Egy kihalt mesterség, a fazekasság emlékei Margittán[1]
Margitta főteréről a Tasnád felé vezető hosszú utca, bár jó néhány nevet viselt már az idők során, mindmáig Fazekas utca néven ismert a régiek között, egyik utolsó emlékeként a hajdan virágzó helybeli fazekasságnak. Margittán a XVIII. századforduló táján 27 fazekas dolgozott,[2] de még a két világháború közötti időszakból is számos működő fazekasra emlékeznek, mint Bárány József, Nagy Antal, Nagy Imre, Bundik Antal, Bundik Sándor, Incze Károly, Fekete Károly, Oláh Jenő, Borbély József, Asztalos Lajos, Nagy Gábor, Fórizs Sándor, Molnár Béla, Béres Gyula és Béres Zoltán.
A város keleti peremén húzódó dombsor kiváló alapanyagot biztosított a fazekasságnak, s ezt már ősidők óta felhasználta az itteni lakosság. Bizonyítékként a Székelyhídi Régészeti Múzeumba került XIII–XIV. századi, szürke agyagból készült edényekre hivatkozom, ezeket épp az említett dombsor lábánál találták, s genyétei leletként vonultak be a szakirodalomba.[3]
A mesterség fejlődését sok más körülmény is elősegítette. Margittának nagy volt ugyan a határa, ám ennek java részét a Csáky grófok birtokolták, majd a Melki Apátság birtokába került,[4]a lakosság viszont kevés termőföldhöz jutott, így mezőgazdaságból származó jövedelme kiegészítésre szorult. Ugyanakkor Margitta országosan ismert vásárhely volt,[5] s ez a körülmény szintén kedvezett a kézművesség kialakulásának, fejlődésének.
Biharban számos fazekasközpont működött (Körösrév, Báród, Lehecsény, Lelest), de közel estek a Szilágyság kisebb-nagyobb hasonló központjai (Szilágysomlyó, Tasnád, Désháza, Zilah), valamint Debrecen is. Így a margittai fazekasok elsősorban a helyi igényeket elégítették ki, bár termékeik a környékbeli piacokon is versenyképesek voltak, ezt pedig csakis kiváló minőségükkel érhették el. Erre mutat a debreceni fazekasoknak a városi tanácshoz benyújtott kérelme, amiben a margittai és szilágysomlyói fazekasoknak, mint komoly konkurenseknek, a debreceni vásárokról való kitiltását javasolják.[6]
A környező fazekasközpontokhoz hasonlóan, a margittai is a XIX. század fordulóján érte el virágzásának tetőpontját, hanyatlását pedig szintén a gyári fém- üveg- és porcelánedények elterjedése okozta.
A margittai fazekasságról kevés korábbi adat ismeretes. Mint Margitta maga egészében, ez is jórészt elkerülte a néprajzkutatók figyelmét. Említés történik róla a Bihar vármegye és Nagyvárad általános leírásában,[7] de még az 1968 előtti Körös tartomány fazekasságát tárgyaló monográfia is csak nagy vonalakban ismerteti a szilágysomlyói fazekassággal együtt, mint hasonló sorsú központot.[8]
Margittai születésű lévén, ismertem néhány hajdani fazekas család leszármazottait, azokat is felkerestem, de alkalmam volt elbeszélgetni az utolsó még élő fazekasokkal is, akik, sajnos, ekkor már nem dolgoztak. Ezzel párhuzamosan igyekeztem minél többet összegyűjteni a még megmaradt tárgyi anyagból. Tettem mindezt az 1965–1980 közötti időszakban, ami elég későnek bizonyult, hiszen ekkorára már lecsengőben volt az a divathullám, aminek keretében elsősorban a határon túliak minden régiséget összegyűjtöttek, s elszállítottak. Nagy a gyanúm, hogy a divat változásával az így begyűjtött anyag egy tekintélyes része szemétre került. A kerámia különben is törékeny anyag, fogyóeszköz, hát még ha olyan szokásokkal szembesül, mint a Margittával szomszédos Tótiban, ahol egy időben a lakodalmas ház ablaka alatt cserépedényeket vertek a földhöz, a hiedelem szerint ugyanis a cseréptörmelék szerencsét hoz a fiatal párnak.
