Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Társadalomnéprajz Térségi kapcsolatok

Vásár, búcsúvásár, sokadalom

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Vásár, búcsúvásár, sokadalom

Tejtermékek árusítása a belényesi piacon, 2016. 02. 07. Bondár Kiss Botond fotójaA javak cseréje egyidős az emberiséggel. A gyűjtögető, vadászó, halászó népek is rászorultak a maguk területén nem található, de nélkülözhetetlen, mások által előállított javakra, azokat azonban nem csak vásároknak nevezhető alkalmakkor szerezhették meg. Például kedvelt témája volt az etnológusoknak az úgynevezett néma csere, melyet főként a trópusok földműves, és az erdőkben tanyázó zsákmányoló, vadász népek közt jött létre. Az erdőlakók egy meghatározott, hagyományosan kijelölt helyen és időben lerakták feleslegeiket, gyűjtögetett vagy vadászattal megszerzett árujukat, majd elvonultak távolabb. A földművesek pedig kivitték termékeiket és letették oda, ahonnan az erdőlakók áruit elvitték magukkal. Eladó és vevő nem is látta egymást, talán nem is értették volna egymás nyelvét vagy éppen háborúban is lehettek egymással. A csere azonban mindkét félnek hasznos volt, és a vevők igyekeztek kielégíteni az eladók igényeit, igazságosan. Ha nem így tettek volna, legközelebb elmaradt volna a kínálat. Sokfelé még 20. századi földműves népek sem mindig a vásárokon jutottak hozzá legfontosabb javaikhoz. Például baranyai és tolnai parasztok egy része nem a vásárokon adta el vagy vette tenyészállatait, hanem elmentek azokba a falvakba, ahol tudták, hogy ott az éppen nekik való állatokat nevelték, és ott, a faluban ismerőseik vagy a kocsmáros segítségével felkeresték azokat a gazdákat, akiknél eladó fiatal tenyészállat volt. Ott személyesen láthatták az eladásra szánt állat anyját, a gazda egész állatállományát is, és a vásárt nem kellett elsietniök. Házaló kézművesek is jobbára a falukat járva kocsiról adták el portékáikat, rendszerint nem is pénzért, hanem terményért, így a fazekasok, kosárfonók, teknővájók, késes-köszörűsök. Ma is járnak a dinnyések, gyümölcs és hagymaárusok így faluzni, de már hangosbeszélőt is használva. A vásárnak a puszta árucserén kívül más értelme, vonzereje is volt. A sokadalom, a csak ritkán, éppen a vásárok idején látható, megismerhető, más faluból, vidékről, országból összesereglett emberek, különös foglalkozások, mutatványosok és mutatványok vonzották az embereket. A Világ megismerése, a kíváncsiság, a megszokottól eltérő élmény keresése, velünk született, örök emberi tulajdonság, szükséglet. A vágy, megismerni azokat, akik messzebb, a látóhatár mögött vannak, de a vásáron szemtől szembe, láthatóvá és megtapinthatókká lesznek. A vásár a faluközösségen túlmutató, nagyobb közösséghez, népcsoporthoz, nemzethez, országhoz tartozás érzését is felkeltő, ilyen értelemben is igényelt ünnepélyes alkalom volt, a régiségben ugyancsak vásárokhoz kapcsolt búcsújárásokkal.

Módosítás dátuma: 2016. február 13. szombat, 08:36 Bővebben...
 

Leányvásárok a Délkelet-Dunántúlon

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Leányvásárok a Délkelet-Dunántúlon

A rokonság és a vallási-táji hovatartozás térbeli hálózata

 

