Szegényeké az utolsó kenyér
Egykor a falvak népe szoros közösséget alkotott, s ennek az értékét nehéz volna túlbecsülni. Andrásfalvy Bertalan néprajztudós szerint az új földtörvény megalkotásakor nem szabad figyelmen kívül hagyni ezt a szempontot. A Pécsi Egyetem professzorával a faluközösségek és a föld kapcsolatáról is beszélgettünk. Hardi Péter 2013-as interjúja a Szabad Föld című hetilapban.
– Tudomásom szerint ön évek óta a Mecsek lábához simuló Hosszúhetényben lakik. Jól érzi ott magát?
Feltétlenül. Lassan két évtizede élek egy kertes házban, amelyhez egyhektárnyi kert is tartozik. Be is telepítettem több mint száz gyümölcsfával.
– Honnan érkezett a faluba?
Pécsről. De laktam Szekszárdon is, korábban pedig a fővárosban, ahová Sopronból kerültem.
– Vagyis Hosszúhetény előtt városokban lakott. Tudatosan választotta lakóhelyéül a falut?
Volt benne némi kényszer is, mivel a költözésem körüli időben már kikerültem a politikából, és annyi pénzért, amennyit az új otthonomra tudtam fordítani, városban nem kaptam volna ekkora tulajdont. Egyébként örömmel költöztem falura, mert igazán emberhez méltón csak ott lehet élni.
– Sok városlakó olvasónk kapja fel most a fejét…
Nem csupán az érzéseimre hagyatkozva állítom ezt, hanem tudományos kutatásokra, a John Gowdy professzor nevéhez köthető biofiliára alapozva.
– Mit kell értenünk a kifejezésen?
Azt, hogy az ember olyan „emlősállat”, akinek a természettel való kapcsolat éppen annyira igénye, mint a szexualitás, a társ vagy a közösség. Lehet ez utóbbiak nélkül is élni, ám aki ilyen helyzetbe kerül, annak jó esélye van arra, hogy sérülni fog. S nemcsak ő, hanem a környezete, végső soron a társadalom is.
– Mégsem gondolnám, hogy a városokban csupa sérült ember szaladgál.
A sérülést nem kell feltétlenül patológiás esetként értelmezni, bár a zsúfoltság ingerültséget, agressziót okoz, ezt már a világhírű osztrák kutató, Konrad Lorenz is bizonyította. Én most csak arra utalnék, hogy a város demográfiailag életképtelen.
– De hiszen világszerte egyre több a városlakó.
Hogyne, mert folyamatos az utánpótlás a faluról érkezettek által. Ha azonban ez megszűnne, hamarosan csökkenni kezdene a városok lélekszáma. Egyébként figyelje meg: csak idő kérdése, hogy a legvárosiasodottabb, nyugati országok lélekszáma csökkenjen.
– A csökkenés nem inkább éppen a kontinens középső részére jellemző?
Hadd mondjak erre egy példát: az egyik unokám Londonban dolgozik egy étteremben. Eseménynek számít, ha egy őslakos betéved. Európa nyugati felén a lakosok száma egyelőre azért nem csökken, mert pótoljuk mi, a keletebbre élők, illetve az egykori gyarmataik.
– Visszatérve a falvakhoz: ha annyira jó ott, miért vágyakoznak az emberek mégis a városokba?
Egyrészt a vonzásuk miatt. A német mondás szerint a városi levegő szabaddá tesz. Hiszen a falu nemcsak a közösséget jelenti, hanem a normák betartásának az ellenőrzését is. Itt mindenki ismer mindenkit, mindenki tud mindenkiről mindent. Ezt a modern ember nem szereti.
– Viszont igyekszik a természetet magával vinni a városba, parkokat létesít, kutyát, macskát tart.
Ezek is a biofilia bizonyítékai. Van azonban egy másik ok is, ami miatt az emberek elhagyják a falvakat: nem tudnak földhöz jutni, mert annak a tulajdonlása szentséggé vált. Nem szabad megkérdőjelezni, és lehetőleg örök időkre szól – amint megszerzi valaki. Ez egyébként mindenképpen kettős mércére utal.
– Miféle kettős mércére gondol?
Ami a világban tapasztalható. Az európai hódítók különféle csalárd módon megszerezték az indiánok földjeit, aki pedig ellenállt, azt kiirtották, majd miután a nevükre került a birtok, azonnal törvényt hoztak a védelméről. Manapság ugyanez zajlik Brazíliában.
– Nálunk viszont a magántulajdon szentségének a visszaállítása éppen a rendszerváltás egyik legfontosabb vívmánya.
Valóban, ám nem bizonyos, hogy ezt a szántókra, erdőkre, mezőkre, legelőkre, vagyis a gazdasági hasznot hozó területekre vonatkozóan is a mai állapotoknak megfelelően kellene érvényesíteni. A mostanihoz hasonló, egy kézben összpontosuló méretű földhasználat csak az 1767-es úrbéri törvényt követően alakulhatott ki.
