Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése

Hortobágyi kutak

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

Hortobágyi kutak

Hortobágyi kútnál itatás
Azt mindenki tudja, hogy víz nélkül nincs élet. Ez azonban legtöbbször csak akkor tudatosul igazán bennünk, ha nincs belőle elég, netán egyáltalán nincs. Megfelelő mennyiségű víz nélkül lehetetlen mezőgazdasági termelést folytatni. Térségünkben először a folyamszabályozási munkák megkezdése után a 19. század közepétől jelentek meg az igazi aszályos évek – természetesen azelőtt is voltak szárazabb periódusok, de igazán csak ettől az időszaktól kezdve ismerték meg az emberek a víznélküliség következményeit. Ilyen év volt az 1863-as esztendő, amikor addig nem látott aszály sújtotta Magyarországot. Ekkor a Nagykunság állatállományának mintegy 78 %- a elpusztult, a Dunántúlon kiszáradt a Velencei és a Fertő tó.[1] Hunfalvy ezt írja ekkor a Hortobágyról: „Tul rajta a híres hortobágyi puszta terűl el, mellyet a Hortobágy vize átjár, de melly igen szikes s csakis legelőűl szolgál; a Tisza szabályozása óta még szárazabb lett s még legelőnek sem igen járja.”[2] Láthatjuk tehát a kortárs, a változások szemlélője is a regulációt teszi felelőssé a Hortobágy kiszáradása miatt.

Az emberi megtelepedésnek is fontos szegmentuma a közeli jó minőségű ivóvíz. Ha megfigyeljük a középkori falvakat az Alföldön, akkor láthatjuk, hogy azok szinte kivétel nélkül az árvízmentes hátságok és a vízjárta területek határvonalára épültek.[3] 

A rendszeres folyamszabályozások, a reguláció megindulásáig a Nagy Magyar Alföld jelentős része a Tisza folyó árterének tekinthető. Itt már az ókor óta egy speciális gazdasági rendszer működött (valószínűleg már korábban is, csak erről nincsenek írásos bizonyítékaink), amelyet ártéri gazdálkodásnak nevez a néprajzi szakirodalom.[4] Ez egy rendkívül differenciált, sokrétű gazdasági szerkezet, amelynek egyik eleme a legeltető nagyállattartás. Ez volt a középkorban az Alföld lakosságának a legjelentősebb anyagi forrása. A vágómarha kivitel - amely első sorban Észak - Itáliába, és Bajorországba irányult – illetve az ebből származó jövedelem teremtette meg az alföldi mezővárosokat. Az 1570-80-as években érte el a tetőpontját ez a kereskedelem, amikor évente több mint százezer szarvasmarhát hajtottak el a külhoni piacokra. Az állatok eladási ára akkoriban kétszerese volt Magyarország teljes állami bevételének.[5]

Ezt a hatalmas mennyiségű hústömeget azonban elő is kellett állítani, amire az alföldi legelők igen alkalmasak voltak. A terület gazdasági hasznosítása így volt a legoptimálisabb, hiszen nagy arányú gabonatermesztésre, az állandóan, vagy csak időszakosan vízzel borított területek nagysága miatt nem volt lehetőség. A híresen rossz utak miatt a megtermelt gabonát egyébként sem lehetett volna messzi vidékekre elszállítani, míg a szarvasmarha a saját lábán ment el a kívánt helyre. Az Alföld legeltetése több ezer éven át, a lakosság etnikumának változása ellenére mindig folyamatos volt. A legkisebb energiát az állattartásba kellett fektetni ahhoz, hogy a lakosság megélhetése biztosított legyen. Ehhez a természet adta a nagy kiterjedésű alföldi legelőket, míg az emberek az állattenyésztési szaktudásukat. Az állatok növekedéséhez azonban nem csak a jó legelőterületek kellettek, hanem ugyanilyen fontos a megfelelő mennyiségű és minőségű ivóvíz.

Ebben az időszakban a jószágok itatása nem ütközött különösebb nehézségbe, hiszen a tájat állandó és időszakos folyó és állóvizek tagolták, így a pásztorok a rájuk bízott állatállományt ezekről a nyílt vizekről itathatták. Ezeket nevezzük természetes itatóhelyeknek. A pásztorok a jószágállást lehetőleg úgy választották meg, hogy az, egy természetes itatóhely mellé kerüljön, mert így az állatok számára mindig volt ivóvíz anélkül, hogy terelni kellett volna őket.[6] A pásztorok esetenként még a kunyhójukat is odahagyták, hogy a víz közelében lehessenek.[7] Igen korán találkozunk kút nevekkel különböző írásos forrásokban, ami azt valószínűsíti, hogy kutakról is itattak. Ennek gyakorisága azonban igen kicsi lehetett, ami a kutak viszonylag kis számával magyarázható, említésük azonban, kiemelkedően fontos szerepüket bizonyítja. Minden bizonnyal már ekkor is a kutak mellé építették a pásztorkunyhót, ahogyan ez a közelmúltig szokásban volt. Ezt támasztja alá Varga Mihály 1700-ban tett vallomása: „A kúth az debreczenieké volt, kúthaytogató volt rayta az Tanú, mikor szárazság volt, itattak rayta, ezt hatvan esztendeie tudgya.” Ugyanennél a kútnál Csapó Mihály „kaszáltatott és marháit ottan teleltette”.[8]

A Hortobágy vízviszonyait, mint már korábban utaltam rá a Tisza vízjárása határozta meg. A Tiszapolgár és Tiszadob közötti folyószakaszon több jelentős fok volt, amelyeken keresztül a folyó árja a Hortobágy völgyén keresztül jutott a Berettyóba majd onnan a Körösbe, míg végül újra a Tiszába szakadt. A területnek volt még két jelentősebb folyóvize a Kadarcs és az Árkus. Ezek mellett, az évszázadok alatt ismétlődő áradások miatt, rengeteg ér, vizes rét, mocsár, tó, fok keletkezett a Hortobágy medencéjében a domborzati viszonyoknak megfelelően.[9]

Ember, állat ezeknek a vizét itta. Ha a folyások apadni kezdtek, akkor töltéssel zárták el a medret, hogy a vizet megtartsák. 1710-ben a böszörményiek zárták el így a Hortobágy folyót, de Debrecen lakossága kitódulván széthányta a rekesztéket, mert a saját barmaiknak nem jutott elegendő ivóvíz a nagyon meleg nyárban. 1775-ben a debreceni magisztrátus küldöttei jelentették, hogy Margita–pusztán a Szandalék fokban három itatótöltést is emeltek, amelyek akadályozzák a víznek a Hortobágyba jutását.[10] Debrecen Szoboszlónál zárta el a medret, amelyet közösen használt a két település.[11] A század folyamán állandó viszályokat okozott a Hortobágy környéki falvak és városok között az, hogy a fentebb fekvő Hajdúnánás és Hajdúböszörmény a lejjebb fekvőktől elzárták a vizet.[12]

A nyíltvízi itatás azonban veszélyeket is hordozott magában. A nyári melegben a sekély állóvizek hamar algásodtak, a benne lévő növényi maradványok rohadtak, ezáltal a víz büdös és ihatatlan lett. A beteg és az elhullott állatok újabb veszélyforrást jelentettek, amelyek tovább vitték a fertőző betegségeket a víz által is. A pásztorok sokszor – jobb híján ezt a kórterjesztő vizet itatták a jószágokkal, amelyek meg is betegedtek e miatt. Ezért a hatóságok a 18. századtól igyekeznek megtiltani a természetes itatóhelyek használatát és ezzel egyidőben kutakat ásatnak a külterületeken. „… mivel a marhatartásnak egyik fő fundamentoma a jó kutak volnának, minek előtte a pusztákon levő tavak a melegebb napok által megposhadnak. A helységek előljárói egészséges kutaknak állítására és a régieknek tisztítására serkentessenek.”[13] Tessedik Sámuel így jellemzi a nyíltvízi itatás veszélyeit: „Ha pedig tavasszal a lapályokban összefutó víz találkozik, itt s amott hólébül vagy esőbül való tó vagyon, tehát éppen nem szükség (a tunya pásztornak ítélete szerént) a marhát a kúton itatni. Bár a büdös tó az ő poshadt párázatjával az azon utazókat egynehányszáz lépésnyire undorítja is; ámbár a napnak melegsége az ő rothadt mocsárjában ezerféle férgeket költött is; ha már az oly sokféle szarvas és sertésmarháknak vizeletek és ganéjok által való büdös illat a rothadásnak legkülsőbb grádusáig hatott, tehát a büdös és rothadt gőzhöz már hozzászokott orrú pásztor mégis mindezt éppen nem érzi; a marhát vígan és a közelítő kárnak minden aggódása nélkül odahajtogatja itatni mindaddig, míg csak abban valamely vízhez hasonló látszik, és a szomjúságtul majd elepedt marhának vagy akarja, vagy nem, a büdös tóbul és mocsárbul saját maga vizeletét és ganéját-betegségét, dögét és vesztét kell inni.”[14]

A papegyházi gulyagazdaság 1846-ban hozott szabályai a pásztorokat arra szorították, hogy kútból, vályúból és ne a mocsarak megromlott vizéből itassák az állatokat.[15]

A polgári juhászok még a közeli múltban is itattak nyílt vízről. Ők úgy tartották, hogy a szabad víz csak tavasszal jó, amíg nincs benne bíkanyál. A mélyebb vizeket nyáron is szívesen felkeresték, egyébként ekkor már ők is kútról itattak.[16]

A hajdúszoboszlói juhászok a huszadik század első harmadában az angyalházi külső legelőn - amelyen ugyan 1879 óta öt kút is volt - szívesen itattak a Hortobágy folyóról, sőt tavasszal felmelegedés előtt, vagy nagyobb esőzés után posványokról is.[17]

 

Gödörkút a Hortobágyon 1925.

