Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Társadalomnéprajz Történeti néprajz

Vízhaszonvétel és vízépítés

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Vízhaszonvétel és vízépítés

Ha vízrendezésről, vízépítésről, folyószabályozásról hallunk vagy olvasunk, árvízvédelmi gátak építésére, mocsarak lecsapolására, a folyók kanyarulatainak átvágására, a vizek lefolyásának meggyorsítására gondolunk, vagyis arra az emberi igyekezetre, hogy a vizet legyőzze, uralmát, hatását minél kisebb térre és időre szorítsa vissza.

Ma alig tudjuk elképzelni azt, hogy a vízépítésnek, vízrendezésnek más elve és célja is lehet. Pedig a természetet legyőző és átalakító szándékkal szemben van és volt egy másik is, a vízzel való együttműködés.

Ez volt az alapelve a régi magyar vízrendezésnek és vízépítésnek egészen a 18. század elejéig, amikor is az így kialakított vízrendszer a török hódoltság és a háborúk során tönkrement.

A 18. század közepén országszerte megindultak a nagy szabályozási munkálatok: malomgátak lerombolása, folyókanyarulatok átvágása, árvízvédelmi töltések emelése és a mocsarak lecsapolása. Mindezeket a munkákat természetesen robotoló jobbágyok végezték, akik éppen az árvízvédelem e módjától féltették eddigi életmódjukat és gazdálkodásukat, puszta megmaradásukat is veszélyeztetve érezték.

Módosítás dátuma: 2023. március 06. hétfő, 17:16 Bővebben...
 

Úti benyomások a moldvai magyarok (csángók) közt

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Úti benyomások a moldvai magyarok (csángók) közt

Halhatatlan költőnk, Petőfi Sándor egyik versében a következő megkapó vallomást teszi a magyar nemzethez való viszonyáról: „Ha nem születtem volna is magyarnak, E néphez állanék ezennel én, Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb Minden népek közt a föld kerekén.” Ha ráillik Petőfi jelzője a magyar népre, hogy minden népek közt a legelhagyottabb, akkor a moldvai magyarságra kétszerte jobban ráillik, hogy minden magyarok közt legelhagyottabb magyar. Elhagyta pedig mindenekelőtt a maga fajtája, mely akkor sem tett sokat érette, mikor még jobban tehetett volna.

A moldvai magyarság sorsa még a hagyományos magyar sorsnál is fájdalmasabb és tragikusabb magyar sors. Mi legalább csonka hazánkban még énekeljük a „hozz rá víg esztendőt”, de a moldvai magyar nem érti a víg esztendőt, mert sohasem volt benne része.

De ne higyjük azt, hogy moldvai magyar testvéreinkért mai viszonyaink közt csak egy fájdalmas sóhajtás az egész, amit tehetünk. Nem tehetjük azt, amit a csonkítatlanság idején tehettünk volna, de tehetünk mást, talán épp olyan hasznosat. Ma Trianon következtében a magyarság tekintélyes része egy hazában él a moldvai és bukovinai csángóval. Ezzel a moldvai magyarság sokszázados mesterséges elzárása és elszigetelése a többi magyarságtól, ha nem is szűnt meg teljesen, de kétségkívül sokat enyhült. Kezdődött pedig az elszigeteltségnek ez az enyhülése a világháború idején, mikor számos magyar hadifogságba esett moldvai csángó ismerkedett meg Magyarországgal, amely úgy él a moldvai csángó képzeletében, mint egy gyönyörű föld, egy művelt, nagy testvérnép országa, ahol boldogság élni, mert mindenki magyar. Alig van moldvai csángó falu, honnan egy-két csángó ne lett volna magyar hadifogságban. Ma pedig, mikor a székely fiút, vagy a bihari, vagy Szatmár megyei magyar fiút kiviszik katonáskodni a Regátba, szinte lehetetlen, hogy egy-egy ezredben a moldvai csángó fiú össze ne kerüljön és össze ne barátkozzék a bihari vagy székelyföldi magyar gyerekkel. Azonban ma már nemcsak a katonagyerek, hanem más magyar is gyakrabban megfordul a moldvai csángók közt, mint régen. Nyelvtudósok, etnográfusok, népköltészet- és népzene-gyűjtők ma már sűrűbben ellátogatnak csángó véreink közé, mint Trianon előtt. Egy ilyen látogatás a csángók közé egész életre szóló felejthetetlen élmény. Egy fiatal magyar egyetemi hallgató, jeles etnográfus, a múlt esztendőkben hosszabb időt töltött a moldvai csángók közt. Olyan mély hatást tett rá a csángó nép, a csángó sors, a csángó elhagyatottság, hogy közéjük akart telepedni, közéjük házasodni és köztük élni le az életét.

