Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Szellemi néprajz Népszokások

Nagyszombaton

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Nagyszombaton

            A konyha felől nagyon ismerős, de nagyon szokatlan illatot hozott a szél. Ott bent –tagadhatatlanul- sonkát főztek. Igazi húsvéti szag terjengett az udvaron. A kemencében kalács sült s szaga elvegyült a főlő sonka fűszeres illatával.

            -Nagyszombat van!- gondolta Ágnes és megállt egy pillanatra. –Nagyszombat! Ilyen szag csak húsvét előtt van.– Egészen megilletődött ettől a megállapítástól, pedig már egy hete készülődtek Márival, hogy elmennek a feltámadásra. […]

Ágnes bement a szobába. A sonka szaga ide is utána lopakodott, de nem bánta. Kinyitotta az ablakot és elnézte a kék eget, azután lassan öltözködni kezdett. Ma nem akart többet dolgozni, nagyszombat volt…

            Délután négy óra körül elindultak Szentbék felé. Lassan, megfontoltan lépegettek, nem volt sietős a dolguk, hiszen a feltámadást nem lehet megkezdeni, míg haza nem hajtott a csordás, meg a kanász. Meg-megálltak a szomszédok földjénél, megnézték, megdícsérték, vagy ócsárolták, ahogy éppen megérdemelte.

            Alkonyodott már, amikor beértek a faluba. A házak fehérre meszelve, ünnepi díszben várták a húsvétot. A kiskertekben nyilott a lila jácint, meg a nárcisz s illatukba itt is sonka-, meg kalácsszag vegyült. A fiatal asszonyok, leányok feltürt szoknyával iparkodtak végleg kiszépíteni az utcát, ami nem volt egészen felesleges igyekezet tőlük, mert hiszen pár pillanattal előbb haladt el az utcán a tehéncsorda, meg a sertésfalka. A házacskák kéménye ég felé küldte füstjét, s a füst fekete szalagja beléolvadt az alkonyat nagy szürkeségébe.

            Azután megindult a feltámadási körmenet. Ágnes ott ment a nép között és énekelte: -Feltámadt Krisztus e napon. Alleluja, hála légyen az Istennek…

A lelke végtelen békességgel telt meg. – Alleluja, hála légyen az Istennek! –mondta az ajka, a szíve, minden sejtje, vérének minden cseppje. – Alleluja, alleluja…”

Részlet Pálosy Éva: A földnek teremni kell című regényéből. Élet regények. A Szent István-Társulat kiadása. Budapest, 1935.66-68.

Módosítás dátuma: 2012. február 19. vasárnap, 10:41
 

BÁBAKALÁCS

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

BÁBAKALÁCS

Tűnődés egy különleges virágszimbólum fölött

Bázna, bábakalácsFarsang van, és ez nem titok, hisz a sajtó, televízió, bálok, aztán a temetésére készülő hagyományőrző közösségek – helyi és megyei vezényléssel – úgy beszélnek, írnak róla, mint egy választásról. Persze, többnyire a farsang látványos arculatáról. Arról kevésbé esik szó, hogy valami választás is történt, történik: a párválasztás legtermékenyebb időszaka volt még az előző század utolsó évtizedeiben is. Arról pedig még kevesebbet szólunk –talán ez más titok –, hogy ennek a választásnak is voltak és vannak vesztesei, akik valamilyen oknál fogva nem találtak párra. Egyéni vagy közösségi kudarc? Akárhogy nézem, kisebbségi sors ez. Hogyan kezeli a többség ezt a helyzetet? Nos, mert farsang van, és nem szeretem föltétlen ismételni a mások mondókáját, az alábbi kistanulmányt ajánlom a Hargita Népe olvasóinak.

Valamikor 1987-ben olvastam a korán elhunyt marosvásárhelyi írónak, Székely Jánosnak Lapok egy befejezetlen regényből című igen szép írását. Egy vidékre kihelyezett botanikatanárról szólt, aki a „növények között is a legjobban a bábakalácsot szerette”. Az olvasás nyomán számomra egyre inkább rokonszenvessé vált a botanikatanár, noha egy adott pillanattól a bábakalácsot éreztem a regényrészlet „hősének”. Meghatott a bábakalács humanizált, noha úgy gondolom, a botanikatudománynak sem ellentmondó megjelenítése, a regénybeli bábakalács „emberi története”.

A regénybeli botanikatanár sorstársam lett.

Folklórkutatóként a csíkszentdomokosi lakodalom jelkép-, illetve szimbolikarendszerét, expresszív kultúráját is vizsgáltam. Ezen a „résen” jött be az én kutatásomba a bábakalács, mely aztán a regényrészlet olvasása nyomán egészen új, de inkább mély megvilágításba került.

Népköltészetünk virágszimbolikájában tudtommal nem fordul elő, a Magyar Néprajzi Lexikonban, a Hoppál-Jankovics Jelképtárban (1995, 2004) nincs címszava, Bernáth Béla könyvében (1986) szóba sem jön, az Erósz a folklórban. Erotikus jelképek a népművészetben (1987), A szerelem kertjében. Erotikus jelképek a művészetben (1987) című könyvekben szintén. Kodály írt a virágénekekről, hogy ezek képnyelve alkalmas a szerelmi élet kényesebb, szégyellni valóbb, de kimondásra kínálkozó vonatkozásainak közlésére. Meglepő viszont, hogy a népköltészettel, népművészettel ellentétben, a bábakalács a szokásfolklórban bukkan fel; illetve az, hogy népi kultúránk jelképrendszere – ezúttal, szoros értelemben a párválasztásra, szerelmi életre, lakodalomra gondolok – mennyire összetett, differenciált és mély értelmű lehet.