Néha azonban minden kút kevés volt a jószág itatásához, ezért nagy szárazság esetén ideiglenes megoldásokat kellett alkalmazni. Ekkor készítették a gödör, vagy sírkutakat. Ezeket leginkább olyan helyeken ásták ki, ahol a legkevesebb munkával érték el a talajvizet, a föld árját. Legcélszerűbb volt kiszáradt folyó vagy tómederben megcsinálni a kutat. Maga a kút tulajdonképpen egy négyszögletes gödör volt, amelynek két szemben lévő oldalát lejtősre alakították. Az egyiken leterelték az állatokat a vízhez, majd itatás után a másik oldalon felhajtották őket. A sírkutak használata a talajvíz szintjének csökkenésével szűnt meg.[18] Nagy hátránya volt ezeknek a kutaknak az is, hogy az állatok taposásától a vizük mindig sáros volt. Volt úgy, hogy a jószágok maguk hagyták ott az erősen szennyezet sírkutakat. A hortobágyi Hüse Gábor csikós-gulyásszámadó így mondta el a sírkut készítését: „Sírkutat is ástak, ha vót szükség rá. A nagy gémeskútba nem vót jó a víz, ástak egy sírkutat, az emberek abból ittak. Azt monták: pokolvíz nem jó inni. Málé önteni azt használják. Másik hejt sós, másik hejt keserű. Minden lípísre más a víz a főd gyomrába. Ahun gelicetövisk van, avval mongyák, hogy ott jó a víz. Ojan formába ásták mint egy sír. Ilyen szíles csak, mind ez az asztal. Ojan míjre mijen kívántatott. Míg a vizet nem írte. Két méter forma a legmíjebb, níha még annyi sem kellett. Két annyi hosszú, mind amijen szíles. Egy ódalon vót grádics, kettő-három a bejárásra. Kötíllel kipótolták a csobánt, vagy a bádogot, úgy tuttak meríteni.(…) Hej, sok rossz vizet megittam én íletembe! Egíssíges embernek minden jó. Az Árkusba vót jó víz, de a Kungyörgyfenekíbe sose vót jó víz.”[19]

Palugyai Imre 1854-ben ezt írja az alföldi kutakról: „Még nagyobb szüke mutatkozik egésséges kutaknak a vidék pusztáin s közlegelőin, mert hol kutak léteznek is, ezek vize meleg nyarakban zavaros és iszapos, s folytonos meritgetés, részint pedig a tisztitás mulasztása által végképp elfogy; s ekkor a földmivelő a tanyán, a pásztor a pusztán 3 - 4 lábnyi mély gödröt ás, melly neki kut gyanánt szolgál, s a szomjjal küzdő marha is felkeresi e nedves helyeket s árkokat, a naptól melegitett utálatos vizet magába szivni kénytelenittetvén. – Kárhozatos egyébkint – főleg a Kis – Kunsági földmivelő népségnek, a marha pásztorok által mindinkább élesztett ama balhiedelme: miszerint a marha a kut vizet nem szereti, s azt csak akkor iszsza: ha esős vagy széksavas vizet nem talál.” [20] 

Györffy István a Nagykunsági krónika című munkájában írja, hogy aszály idején a Berettyó medrébe is sírkutat ástak. Ugyanő említ egy különleges kútfajtát is a lápikutat, amelyet az ingoványokon használtak. A növényzetet lápvágóval kivágták és a léken keresztül merhették ki a vizet.[21] A régi vízivilágban az emberek a maguk számára nádkutat készítettek. Ez egy vastagabb, másfél-két méteres nádszál volt, amelynek kiszedték a belsejét, a belit, majd egy vékonyabb náddal átütötték az ízeit a legalsó kivételével. E fölött bicskával apró lyukakat fúrtak, vagy vágtak. A rézsútosan lemetszett nádszállal hamar átüthették a láp felső részét. Eleinte kissé pocsolyás volt ugyan a víz, de a szűrő – az apró lyukak miatt hamarosan megtisztult, és így tiszta vizet ihattak.[22] A rétjáró emberek mindig vigyáztak ezekre a kutakra, sőt, ha nagyon jó vize volt, akkor nádbokrétával külön megjelölték.[23]

A pásztorok a maguk használatára kopolyakutat ástak. Ez a legegyszerűbb kút, amelyet a külterületen dolgozó emberek használtak. Rendszerint ugyanazokon a helyeken ásták, mint a sírkutakat, de ezek jóval kisebbek. Mélységük csak egy – másfél méter. A víz bennük hamar megromlott, ezért gyakran kellett azokat tisztítani. Ezekből a kutakból ittak maguk a pásztorok, de ezt használták főzésre is. Ha mélyebb volt a kút, akkor egy – két lépcső, padka vezet a vízhez, amelyből juhászgamóra vagy kampóra, kukára akasztott vödörrel, vagy csobolyóval merítettek. Az elhagyott kopolyák igen veszélyesek voltak a jószágra nézve, különösen akkor, ha víz áll a területen. A régi periratok szerint az állatok gyakran belebuktak, és sokszor megfulladtak bennük.[24] A Hortobágyon ezt sírkutnak, vagy aknakútnak nevezték. Tócsák és folyások közelébe ásták és addig használták, míg be nem omlottak. „… képzelhetni minő víz jön össze az ilyen kutakban!” – írja Ecsedi István.[25] A gödörkutak köré ritkán raktak kávát. Ez általában egy alacsony hordozható fakeret volt, amely egyfajta minimális biztonságot nyújtott a pásztoroknak. Ennek valamelyik sarkába szöget vertek és ezen lógatták bele a cserépkorsót, hogy mindig hideg vizet ihassanak.[26] 

A jobb ivóvíz eléréséhez már gerádicsos kutat ástak. Ebben lépcsőfokokon kellett lemenni a tölgyfából készült állásig. A másik három oldala már függőleges volt és a szemközti oldalon kiképzett padkára illetve a legalsó lépcsőfokra támaszkodtak a deszkák. A vízkiemelés rendkívül fáradságos volt.[27]

Ezek a kezdetleges kútformák többnyire csak ideiglenes megoldások voltak az ivóvíz megszerzésére, hiszen hamar megmohosodtak, beomlottak, vagy kiszáradtak. A vízkivétel puszta kézzel történt és a vizük sem volt jó minőségű. A mai értelemben vett kutak, amelyek minőségi változást hoztak a vízellátásban a gémeskutakkal jelentek meg. Ez biztosította az aránylag gyors és biztonságos vízkiemelést a kétkarú emelő elvének alkalmazásával. Ez a kútforma annyira hozzátartozik a mai napig az alföldi tájhoz, hogy nélküle azt el sem tudnánk képzelni. A sík tájból kiemelkedő „ösztövér kútágas” a puszta egyik jelképévé vált.

Ez a kútforma az egész világon elterjedt: a Lappföldtől a Szaharáig, de még a japán szigeteken is találhatunk gémeskutat, tehát nem annyira magyar, mint ahogyan gondolnánk. Inkább az látszik valószínűnek, hogy a magyarság a vándorlásai során találkozott vele, vagy a Kárpát-medencében a honfoglalás időszakában ismerték meg. Az Árpád-korban az ásatások tanúsága szerint már a településeken voltak ásott kutak, amelyeket sövényfonattal béleltek. Kút szavunk első ismert említése is e korból származik. A tihanyi apátság 1055-ben kelt alalpítólevelében - amely egyben a magyar nyelv legrégibb szórvány nyelvemléke –a következőket olvashatjuk: „inter zilu kut & kues kut”. A szó eredete vitatott. Bárczi Géza valamely török nyelvből származtatja.[28] Újabban azonban nem fogadják el ezt a véleményt.[29]

A korai magyarságnál a kútnak kitüntetett szerepe volt a kereszténység felvétele előtti hitéletben. Erről tanúskodik I. László első törvénykönyve, amely a meggyökeresedni látszó új hit miatt már csak egyetlen cikkelyben szól azokról, akik - többek között: „pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak...”.

Későbbi korokban is kapcsolódtak különféle hiedelmek a kutakhoz. Úgy vélték, hogy a kút az élet forrása, amelyből az élet vize buzog, ezért a termékenység szimbóluma lett. A néphit szerint a kút nyílásán keresztül lehet átjutni az alvilágba, de azonosítják a kútgödröt a nő szülőcsatornájával is. Ezért a gémeskutak a közösülés szimbolikáját is magukban hordozzák.[30] Ide kapcsolható az a találós kérdés, amelyet Kecskeméten ilyen jegyeztek fel: Ángyom elterpeszkedik, bátyám beleereszkedik.[31]

A népi gyógyászatban is szerepet kapott a kút: „ a szemhéjárpában szenvedő egy árpaszemet vévén kezébe, a kúthoz megy azt háromszor megkerüli e gyógyszavak kíséretében: árpa! árpa! lekaszállak! a kút fenekébe doblak! Mely 3-szor elmondatván, a beteg markában levő árpaszemet a kútba dobja 3-szor utána köpve.” [32]

A népi természet-megfigyelések és a pásztorok hiedelme szerint, ha a kútban a víz megzavarosodott, az azt jelentette, hogy hamarosan eső lesz.[33]

Középkori kút Lászlófalváról.

A középkorban ritkák voltak a kutak, ezért igen nagy értéket képviseltek. A falvak portáin sem találhatunk ekkor még víznyerő helyeket, saját kúttal ekkor még csak a nagyobb nemesi birtokok rendelkeztek, a kistelepüléseknek általában közös kútjuk volt.[35] Lászlófalván 1973-74-ben tártak fel egy 15. századra keltezett kutat, amelyet később hulladékkal temettek be. A kútásók egykoron 3,8×3,9 méter átmérőjű gödröt ástak, majd ezt szűkítették folyamatosan aknává. Hogy saját munkájukat megkönnyítsék az ásást közel a vízjárta területhez közel kezdték el. A kút belsejét gerendákkal erősítették, amelyeket boronatechnikával róttak össze. Ennek az az érdekessége, hogy a falazat nem függőleges, hanem lefelé enyhén homorúan bővül, amelyet valószínűleg statikai szempontok magyaráznak. A gerendázat magassága mindössze 85-90 centiméter. A bélés harmadik sorától lefelé kívülről nádkötegeket szorítottak a faépítményhez, amely talán vízszűrőként működött. A kút elkészülte után a gödör széleit földdel tömték be és a déli oldalon képezték ki földlépcsőkből a lejáratot. A régészeti leltből megállapítható, hogy a kutak építésének technikája alig változott évszázadok alatt.[36] Azt, hogy ebben az időszakban nem csak rováskutak voltak azt a közeli Nyársapáton feltárt kút bizonyítja, amelynek alját és oldalát terméskövekkel rakták ki.[37]

Maga a kút két fő részből áll: a földbe ásott vízgyűjtőből és a föléje állított kiemelőszerkezetből. A gémeskutakat csoportosíthatjuk bélésük szerint, azaz, hogy milyen anyaggal van a kút fala megerősítve a beomlás ellen, vagy a vízkivétel célja szerint. Ez utóbbi megfogalmazás takarja a gulya kutakat, amelyek általában három - négy méter átmérőjűek és a jóval kisebb, körülbelül másfél - két méteres kutakat, a juhitatókat. Ez a különbség abból adódik, hogy a birkának jóval kevesebb vízre van szüksége, mint a szarvasmarhának (a juhokat általában csak délben és este itatják, míg a lovakat és a marhát háromszor - négyszer), így a kutak nagysága és vízhozama is ehhez igazodott.

