Pogány istenektől karnevál hercegig

A farsang története

A farsang vidám, színes, konfettis forgatagában bizonyára kevés embernek jut eszébe, hogy a hangos nótázással, pohárkoccintással, tánccal tulajdonképpen a halál temetésén vesz részt. Ez talán kissé furcsának tűnik. Ahhoz azonban, hogy ezt megértsük az egységes, általános hagyománynak látszó farsangban, különbséget kell tennünk eredet, hagyomány és funkció szempontjából a népi farsangi szokások és a polgári, városi farsangi karnevál között. Keletkezését tekintve az előbbi egészen a pogány korig, míg az utóbbi mindössze ezer évvel ezelőttre nyúlik vissza.

A farsangi időszak kezdetét évszázadokon keresztül – sok helyen még mostanában is – a legények vízkereszt estéjén való kolompolással, csöngetéssel, kongózással, tehát nagy lármaütéssel adták a falu tudtára. Ezt a szokást mint a népi farsang egyik hagyományát a farsangi ünnepek ősi, ókori maradványainak tekinthetjük. A népi farsang ugyanis pogány kori szokások, illetve ünnepek továbbélése a keresztény korban. Eredete összefüggésben van a téli napforduló és ókori istenek ünnepével. A téli napforduló idején az ókoriak primitív módon igyekeztek a nap segítségére lenni a sötétség elűzésében. A leghosszabb éjszakán hangos kongatással, égő fáklyákkal, álarcosan járták körül a várost és a falut, ijesztgetvén a sötétséget. Amikor a nappal észrevehetően növekedett, a rómaiak örömünnepet ültek. A nap győzelmében a tél pusztulását s az új év, a tavaszi munka kezdetét látták. Ehhez szorosan fűződött a vetés istenének, az óitáliai Saturnus istennek az ünnepe. Tiszteletére napokon keresztül zenés felvonulásokat, lakomákat tartottak. Ezekhez kapcsolódott még Lupercusnak, az erdőn-mezőn legelésző nyájak istenének ünnepe is, amit február első felében tartottak. Ünneplésén kecskebakot és juhokat áldoztak fel. A nagy lakoma után, amelyen a rabszolgák uraikkal egyenlő félként vettek részt, a leölt állatok bőréből készített szíjjal az asszonyokra suhintgattak, hogy termékenyek legyenek. Mivel mindezek az ünnepek tartalmilag az újjászületést, a termékenységet, az új élet reményét fejezték ki, idők folyamán egymásba kapcsolódtak és a farsangban több mint egy hónapra terjedtek ki.

Újévi szokások az oroszoknál

Oroszországban minden ünnepnek megvannak a maga külön szokásai és nemzeti dalai, s ez utóbbiak közt vannak olyanok is, melyek már évszázadok óta feledésbe ment szokásokra vonatkoznak; a nép hűségesen megőrzé azokat, bár eredeti értelmökről, mellyel az ős pogány időkben bírtak, még talán fogalma sincs már. E régi nemzeti s egyszersmind vallásos dalok között alig van olyan, melyben a nép egykori vallásának nyomai oly észrevehetőleg megmaradtak volna, mint azokban, melyeket így karácsony és újév körül szoktak énekelni, főképen Kis- és Fehér-Oroszországban. E dalokat kolyadkinak, magát a karácsony ünnepét pedig, mely karácsony estéjétől vízkeresztig (január 6.) tart, kolyadának vagy koledának nevezik. Ralston „Az orosz nép dalai” czímű munkájában érdekesen ismerteti az oroszok karácsonyi és újévi dalait és szokásait, s az ő műve szolgált forrásul e kis közleménynek is.

Az orosz nép hagyományai szerint az év eme szakában, tudniillik karácsonytól vízkeresztig, a föld alá rejtett kincsek mind fölfedezhetők. A „szent esték” alatt az újon született istenség lejön az égből és a földön jár, miért is ez időtájban mindenféle munkát véteknek tartanak. Minden ünnepi nap éjszakáján, karácsonytól vízkeresztig, éjféltájban, szétnyílnak a mennyország kapui; a paradicsom gyönyörű térei, hol a nap lakik, előtárják nagyszerű kincseiket; a források és folyók vizei megelevenülnek, borrá változnak, s gyógyerőt nyernek; a fák lombokat és virágokat hajtanak s leveleik közt aranygyümölcsök érnek.