Sisa Pista
Történetek a betyárvilág korszakából VI.
Az 1877. év augusztusának egyik reggelén egy magas, erőteljes parasztember állított be Tóth Mór egri királyi ügyész elé.
— Mi az Matyi?
— Holnap meglesz.
— Sisa Pista?
— Igen; ha addig élek is.
— Úgy? Akkor mi lesz Borcsából?
— De élni akarok ám, tekintetes uram. Nem félek én Sisától, ha fegyver nincs nála.
— De lesz.
— Lerakja, mert tánc lesz.
— Hát a kés?
— Arra vigyázunk.
— És hol?
— Baktán, ahol én lakom.
— Küldjek pandúrokat ?
— Nem kell. Nem osztozom az 1000 forinton. Borcsának kis házikót és földecskét akarok venni.
— Szép. De hogy kerül Sisa Baktára, hisz a szeretője Aranyoson van?
— Baktán van Somogyi András rokonánál.
— S ott mer időzni ilyen közel Egerhez?
— Baktán nem ismeri senki. De én ismerem még innen, mikor birgék miatt volt a kezünk alatt.
— Jól van Matyi. Akarsz meg valamit?
— Kézi láncot kérek.
— Ad az őrmester. Isten áldjon.
Mata Ipacs Matyi, a nyugalomba vonult fogházőr lánccal ment haza, azzal a szándékkal, hogy rabbá tegyen egy embert, aki ugyan neki nem vétett, de megérett a vadállat névre, annyit rabolt és gyilkolt. Két év óta. Három vármegye pandúrsága kereste, s bár azt biztosan tudták, hogy Aranyoson lakik régi mátkája, akit még mindig szeret, s akit elég gyakran meglátogat, mindemellett sem tudták elfogni. Hja, mert a köznép barátja, rejtegetője, komája volt a híres betyárnak, lévén a köznép csak akkor ellensége, ha személyesen volt vele baja.
De Matyi fogházőri szolgálata alatt bizonyos halvány fogalmakat szerzett a közérdekről s ő, ha neki személyesen nem is volt baja a futó betyárral, mert vállalkozni az elfogásra. De azért kétséges az, hogy 1000 forint jutalomdíj nélkül mert volna-e.
* * *
A „féligvan” zsidónál volt a táncmulatság. A legjobb, legolcsóbb bort adta messze földön, de mindig hiányosan, s így ragadt rá a „féligvan” név, mert hát gyakran kellett ezt kiáltani.
A baktai legénység kirukkolt. Vasárnap is volt, jó idő is volt, meg a termés is beütött, hát mulattak. A legények közt egy szálkás, szép barna legény is mulatott, legtöbbet foglalkozva a Somogyi András uramnál vendégként időző Róza nevű lánnyal. A baktai legények nem ismerték a mulató legényt, de mert nem szokásuk kérdezősködni, csak Pista néven szólították. Máskülönben nem rokonszenvesen fogadták a legényt, mert volt valami a modorában, ami kötekedő, követelő volt. Néhány legény összebújva sugdosott is, hogy ki lehet ez a hencegő legény, aki egy egész falu legényeit fel sem veszi.
Az pedig gondtalanul, fel sem véve semmit, mulatott, duhajkodott, kikikapva egy táncosnőt a táncosa kezeiből. Hajigálta az üvegeket, hordatta nagy mennyiségben a bort. Azonnal fizetett a korcsmárosnak s ha néhány hatos visszajárt, nagylelkűen ott hagyta „pántlikára a jányának, ha van”.
Mata Ipacs Matyi egy asztal mellől nézte a legényt. Amint a mulató legeny karjáról lecsúszott a lobogós ingujj s kitűnt a legénynek izomtól duzzadó karja, Matyi majdnem bánni kezdte, hogy belefogott a dologba.
Mert a mulatós legény Sisa Pista volt. Éppen egy markos baktai legény kezéből kapta ki a táncosát, aki dühösen nézett a legényre s rá akart rohanni.
Matyi megkapta a legényt.
— Jóska!
— Várj, ezzel a gyüttmenttel számadásom van.