Bélésük szerint megkülönböztetünk föld, zsombék, nád, vessző, deszka, kő (tégla) és beton kutakat. A bélések egyrészt a beomlástól védik a kutakat, másrészt a vödör koptatómunkáját akadályozzák meg. A kútgödör formája a béléshez és a mélységéhez igazodik: a kő és tégla kutak mindig kör alakúak, míg a deszkakutak majdnem mindig négyszögletesek. Ismeretes még ezen kívül a bodon vagy bödön kút, amikor a kútaknát egy nagyméretű odvas, vagy kivájt fatörzzsel bélelik.[38] Különleges módszer az is, amikor több feneketlen hordót raknak egymás tetejére és ez alkotja a bélést.[39]

A földkút nem más, mint egy függőleges akna, amelynek oldalát semmi nem védte a beomlástól. Mivel a vödör minden egyes húzásnál a falához ért és arról kisebb - nagyobb mennyiségű földet leütött, lemorzsolt, néhány évi használat után körte alakúvá vált, és alátámasztás nélküli szája könnyen beomlott. Ezért verem vagy korsókútnak is nevezték. Ha jó kötött agyagtalajba ásták, akkor húsz - harminc évet is kiszolgált, úgy, hogy nem omlott be, de általában csak két - három évet bírtak ki.[40]

Régen a kutakat a helyben található anyagokkal erősítették meg. Az Alföldön erre kiválóan alkalmasak voltak a mindenütt megtalálható mocsárvilág termelte növények: a nád és a zsombék. Ezek használata valószínűsíthető a korai kutak bélésanyagául. A zsombékkutakban a mocsaras részeken sűrűn előforduló vízigényes növénytársulásokkal bélelték ki a kútaknát. A zsombékot élőhelyéről hasábokban kivágták, majd rendes téglákhoz hasonlóan egymásra rakták. A növények gyökere a kútgödör falába kapaszkodott és egy idő után összefüggő burkolatot alkotott.[41]

A négyszögletes kutakat náddal védték. Ehhez hosszúszárú nádat alkalmaztak, amelyet riglifákkal, ágasfákkal korc gyanánt rögzítettek a kútgödör falához. Ez ugyan nem takarta be a teljes kútfalat, de éppen ott védte, ahol kellett, ahol a vödör a legtöbbet rongálta volna.[42]

A vesszőkutak gödrébe egy-két méteres kerek vesszőfonatokat engedtek le, amelyek ugyanolyan technikával készültek, mint a kasok, vagy a kerítések. A Debrecen melletti Halápon a vákáncsosok azaz az erdőtelepítők az 1930-as években még ilyen kutakat készítettek a maguk számára.[43]

Ennél tartósabb volt a deszkakút, de ez jóval több költséget igényelt. A fákat ugyanis meg kellett vásárolni, és a helyszínre szállítani. A szükséges anyagot, elsősorban tölgy és égerfát Bihar és Zaránd vármegye erdős hegyvidékein szerezték be. Ritkán használtak ugyan puhafát, fenyőt is, de elsősorban az előbbit részesítették előnyben, mert ez jobban ellenállt a víz rohasztó hatásának.

A deszkakutaknak két fajtájuk van a bélelés technikájától függően, így megkülönböztetünk rovás és rámás kutakat. Az utóbbit egyszerű deszkából ácsolták. A kútakna négy sarkán gerendákat engedtek le, amelyekre a bélésdeszkákat fölszegelték. Készítették úgy is, hogy hosszú deszkákat keresztfákkal méterenként összefogattak, majd ezeket a néha négy - öt méteres deszkarámákat engedték le a kútba. Általában két - három darabot is, ahogyan a kút mélysége megkívánta. A rováskutak csapolásos módszerrel készültek, fészkelt vagy lapolt borona technikával. A deszkák mindkét végére csapot vágtak és ezt illesztette össze a kútban a kútmester, hogy kadrátosan álljon. A bélés és a kútfal közötti lyukat közben állandóan földdel tömték.[44] Ezek a fával burkolt nagy kutak kiváló élőhelyet biztosítottak a fecskéknek, amelyek népes családokban költöztek beléjük. A telepeken sokszor tizenöt – húsz fészket is meg lehetett számlálni.[45] A deszkakutakat az Alföldön a téglakutak váltották fel, ezért ma már nemigen találkozhatunk velük. A Hortobágyon már csak egyetlen ilyen deszkakútról tudunk, ami ebben a kategóriában is különlegességnek számít. A kút ugyanis kör alalkú, és a deszkázatot is ehhez alakították ki. A függőleges léceket hordóhoz hasonlóan állították össze, majd ezeket a kút belseje felől vaspánttokkal fogatták egybe.

Az egyetlen máig fennmaradt fabéléses kút Pente-zugban, a Majoros-kút.
A kőkutak csak ott terjedtek el, ahol az építőanyag helyben volt. Ez a kútfajta elsősorban a hegyvidékekre jellemző. Az Alföldön a követ téglával helyettesítették. A téglafal felrakása rendkívüli szakértelmet igényelt, amit specialisták, a kútásók végeztek el. A téglabélést a hortobágyi pásztor falazatnak nevezte.[47]

A kútásók munkája közel állt a kubikossághoz de attól eltérő, magasabb színvonalú földmunka. Itt ugyanis nemcsak a lapátot, kapát és az ásót kellett jól forgatni, hanem érteni kellett a famunkákhoz és a kőművességhez is. A kútásó mindig bandában dolgozott. Segítségül tapasztalt, kipróbált, összeszokott társaságot hívott, akik közül többen is értettek valamelyest a mesterséghez. A négy - hat embert a bandagazda irányította. Fizetségük régen természetben történt, később már pénzért vállalták a munkát.[48] 

A kútásásra legjobb időpont augusztus közepétől október elejéig tartó időszak volt, ugyanis ekkor a legalacsonyabb a talajvízszint. A tapasztalat szerint, ha az ekkor ásott kútban másfél méteres víz van, akkor a kút nem fog kiapadni nagy szárazság esetén sem. A leendő kút helyének kijelölése nagy tapasztalatot kívánt. Lehetőség szerint mindig ott kezdtek munkához, ahol bodor, bozontos a földfelszín, azt nézték merre van sok kutyatej, forgótövis. Ezek a növények rendkívül szárazságtűrők, hiszen a gyökerük igen mélyre, egészen a talajvízig nyúlik. A kútásók szerint az ilyen helyeken bővizű, jóízű, a fúrott ártézivel vetekedő kút ásható. [49]

A kútásók először a kút átmérőjét határozták meg és jelölték ki, egy karóhoz kötött madzag segítségével. Szabályos kört rajzoltak a módlával is, amely két egyforma hosszú lécdarab volt középen egy nagy négycolos szeggel összeszegezve. A következőképpen használták: a szeget, aminek egyik vége kiállt a lécekből, a készítendő kút közepébe szúrták, majd a felső léc végéhez odaállt az egyik segítő egy ásóval, amit erősen hozzányomott a léchez, majd a másik segítségével körbeforgatta ezt a szerkezetet miközben az ásó körbekarcolta a földet. [50] Ez lett a kút átmérője, belvilága, ami nyolcvan centimétertől négy – öt méterig terjedhetett. Ha téglával rakták ki a kutat, akkor a tégla kétszeres hosszával nagyobb kört mértek ki. Az ásást hosszúnyelű ásóval kezdték, majd egyre lejjebb érve rövidebb nyelű szerszámot használtak kis átmérő esetén. Széles, nagy kutaknál lehetőség volt arra, hogy padkákat hagyjanak, amelyről könnyebb a kút szájához kidobni a földet. Régebben a kisebb kutaknak is sokkal nagyobb gödröt kezdtek el ásni és tölcsérszerűen haladtak lefelé. Így sokkal könnyebb volt a munka és a beomlástól sem kellett tartani. Nagyobb mélységből kútszerszámmal hozták fel a földet. Ez egy állványzatra szerelt csigahengerből állt, amelyen erős köteleken két vödör mozgott ellentétes irányban. Amikor az egyiket felfelé húzták a másik lefelé haladt. A kitermelt földet igyekeztek minél messzebbre elhordani a kút szájától, hogy ne akadályozza a munkát. Ilyen módszerrel mintegy három-négy méterig ástak. Ekkor már elérték a vizenyős agyagos rétegeket. Ilyenkor mondták „izzad a kút fala”. Közben folyamatosan ügyeltek a pontos méretre, ezért az átmérőt minden ásónyom után módlával ellenőrizték. Most kezdődött az ásás második, nehezebb és sokkal veszélyesebb szakasza. Ekkor elő vették a fából ácsolt keretet, amelyet járomfának, ászoknak, kalickának, bodonnak, árkusnak, vagy rovásnak mondtak. Nevezték még süllyesztőnek is.[51] Ez egy jó erős colos deszkából készült fahenger volt, amelynek két vége fakarikákkal záródott. Szélessége megegyezett a tégla szélességével (16-18 centiméter), vagy nagy csordakutaknál ennek kétszerersével, mert ezeknél hosszára rakták a téglát, hogy jó erős legyen. Egyrészt védte a kútásót az esetleges beomlástól, másrészt ez adta a kút alsó bélésének anyagát. A faalkotmányt leeresztették a gödörbe, majd a tetejére téglákat raktak. A falat általában szárazon rakták, és apró tégladarabokkal ékelték ki, miközben a bélés és az aknafal közötti rést földdel tömködték. Ezután az alsó fakarika alá ástak és így fokozatosan, egyenletesen süllyesztették a téglával terhelt járomfát egészen addig, míg a továbbmélyítés lehetetlenné vált. Ez akkor következett be, ha olyan gyorsan tört fel a víz, hogy már nem tudták kihúzni.[52]

Ásás közben különböző földrétegeken keresztül haladt a munka. Rendszerint a feketeföld után a sárga agyag következett, majd a kék agyag, vagy homok. Általában a kék agyagból nehezen jött a víz, de a kék homokban jó víz volt. Előfordult, hogy olyan rétegekre akadtak, ahol a víz nagyon apró szemű homokot, fosóhomokokot hordott a kútba. Ilyenkor abba kellett hagyni a munkát, mert olyan gyorsan telítődött a kút alja homokkal, hogy nem győzték kitermelni. Az ilyen kutak általában hamar tönkre mentek, ha nem tisztították rendszeresen őket. [53]

Jobb ivóvizet nyerhettek, ha a kút aljából még tíz - tizenkét métert lefúrtak. Ha mindez elkészült, akkor a kútakna falát a felszín fölé 20-30 centiméterre feltéglázták. Ekkor a kút szájához földet hordtak, kifele lejtve ledöngölték. Ez gátolta meg, hogy az eső, a kiloccsanó vagy az esetleges szennyvíz a kútba folyjék és elfertőzze azt. Ezzel teljesen elkészült a kút aknája.[54] A hortobágyi kutak bélését legtöbbször tiszafüredi úgynevezett görbetéglával rakták ki.[55] Legújabban a kútbélések előre gyártott betongyűrűkből készülnek.