Módosítás dátuma: 2012. január 24. kedd, 12:56 Bővebben...
 

Beregdaróci farsangi maskurások

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Beregdaróci farsangi maskurások

Világszerte, így a Kárpát-medencében is farsang időszakának egyik legjellemzőbb eseménye az álarcos, jelmezes alakoskodás. Történeti adatok tanúsága szerint már a 15. században is kedveltek voltak e dramatikus játékok, számos, változatos formája közül néhány még ma is él.  Szerenyi Péterné beregdaróci asszony így mesélt a régi falubéli farsangi fonókról:

„Édesanyámtúl hallottam, hogy mán az ű idejébe jártak a maskurások. Jó is vót abba az időbe, mer nem unatkoztunk télen! Hát, a maskurákot a fonó napján őtöztették. Azok a jányok, akin nem mentek el fonni, összebeszéltek a legényekkel, hogy minek őtözzenek fel. Vót olyan maskura, hogy az egyik menyasszonynak őtözött fel, a másik meg vőlegénynek. A legénybül csináltak menyasszonyt. Szép koszorót tettek a fejére, meg ráadták a szép ruhát. De az orcáját bekötötték, hogy fel ne ismerjék. A jánybul meg vőlegény lett. A hosszú haját kalap alá dugták, hogy meg ne ismerjék, még bajuszt is ragasztottak neki. Fijúnak való vőlegényi ruhát adtak rá, szép bűgatyát, lajbit, inget, kisujjast, a lábára meg csizsmát húztak. Így osztán nem lehetett űköt megismerni, hogy mék a fijú, mék a jány.
Huszárnak úgy őtöztették fel a fijúkot, hogy egymásbul még lovat is csináltak nekik. Összeállt három fijú. Egy előre állt, ez csak egy kicsit hajlott meg. Megette állt egy másik, akik fogta az elsőnek a derekát, aztán a harmadik, aki a másodiknak a derekát fogta. A hátsó fijú derekára kötöttek egy fű szöszt. Ez lelógott, mint a lónak a farka. Majd, amikor így összeálltak, akkor leterítették űköt egy pokróccal, hogy még az elsőnek a feje se látszon ki. A fejére még egy kantárt is tettek. Akkor osztán egy negyedik legény, de az lehetett jány is, felőtözött huszárnak. Annak még kardot is adtak a kezibe.
Kosnak is őtöztek fel a fijúk. Ezt úgy csinálták, hogy a fijú magára borított egy subát, hogy még a feje se látszon ki. A kezibe meg fogott egy kosfejet, amin jó nagy szarvak vótak. De hát nem látszott az, hogy nem igazi kos! Még csengőt is kötöttek a nyakába, meg a lába közé.
Amikor a maskurákot felőtöztették, elindultak véllük házról házra. Mindenütt ment előttük két legény, aki bekérte űköt a fonóba.  A két legény kupogtatott. Amikor beengedték űköt, köszöntek osztán így szóltak a gazdához:
-János bátyám! Vendégek érkeztek. Hosszú úton vannak, de már elgémberedtek a nagy hidegben. Nem adnának nékik szállást éccakára?
-Hát, ha nem lopnak és nem rabolnak ki az éccaka –mondta a gazda vidáman-, akkor beengedem űköt!
-Ah, nem nyúlnak ezek semmihe se!

Módosítás dátuma: 2014. január 09. csütörtök, 10:15 Bővebben...
 

Szatmár megyei karácsonyi szokásleírás 1844-ből

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Szatmár megyei karácsonyi szokásleírás 1844-ből

Karácsonykor a Pesten túlságos „Krisztkindli” itt nem divatozik, valamint a Mikolája „heil. Nigló” –vagyis Miklós-esti maskarák sem. Ezek inkább sváb eredetre mutatnak, s már innét nem messze, a bányai környéken kelendők. Hanem a „betlehemezés” néha megtörténik, midőn angyal és pásztorok beköszöntik az előestét. Diózás az éjen fürgetyűre vagy kártyára szintén szokás. Ekkor a sihederek kántálni, ezek oláhféle kóringyálni mennek, mely utóbbi alkalmi dalaihoz vidoran függeszti e rímecskét:
„Koringyica, ku kogyica.
Válba votyi lá polica!
Szkala gazda! szuflan fok,
Sápoly dánye kity on kok.”

Mely magyarul körülbelül ennyit tesz:

A dalocska végső hangja:
Vesd szemeidet a polcra!
Kelj föl gazda! fújj a tűzbe,
Adj pogácsát a zsebünkbe.

Részlet Réső Ensel Sándor: Szatmár megyei vegyes szokások című munkájából, mely először 1844-ben jelent meg. In: Réső Ensel Sándor. Magyarországi népszokások. Osiris Kiadó. Budapest, 2000. 257.

 


3. oldal / 3