Leírásomban az összegyűjtött tárgyi anyagra, valamint a megkérdezettek adataira támaszkodom, s ha arra gondolok, hogy 1980 januárjában, 72 éves korában meghalt Béres Gyula, aki az utolsó működő margittai fazekas volt,[9] elmondhatom, hogy amit még lehetett, azt a huszonnegyedik órában rögzítettem. Adatközlőim: Molnár Béla (sz. 1912) nyugdíjas, hajdankori fazekas; Béres Gyula (1908–1980), az említett utolsó működő fazekas; Fórizs Vince (sz. 1906) cipész, Fórizs Sándor (1868–1945) volt fazekas fia; valamint Nagy Gábor (sz. 1924), Nagy Gábor (1884–1954) volt fazekas fia.
1. A fazekasmunka alapanyaga, a jó minőségű agyag, bőven volt Margittán. Többféle agyagot használtak, ezeket a Cseredombról, valamint a Lapisról bányászták. A Cseredombon a felszínhez közelebb föveny (homokos agyag), mélyebben pedig sárga agyag található, ezeket keverték a mázatlan edény készítéséhez. A Lapisról vadgalambszínű, zsíros agyagot bányásztak a mázas edényekhez, de felhasználás előtt ezt is fövennyel keverték, hogy soványítsa.
Az agyag kibányászása nehéz mesterségnek számított, mert a jó minőségű rétegek több méter mélységben húzódtak. Amikor a megfelelő mélységet elérték, padmajba, vagyis oldalirányba, a felső rétegek alá ástak, így fokozottan fennállt a beomlás veszélye. A nehéz, veszélyes munkához több fazekas állt össze. Odalent gyertyavilágnál dolgoztak, de ha a gyertya – bizonyára a felgyűlt széngáz miatt – elaludt, abbahagyták a munkát. A kitermelt agyagot fuharossal (fuvaros, bérelt szekeres) házhoz szállították és az udvaron deszkák közt tárolták. Télire is kint hagyták, hogy a fagy megszívja, így javult a minősége. Csak nyáron dolgoztak, novembertől márciusig szünetelt a munka.
2. Az előkészítés során az agyagot vízzel belocsolták, tőkén, vagy keményfából készült táblán kótissal (fából készült szögletes fakalapáccsal, 1a. rajz) felverték, majd kaszaélből készített szelővel (1b. rajz) felszelték. Szelés közben az idegen anyagokat (apró kavicsokat, növénydarabokat stb.) gondosan kiszedték, mert ahol ilyen maradt, ott az edény az égetéskor kilyukadt. A felszelést többször megismételték, majd az agyagot egy napig állni hagyták.
Másnap következett a megtaposás: a lepedőre helyezett agyagot lábbal taposták, kívülről befele haladva. A taposást hatszor-hétszer megismételték. Egyszerre annyi agyagot készítettek elő, amennyiből két-három napig dolgoztak. Formázás előtt kézzel összecsattogtatták, hogy levegő ne maradjon benne.
3. Az edényt a korongon (1. fénykép) formázták. Az alsókorongot (lendítőkerék) a fazekas meztelen jobb lábával forgatta, miközben bal lába egy vízszintes lécre, a lábítóra támaszkodott, így a korongnak nagyobb lendületet tudott adni.
A formázást kézzel és háromszög alakú fakéssel (1c. rajz és 2. fénykép) végezték. A korsók száját, valamint a szűrők és virágcserepek alját hegyes fapálcával, a juggalóval (1h. rajz és 2. fénykép) lyukasztották ki. A legnehezebb feladat a csecses korsó megformálása volt, mert ez hét darabból állt össze: az alja, a válla, a szája, két darabból a füle (a fül hosszában a vízvezető sáncot agyagcsíkkal fedték be), erre a csecse, belsejébe pedig a zörgő, egy kis agyaggolyó (2. rajz).