Bővebben...
 

Látogatás a moldovai csángóknál. Második közlemény

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Látogatás a moldovai csángóknál

Második közlemény

Barátfalvi házigazdámtól búcsút véve, Nagypatakra hajtattam, hogy ha lehet, épen huszonnégy órát töltsék Molnár Ferencz ottani rom. kath. magyar pap körében, kivel Bákóban, Császár hazánkfia vendéglőjében ösmerkedtem meg. Még nem került volt haza, s így tovább kelle hajtatnom Forrófalvára. Ily könnyen azonban Molnár hazánkfiától mégsem válhatok meg. Elmondom tehát rövid ösmeretségünket, hogy fogalma legyen a nyájas olvasónak, miként szokta a magyar ember külföldön egymást üdvözölni. Vendéglősömnek kilétemet megmondván, ez gyorsan befordul egy oldalszobába s kihoz egy nyolczadrétű sz. bibliát. „Oh édes tiszt, úr  – kiálta fel – miért nem jött bár egy órával előbb, itt hált az éjjel Décsey a keleti utazó s ezt a bibliát ő hagyta nekünk emlékül.” E hír leverőleg hatott reám, mert Décsey keleti leveleit szorgalmasan olvastam a „K. Közlöny”-ben, s vágytam vele megismerkedhetni.

Amíg mi e felett beszélgettünk betoppant a házi nő is, akivel társalgásunk hangos beszélgetésbe ment át. Erre a zajra papi ruhába öltözött, nagy fekete szakállú és bajuszú férfi egy távolabbi asztaltól, melynél kávéját költötte el, hirtelen talpra ugrik és egyenesen felém közeledett. Én nem tudva, hogy mit akar, szintén fölpattantam és állásba tettem magamat. A bámulat fogott el, midőn a markos alak a legszebb magyarsággal e szavakat intézte hozzám: „S te volnál Koós Feri, ugyan bizony? Nagy hamarjában nem bírtam ennél többet felelni: én… Neki ez is elég volt, nyakamba borult és örömében összevissza csókolt. Az ösmeretség készen volt, pár feleletemből tudta már, utazásom czélját. De én is csakhamar átláttam, hogy olyan férfival van dolgom, kit az élet csalódásai megtörtek, aki hiába való munkának és áldozatnak tartotta mind azt, amit a magyar nemzet a csángók nemzetiségének megmentésére pazarol. Épen egy hallgatója véletlen belopózván, magánkívül volt örömében, hallva és látva, hogy a tisztelendő úr magyarul beszél egy idegennel, de Molnár reá rivallt és kiutasította, mondván tovább: „Barátom, nem érdemes e nép, hogy érette feláldozzuk életünket, elhagyjuk hazánkat s ide jöjjünk nyomorogni.” Többet is mondott, melyből meggyőződtem, hogy egy desperatus[1] emberrel van dolgom, sokkal nagyobb mérvben, mint Petrásnál tapasztaltam.

Bővebben...
 

Látogatás a moldovai csángóknál

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Látogatás a moldovai csángóknál

A múlt tized egyik nyarán meg valék bízva, hogy tegyek egy kis körutat moldovai csángó testvéreink között. Fölkerekedtem tehát nagy frissen a Dimbovicza partjáról és pár nap alatt Foksányban termettem. Ott lakó hazánkfiaival csakhamar megösmerkedve, tervemet föltártam előttük, kérvén tanácsukat s egyúttal hallgatásra intve őket, mert már akkor tudtam szomszédainknak azon gyönge oldalát, hogy senkit úgy nem gyűlölnek, mint az olyan magyar utazót, aki csángók sorsa, állapota felöl tudakozódik. – Csakis ezen óvatosságnak köszönhettem, hogy Bákó megye derék magyar falvait úgy szólva incognito bejárhattam, s közöllek több napig háborítlanul időzhettem. Kihallgathattam a papok és tanítók észjárásait, a csángó nép iránt táplált véleményét és kihallgathattam a népnek legtitkosabb fájdalmait, amiket olasz papjaiknak még a gyóntatószékben sem mondottak volna meg.