Gulyakút téglabélése.
Kútásási kuriózumként lehet említeni azt az esetet, amely 1740-ben történt Szabadka mellett. Mivel a szarvasmarhák számára kevés volt az ivóvíz, ezért a város Palics nevű külterületén több kút ásását határozta el a magisztrátus. A kutakban sós vizet találtak, amely igen ízlett az állatoknak, ezért még több kutat ásattak. Utóvégre olyan hatalmas vízerekre akadtak, hogy a felbugyogó víz elöntötte az egész környéket. Így keletkezett a ma is meglévő Palicsi tó.[57]

Már csak a felszínen végzendő munkák maradtak hátra: az ágas felállítása, a gém, az ostor, a vödör felszerelése és a kútkáva elkészítése. A kútágas általában akácfa. Az ágast mindig a kútakna mélységéhez kellett kiválasztani, amely általában egy villás fatörzs volt. A Tiszaháton és a Hortobágyon többnyire tölgyből készült oszlopágasokat használtak, amelyek teteje nem a megszokott ipszilon alakot formázta, hanem egy négyszögletes, sok esetben díszített hasáb. Ebbe egy négyszögletes nyílást vágnak, amely helyet ad a gémnek. Ez a faragott kútágas a kalickáskút. [58] Az ágas végét rendesen tuskóstól ásták a földbe. Az átlagos magasságúakat nyolcvan – kilencven centiméterre, a nagyobbakat akár másfél méter mélyre is. Fontos volt, hogy ki ne mozgósodjon az ágas, akár a vízhúzástól, akár a vihartól. Ha mégis meggyengült, akkor pótlábbal megtoldták, vagy két új oszlop közé fogatták.[59] A pásztorok ezt gyámolnak nevezték.[60] Nagyon ritkán használtak élő fát is erre a célra. Ennek megvolt az az előnye, hogy az ágas igen stabilan állt a helyén.[61] Ha végképp elromlott, kirohadt a földből akkor is igyekeztek hasznát keríteni. A Hortobágyon régebben minden gulyaálláson volt dörgölödzőfa, amit rendesen ilyen, idejét kiszolgált kútágasból készítettek. Ennél vakaródzott a jószág.[62]

Kútágas töve gyámolokkal.
A kútgémnek hat – hét méteres sudár akácfát választottak. Ez volt a tulajdonképpeni kétkarú emelő, ezért pontosan be kellett mérni hová fúrják a gém tengelyének a lyukat. Ennek pontosan a gém egyensúlypontjában kellett lennie, mert ebben az esetben lehetett a vizet a legkevesebb energiával kiemelni a kútból. A forgáspont kijelölését kiegyensúlyozással végezték, úgy, hogy a kút szájára keresztben rudat tettek majd erre ráhelyezték a gémet. Ezután az egyik végére rátették a vízzel teli vödröt, az ostorfát és a vödröt rögzítő láncot, vagy kankalékot a másik végére pedig a nehezéket, a koloncot. Ezután addig mozgatták, míg meg nem találták a súlypontját. Amikor ezzel megvoltak akkor kifúrták, vagy bevésték a tengely helyét. Ha ez tökéletesen sikerült, akkor könnyű volt a kút, azaz a vödör felhúzása huzamosabb idő után sem volt túlságosan fárasztó. Ha valami miatt az egyensúly megbomlott ezt a kút koloncának nehezítésével, vagy könnyítésével lehetett módosítani.[64] Gyakran alkalmaztak olyan megoldást is, hogy a gém statikai középpontja fölé járomfát erősítettek. Ekkor a tengely éppen közéjük került, így az összes teher arra hárult. Ezt fordítva is alkalmazták, amikor a gém volt felül, de ilyenkor sokkal jobban imbolygott a szerkezet a vízhúzásnál.[65]

Kalickás kút a pente-zugi Nagyhodálynál.
A nagyobb, bővizű gulyakutak mellé két-három-négy ágast is leástak, hogy minél többen tudják egyszerre húzni a vizet. A négygéműnél egyszerre ezer darab szarvasmarha is tudott inni.[66] Karcag határában a törökbori kút is három gémre járt.[67] Igen ritkán az is előfordult, hogy egy gém egyszerre két kútba járt le. Ilyen volt valamikor a Kokad és Álmosd között fekvő legelőn.[68]

A kutak kolonca a gém boldogabbik végére, a farkára került. Ide felkötöttek mindent: használaton kívüli ekefejet, ekevasat, kővel megtöltött rossz edényeket, fatuskót, téglákat, láncot, vagy egyszerűen sárral betapasztották. A nagyobb gulyakutakon kötelet is kötöttek ide, hogy ennek húzásával a bojtár segédkezzen a pásztornak az itatásnál. Sajnálatos baleset is történt ebből a régi írások szerint: „szokás szerint a kútgémet hátul kötelénél fogva rángatván a kútgém hátulján lévő kolonc leszakadt és a fejét érvén Nagy Péternek úgy ütötte, hogy kevés idő múlva meghótt.” [69] A kútkolonc másként is nevezetes. A néphagyomány azt tartja, hogy a rabló betyárok sokszor egy kút tövébe ásták el orzott, rablott kincseiket, oda, ahová a kút kolonca lejár.[70] A vízhúzásnak különleges kiegészítője az ugró. A korabeli szemtanú így írja le az egyszerű, de fölöttébb hasznos szerkezetet: „ A kút kolonca alatt van egy félméternyi magas, négy földbevert cövekre erősített lóca, amelyet ugrónak neveznek. Arra használják, hogy amikor a vizet húzzák, a bojtárgyerek erre felhág, majd a kútfarkáról lecsüngő kötelet megfogja és a veder húzásával egy idejűleg ő is megrántja a kútgém hátsó felét aként, hogy az ugróról leugorva lendületet vesz és úgy szalad a kötéllel.” [71] A kút farkán hajtották végre az állatok kivégzését. Ha a kutya, vagy a városon a macska kártékony lett, elkanászult menten kútágasra került, azaz felakasztották.[72]

A vödröt tartó hét – tíz méteres ostorfát a gém vékonyabbik végére szerelték többnyire kötéllel, vagy lánccal. Ostorfának mindig jó kézbevaló, könnyű, fenyőfából, esetleg kőrisből henger alakúra faragott rudat használtak. Lényeges volt az is, hogy marokkal könnyen átérje az ember, hiszen vízhúzásnál ezt fogta. A rövid ostorfát vaspálcával, vagy lánccal toldották meg, a mélyebb kutaknál csuklós ostorfát használtak. Ekkor két fenyőrudat vaspánttal, kovácsoltvas csuklóval fogattak össze. A faanyagot jórész Erdélyből hozatták kimondottan erre a célra. A jól beállított ostorfa csak pontosan a kút középvonalában mozoghatott. Ekkor biztosan nem ütődött a kút falának a vödör.[73] A Hortobágyon, az ágashoz hasonlóan sokszor ez is faragott.

A rúd alsó végéhez kankalékkal kapcsolódik a veder. Általánosan ez egy vasból készült kampó, amelybe a vödör fülét akasztják, míg másik vége az ostorhoz kapcsolódik. A pusztai kutakon a lopás meggátlására vaskapoccsal csukták le ezt a kampót.[74] 

A kutakon a veder régen tölgyfából készült és a hortobágyi pásztor dézsának nevezte. A félakós, abroncsozott vödörre rendkívül vigyázni kellett, ki ne száradjon, mert akkor meggörbültek a dongái, és könnyen széteshetett.[75] Ma már mindenütt bádogvödröt használnak a gyakorlatban.

A legutolsó lépésben a kút száját zárták el, úgy, hogy köré falazatot építettek. Erre azért van szükség, hogy az emberek, vagy az állatok véletlenül bele ne essenek a kútba. Ezt általában maga a kútásó készítette el. Előfordult azonban az is, hogy a kútkávát molnárok készítették.[76] A régebbi kávák, elsősorban a kisebb kutaknál ugyanabból az anyagból, ugyanolyan technikával készültek, mint a kútbélések, tehát akadtak rovásos, azaz csapolt és rámás kávák.[77] Cs. Sebestyén Károly a kútkávát egy viszonylag új elemnek tartja: „Ez valószínűleg nem nagyon régi része a kútnak, s mai általános elterjedését, azt hiszem, főleg a hatóságok beavatkozásának köszönhetjük.”[78] A legkorábbi kútkávát kerek vesszőfonatnak véli.[79] Azt kell azonban mondanunk, hogy már 1235-ben „Kawaskut”-nak nevezik az elkerített kutat.[80]