A megformázott edényt dróttal (1d. rajz) vágták le a korongról. Ezután következett a szikkasztás (szárítás), egyrészt a műhejben, polcokon, másrészt az udvaron, árnyékban. Ha az edény valamennyit szikkadt, megfordították szájával lefelé.
4. Kétféle edényt készítettek: mázatlan parasztedényt, vagy vászonedényt és mázas edényt. Előbbit egyszer égették, az utóbbit kétszer.
A mázatlan edényt kikorongolás és fülezés után szikkasztották, majd vízzel elkevert fehérfőddel és borostyánnal díszítették. A fehérföldet (kaolinos fehér agyagot) Körösrévről szerezték be, a borostyán néven ismert barna földfestéket Nagyváradon, üzletben vásárolták. A parasztedények díszítése igen egyszerűen ment: a forgó korongon szaruval körbe egyenes, vagy hullámos vonalakat húztak reájuk (5a-b. rajz). A szaru kilyukasztott végű tülökből készült, nyílásába egy libatoll ferdére vágott csévéjét illesztették (1e. rajz).
Mivel a körösrévi nagy kannákban a könnyebb diffúzió, nagyobb felületi párolgás miatt a víz hidegebb maradt, a margittai piacon is keresettek voltak. A helybeli fazekasok megpróbálták készíteni ezeket, de fehér agyag híján csak utánozni tudták: teljesen bevonták vízzel elkevert fehérfölddel, majd a körösrévihez hasonló barna vonalas díszítéssel látták el (4 fénykép).9Adíszítéshez puhafából villaszerű csíkozófésűt készítettek (1g. rajz), a hegyét vízbe áztatták, majd kemény felülethez veregették, hogy tompa és puha legyen, ezután mártották festékbe.
A margittai fazekasok szoros kapcsolatot tartottak fent a körösréviekkel, hiszen tőlük szerezték be a fehérföldet. Edényformákat is vettek át a réviektől. Molnár Béla a korongját Révre adta el egy Ardai nevű fazekasnak. A forma- és díszítésátvétel különben nem volt ritka a különböző fazekas központok között. Fórizsék is mutattak nekem egy tálat, amit apjuk egy nagybányai fazekastól vásárolt mintának.
5. A szikkasztás után következett az égetés a vájogból (égetett téglából) készült, kívül tapasztott égetőkemencében. A kemence (3. rajz) égetőszínben állt (4. rajz és 3. fénykép). Béres Gyula kemencéjének méretei: alsó külső átmérője 160, felső külső átmérője 105, magassága 127 cm. Más fazekasok égetőkemencéinek méretei ettől különbözhettek. Egy kemencébe nagyságuktól függően 180-500 edényt lehetett berakni. Berakáskor a fazekas beállt a kemencébe, alulra rakta a nagyja edényt: a korsókat, fazekakat, majd kiszállt és berakta aközét, végül felülre az apraját: a tálakat, lábasokat, tányérokat, fedőket, majd az egészet cserépdarabokkal fedte le.
A kemencét alulról fűtötték, ahol átellenben két szája volt. Fűtésre gyertyán-, tölgy- és bükkfát használtak. A melegítés aprófával kezdődött a katlan szájánál, majd a tüzet fokozatosan beljebb tolták és vékony, hosszú hasábokat raktak rá. Egy égetésnél fél méter (kb. 0,5 m3) fa fogyott el. Az égetés akkor volt kész, amikor a kemence tetejét befedő cserépdarabok langaltak (áttüzesedtek), vagyis kb. 8 óra múltán.
