Falucsúfoló mondások a Sárrét környékéről
Miként az ország más vidékein, úgy a Sárréten is szokás volt ezelőtt, hogy egyik falu a másik bosszantására hosszú évtizedekig, sőt évszázadon át elemlegetett valamely ott megtörtént együgyű esetet, véletlen tévedést, a kipécézettek hiúságát sértő kicsiséget, vagy némely agyafúrt embertől szélnek eresztett alaptalan kitalálást. A csúfolódás alapját képező történet – való, vagy kitalált, – többnyire feledésbe merült már, csak ritka esetben él még.
A sárrétudvariakról azt beszélgették, hogy hízó helyett a talicskát perzselték meg. Egyik ottani háznál ugyanis szokás ellenére akkor tértek be a pitarba pálinkázni, amikor leszúrták a hízót és a perzseléshez való szalmával már be is hintették. Valamelyik tréfakedvelő szomszéd megleste ezt, s ezen rövid idő alatt átvetette magát a kerítésen, kirántotta a szalma alól a szép hízót, félrehúzta a kazal mögé és a talicskát tette a helyére. A gazda aztán e fölött gyújtotta meg a tüzet. Az egész falut szégyenbe mártották ilymódon, mivel híre csakhamar dobra került.
A bajomiakat gyékényrágóknak csúfolták, mert szegényebb sorsú lakói, akiknek a gyékényszövés, kosárkötés jelentős jövedelmű foglalkozása volt a múltban, örökösen e rétségi növénnyel foglalatoskodtak. Ezek nem is igen hederítettek a csúfolódásra, de annál inkább tűzbe jöttek ezen mezőváros nemeseinek és szabadhajdúinak rátarti ivadékai.
Egy időben a bárándi asszonyok közül többen tojás-szedőnek csaptak fel. Nagy kaskákkal végig házalták a szomszédos falvakat, összevásárolták a tojást és kofálkodtak vele. Ezért kiabálják a bárándi fattyúk után mai napig, hogy: tojásosok. Így hoztak az asszonyok szégyent a legényekre.
Dancsháza pedig azért került hírbe, mert ott lapáton tartják a kutyákat ugatni. Különben egyet sem vakkantanának. A papot meg puttonyban hordták.
De legnagyobbat nevettek a sárrétiek Tépe rovására. Az ottaniak ugyanis megborotválták a lámpaüveget, talán azért, mert már igen kormos volt. Úgy vélik, hogy akkoriban történt ez, amikor a petróleumlámpa létezéséről a mocsarakkal elzárt vidékünkön is kezdtek tudomást venni és a tépeiek is szereztek be egyet a helységháza számára, a nótárius önkéntes elszánással vállalván magára annak kezelését.
Legelterjedtebbek azok a csúfolódások, amelyeket hasonlatképpen szoktak rámondani valamire. Pl: Könyököl, mint a kabai kutya a gerágyán. Lábalatt van, mint a kabai ember Debrecenben. Leégett, mint Kaba. Helyben van, mint Kaba. (Vajjon mi lehet az oka, hogy erre a községre kígyót- békát rákiáltottak?) Megszokta, mint Nádudvar az égést. Egy kapában maradt, mint a szoboszlai tengeri. (Elfelejtették, hogy vajjon hányszor is kapálták már, felesleges fáradságtól viszont kímélték magukat.) Tarka-barka, mint a szováti kutya farka. Megkönnyezte, mint a tépeiek a szilvóriumot. Megvannak, mint a sápiak pap nélkül.
Még ezen cím alá tartozó rigmust is hajtogatnak a sárrétiek:
Kaba kapta,
Tetétlent a földhöz csapta,
Sáp siratta,
Báránd bámulta,
Bajom, Rábé kacagta.
Valamikor sok rebellió esett e csúfolódások miatt. Szomszédos falvakat uszított egymás iránti pusztító gyűlölködésbe. Megtörtént, hogy országos vásár egész sokadalma összeakasztotta a lőcsöt, ha a tabernában valamely vállalkozó kedvű, kurázsis legény elkurjantott egy-egy alkalmatos csúfolódást. Nem csak a férfiak buzdultak fel, hanem még a nyelvesebb fehérnépek is egymás kontyába ragadtak. A szilaj legények még inkább számoltatták egymást ezek miatt, amikor ünnepnapokon három-négy közeli faluból összegyülekeztek valamelyik határbeli csárdában.
Ma már erejüket veszítették az ilyen csúfolódások. Talán csak a csökmői legényeket bírja még elszánt cselekedetre a sárkányhúzás országszerte ismeretes históriája.
Forrás: Debreceni Szemle X. évfolyam, 6-7. szám. 1936. 148-149.
