találkozás" – Juhász Mihály németi plébános feljegyzései Gelencsér Józsiról, a nevezetes somogyi rablóról

„Habent sua fata libelli" – a könyveknek is meg van a maguk sorsa. Juhász Mihály plébános, a németi katolikus egyházközség kiérdemesült lelkipásztora 1870. október 31-én, 15 évi szakadatlan szolgálat után nyugalomba vonult. Azaz, mégsem teljes nyugalomba, hiszen ekkor kezdte meg régóta tervezett, 1875-ig tartó, szinte valamennyi európai országot érintő körutazását. Egy nemrég előkerült, naplószerűen vezetett vaskos kéziratos kötet őrzi ennek az utazásnak az emlékét, mely napló utolsó sorait 1875. szeptember 30-án vetette papírra Budapesten. A barna papírkötésű könyv a használtcikk piacon bukkant fel, és onnét került magántulajdonba.[1]A korabeli európai nagyvárosokat egy vidéki pap szemszögéből bemutató érdekes beszámolók mellett, a kötet végén, a 345-384. oldalakon számunkra rendkívüli értékkel bíró feljegyzéseket találhatunk. Juhász Mihály 1855-ig a Baranya megyei Bogdása, majd 1855-1870 között az ugyancsak Baranya megyei Németi (ma Szalánta része) község plébánosa volt. Életében valószínűleg igen mély nyomot hagyott az akkori idők egyik legrettegettebb somogyi rablóvezérével, Gelencsér Jóskával és bandájával történt találkozása. Oly annyira, hogy a leírtakat – az első oldalon található bejegyzés szerint – vélhetőleg csak legbensőbb barátai ismerhették meg, sőt, a naplóban sem találhatunk utalást a szerző személyére![2]

Környékünket illetően a néprajzkutatás eddig igen kevés figyelmet szentelt a rablók – betyárok – szegénylegények körül kialakult, számos legenda forrásává vált történetek és események összegyűjtésének, valósághű feldolgozásának.[3]A betyárok alakját és tetteit sokszor csak a folklór „görbe tükrén" keresztül - a nép ajkán elterjedt eufernizáló, romantizáló költeményekből és elbeszélésekből ismerjük. A paupers celeratus, azaz a híres szegény lator, mint társadalmi igazságszolgáltató ideológiája egészen Robin Hoodíg visszavezethető, akinek ponyvája a 16. században lett népszerű Európában.[4]

A középkori latorköltészet még félnivaló, veszedelmes alakként ábrázolta a szökött katonákat, bujdosó, fosztogató rablókat. A nemzeti nyelvű irodalmak kibontakozásának valamint a rokokó, a szentimentalizmus és a hősköltészet térnyerésének köszönhetően a latrok, betyárok alakja egyre inkább zsánerfigura lesz, akikről a folklór romantikus, heroizáló hangon szól.

Magyarországon a török hódoltság és a Rákóczi szabadságharc után nőtt meg nagyon a betyárrá lett szegénylegények száma. A korábban fegyverforgatásból élt, földet sohasem művelő, nincstelenné, földönfutóvá lett vitézek közül sokan adták fejüket erre az életformára. A szökött katonák és a kicsapott pásztorok számára pedig nem volt más lehetőség, mint hogy bandákba verődve, fosztogató bűnözők módjára éljenek. A nép természetesen továbbra is félt ezektől az emberektől, s az első kézből való, helyi történetek bizony elítélő hangon szólnak a betyárok tetteiről. A szájról szájra terjedő, nem első kézből való betyárhistóriák azonban, melyek távolabbi eseményről tudósítanak, már népi hősként és igazságosztóként beszélnek a betyárról, aki csak a gazdagot bünteti meg, és a szegények igazáért harcol. Az emberek bámulják, idealizálják a betyárt, aki nagy tetteket visz véghez, és nem talál legyőzőre, csupán árulás útján tudják – ha tudják – elfogni. Több történet szól a megyehatáron épült csárdákról, s az ott mulató betyárról, akit a megyebéli pandúrok nem foghatnak el, mert az ő asztala már a megyébe esik. Csárdásokról, orgazdákról, betyárokról és pandúrokról szól jelen közlésünk is, ragaszkodva a tényekhez, a puszta igazsághoz.