Máriagyűd, a Dráva menti népek közös Mária kegyhelye. 2014. Kürtössy Péter felvételeAz év ritmikusan ismétlődő ünnepnapjait a bensőséges családi és egyházi ünneplés jellemezte a régi paraszti életrendben.[1] Kivételt talán csak a farsang ígért, de ez is jobbára a helyi közösség, a falu ünnepe maradt. A búcsúk és vásárok jelentették azokat az ünnepi alkalmakat, amikor a parasztember, asszony, legény és leány átlépte a hely és a helyi illem kötöttségét és az egész évben csak távolról látott templomtornyok tövében is megfordult, világot látott, más falubeli, más vidéki emberekkel találkozott, hírt hallott és csodálatos dolgokat szemlélhetett. Ördöghintát, plánétás embert, kintornást, képmutogatót, törpét, majmot, medvét és más különös állatot. A vásárra vitt állat, termény és házi készítésű portéka eladása, illetve a szükséges holmik beszerzése önmaga is rendkívüli, évenként ismétlődő, izgalmas élményt kínált időseknek és fiataloknak egyaránt. De a búcsújárások, a „prosekciókba”, kereszt-aljákba összeállva fáradságos zarándokutakra sem csak a vezeklés, nemcsak az önsanyargató bűnbánat vezette a résztvevőket. Világi, ha nem is éppen bűnös kíváncsiság, élmény és ismeretségkeresésének is része volt abban, hogy erre szánja rá valaki magát. Mindezeken felül pedig a fiatalság számára alkalmat adott az ismerkedésre, érzelmeik egyszerű, kedveskedésekkel való kifejezésére is. Ezáltal a vásár és a búcsú nemcsak egy falu közösségének, hanem egy kisebb tájnak volt közös ünnepe. Olyan intézmény volt, mely bizonyította az egy műveltséget hordozó, az egy értékrendet valló falucsoport kapcsolatainak fenntartását, míveltségének állandó kiegyenlítődését, egy meghatározott körzet eleven vérkeringését, biológiai és szellemi értelemben egyaránt.

A következőkben a vásárokat és búcsúkat mint a fiatalság találkozóhelyeit és alkalmait mutatom be, főként Baranya és Tolna vidékén. Először azt vizsgálom meg, hogy miért volt szüksége a fiatalságnak találkozóhelyre és alkalomra. E kérdés megválaszolásánál vissza kell pillantanunk a messzi múltba.

Módosítás dátuma: 2015. szeptember 20. vasárnap, 08:42 Bővebben...
 

Zendülés Kerekegyházán

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

ZENDÜLÉS KEREKEGYHÁZÁN*

A kerekegyházai református templom. 2015. Kürtössy Péter fotójaA Jászkun Kerülethez tartozó Kerekegyháza puszta a redempcióval került Árokszállás község tulajdonába. A terület 3/6-od részéért 5000 rh.frt-ot fizetett a település, 1/6 részét ekkor Kunszentmiklós, 2/6 részét Fülöpszállás fizeti ki. A puszta egész területe 13.685 kat. hold. Kerekegyháza népes település volt, 1572-ben 47 telkes gazdát és 3 zsellért írtak még össze, ezt követően elpusztult.[1] A kiskunsági lakosság egy része a török elől a Jászságba menekült, s feltehetően az ide költözöttek jogán kezdték legelőként használni az árokszállásiak a távoli, pusztává lett területet. A használatáról mindenesetre a XVII. sz. végétől vannak adataink. E használat jogán került megváltásra a kerekegyházi pusztarész 1745-ben. Bedekovich Lőrinc leírása szerint a kunszentmiklósi rész, a homokos talajon kívül „gazos, nádtermő, zsombokos” részeket is tartalmaz, a fülöpszállási pedig kiterjedt szíksó termő, nyáron kiszáradó tavakat, míg az árokszállásit a legrosszabbnak minősíti: „A’ földje nagyobb része homok butzkás, és tsak marha legeltetésére szolgál.”[2] Kerekegyházán  a szilaj ménes, a szilaj gulya és a juhnyáj legelt, s a pusztára az ott élő, a várostól delegált pusztabíró és egy lovas hadnagy felügyelt, rendszeresen tájékoztatva  az árokszállási elöljáróságot minden ott végbement dologról.