Foksányból Acsúdon át előbb Szászkútra, onnan – ügyeimet végezve – Klézse felé siettem. Az a szép országút, mely Acsúdból Bákó felé vonul, gyümölcsfákkal volt szegélyezve, többször leszálltam és a legszebb körtékből, almákból válogattam. Szekeresem azt mondá, hogy ez szabad, úgy is volt, senki sem szólított meg, bár sokan láttak, hogy mily busásan kertészkedtem. Istenem minő szép gondolat volt ez, így beültetni az országutat gyümölcsfákkal gondolám magamban s minő szép volna, ha ott túl a hegyeken, a szép Székelyföldön is úgy volna! Bizony ma is csak azt mondom, hogy szép és áldott dolog volna az a kincses Erdélyben: gyümölcs fák hűs árnyai alatt utazni a nyár forró napjaiban…

Feltűnt továbbá a sok gyöngyörű vetés, a Seréth mindkét partján; a szép kinézésű udvarházak, az asztagokkal megrakott csűrös kertek. „Ez itt a Bals bojáré, az amott a Roznováné s így tovább” – magyarázgatta örmény kocsisom, aki úgy ösmerte e vidéket, mint én szülőföldemet. De feltűnt főleg az, hogy több helyen az udvarházak mellett alig láthattam a lombosfák alatt a falusi szerényke házakat, melyeknek lakóit ösmerni vágytam.

Módosítás dátuma: 2021. április 21. szerda, 17:26 Bővebben...
 

Szent István Intelmeinek üzenete

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Szent István Intelmeinek üzenete

Szent Istvánról beszélni most, ezer évvel koronázása után, és itt, ebben a városban, ahol a nagy királyt eltemették, azt hiszem a Honismereti Akadémia egyik fontos kötelessége. Ahhoz, hogy megértsük az Intelmeket, amit fiához írt, vissza kell tekintenünk személyére. Arra a képre, amit a magyarság kialakított róla, és arra a képre is, amit a történészek alakítottak ki róla. Arra vállalkozom, hogy ezt a megrögzött torz képet kicsit helyreigazítsam. Nem a saját gondolataimmal, hanem a tudomány eredményeivel. Szent István alakja úgy él történelemkönyveinkben, mint aki zseniális politikusként fölismerte, ha a magyarság nem telepszik le, nem veszi fel a kereszténységet, akkor ugyanarra a sorsa jut, mint az avarok és a hunok. Tehát a politikai felismerés után kemény kézzel - idézem a nem egy könyvben megjelenő képet -karddal és kereszttel megkeresztelte ezt a nyakas magyar népet, papokkal megtaníttatta a földművelést és bevezette az európai népek közösségébe.

Ezt a gyakran visszatérő képet azért is érdemes jobban szemügyre venni, mert mostanában nem egy helyen halljuk és olvassuk, hogy kereszténységünk nem egyeztethető össze a magyarságunkkal. Könyvek jelennek meg arról, hogy a magyarság elvész, mert ráerőszakoltak egy hitet, ami nem felel meg neki; egyetlen megoldás van, vissza kell térni őseink hitéhez. Nem akarom megnevezni a közírót, aki ilyen címmel könyvet is írt. Három évvel ezelőtt egy történész képviselő a Szent István napi ünnepségen azt mondta: zseniális uralkodó, ha ő nincs, és kemény kézzel nem fordítja meg a nomád magyarok életformáját, nem kereszteli meg a magyarokat, akkor eltűntünk volna, már nem lenne helyünk Európában, mint ahogy eltűntek a hunok és az avarok.

Mi az igaz ebből? Első pillanatra talán úgy tűnik, lerombolok egy képet és kisebbítem Szent István érdemét, de hallgassák végig.

Igazi érdemei sokkal nagyobbak, mint amit így, ilyen egyszerűen és nagyon sokszor visszatérően a fejünkbe vertek, ha szabad ezt a kifejezést használnom. Pedig a régészet és a nyelvészet tanulsága szerint a földművelést a magyarság nem a Kárpát-medencében tanulta meg. Ezek már közhelynek számítanak, mégis megjelennek, még ma is, díszkiadású könyvek, amikben arra utalnak, hogy minden, ami a magyarság számára letelepült életmóddal volt kapcsolatos, másoktól tanulta, és csak generációkkal letelepedése után tanult meg egyenesen járni az eke után. Nem igaz! A nyelvészet megdönthetetlenül bizonyítja azt, hogy mind a földművelésnek, mind a szőlőművelésnek és gyümölcsészetnek honfoglalás előtti a szókincse. Ha itt tanultuk volna meg a szőlőművelést és a borkészítést, akkor ezek a szavak vagy szláv, vagy német, vagy olasz, latin eredetűek lennének. De nem azok! Mint ahogy nem azok a földművelésnek a szavai sem: eke szánt, sarló, arat, köles, búza, árpa és így tovább.

Módosítás dátuma: 2019. augusztus 26. hétfő, 20:26 Bővebben...
 


1. oldal / 16