Bővebben...
 

Nyugat-baranyai német telepesek történeti-néprajzi kérdései a levéltári források tükrében

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Nyugat-baranyai német telepesek történeti-néprajzi kérdései a levéltári források tükrében

A 18. században Magyarországra és Kelet-Európa más tájaira bevándorolt német telepesek sajátos vizsgálatot tesznek lehetővé, mivel Európa két különböző fejlődésű területének képviselői kerültek egymás mellé mindennapos életközeibe. E telepítések nélkül az eltérő fejlődés folytán eltérő értékrendben gondolkodó parasztokat széles határzónák, átmeneti területek és politikai határok választották el egymástól, és semmiképpen sem került volna sor e két világ ilyen szembeállítására. Sok tekintetben Kelet-Európa a nyugat-európai fejlődésnek egy korábbi állapotát tartotta fenn, a telepesek így saját múltjukkal is találkoztak új hazájukban.

Két eltérő műveltség találkozásakor a szükségszerű együttélés ellentmondásos következményekkel jár: egyrészt a két kultúra egymásrahatása következtében az egyik átformálja a másikat, de közben maga is változik, közeledik a másikhoz, nemritkán a kettő összefonódásából egy új, harmadik jön létre. Ezt a folyamatot és jelenséget nevezzük akkulturációnak. Kevesebb figyelmet szenteltünk egy másik jelenségnek: a két, egymással kapcsolatba került műveltség kihívást is jelent egymás számára, ennek következménye lehet az is, hogy egyik vagy másik, esetleg mindkettő értékrendjét tudatosan hangsúlyozza, még végletesebben fogalmazza meg mintegy ezzel védekezve a feloldódás, a beolvadás ellen. Az a fél, mely az új környezethez, a másik félhez való alkalmazkodásban, a másik fél sajátságainak, „gyengéinek" kihasználására eredményes „stratégiát" fejlesztett ki, azokat az értékrendben is megnyilvánuló magatartásformákat hangsúlyozza, azokat építi és alakítja tovább, egyre határozottabban és szélsőségesen, melyek célravezető voltáról már meggyőződhetett. A kultúra által meghatározott magatartás az élet minden területén megnyilvánulhat és így különféle történeti forrásokban tükröződhet: a gazdaságtörténeti adatokat szolgáltató adó-összeírásokban és testamentumokban, a népmozgalomra fényt vető világi és egyházi lélek- és családösszeírásokban, születési, házassági és halálozási anyakönyvekben, a népesség egészségi helyzetére rávilágító katonai sorozási jegyzőkönyvekben, a településekről tájékoztatást adó egykori térképeken és helynevekben, az erkölcsökre, közbiztonságra utaló büntetőperekben, a viseletet bemutató köröző levelekben, közigazgatási és gazdasági rendeletekben és intézkedésekben. Ezzel röviden fel is soroltam a legfontosabb levéltári forráscsoportokat, melyek segítségével a német telepesek műveltségére, jellegzetes „stratégiájára" kaphatunk adatokat –szembe állítva a velük együttélő magyar és délszláv népcsoportok ugyanezekből a forrásokból kiszűrhető műveltségi sajátságait– abból a korból, mely már a jellegzetes néprajzi módszerrel, a szájhagyomány és megfigyelések feljegyzésével alig kutatható. Nem jelenti ez azt, hogy a szájhagyományt nem lenne továbbra is érdemes a megtelepedésre és az azt követő időkre is faggatni, gyűjteni, hiszen a történeti szájhagyomány még korábbi időkre is visszanyúlhat. Sok is még a teendőnk ebben a tekintetben, de azt is tudnunk kell, hogy az emlékezést, a hagyományt is befolyásolja a műveltség,a pillanatnyi értékrend,s így gyakran a múltba vetődik az is, ami későbbi fejlemény, ami csak később lett valóság és tény. Éppen a német telepesek történetével, néprajzával foglalkozó kutatások sokszor estek ebbe a hibába.

Módosítás dátuma: 2017. február 12. vasárnap, 11:40 Bővebben...
 


1. oldal / 14