Világos után a magyar közigazgatást szinte azonnal átrendezték. Ez érintette természetesen a Jászkun Kerületet is. Rövid katonai kormányzás után 1850. január 1-től vezettek be újabb, hosszabb ideig fennálló közigazgatást, amely érintette az anyaközségek és a puszták viszonyát is, főként mint adóközségeket.[3] Ez nehézségeket okozott és nyilvánvalóan hozzájárult ahhoz, hogy az árokszállási elöljáróság úgy döntsön: a távoli, amúgy sem túl jól jövedelmező és közigazgatásilag nehezen kezelhető pusztát felparcellázzák és eladják. Azt tartották célszerűnek, hogy kijelölve a leendő község belterületének helyét, ott egyenlő nagyságú telkeket mérnek ki és árúba bocsájtják.[4] A bizottság megszemlélte a helyet és Kerekegyháza Szent István pusztai részét (népies nevén később és ma is: Kukália, Kukálta) tartotta erre alkalmasnak.  Szabó Imre felavatott földmérő  1857-ben el is készítette a térképet, melyet aztán a közgyűlés jóváhagyott.[5] Az 1855-ös határozat, mely szerint Kerekegyház puszta Árokszállás határának járuléka, mintegy egyértelművé tette azt, hogy miként fogják majd felosztani a pusztát. Természetszerűen – ahogyan ez más jászkunsági településeken is volt – a redempciós kulcs szerint. Az 1861-ben végrehajtott tagosításkor „egy öl belső határbeli föld után, 2 hold kerekegyházi föld jutott legelőilletékül”. Nem is csodálkozhatunk azon, hogy ez az árokszállási irredemptusok és redemptusok, még inkább a már Kerekegyházára kitelepedett anyavárosból származók és a város között ez feszültséget okozott. Hasonló elégedetlenség jelezte az ilyen alapon történő birtokmegoszlást szegényebb, irredemptus lakosság részéről Jászkunság szerte.[6] Ehhez járult még a gyorsan betelepülő Kerekegyház puszta korai elszakadási törekvése jegyében született elégedetlenségi mozgalom is, melyben az új telepesek ütötték meg a legerőteljesebb hangot. Mindezeket tetézte az, hogy a nem kerületbeli betelepülők számára ismeretlen volt a Jászkunságban lévő jogrend. Néhány új telepest pedig túlzott egyéni ambíciók is fűtöttek. Ezek együttesen mintegy megkérdőjelezték az anyaváros korábbi egyértelmű tekintélyét, bevált ügyrendjét, s keresztezték elképzeléseiket. Az amúgy is meggyengített jászkunsági és községi közigazgatás helyzetét kihasználva a mozgalom egyes vezetői - kiket Árokszállás tanácsa „nyugtalan természetűeknek”, „izgatóknak”, „elégedetlenkedőknek” tartott – nem a szokásos, a Kerületben bevett szolgálati utat járta, hanem a Helytartó Tanácshoz fordultak panasszal, sőt egyesek Bécsig is eljutottak orvoslást kereső panaszaikkal. Valójában erről a konfliktusról, s tanulságairól beszélek majd a következőkben. Ahhoz azonban, hogy a továbbiakban minden részletet érthessünk, szólnunk kell a puszta lakottságáról, illetve az új lakosok (mert még nem is lakosság) összetételéről.[7]

Módosítás dátuma: 2015. február 09. hétfő, 09:53 Bővebben...
 

Lakosságcsere

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Lakosságcsere

1963-ban végeztem Debrecenben a Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar-történelem-néprajz szakán. Néprajzos muzeológus lettem. Abban az időben egyetemi előadásokon, szemináriumokon nem hallottunk hivatalosan egyetlen szót sem a háború utáni kényszerű népmozgásokról, üldözésekről, nemhogy a magyarokat sújtó lakosságcseréről vagy a délvidéki népirtásokról, málenkij robotról, fogságba esettek sorsáról, fogságból érkezettek deportálásáról. Családi körben, megbízható baráti beszélgetések során szerezhettünk erről tudomást. A szomorú esemény nagyságáról, méreteiről nem volt tudomásunk, csak néhány irodalmi alkotás néhány elejtett mondata üthette rá hitelesség pecsétjét azok számára, akik érdeklődtek e kérdés iránt. Hiteles tanúk elbeszéléseire később figyeltem fel, de foglalkozni magam később sem kíséreltem meg. Ami időközben tudomásomra jutott azt feljegyeztem, s most erről adok hírt. Vele egyetemi oktatás akkori szellemiségének szegénységi bizonyítványát is kiállítom.

Módosítás dátuma: 2014. április 12. szombat, 06:41 Bővebben...
 


2. oldal / 2