— Majd együtt intézzük el.
— Veled?
— Igen.
— Mi bajod vele ?
— Semmi, de lesz.
S azzal félre vonta Jóskát.
— Nekem is lesz vele bajom Jóska. Ha látod, hogy ő megtámad engem, vagy én őt, s látod, hogy nem bírok vele, segíts. Meglehet kapsz vagy 100 forintot.
— Kitől?
— Tőlem. Itt a kezem rá.
Kezet fogtak.
— Hát ki ez? Kérdé bámulva Jóska.
— Majd megtudod.
Nem kellett azonban sokat várni Matyinak, mert éppen a feleségét, Borcsát kapta ki a betyár egy legény kezéből.
Forgatta a betyár a szép menyecskét s rajta feledte szemét a menyecske rózsás, kipirult arcán s ahogy forgatta hirtelen lehajolt s megcsókolta.
Ép akkor nézett oda Matyi.
— Hű az árgyílusát — kiáltott Matyi — hát ennek a másé is az övé. Odarohant, feleségét kikapta a betyár kezéből s a betyárt mellbe lökte.
— Ezt megbánod paraszt! — rikoltott a betyár s hirtelen lehajolva csizmaszárából kést rántott elő s Matyira rohant.
— Nem gyilkolunk többet Sisa Pista — kiáltott Matyi.
A betyár, neve hallatára pillanatra megdöbbent. E pillanat elég volt Matyinak, aki fejét lehajtva vaderővel rohant a betyárnak. A betyár a gyomrát ért erős ütéstől levegő után kapkodva hanyatlott meg, míg az ő kése csak gyenge szúrást ejtett a Matyi vállán.
Még magához sem tért a betyár, mikor Matyi a torkát megragadva a földre rántotta.
Ott termett Jóska is s megragadla a betyár késes kezét. Malyi ekkor előrántotta a kézi béklyót s rátolta a betyár kezeire.
A betyár feleszmélve, lábaival védte magát s le akarta kezeiről húzni a szabadságától megfosztó láncokat.
Matyi és Jóska ketten alig bírták a vadbetyár lábait összekötözni.
A közelben pedig ott állt remegve a betyár mátkája, kedvese Róza, aki oly sokszor kérte, hogy jobb útra térne, de hiába, aki most is szereti, csak könnyeit törülgeti és nem meri kiáltani, ne bántsátok, ő az én eljegyzett mátkám. Mert most már tudják, hogy a megátkozott rabló az. Somogyi András elhúzza onnan a leányt, hogy ne lássa, ne hallja, miként dobják fel egy szekérre, aki már senkinek se árt, a rettegett betyárt, mint egy telt zsákot s gúnyolódnak vele, szórják rá az átkot.
Meg sem állt Matyi Egerig.
Matyi felment Tóth Mór ügyészhez.
— Megvan! toppant be a szobába.
— Lehetetlen Malyi, nem az lesz, egyedül nem tehetted rabbá.
— Talán magam is, de volt egy segítőm, a Bogár Jóska. Ott van ni a szekérnél, őrzi a 100 forintját.
— Annyit adsz neki ?
— Muszáj volt. Így biztosabb volt mégis.
— Aztán mi a ráadás?
Matyi megmutatta a vállát.
— No ezt a törvényszéki orvos bekötözi.
— Úgy sem volt velem dolga, míg itt vollam.
— No Matyi — szólt az ügyész, kezét nyújtva a derék legénynek — sok szerencsét a házhoz, meg a földecskéhez. Hanem ne üldözz ezután rablókat, mert ...
— Nem ám tekintetes uram, mert amint a Borcsa megsúgta, lesz valaki még akire gyűjtögetni kell.
— No Matyi, annak én leszek a keresztapja, a keresztanyja ...
Épen a nagyságos asszonyhoz akarok menni.
— Csak eredj Matyi, az is elfogadja.
Forrás:
Nyírvidék. A Szabolcsvármegyei Községi Jegyzõk és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye. XXVIII. évfolyam 50. szám. 1907. december 15.
https://library.hungaricana.