6. A mázas edényt szikkadás után üreges liba- vagy tyúktollba húzott szőrpemzlivel (1f. rajz) virágozták. Virágozás előtt mégfélszikkadt állapotban, alapozták. Alapszínnek legkedveltebb volt a sárga és barna különböző árnyalata, vagy pedig kanállal fehérföldből négy szabályos foltot öntöttek az edényre. Az alapozás simább és tömöttebb felületet adott, s ezen jobban érvényesült a díszítés is.
Díszítésre a legkedveltebb színek a barna, afehér, a fekete, a zöld és a kék. A festékek közül a kék kobaldot (kobalt-oxid) a barna borostyánt (barna földfesték) és a feketeföldet Nagyváradról, üzletből szerezték. Barnának és feketének használták a kovácsoktól összegyűjtött vasrozsdát is – a kovácsoknak ezért áldomás járt, zöldet pedig a rézhulladék égetéséből nyert réz-oxidból állítottak elő. A festéket festékőrlővel őrölték porrá. Ebből már egyetlen darabot sem sikerült felkutatnom, Béres Gyula a magáét Érseléndre adta el paprikát őrölni. Az őrlő két egyforma nagyságú kerek kő, ezeket egy fából kivájt tőkére helyezték. Az őrölt festék egy lefolyó vályún át folyt ki. Vízzel keverték, s az így nyert folyadékkal virágoztak.
Sárga alapra, vagy a fehér foltokra világosabb színű (kék, zöld, világosbarna) díszítés került, barnás alapra sötétebb színeket (sötétkék, sötétbarna) használtak. Jellegzetesek voltak a szürkésbarna alapszínű, sötétbarnával és kevés kékkel virágozott edények is.
A legkedveltebb díszítőmotívumok a többé-kevésbé stilizált virágok: nefelejcs, szegfű, ritkábbanmargaréta, lóhere, gyöngyvirág és rózsa (6-7. rajz), valamint a madarak (8–9. rajz). Mindezekben fellelhető a környező fazekasközpontok mintakincsének hatása, hiszen, amint már említettem, a díszítőelemek tudatos átvételére is akadtak példák. A felhasznált motívumok azonban változtak, alakultak az átvevők kezén, és így sajátosakká váltak.
A virágozást általában a mester felesége, vagy a család valamelyik nőtagja végezte. A díszítés szépségét nagyban befolyásolta a virágozást végző személy ügyessége, művészi érzéke.
Az így előkészített, teljesen megszáradt edényeket a kemence környékére helyezték, mintegy előmelegítették, majd kiégették.
7. Az első égetést zsengélésnek nevezték, utána következett a mázolás. A máz anyaga békasó és gelét volt. A békasót (macskakő, kvarckavics) a közeli Bisztra-patak medréből gyűjtötték, tűzön hevítették, majd vízzel locsolták, így apró darabokra tört, és meg lehetett őrölni. A gelétet (ólompír, glét, ólom-oxid) Nagybányáról, a bányáktól szerezték be, később Nagyváradon, üzletben is lehetett kapni. Az említett két anyagot vízzel keverve őrölték meg. A mázat kanállal öntötték az edényekre.
A mázolás után az edényeket másodszor is kiégették. E másodszori égetés nagy figyelmet igényelt, különösen befejezésének megállapítása volt fontos, mert a túlhevült máz szétfolyhatott. Ellenőrzésül égetőfával széttolták a katlan tetejére tett cserépdarabokat, s ha a máz fényes volt, „mint a tükör”, akkor az égetést befejezték.
8. A hagyományos margittai edényformák konyhai használatra készültek. A régi fazekak mázatlanok voltak (parasztfazék) (5. fénykép), egy vagy két füllel és keskeny aljjal, mivel szabad tűzhelyen főztek bennük. Utóbb ezekben már csak szilvalekvárt tartottak, mert helyüket átvették a plattenes tűzhelyre való lapos fenekű mázas fazekak (6. fénykép) Ma, amikor ezeket is végérvényesen kiszorították a fémedények, már csak a legidősebbek emlékeznek vissza a cserépfazekakra: „Ezekben volt igazán jó a töltött káposzta!”