A kutak kávája, vagy ahogyan a Hortobágyon nevezték gárdja, manapság már mindenütt fából készül. A kisebb kutaknál egy kocka vázat szerkesztettek, úgy, hogy először összecsapoltak két négyzet alakú keretet, majd ezeknek átcsapolták a négy sarkát, majd négy oldalát beszegezték deszkával. Két szemben lévő oldalát lyukasra hagyták. Az így ácsolt keretet helyezték rá a kút szájára, ahol azt rögzítették. A gulyakutak kávája is készülhetett hasonló módon, de ilyenkor a két keret közé még becsapoltak egy, vagy két merevítő oszlopot. Végül ezt is ugyanúgy deszkázták, mint a kisebbeket. Természetesen itt vastagabb, erősebb gerendákkal dolgoztak.[81] Készítettek úgy is kávát, hogy négyszögben gerendákat vertek le a kút köré, majd ehhez szegelték a legalább tíz centiméter vastag deszkákat. Zsilipelt technikával is dolgoztak a nagyobb gulyakutaknál. A káva alapját erős, vastag négyszögletes gerendákból illesztették össze-keresztboronás technikával, amelynek végei jóval túlértek magánál a kávánál. Ez volt a gárgya. Ebbe csapolták bele az ágasokat, a függőleges tartóoszlopokat a sarkokon, majd ezek vájatába kávadeszkákat helyeztek. Végül a kávát a sarokfákba csapolt, boronázott gerendák, a tulajdonképpeni káva zárta le. Ennek tetejét igyekeztek mindig elég szélesre hagyni, hogy jól bele lehessen kapaszkodni, illetve a vizesedényeket és a vödröt biztonságosan rá lehessen tenni. Ha nem volt elegendő faanyag szükségképpen karámot építettek a kút köré. Ekkor vastagabb, meg nem munkált fákat vertek le a négy sarokra, majd ezeket erős, karvastagságú gallyakkal, drugánfákkal kötötték össze vízszintesen negyven – ötven centiméterekként. Ha szükséges középen is megerősítették oszlopokkal. Így elkészítve már nem bukott bele a marha a vízbe. Ha a juhok is oda jártak inni, akkor alulra két sor szélesebb deszkát szegeltek fel, ami a kisebb jószágot is megóvta. Olyanképpen is készítettek kávát, hogy két nagyjából azonos vastagságú, de megfelelően erős (kb. 10 –15 cm átmérőjű) ágakat egymással párhuzamosan lefektettek majd erre derékszögben, ismét párhuzamosan ugyanilyen ágakat raktak. Ezeket kötéssel, vagy szögekkel rögzítették egymáshoz, és ezt addig folytatták, míg a megfelelő magasságot el nem érték. Ez igen hasonlított a boronafalhoz, de itt a fák végét nem vésték be, így a káva oldala lyukas maradt. 

A kávák mindig négyszög, legtöbbször négyzet alaprajzúak. A termelőszövetkezetek a modernizáció jegyében a kávát betonból készítették el kör alakúra.[82]

Fontos része volt a kútnak a beálló. Ez két – három szál keményfa pallódeszka, amit keresztülfektettek a kút öble fölött, mindig a kútgémmel szembeni szélétől kiindulva. Pontosan olyan széles, hogy a kútostort kényelmesen elérje a vízhúzó. A beálló a vízhúzást könnyíti meg ily módon. A pásztort a kútba eséstől egy korlát védte meg. A beállóra néha egy kis ajtón át lehetett bejutni, amely a káva egyik sarokgerendájánál nyílott. Legtöbbször azonban nem volt ilyen bejárat, így a pásztorok a kávát egyszerűen átugrották. Nyári estéken a bojtár a beállóra vackolta le magát.[83] Előfordult, hogy nem volt korlát a beállón, de az ügyes bojtár mégsem esett bele a kútba, sőt a déli álmát is ott aludta a hűvös pallón.[84] „Derékalja cifra szűre, vánkosa a szűr bekötött ujja. A víz alulról hűti a nap felülről melegíti: jó langyos ájer között ébren álmodik.” [85]

Az itt felhúzott vizet a vederből egy kisebb vályúba öntötték, amely alig nyúlt túl a káván. Ezt csatornának hívták. Ebből folyt aztán az itatóvályúba a víz. A vályú, vagy ahogyan a Hortobágyon nevezték a vályu régebben egyetlen nyár, vagy fűzfa kivájt törzséből készült. Ebből egy alkalommal többet is használtak, hogy a jószágállomány lehetőleg egyszerre férjen a vályúhoz. A sertés és birkaitatókat a földre rakták, míg a lóét, szarvasmarháét lábakkal kiemelték, hogy az állatok kényelmesen tudjanak inni.[86] Később deszkából szerkesztették a vályúkat, míg napjainkban vasból, betonból vannak. A láb alól eltett embert is ide ásták a vályú elé. A második világháború vége felé egy német katona el akarta hajtani a jószágot, de a pásztorok ezt megakadályozták és a vályú elé került, ahol a marha kemínyre taposta rajta a fődet.[87] A vályút naponként ki kellett mosni, mert a víz benne könnyen megromlott, megbüdösödött. Szalmacsutakkal súrolták, nehogy pokla legyen a víznek.[88] Ezt a munkát mindig a tanyás végezte.

A gémeskutak az Alföldön igen jó tájékozódási pontok, hiszen már messziről kiemelkednek a síkságból. Ennek hasznát is vették a pásztorok és a kinn dolgozó emberek egyaránt. A gémeskút azonban nem csak útjelző, hanem hírtovábbító is. Hajdanán a pásztorok és a tanyasi emberek kútgémmel „beszélgettek” egymással, így a távíró és a telefon őse is a gémeskút. Az előre megbeszélt jelek segítségével viszonylag nagy távolságokra el lehetett juttatni a hírt. Általánosan elfogadott, egyezményes jel volt a felengedett kútgém. Ez akkor volt használatos, amikor pandúrok, csendőrök járták a tanyákat, a pusztát. Ha valaki felengedte a kútgémet és ezt meglátta a tanyaszomszéd, vagy egy kintlevő ember, ő is hasonlóképp cselekedett Így lassan az egész határban magasan álltak a gémek. Ebből mindenki tudhatta, hogy hivatalos emberek közelednek; akinek vaj van a fején, álljon odébb.[89] Túrkevén egy zsákot, vagy egy rongydarabot, cucát kötöttek a kútgém hegyére, majd felhúzták, amivel azt jelezték, hogy a kint lévők induljanak „befelé”, mert kész az ebéd.[90] A kútgémmel adott jelzésekről először Herman Ottó számolt be: „A legrégibb magyar telegráf a gémeskút, a mellyel különösen a betyárvilágban sűrűn éltek a betyárok és pártolóik. A gém különféle állásának jelentősége volt.”[91] A Hortobágy melletti Nádudvaron a hatvanas években az öreg pásztorok még jól emlékeztek a kútgémmel leadott jelzésekre.[92]

A Hortobágyon a gémeskutak mellett készítettek néhány kanalas kutat. Ez a vízkiemelő szerkezet a serleges felvonó elvén működik, amely végtelenített láncszerkezetre szerelt kis edényekből, serlegekből áll. A lánc alja a vízbe ért és a felül lévő meghajtó kerék segítségével hozta fel a vizet a kis kanalakban, ahol az önműködően egy csatornába borult, ami aztán továbbította az itatóvályúba a vizet. A meghajtó kereket jobbról és balról egy – egy hajtókarral lehet mozgásba hozni. Ma már csak két ilyen kutat ismerünk és ebből csak egy a Nagy-Kecskés pusztán lévő működőképes. Nánási Lajos a kút utolsó mindennapi használója szerint két ember egy óra alatt meg tudott itatni egy ötszáz lóból álló ménest a szerkezet segítségével.

Kanalas-kút
A jó kút mindig jelentős értéket képviselt, hiszen ez adta az éltető vizet, ami végső soron a gazdaság egyik fenntartója volt.[94] Amíg kevés volt a kút, addig, mint mindenütt a Hortobágyon is az ott legeltető, itató pásztorról nevezték el: Koczka kútja, Bajmok kútja, Nagy János kútja.[95] Sokszor azonban a régebbi időkben az ásatóról, vagy a tulajdonosról kapták nevüket.[96] Csapó Mihály sőrésgazda 1640 körül ásatott egy kutat a balmazújvárosi határban, ahol kaszált és marháit teleltette. Jó száz év múlva 1759-ben egy határper kapcsán még mindig „Csapó Mihály kuttya”-ként említik a hites tanúk.[97] A keserű kút a víz ízéről kapta a nevét. A gazdák 1876-ban ásattak egy kutat, amelynek a vize olyan keserű lett, hogy a jószág sem tudta meginni. Budapesten megvizsgálták a vegyészek és megállapították, hogy majdnem olyan összetételű ásványvíz, mint a híres „Budai keserű”. Ezen fellelkesülve elkezdték palackozni, de három év után tőkehiány miatt megszűnt az üzem.[98] A kutaknak mindig adtak nevet, mert igen jó viszonyítási és tájékozódási pontok voltak a síkvidéken. Volt azonban, úgy is, hogy a kútról neveztek el valamit. Ilyen volt a négygéműkúti ménes.[99]

A kutak a pásztorok találkozási pontjai voltak. Itt intézték egymás közötti ügyes – bajos dolgaikat. Sok történet szól a kinti ridegek vetélkedéséről. A népi emlékezet megőrizte a hatalmas erejű Gyökeres András karcagi juhász emlékét, aki a birkalopáson ért számadót és két bojtárját úgy hajította át az angyalházi kút gémjén, hogy mind a háromnak ott tört a nyaka csigolyája.[100] A pásztorok a vitás ügyeiket is könnyen elintézték a kút tövében, a közéjük nem valót, aki elcselefendiesedett a kútgém koloncánál átdobott pányvakötélre akasztották, majd lemerítették a vedret. Mikor vége lett elásták a partódalba, vagy a poros álláson, ahol a marha letaposta és örökre eltüntette a nyomát.[101]

Az alföldi állattenyésztés fénykorában, amikor hatalmas csordákat tereltek szerte a pusztákon, igen nagy jelentősége volt a kutaknak. A kommunitás ez időben mindig jelölt ki kútbírákat, akiknek az volt a feladata, hogy a kutak körül minden rendben legyen. Ők szedték be a gémpénzt a vándorló pásztoroktól, akik a közösség kútját itatásra használták.[102] Később Debrecen város közönsége, a helyi lakosság is fizetett kútbért. Ez része volt a legelőadójának. 1911-ben minden számos jószág (egy szarvasmarha, ló, öt juh vagy sertés) után húsz fillér kútbért kellett kifizetni, amely összeget a kutak fenntartására fordítottak.[103]

A pásztoroknak nemcsak a jószág őrzése volt a feladatuk, hanem az ásott kutak elterjedésével, már itatni is kellett a jószágokat. Ez a legnehezebb munka, hiszen néha ezer számra kellett a vödröt meríteni, majd felhúzni. A juhásznak és a kondásnak ez nem volt olyan nagy tehertétel, de a csikósok és gulyások számára jelentős többletmunkát jelentett. Ezért a gazdák kútpénzt fizettek nekik.[104]