– Hiszen a történelmünket végigkísérte a földért való küzdelem…
A XVIII. században a földesurak majorsági földje csupán a szántók öt százalékára terjedt ki, 95 százalékot a jobbágyok használták és dézsmát fizettek utána. Csupán az Alföldön alakult ki már a tatárjárás előtt nagyobb összefüggő birtok, hogy legyen legelője a Nyugaton nagy haszonnal értékesíthető szürke marhának.
– Miképpen tudtak megélni a jobbágyok a 24 holdas telkeiken, amelyen ráadásul általában több család is osztozott?
Ha csupán gabonát termesztenek rajta, minden bizonnyal nehezen. Ám ők még értettek a föld sokrétű használatához, a termékenyítő vízjárást kihasználva sok és sokféle állatot tenyésztettek a gazdag legelőkön, halastavakat létesítettek, kertészkedtek, méhészkedtek, megtermelték a ruházathoz szükséges lent és kendert. A jobbágytelken kívül minden falu rendelkezett közösen használt erdőségekkel és árterületekkel is.
– Miképpen akadályozták meg, hogy nagyobb birtokok alakuljanak ki a falvakban?
Meghatározott időközönként újraosztották a jobbágytelkeket. Ez a bibliai időkig visszanyúló hagyomány, amelyet csupán az utóbbi két-három évszázadban felejtettünk el. A falvak lakói szoros, megtartó közösséget alkottak, amelyekben magától értetődő volt, hogy mindenkinek egyenlő joga van a határ használatához, és a rászorulókat nem hagyják magukra.
– Ez miben nyilvánult meg?
Hogy csak egy példát mondjak, a szegények péntekenként körbejárták a falut, és minden családtól kaptak valamit, még ha csak egy kanál zsírt is. De még az én gyermekkoromnak is természetes része volt, hogy a kenyérsütés során az utolsó vekni a szegényeké. Annak a fiúnak pedig, aki mégis csípett belőle, nem nőtt ki a bajsza.
– Egyébként miképpen fogadta a jobbágyság a nagybirtok terjeszkedését?
Gondolhatja… Sok helyen lázongásig fajult a dolog, az erdejükhöz ragaszkodó csurgói jobbágyok vezetőit a Festeticsek például a pallosjogukkal élve le is fejezték. Mindenütt leverték az elégedetlenkedőket, és kialakult Európa egyik legtorzabb birtokrendszere, amit csak az 1945-ös földreform számolt fel.
– Amit ma szintén elhibázottnak tartanak.
A kép ennél azért árnyaltabb. Ennek már szintén szemtanúja voltam, ugyanis édesapám évekig dolgozott az Esterházy-hitbizomány jószágkormányzóságában, és így maga is igényelt földet. Jóllehet mintegy 600 ezren kaptak kisbirtokot, eszközök híján a volt cselédek és alkalmazottak körülbelül harmada nem tudott talpra állni. Mégis, négy évvel a háború után gabonából már kivitelre is tellett.
– Manapság viszont ismét egyre kevesebben használnak egyre több földet.
Csak remélem, hogy az új földtörvény ennek gátat szab, és a családi gazdaságoké lesz a főszerep.
– Miért tartja ezt fontosnak?
Falvaink megmaradása és az emberi élethez nélkülözhetetlen természet védelme érdekében. A hatalmas, egybeszántott birtokok képtelenek megvédeni a termőtalajt az eróziótól, a gépmonstrumok a humuszt tömörítő úgynevezett eketalpjelenséget okozzák, a kevés növényi kultúra pedig egyébként is sérülékenyebb, mint a sokféle.
– Az ellenzők egy része azt hangoztatja, hogy földnek a mainál több kézbe kerülése áruhiányhoz vezetne.
Oláh János, a szarvasi főiskola tanszékvezetője mutatta ki, hogy egyhektárnyi valamikori árterületen termesztett búza árának a többszörösét lehetne elérni ugyanakkora területű árvízjárta gyümölcsössel. Ehhez persze a szintén a valamikori földbirtokosok pillanatnyi érdekeit szolgáló vízrendezést is újra kellene gondolni.
– Más vélemények szerint a falvakban munkanélküliséget okozna a föld használatának minél több kézbe juttatása, ami szintén az elnéptelenedésükhöz vezetne.
A tapasztalat ennek éppen az ellenkezője. Minél kevesebben birtokolják a határt, annál kevesebbeknek nyújt megélhetést. Amúgy pedig a munkanélküliség először szintén a városokban jelent meg, az a falvakban egykor ismeretlen fogalom volt. Nem kell tehát tartani a családi gazdaságok sokasodásától.
Forrás:
Szabad Föld. 2013. március 12.
https://www.szabadfold.hu/