A másik hagyományos edényforma a szilke (7-8. fénykép), ebben a mezőre hordták az ételt. Nagysága szerint a szilke lehetett félemberes és kétemberes.
A tejescsuprok, mázatlanok (9. fénykép) és mázasok (10. fénykép), negyedliterestől kétliteresig készültek. Ezekben altatták a tejet, mert jobban feladta a felit: több lett a tejföl.
Készítettek mind mázas, mind mázatlan kannákat és korsókat (11. fénykép). A mázatlanok hidegen tartották a vizet, ezért ezeket hordták a mezőre. A mázasokat inkább szépségükért kedvelték, és a lakásban tartották.
A hagyományos edényformák közé tartozott atál, tányér (12. fénykép), laskaszűrő (13. fénykép),de egyéb háztartási edényt is tudtak készíteni, mint a tejfölös csupor (14.fénykép), vizescsupor (15. fénykép), boroskancsó, pálinkásbutykos (16. fénykép). Készítettek továbbá perselyt, virágvázát, virágcserepet, cserépaljat, csirkeitatót (17. fénykép), borkotyogót (9. rajz), fedőket, kávéscsuprot, tojássütőt és tarkedlisütőt (18. fénykép) is.
9. A fazekastermékek nagy részét a helyi piacon értékesítették. Néhány fazekasnak, így Nagy Antalnak saját lovas szekere volt, mások bérelt szekerekkel jártak a környékbeli vásárokra, főleg Szalárdra, Székelyhídra, Bihardiószegre, Érmihályfalvára és Szilágysomlyóra – de eljutottak a margittai edények még távolabbra, a híres debreceni vásárokra is.[10]
A mesterek egy részétől viszonteladók vásárolták fel szekérszámra az árut. Némelyik fazekasnak megvolt az állandó felvásárlója, Nagy Gábornak például Érmihályfalván volt ilyen „embere”.
A hagyományos formák mellett a fazekasok egyéni megrendelésre is dolgoztak. Egyikük, a legügyesebb mesterek közt számon tartott Nagy Gábor például a margittai jegyzőnek készített fehér alapozású virágvázákat, amelyeket az ügyesen rajzoló jegyző égetés előtt bekarcolt népies motívumokkal díszített. A gyári fém- és porcelánedények térhódításával a fazekasok egy része ezeknek a formáját is igyekezett utánozni. Fórizs Sándor például a menyének készített ilyen edénykészletet.
10. A fazekasmesterség nehéz fizikai munkát igényelt, s amikor lehetőség adódott könnyebb szakmák elsajátítására, a fazekasok egy része is más mesterségre adta gyermekeit. A gyári edények tömeges elterjedése mellett ez a körülmény is hozzájárult a szakma fokozatos kihalásához.
A fazekasok egy része a mesterséget apjától, nagyapjától tanulta. Így Molnár Béla (sz. 1912) apja, Sándor (1863-1940), sőt nagyapja, dédapja is fazekas volt. Testvére, István (1896–1947) szintén fazekas, de a rokon kályhásmesterséget is kitanulta. Molnár Béla négy fia közül viszont már kettő szabó, egy pedig cipész lett, csak egy tanulta a fazekasságot, de ő is felhagyott vele és tisztviselőnek ment. Béres Gyula (1908–1980) apja, István (1887–1962) szintén fazekas volt, aki másik fiát, Zoltánt (1914–1944) szintén fazekasmesterségre tanította, nagyapjuk viszont még a földet művelte. Ugyancsak fazekas családból származott Nagy Gábor (1884–1954) is, aki a szakmát apjától, id. Nagy Gábortól (1848–1921) tanulta, fiai közül viszont az egyik asztalos, másik kereskedő lett. Fórizs Sándor (1868–1945) apja szintén gazdálkodó volt, ő a mesterséget apósától, id. Nagy Gábortól tanulta. Négy fia közül kettő cipész, egy kereskedő, egy pedig kőműves lett, csak az utóbbi értett a fazekasmesterséghez is.