Az itatás, csakúgy, mint a legeltetés terv szerint ment végbe. A legelő felosztását, a legeltetés irányát és a kunyhó helyét mindig a számadó határozta meg. A Hortobágyon, ugyanúgy, mint máshol időnként mozgatni kellett az állást, aminek középpontja a kunyhó volt. Ezt mindig kút közelében állították fel, mivel a járás legeltetési rendje is ezt kívánta meg. Az állást itt hét – tíznaponként helyezték arrébb. A járás rendje a következő volt. Öt és hat óra között indították a gulyát az állásról. A kezdeteknél két bojtár oldalról egy pedig hátulról terelte az állatokat. Amikor a gulya beállt a helyes irányba csak egy pásztor, a napos bojtár, maradt a legelésző állatokkal, a többiek előrementek ahhoz a kúthoz, amelyiknél delelt a gulya. Három – négy bojtár felváltva egész délelőtt a kútba vót és húzta a vizet az itatáshoz. Tíz óra körül megérkezett a gulya és megterült, csendesen legelésztek és ha megszomjaztak a közeli kúthoz mentek inni. Ekkor a pásztorok heverésztek, pihentek. Délután három – négy óra körül indult vissza a jószág az állásra ugyanazon az úton amelyen jött, szélesen legelészve. Ekkor a bojtárok, a napos kivételével – aki minden nap más volt – ismét előrementek a kunyhó körüli kúthoz vizet húzni. Mikor megérkezett a gulya, ivott és a környéken legelészett alkonyatig amikor az állásra tért. Az 1900- as évek elejétől kezdve annyira megnőtt az állatállomány, hogy a járást fel kellett osztani három – hat részre, amelyet naponta váltogattak. A legeltetés során figyelembe vették a járás minőségét, nagyságát, a gulya létszámát, a kor és nem szerinti megoszlást, az évszakokat, az időjárást és a szélirányt.

A kettősgémű Kincses-kút
Ha kevés volt a kút, vagy a legelőterület távolabb esett tőle, akkor a járás szélén csak két órát legelt a gulya, majd megbuktatták a kút felé, ahol ihatott. Itt legelt két – három órát, és innen indult az állásra. Az 1940-es évektől a Hortobágyon változás következett be az itatási rendben. Itt is az „ ivott jószág itatlanra ne menjen” elvet alkalmazták, ami azt jelenti, hogy az egyik oldalról ráhajtották a gulyát a vályúra, a másik oldalon tovább hajtották az ellenkező irányba miután ivott. Ez minden reggel, délben és este így volt, a jószág nem akkor ivott amikor akart. Ezzel vége lett a szabad itatásnak.[106]

Az itatás a legnehezebb fizikai munkák közé tartozott. A vízhúzás próbára tette még a legkeményebb, legerősebb pásztorokat is. Ha valamelyik bojtár ki húzódozott, vagy nem bírta, az „nem sok sót evett meg”, vagyis szóval, vagy erőszakkal, de mennie kellett. Különösen így volt ez a nyári esőtlen, forró időszakokban. Ekkorra már a legelőmező is kiégett, lesült és a jószág sem találta a helyét. Azon a pár marék száraz füvön tengődött, amit napközben talált. A nagy melegtől és az éhségtől a szomja is megnőtt, ezért sokkal több vizet kívánt mint tavasszal a jó legelőn. Itatni pedig kell, mert különben elhullik a jószág és az a számadó kára, ha tele kút mellett szomjan döglik. A kútnál, a vályú körül a szomjas állatok civakodnak, marakodnak, mind egyszerre akar inni. Ilyenkor nehéz rendet tartani közöttük. Szerencsés estben bővizű kutaknál két-három gém is van, így egyszerre két-három bojtár is húzhatja az elgyötört páráknak a vizet. Ha nagy volt a meleg és a kút is kiapadt, kihúzták sárig a vizet, addig kellett menni, míg minden jószág nem ivott. Néha egész napjuk ezzel telt el. A bojtárnak előre kellett mennie vizet húzni, hogy mire az állatok odaérnek legyen víz a vályúba, hogy legalább az eleje, a szomjasabbja ihasson. Bojtáronként, kétszáz lábasjószággal számolva naponta legkevesebb tízezer liter vizet kellett felhúzni lét karral a legnagyobb melegben is. Ez igazán kivette az emberből az erőt. Próbáltak ezen könnyíteni, úgy hogy megnövelték a kolonc súlyát, sarat tapasztottak rá. De ennek is meg volt a hátulütője: igaz, hogy a tele vödör könnyen jött felfelé, de üresen lefele kellett nyomni. Ha már nem bírták, akkor a gém végére pányvakötelet erősítettek és míg az egyik az ostorfán a vizet húzta, addig a másik hátul a gémet rántotta.[107]

A jó számadó mindig figyelt arra, hogy a jószág vízhiányt ne szenvedjen. Nagy Sándor szűzgulyás napjába négyszer itatott, a vályút minden második nap kimosta, ezenkívül arrra is ügyelt, hogy abban állandóan legyen friss víz.[108] Beveréskor a kunyhófát, itatódézsákat, kútostort leszedte és tavaszig letétbe helyezte. A vályúból a vizet kieresztette. Ezzel fejeződött be a behajtás.[109]

A debreceni Hortobágy régi kútjait Zoltai Lajos gyűjtéséből ismerjük: Dári kuttya 1694. Szepespusztán, Fekete Péter kuttya 1561. a Nyírő - rétje és a Szálkahalom táján, Francia kút 1862. Papegyháza, Gőderné kuttya 1561. Kockatelek tájékán. 1700- ban „Gőderné kúttya az árvizektől már betemetődött.”, Hodos kuttya 1762. Elepen Máta felől a Kadarcs kanyarulatában, Kabai kuttya 1750. Perec és Veréb dűlők külső területén, Keserű vizű kút 1876. Kungyörgy tava közelében, Kocka kuttya 1660- as évek a hortobágyi juhföldön Kockatelken. Nevét Kocka Pál szenátortól kaphatta, Máthe István kuttya 1582 – 1585. Máta a Nagykecskés felőli határrészen, Nyirő kuttya 1620. Nyirő rét, Pataki kuttya Pataki Pál főbíró ásatta a 17. században Látókép és a Fegyverneki ér környékén, Szőkéné kuttya 1561. Szálka halom környéke, Vörösvizű kút 1883. Árkus ér partja.[110]

A kutak azonban csak akkor adtak iható vizet, ha rendszeresen karbantartották őket. Mivel ősztől tavaszig csak állott bennük a víz: megromlottak. Kihajtáskor, ha előtte nem tisztították ki a kutakat a jószág ezt a büdös vizet itta és így hamarosan megbetegedett. Ezért erre mindig nagy gondot fordítottak. A gazdaságok napszámosokat fogadtak fel egy – két héttel a kihajtás előtt, hogy a kutakat tegyék rendbe, a szükséges javításokat csinálják meg, egyengessék el körülötte a földet.[111] A Hortobágyi Intéző Bizottság megalakulása előtt a kutak karbantartása a gazdatársulatok feladata volt. A társulat megalakulása után már ők gondoskodtak a közös kutak fenntartásáról.[112] A jószágbetegségek egyik oka a kutak romlott vize volt, ezért 1880-ban Csáky Gergely tanácsnokot bízta meg a Hortobágyi Intéző Bizottság, hogy a kutakat kellő időben meretesse és tisztítassa ki.[113]

A kutak vizét szándékosan is megronthatták. Dögöket dobtak bele, vagy égetett kutyahúst, amiről azt tartották, hogy attól a marha megdöglik. Ha megtudták a kártevő kilétét, azt a pásztorok eltették láb alól.[114]

A hortobágyi legeltetésnek a jó minőségű kútvíz mindig problémája volt. 1734- ben Debrecen, a városi ménes számára már kutat ásatott, mert előtte kútbért kellett fizetniük a kút tulajdonosának, a lovaik itatásáért.[115] Tehát a köztulajdonban lévő, akkoriban nagy becsben álló lovak megérdemelték a tiszta, iható vizet.

Ohaton 1829-ben a méneskút „több rendbeli igazíttatást kíván”. Hiába állt azonban rendelkezésre a tégla, az nem fordítódott a rendeltetésére. Tíz évvel később készítette el Bekő Albert az ohati kettős gulyakút tervét, amelyet huszonhatezer tégla felhasználásával meg is építettek. Azért, hogy a kutak bővizűek legyenek és a legnagyobb szárazság idején se apadjanak ki a városi magisztrátus 1832-ben elrendelte, hogy a kutak helyét olaszok módjára kell meghatározni.[116]

A Hortobágyon a folyamszabályozások után a természetes itatóhelyek mellett egyre több ásott kútra is szükség volt. Az eddig nem látott méretű aszályok beköszöntével Debrecen város tanácsa 1862 júniusában hívta meg a híres francia vízkutatót Richard abbét, hogy jelöljön ki a városban és a város határán kívül olyan helyeket, ahol remény van arra, hogy az ásott kutakban jó minőségű vizet fognak találni. Nemsokára a kiküldött tanácsnok és több „szakértő” – a pap hivatalos kísérete - azt jelentette, hogy a hortobágyi puszta területén harminckilenc forráshelyet kijelöltek, ezért kéreti a tiszteletdíjat mihamarabb kifizetni. A város nem is maradt szűkmarkú, hiszen a néhány napos munkáért a franciáknak ezerötszáz aranyforintot fizettek ki. A „kutatómunkáról” a bizottság a következőt írja: „Kutatása alkalmával egy delejtűn, s egy vízmértéken kívül más segédeszközöket nem használ, térképpel mit sem gondol, s azt maga is kénytelen volt bevallani, hogy a nagy szárazságban biztosabban tud forrásokat kimutatni. Állítja, hogy akár gyalog, akár szekéren valamely föld gyomrában rejlő forráshoz ér, bizonyos kimagyarázhatatlan, némi hevüléssel járó érzés futja át valóját. De mind amellett tapasztaltuk, hogy körútja alkalmával átható, éles szemével folytonos éber figyelemmel vizsgálta a környéket is. A síkságon egyes lejtők, s hajlatok voltak leginkább, hol kérdezősködött kell – e oda kút.” A kijelölt helyeken aztán meg is kezdték a kutak ásását. A XIX. számmal megjelölt területen az un. Pomor járáson az Ökörföldön tíznapi munka után három öl ötlábnyi mélységben olyan bővizű forrásokra akadtak, hogy huszonnyolc ember csöbrökkel és tekerőgéppel egy teljes nap múlva sem tudta három láb alá merni a vizet, ezért az ásást abbahagyták és a kutat felszerelték. Természetesen ez után a siker után rögvest népszerű lett a debreceniek szemében és a Kis Gergely járásán megásott VII. számú forrás az abbé hazája után a Francia kút nevet kapta.[117] Az ökörföldi kútra négy gémet szereltek annyira bő volt a vize.

