„Az élő középkor világában”
Máté Gábor beszélgetése Dr. Andrásfalvy Bertalannal
Dr. Andrásfalvy Bertalan (1931-) egyetemi tanulmányait az ELTE BTK román-magyar és muzeológia-néprajz szakjain végezte. Kecskeméten a Felsőfokú Szőlő- és Gyümölcstermesztési Technikumban kertész üzemmérnöki diplomát is szerzett.
A Néprajzi Múzeum segédmuzeológusa (1955-1960), Szekszárdon muzeológus (1960-1976), a pécsi Dunántúli Tudományos Intézet tudományos munkatársa (1976-1977), a Baranya Megyei Levéltár tudományos főmunkatársa (1977-1985), a pécsi Janus Pannonius Múzeum néprajzi osztályának vezetője (1985-1989), az MTA Néprajzi Kutató Csoportjának tudományos főmunkatársa (1989-1990). A rendszerváltás utáni első magyar kormány művelődési minisztere (1990-1993). A pécsi néprajz tanszék alapítója, 1993-tól tanára. Jelenleg is itt oktat (PTE BTK Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszék), 2001-től professor emeritusként.
Tudományos munkásságát újszerű témaválasztások, eredeti módon felépített kutatások jellemzik. Legnagyobb hatású publikációi a Duna menti népek életmódjához, gazdálkodásához kapcsolódnak. Vizsgálta a dél-dunántúli nemzetiségek értékrendjét, társadalomszervezetét, munkamegosztását. Kiemelkedő gyűjtőmunkát végzett a népköltészet, a néptánc, a népművészet területén. Legújabb kutatási programja a Kárpát-medence antropogén környezeti változásaival foglalkozik.
Számos publikációjában érinti a balkáni népek és a magyarság kapcsolatait. Új eredményeket ért el a balkáni szőlő- és borkultúra kutatásában. Nagyhatású egyetemi előadásaiban részletesen foglalkozik a Rákóczi-szabadságharc alatti etnikai és felekezeti konfliktusokkal, a szerbség migrációjával, és a dél-dunántúli népek török alatti sorsával.
Hathetes albániai és macedóniai tanulmányútja során ismerte meg közelebbről a Balkánt. Az alábbi beszélgetés úti élményeiről, néprajzi gyűjtőmunkájáról szól.
Hogyan jutott el a Tanár Úr Albániába?
Az 1950-es években nagyon sok albán fiatal járt hazánkban. Egy részük tanulmányúton, nagyobb részük itt tanult, elsősorban a budapesti orvostudományi és műszaki egyetemen. Az albán állam is fölajánlott tanulmányi utakat a magyaroknak, de azt hiszem nem sokan vágytak oda, Európa legszegényebb és legelmaradottabb országának tartották. Nekünk, néprajzkutatóknak meg éppen ezért a legizgalmasabbnak ígérkezhetett. Így, mikor értesültem a minisztériumból erről a lehetőségről, azonnal jelentkeztem. Megvallom, hogy azelőtt nem is gondoltam erre. Igen szerettem volna én is kutatni távoli országokban, de elsősorban keletre vágytam. Többszöris megkíséreltem, hogy eljussak Baskíriába vagy finnugor nyelvrokonainkhoz néprajzi kutatásokat végezni, de nem kaptam erre lehetőséget. Más jelentkező nem lévén, ezt az albán utat végül én kaptam meg a Művelődési Minisztérium keretéből. Ugyanekkor kapott tanulmányutat Katona Imre is az Akadémia egyezménye alapján, de nem együtt mentünk ki, Imre pár nappal később érkezett, és Tiranában találkoztunk.
A javak cseréje egyidős az emberiséggel. A gyűjtögető, vadászó, halászó népek is rászorultak a maguk területén nem található, de nélkülözhetetlen, mások által előállított javakra, azokat azonban nem csak vásároknak nevezhető alkalmakkor szerezhették meg. Például kedvelt témája volt az etnológusoknak az úgynevezett néma csere, melyet főként a trópusok földműves, és az erdőkben tanyázó zsákmányoló, vadász népek közt jött létre. Az erdőlakók egy meghatározott, hagyományosan kijelölt helyen és időben lerakták feleslegeiket, gyűjtögetett vagy vadászattal megszerzett árujukat, majd elvonultak távolabb. A földművesek pedig kivitték termékeiket és letették oda, ahonnan az erdőlakók áruit elvitték magukkal. Eladó és vevő nem is látta egymást, talán nem is értették volna egymás nyelvét vagy éppen háborúban is lehettek egymással. A csere azonban mindkét félnek hasznos volt, és a vevők igyekeztek kielégíteni az eladók igényeit, igazságosan. Ha nem így tettek volna, legközelebb elmaradt volna a kínálat. Sokfelé még 20. századi földműves népek sem mindig a vásárokon jutottak hozzá legfontosabb javaikhoz. Például baranyai és tolnai parasztok egy része nem a vásárokon adta el vagy vette tenyészállatait, hanem elmentek azokba a falvakba, ahol tudták, hogy ott az éppen nekik való állatokat nevelték, és ott, a faluban ismerőseik vagy a kocsmáros segítségével felkeresték azokat a gazdákat, akiknél eladó fiatal tenyészállat volt. Ott személyesen láthatták az eladásra szánt állat anyját, a gazda egész állatállományát is, és a vásárt nem kellett elsietniök. Házaló kézművesek is jobbára a falukat járva kocsiról adták el portékáikat, rendszerint nem is pénzért, hanem terményért, így a fazekasok, kosárfonók, teknővájók, késes-köszörűsök. Ma is járnak a dinnyések, gyümölcs és hagymaárusok így faluzni, de már hangosbeszélőt is használva. A vásárnak a puszta árucserén kívül más értelme, vonzereje is volt. A sokadalom, a csak ritkán, éppen a vásárok idején látható, megismerhető, más faluból, vidékről, országból összesereglett emberek, különös foglalkozások, mutatványosok és mutatványok vonzották az embereket. A Világ megismerése, a kíváncsiság, a megszokottól eltérő élmény keresése, velünk született, örök emberi tulajdonság, szükséglet. A vágy, megismerni azokat, akik messzebb, a látóhatár mögött vannak, de a vásáron szemtől szembe, láthatóvá és megtapinthatókká lesznek. A vásár a faluközösségen túlmutató, nagyobb közösséghez, népcsoporthoz, nemzethez, országhoz tartozás érzését is felkeltő, ilyen értelemben is igényelt ünnepélyes alkalom volt, a régiségben ugyancsak vásárokhoz kapcsolt búcsújárásokkal.
Az év ritmikusan ismétlődő ünnepnapjait a bensőséges családi és egyházi ünneplés jellemezte a régi paraszti életrendben.
A Jászkun Kerülethez tartozó Kerekegyháza puszta a redempcióval került Árokszállás község tulajdonába. A terület 3/6-od részéért 5000 rh.frt-ot fizetett a település, 1/6 részét ekkor Kunszentmiklós, 2/6 részét Fülöpszállás fizeti ki. A puszta egész területe 13.685 kat. hold. Kerekegyháza népes település volt, 1572-ben 47 telkes gazdát és 3 zsellért írtak még össze, ezt követően elpusztult.