A fiatalabb fazekasok közül többen meghaltak a második világháborúban, utánpótlásuk nemigen akadt. Béres Gyulánál többen is elkezdték az inaskodást, de egyikük sem tartott ki. Nagy Gábor két inasa közül az egyik nem bírta a nehéz munkát, elment borbélynak, a másik korán meghalt.
A nemzedékváltás egybeesése a fazekastermékek iránti kereslet rohamos csökkenésével óhatatlanul a szakma kihalásához vezetett. A halódó margittai fazekasság utolsó képviselői 1951-ben beléptek a „Record” kisipari
termelőszövetkezetbe és megalakították a fazekasrészleget. Az alapító tagok Nagy Gábor, Bárány István, Papp Lajos, Nagy Antal, Mészáros Sándor, Snitzer Sándor, Bundik Antal, a részleg vezetője először Molnár Béla, majd fia, Molnár János volt. A termelt árut a szövetkezet egyrészt a helyi piacon értékesítette, másrészt a hulladékfelvásárló vállalat (D.C.A.) ügynökei falun hulladék anyagokért adták cserébe. A fazekasrészleget a szövetkezet 1956-ban megszüntette. Ennek okait keresve, a fazekasok leszármazottai a kedvezőtlen munkakörülményekre, valamint arra a tényre hivatkoztak, hogy a szövetkezet vezetősége nem támogatta a hagyományos edényformák készítését. A részleg volt vezetői a faellátás nehézségeire panaszkodtak, és felemlegették, hogy a kiöregedett mesterek helyébe nem akadt megfelelő utánpótlás. Mindezekhez bizonnyal hozzájárult a termékek iránti kereslet megcsappanása is.
Béres Gyula, a már említett utolsó fazekas, szintén felhagyott a hagyományos edényformák készítésével. Kizárólag mázatlan edényt, ebből is csak virágcserepet, cserépaljat, csirkeitatót készített, szerszámait is eladogatta.
A fazekasság eltűnése folytán Margitta egy sajátos színfolttal lett szegényebb. A rohamosan fejlődő város elnyelte már a főtér néhány olyan – talán megőrzésre érdemes – patinás épületét, amely alkalmas lett volna egy helyi múzeum berendezésére, többek közt a fazekasság tárgyi emlékeinek megőrzésére. Béres Gyula háza, ahol gyűjtésem idején még megvolt a korong, állt az égetőszín a kemencékkel, s kimustrált mázőrlő kövek támasztották a ház sarkát, úgyszintén alkalmas lett volna erre a célra. De ha más nem, a régi Fazekas utca megérdemelné, hogy legalább nevének használatával állítsunk emléket ennek a hagyományos, szép mesterségnek.
[1] Jelen írás kibővített, részben átdolgozott formája a Népismereti D
olgozatok 1983-ban megjelent tanulmánynak. WILHELM 1983. Megjelent Emődi János-Wilhelm Sándor-Sándor Mária: A margittai fazekasság. Adatok egy nagy múltú fazekasközpont történetéhez. Nagyvárad, 2013 (Partiumi Füzetek 76. - A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság kiadványsorozata. Sorozatszerk.: Dukrét Géza)
[2] VENDE Aladár: 1901/a 301.
[3]Dumitrescu, S.–Nánási, Z.: 1972: 227–236.
[4]VENDE Aladár: 1901/b 112.
[5] Duka János: 1976. 125-130.
[6] P. Szalay Emőke: 1992. 184.
[7] VENDE i.m. .
[8] Florescu, Florea Bobu–Mózes, Tereza: 1967. 185–188.
[9] Wilhelm Sándor: 1980.
[10] KRESZ Mária 1960: 315.