A hortobágyi állattenyésztés tervszerűbbé tétele már a 19. század utolsó harmadában megindult, de ennek megvalósulására a kutak hiánya miatt nem került sor. 1871- ben a közgyűlés utasítja a közgazgasági bizottságot, hogy a lóállomány az eddigi gyakorlattól eltérően „ két kanca és egy herélt ménesbe legeltessenek”. Ez azonban pásztor és a kutak hiánya miatt nem volt teljesíthető, ezért ezt elhalasztották, míg az akadályokat ki nem küszöbölik.[118] A törzsgulya felállításakor a legelőhely megválasztása, a jószágenyhelyek építése mellett alkalmas téglakút ásását is elhatározták a téli legelőn.[119] Angyalházán az 1880-as években kezdték meg a kutak ásását, addig minden pásztor a Hortobágyra járt itatni.[120]

1880 márciusában a Hortobágyi Intéző Bizottság és a Debreceni Gazdasági Egyesület tagjai elhatározzák, hogy „lóerőre berendezett szivattyu által” húzzák ki a vizet. Több műhelytulajdonossal is tárgyaltak, míg végül egy Walter – féle öntözőgépet állítottak üzembe. Választottak egy kútkészítő bizottságot is, amely négy új kút ásását határozta el. Az elsőt a Ludas rét déli részén a másodikat a Bucsaitelken a harmadikat a Fehérnád fok telken, míg a negyediket a nagyiváni határban. A kutakat elkészítették, de nem volt elegendő vízbőségük és utóvégre aljukból föveny fakadt fel. A bizottság ezért úgy határozott, hogy a kutakba belefúrat.[121]

1914-ben ezt írja Ecsedi a hortobágyi kutakról: „A Hortobágyon ma nem panaszkodunk a kútak kevés száma miatt, de annál inkább tartalmuk botrányos volta miatt. Az egészségtelen és élvezhetetlen talajvíz, mely a 3 – 6 m. mély, kör, vagy négyszögalakú medencékben gyűl össze, a szerves vegyületekben gazdag felszíni rétegekből szivárog ösze. Tavasszal még tele mindenik, az esős nyár elmúltával, a száraz napokban, rohamosan megcsappan a szennyes víz és a partosabb helyeken vastagabb lösztalajban beágyazott kútak vizét mielőbb kimeri egy pár markos legény, többé nem képes a nappali forróság és éjjel a szúnyogok által agyonzaklatott jószágot kielégíteni, a laposok partjára ásott kutakhoz folyamodnak, melynek vize még élvezhetetlenebb mint amazé. Érthető is. Közelmúlti áradmányos iszap sziksóval staturált lösztalajban a kútak vize a legkülönbözőbb árnyalatokat veszi fel. Az erősen humuszos talajban sötét színű. A löszben világossárga, másutt a talaj magas mangán tartalma folytán vörös a kútban a víz. (Veresvizű kút az Árkusparton.) Felszínét állati hulladékok és hullák borítják. Itt – ott zsírszerű réteg vonja be a felszínt, jelezvén, hogy a talajban még sok korhatag szerves rész van. Fanyar íze a szíksó jelenlétére vall, míg kesernyés volta a keserűsót árúlja el. Természetesen a kútakban a talajvíz évszakról – évszakra, évről – évre változtatja magasságát. Az ingadozások pedig a csapadéktól és a párolgástól függenek.” [122]

A Hortobágyon a gémeskutak mellett a közelmúltban több ártézi kutat is fúrtak, amelyek jelentősen megnövelték a jó minőségű ivóvízellátást embernek állatnak egyaránt, ugyanakkor csökkentették a pásztorok itatással járó fáradalmait is.[123] A századelőn fúrott kutakról Zoltai ezt írja: „160 – 200 méter mélységből tiszta jól felszökő vizet kaptak a debreczen – f. abonyi vasút 12. sz. őrházánál, a mátai telepen, belső Ohaton, Vajdalaposan, Faluvéghalomnál és a Pentezugban. E kútakból több – kevesebb földgáz is ömlik ki, mely meggyújtva lánggal ég.” [124] Az ohati ártézi kút a 20. század elején mintegy 200 köbméter gázt hozott felszínre percenként. Egy alkalommal véletlenül meggyulladt és csak nagy nehézségek árán sikerült eloltani. Egy időben szóba került, hogy ezzel oldják meg a majorsági épületek világítását, de ez terv maradt.[125]

A hortobágyi kutak jelentősége az állatállomány apadásával egyenes arányban csökkent. Ma a kutak többsége igen rossz állapotban van. Sok közülük beomlott, ágas és káva nélküli.

Összegzésként megállapíthatjuk, hogy egy jó vizű, jól karbantartott kút mindig jelentős értéket képviselt. Az Alföld, elsősorban állattartásra szakosodott részein ez különösen így volt, hiszen a gazdaság alapját képező jószágállományt nem csak etetni, hanem itatni is kellett. A vízvétel módja koronként és az időjárás függvényében változott. A Tisza szabályozása előtt általános volt a nyíltvízi itatás, noha a hatóságok mindig igyekeztek - különösen nyáron - a pásztorokat a kutakra szorítani. Az egyszerű kutak, gödörkút, sírkút, bányakút mellett már a honfoglalás időszakában megjelennek a bélelt, ásott kutak. Az Alföldön különösen elterjedt, az egész Európa szerte közismert gémeskút, amely oly nagy számban volt jelen valaha, hogy a magyar puszta szimbólumává vált. Az egészséges, jó minőségű víz azonban csak a nagy mélységű, fúrott, ártézi kutakkal jelent meg. 

Gémeskút bicskatartón

Melléklet



1. A kútgém fel van eresztve úgy, hogy a vízmerő dézsa a kút állójára van téve. Jelentése: vigyázz, hivatalos ember érkezett (pusztagazda, mezőőr, olvasó bizottság, csendőr).

2. A kútgém fel van eresztve, a vízmerő dézsa a kifolyó csatornán áll. Jelentése: hajtsák a jószágokat az itatóhoz.

3. A kútgém fel van eresztve, a vízmerő dézsa a káva mellett kívül a földre van letéve. Jelentése: Elkészült az ebéd, jöjjetek ebédelni. (Ezt a jelzést csak ősszel és tavasszal alkalmazták, amikor egész nap legelt a nyáj.

4. A kútgém fel van eresztve úgy, hogy a dézsa a magasban szabadon lóg. Jelentése: Nagy baj, szerencsétlenség történt (jószágkár, emberhalál). Amikor ezt meglátták azonnal siettek a szomszédos legelőkről segítséget nyújtani.

5. A kútostor a dézsával a kútágasba vert szögre van akasztva. Jelentése: a gulyába, vagy a ménesbe befogadott idegen jószágot sürgősen el kell tüntetni, mert keresik, vagy megérkezett az olvasó bizottság.

6. A vízmerő dézsa teljesen bele van nyomva a kútba. Jelentése: vigyázz, látogató gazdák érkeztek, ha nem a saját lovadon ülsz, cseréld át a magadéra. Ezt csak a csikósok ismerik.

7. A dézsa nincs a kútostoron, ez pedig fel van téve az ágasra. Jelentése: a kút vize nem iható, mert valaki beleölte magát, vagy jószág fulladt bele.

8. A kútgém felengedetten áll dézsa és kútostor sincs rajta. Jelentése: a kút rossz, beomlott, vagy vize nem jó. Ne gyere a közelébe sem.

9. A kút koloncára szűr van terítve, a gém vízszintes helyzetben áll. Jelentése: a számadó nem tartózkodik a legelőn, haza, vagy a csárdába ment.

10. A vízmerő dézsa a kút állóján van, a kútgém hegyére női kendőt, vagy kötényt kötöttek. Jelentése: rideg nő tartózkodik a pásztorszálláson. Elvégezte a pásztorok ruhájának mosását, foltozását és hajlandó szerelmi szolgáltatásokra is.

11. A vizesdézsa a kútkáva tetején áll, a kútgém hegyére rossz szűr van akasztva. Jelentése: megérkezett az ócskás. Vette a bőrt, hullott szőrt, gyapjút és pipaszárat, rámás tükröt, bicskát, bajuszpedrőt árult.[127]

A régi betyárvilágban különösen nagy jelentősége volt ezeknek a kútgémjelzéseknek, hiszen ezek segítségével tájékozódtak a jobb sorsra érdemes szegénylegények a pusztákon mozgó hatósági emberek hollétéről. Ezt a jelrendszert olyan tökéletességre vitték, hogy segítségével pontosan behatárolhatták a pandúrok mozgását. Jelentősége volt annak is, hogy milyen magasra volt a kútostor húzva. Ebből az derült ki az értő szem számára, hogy közel, vagy messze járnak-e a pandúrok, tilalmas, vagy szabad-e az út. A kútkoloncot is feljebb, vagy lejjebb kötözték a szerint, hogy melyik irányban járőröznek a hatóság emberei. Ebből tudhatta aztán mindenki, aki nem akart velük találkozni, merre induljon, hogy minél messzebb kerülje őket. A telegráf igazító pásztorok a gavallérosabb betyároktól aztán sok ezüstpénzt kaptak ezért.[128]

Tömörkény István Betyárlegendák című kötetében is megemlékezik a kútgémjelzésekről. „ A kútágassal való telegrafálást régtől ismeri.” A pusztában álló ágasok hangtalanul mondták el üzeneteiket, amelyet a bandák tagjai teljességgel megértettek, nem így a cseh zsandár, aki a kalimpáló ágasok láttán azt hitte vizet merítenek. Így érthető meg az az éveken át tartó meddő küzdelem, amit a hatóság emberei folytattak a szegénylegények ellenében.[129] 

