Addig kapar a tyúk, míg szemre talál
Hej, csak nincs párja a magyar példaszónak, közmondásnak. Itt van például ez is, amit ott fentebb, ennek az olvasnivalónak címéül írtunk. Mily kurtán és mégis mennyi bölcsességgel figyelmezteti ez a magyar embert az élet egy nagy titkára, nagy hordozójára. A kitartásra.
Magyar embernek sok a java, de nem kevés a gyengéje sem. Ezek közzé tartozik a kitartás hiánya. Hogy hamar beleun valamibe! Nem várja be a dolog végét. Félmunkánál megáll. Másfelé kapkod, mihelyest látja, hogy kissé göröngyös az útja. Lám, tanítja pedig a közpéldabeszéd: addig kapar a tyúk, míg szemre talál. Az a gyenge szárnyas jószág, addig keresgél, jár, kel, próbál, míg célját éri, szemre talál.
A magyar ember bizony, hogy nem ösméri a kitartás erejét, hatalmát, Nem tanul sem a tyúktól, sem a hangyától, sem a természettől. Ő azt hiszi, hogy a sült galamb csak úgy repül az ember szájába. Azt gondolja, hogy célhoz jutni könnyen lehet. Nem úgy barátaim! Lám a tyúk mennyit kapargál a szemeten. A hangya hányszor teszi meg a maga útját. Az esőcsepp hányszor hull a kőre, míg kivájja.
Más nép azért boldogul, mert kitartóbb. Mert acélos az akaratereje. Mert nemcsak szájjal hirdeti, hogy ha törik, ha szakad, de tettekben is bebizonyítja. A bolgárkertészek is eszembe jutnak most. Ők is addig kaparnak, öntöznek, ültetgetnek, pótolják a kiveszett palántokat, míg szemre, sikerre, jövedelemre tesznek szert.
A magyar ember nem babrál az ilyenekkel. Mit? Ő egyszer dolgozik, egyszer arat, a többivel nem törődik. Ez a mi öreg hibánk! Hej, pedig körülnézhetnénk ám. Tanulhatnánk eleget. Hogy vannak más népek is, melyek addig kapargatnak, míg szemre, gazdaságra, jólétre találnak.
Hát véssük jól emlékezetünkbe ezt a közmondást, és ha valamihez hozzá kezdünk és vesszük észre, hogy lankad az erőnk, vagy a reményünk, azzal a biztatással kétszerezzük meg munkánkat: „A tyúk is addig kapar, míg szemre talál.”
Forrás: Téli Esték, 1913. XVI. évfolyam, 15. szám. 5.