Nagy Czirok László azt írja, hogy a Kiskunságban is hasonló jelzéseket alkalmaztak, „ha közbiztonsági személyek időztek a csárdában”. Békés megyében szintén az üres vödörrel felengedett kútgém jelezte a pandúrokat. A szomszédok is hasonlóan cselekedtek, így tíz-tizenöt percen belül több kilométerre szállt a hír.[130]

A kútgémjelzések egészen a közelmúltig használatban voltak. 1963-ban Mag Ferenc nagyiváni juhász a következőket mondta: „Ha a kútgémet felengedte az odabennvaló, akkor már tudta a távolabb legeltető juhász, hogy haza kell menni. Régen akasztottak a kútgémre szűrt s úgy engedték fel. Ez valami megbeszélt jel volt. Ebből tudta a juhász, hogy haza kell jönni, le kell vágni egy birkát és meg kell nyúzni. Így mondta a juhásznak a gazda: Ezt vagy azt úgy tudja meg, ha a cifraszűrt felakasztom.” A szintén nagyiváni Labancz István így emlékezett vissza: „ A tanyán a kútgémet, ha távol volt a dolgozó akkor felhúzták, a kútostorra, a gém végére rongyot, kalapot tettek s ezzel jelezték a delet. A legelőn is így jelezték a távol legeltető juhásznak a delet, így hívták ebédelni. Így jeleztek neki, hogy jöhet már a karámhoz fejni.” [131] Az ebédhez hívásnak ezt a módját Ecsedi István is leírta: „ Ha az emberek a tanyától távol vannak s a sík te4rületen semmi sem gátolja a kilátást a kútgém végére ponyvát terítenek, feleresztik és ez jelzi, hogy jöhetnek enni. Félszázaddal ez előtt a disznóval messze elkóborgott kondást is így hívták enni.” [132]

Nagy Sándor angyalházi szűzgulyás elmondta, hogy a kétszeri kalap felnyújtás azt jelentette, hogy a gulya mehet a kúthoz inni.[133] Máró László gulyás elmondta, hogy a falkát akkor hajthatták a kútra, ha a bojtár a kútgémet a dézsával a kifolyócsatornára tette.[134]

Irodalomjegyzék

Ács Imre
1935. Pásztorkútak készítése és részei. Déri Múzeum Néprajzi Adattára 32/2. Debrecen.

Andrásfalvi Bertalan
1973. A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt. Vízügyi Történeti Füzetek 6. 

Balogh István
1938. A hortobágyi pásztorkodás történelmi múltja. In. Néprajzi Értesítő 97-112.
1959. Néprajzi adatok a Hortobágy környékéről a 17. századból. In. Ethnographia LXX. 463-466.

Bálint Alajos
1962. A középkori nyársapát lakóházai. In. Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1960-1962.

Bárczi Géza
1994. Magyar szófejtő szótár. (Reprint) Budapest

Bartha Károly N.
1947. Pásztori beszélgetés ételekről, főzésről, sírkútról, szalonnasütésről a Hortobágyon. In. Ethnographia LVIII. 235-237.

Bellon Tibor
1996. Beklen. Karcag

Bencsik János
1969. Pásztorkodás a Hortobágy északi területén a XVIII. század végétől. In. Közlemények a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Intézetéből. Debrecen

Benedekfalvi Luby Margit
én. Fogyó legelőkön. Budapest

Benkő Loránd (szerk.)
1970. A magyar nyelv történeti etimológiai szótára. Budapest

Béres András
1950./a Pásztorkodás Hajdúszoboszló legelőin. Déri Múzeum Néprajzi Adattára 155/2. Debrecen
1950/b Jószágtartás Hajdúböszörmény, Hajdúnánás, Balmazújváros legelőin. Déri Múzeum Néprajzi Adattára 158. Debrecen
1951. Néprajzi gyűjtés Hajdúszoboszlón. Déri Múzeum Néprajzi Adattára 155/4. Debrecen 
1976. A Hortobágy néprajza. In. Kovács Gergelyné - Salamon Ferenc (szerk.) Hortobágy a nomád pusztától a Nemzeti Parkig. 246-288. Budapest
1982. Arra van egy kőhíd rakva… Budapest

Dám László
1975. A Nagy- Sárrét népi építészete. Műveltség és hagyomány XVII. Debrecen

Ducza Lajos
1987. A Nagykunság agroökológiai viszonyainak megváltozása az árvízszabályozások után. In. Tóth Albert (szerk.) „Áldás és átok a víz” Tudományos emlékülés a Mirhó gát megépítésének 200. évfordulójára. 46-77. Kisújszállás

Dunka Sándor
1996. A Hortobágy medence régi vizei és a tógazdálkodás. Budapest 

Ecsedi István
1908. A Hortobágy – puszta természeti viszonyai tekintettel a mezőgazdaságra. Szeged
1912. Debreczeni népi építkezés. In. Néprajzi Értesítő 3-4. sz. 157-194.
1914. A Hortobágy puszta és élete. Debrecen
1925. Poros országutakon. Debrecen
1927. Hortobágyi életképek. Debrecen
1931. A Hortobágyi Intézőbizottság története. Debrecen
1935. A debreceni és a tiszántúli magyar ember táplálkozása. Debrecen

Fehér Gyula
1938. Kutak a Kőrös Kis – Sárrétjén. In. Ethnographia XLIX. 175- 85.

Fekete Lajos
1861. A Jászkunok története. Debrecen
1907. Jász-kún ráolvasások. In. Ethnographia XVIII. 125-126.

Gönyei Sándor
1937. Az ősi faépítkezés emlékei Diósjenőn és környékén. In. Néprajzi Értesítő 293–307.

Gunda Béla
1956. Néprajzi gyűjtőúton. Debrecen
1975. Pásztorok és jelek. In. Voigt Vilmos – Szépe György – Szerdahelyi István: Jel és közösség 11-22. Budapest

Györffy István
1908-1909. A Nagykúnság és környékének népies építkezése. I-II. In. Néprajzi Értesítő 1-2. sz. 1-18. 3-4. sz. 153-166. 1.sz. 30-40. 2. sz. 65-78.
1955. Nagykunsági krónika. Budapest

Györffy Lajos
1970. Kútásás. In. Jászkunság 187-189.

Herman Ottó
1914. A magyar pásztorok nyelvkincse. Budapest

Hoppál Mihály - Jankovics Marcell - Nagy András - Szemadám György
1995. Jelképtár. Budapest

Hölderling George
1934. Hortobágy. film

Hunfalvi János
1856 – 1860. Magyarország és Erdély eredeti képekben. I – II. Darmstadt

Kiss Lajos
1981. A szegény emberek élete. I- II. Budapest 

Kovács Gyula
1996. Régi emlékek a Hortobágyról 1849-1939. In. Múzeumi Kurír 67-76.

Major Jenő
1974. Karcag településtörténete és a városkép kialakulása. In. Bellon Tibor (szerk.) Karcagi várostörténeti tanulmányok. 45-76. Karcag

vitéz Málnási Ödön dr.
1928. A szoboszlai juhászat. In. Néprajzi Értesítő 2. sz. 57-78.

Malonyay Dezső
1912. A magyarság népművészete. IV. Budapest

A magyarság néprajza I-IV.
én. Budapest

Méri István
1965. Beszámoló a Tiszalök-rázompusztai és Túrkeve – móriczi ásatások eredményéről. In. Archeológiai Értesítő 138 -154.

Nagy Czirok László
1959. Pásztorélet a Kiskúnságon. Budapest

Nyilas - Kolb Jenő (szerk.)
én. Debreceni képeskönyv. Debrecen

Paládi – Kovács Attila
1993. A magyarországi állattartó kultúra korszakai. Budapest

Palugyai Imre
1854. Magyarország történeti, földirati s állami legujabb leirása. III. Jász – Kún Kerületek s Külső Szolnok vármegye leirása. Pest

Papp Ferenc
1976. A Hortobágy vízgazdálkodása. In. Kovács Gergelyné - Salamon Ferenc (szerk.) Hortobágy a nomád pusztától a Nemzeti Parkig. 20-37. Budapest 

Pálóczi Horváth András
1976. A Lászlófalván 1969-1974-ben végzett régészeti ásatások eredményei. In. Cumania 275-303.

Schmidt Eligius Róbert
1938. Ősi, primitív kutak és vízkiemelő szerkezeteik hazánkban. In. Bányászati és Kohászati Lapok 334-344.

Cs. Sebestyén Károly
1934. A magyar gémeskút. Szegedi Füzetek.

Szabadfalvi József
1981. Pásztori jelzések, pusztai híradás Nádudvaron. In. Ethnographia XCI. 478-481.

Szabó Ferenc
1965. A szeghalmi kutak néprajzából. In. Miklya Jenő (szerk.) Sárréti írások. I. 81-100. Szeghalom 

Szabó István
1969. A középkori magyar falu. Budapest

Szép Ernő
1930. A Hortobágy. Budapest

Szűcs Sándor
1938. Néprajzi vonatkozások Bihar- vármegyébe. In. Nadányi Zoltán (szerk.) Bihar vármegye. 164 -245. Budapest 
1957. Pusztai szabadok. Budapest

Takáts Sándor
1961. Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI – XVII. századból. Budapest
1994. A régi Magyarország jókedve. Budapest

Tálasi István
1936. A Kiskunság népi állattartása. Budapest

Tessedik Sámuel
1977. A parasztember Magyarországban micsoda és mi lehetne; egy jó rendbe szedett falunak rajzolatjával egyetemben. In. Zsigmond Gábor (szerk.) Tessedik Sámuel-Berzeviczy Gergely A parasztok állapotáról Magyarországon. 110-263. Budapest 

Tóth Albert (szerk.)
1987. „Áldás és átok a víz” Tudományos emlékülés a Mirhó gát megépítésének 200. évfordulójára. Kisújszállás. 

K. Tóth Mihály
1910. Nagyhortobágy. Debrecen

Tömörkény István
1962. Jelek a pusztán. In. Bálint Sándor (szerk.) Történetek a szegedi betyárvilágból. Szeged

Törő László
1968. Legeltetési rend a Hortobágyon. In. Műveltség és Hagyomány. 265-279. Debrecen

Veres Péter
1956. Falusi krónika. Budapest

Zoltai Lajos
1911. A Hortobágy. Debrecen
1935. Debrecen vizei. Debrecen
1936. Ismeretlen részletek Debrecen múltjából. Debrecen
 

Módosítás dátuma: 2013. november 24. vasárnap, 08:40