Erkölcstörténeti adatok a XVIII. századból

1. Káromkodók büntetése. Almásy János jászkun főkapitány 1745. okt. 22-én az alábbi Ítéletet közli a kar­cagi tanáccsal : „Mivel a káromko­dók mind Istenünk, mind világi tör­vényekkel ellenkeznek, azért is bírák és esküdt uraknak committálom, hogy a káromkodókat kinyomozván és meg­tudván, azonnal a tömlöczbe küldjék. Addig is minden felebarátink általam intetnek, hogy a káromkodástól ma­gokat óvják és azokat távoztassák annyival is inkább, hogy ollyatén bün­tetés rájok ne történnyen, melyet nem régiben Halasson bizonyos káromko­dó szenvedni kényszeríttetett, kinek nyelve először ameddig lehetett szá­jából hóhér keze által kivonattatott és tövéből elmetszetvén azonnal feje vé­tetett, annakutánna másoknak példá­jára megh irtt mód szerént elmetszett nyelve gyalázatos akasztófára felsze­geztetett." (Karcag város levéltára. Tanácsjkv. II. k. 152 1.)
2. Pogányi csapszék. Karczag város tanácsa 1747 jan. 19-én az alábbi Ítéletet hozza egy, a város népe előtt ugy látszik nem ismeretlen, de az elöljáróság nagy része által helytelen­nek tartott lakodalmi szokás ellen :
„Minthogy a tanúknak fassiojukból világos, hogy Tóth István Aggod Péterrel együtt Butsi István lakodalma alkalmatosságánál pogányi csapszéket kezdettenek, nevezetesen egymásnak (s. v.) alfeléből bort hörpögettek, azon­kívül Tóth István Isten ellen száját fellátván, teremtette mondásával ká­romkodott. Azért tetszett törvényünk­nek nagyobb rész találásával, hogy nevezett Tóth István mivel az alfelét adta ki afféle pogányokat is irtóztató dologra, azért ugyan a fara is fizessen azon cselekedetiért és teremtette mondásáért 100 pálca üté­seket, azután poenitenciát tartson." Karcag város levéltára. Tanácsjkv. III. k. 11. 1.

BÁBAKALÁCS

Tűnődés egy különleges virágszimbólum fölött

Farsang van, és ez nem titok, hisz a sajtó, televízió, bálok, aztán a temetésére készülő hagyományőrző közösségek – helyi és megyei vezényléssel – úgy beszélnek, írnak róla, mint egy választásról. Persze, többnyire a farsang látványos arculatáról. Arról kevésbé esik szó, hogy valami választás is történt, történik: a párválasztás legtermékenyebb időszaka volt még az előző század utolsó évtizedeiben is. Arról pedig még kevesebbet szólunk –talán ez más titok –, hogy ennek a választásnak is voltak és vannak vesztesei, akik valamilyen oknál fogva nem találtak párra. Egyéni vagy közösségi kudarc? Akárhogy nézem, kisebbségi sors ez. Hogyan kezeli a többség ezt a helyzetet? Nos, mert farsang van, és nem szeretem föltétlen ismételni a mások mondókáját, az alábbi kistanulmányt ajánlom a Hargita Népe olvasóinak.

Valamikor 1987-ben olvastam a korán elhunyt marosvásárhelyi írónak, Székely Jánosnak Lapok egy befejezetlen regényből című igen szép írását. Egy vidékre kihelyezett botanikatanárról szólt, aki a „növények között is a legjobban a bábakalácsot szerette”. Az olvasás nyomán számomra egyre inkább rokonszenvessé vált a botanikatanár, noha egy adott pillanattól a bábakalácsot éreztem a regényrészlet „hősének”. Meghatott a bábakalács humanizált, noha úgy gondolom, a botanikatudománynak sem ellentmondó megjelenítése, a regénybeli bábakalács „emberi története”.

A regénybeli botanikatanár sorstársam lett.

Folklórkutatóként a csíkszentdomokosi lakodalom jelkép-, illetve szimbolikarendszerét, expresszív kultúráját is vizsgáltam. Ezen a „résen” jött be az én kutatásomba a bábakalács, mely aztán a regényrészlet olvasása nyomán egészen új, de inkább mély megvilágításba került.

Népköltészetünk virágszimbolikájában tudtommal nem fordul elő, a Magyar Néprajzi Lexikonban, a Hoppál-Jankovics Jelképtárban (1995, 2004) nincs címszava, Bernáth Béla könyvében (1986) szóba sem jön, az Erósz a folklórban. Erotikus jelképek a népművészetben (1987), A szerelem kertjében. Erotikus jelképek a művészetben (1987) című könyvekben szintén. Kodály írt a virágénekekről, hogy ezek képnyelve alkalmas a szerelmi élet kényesebb, szégyellni valóbb, de kimondásra kínálkozó vonatkozásainak közlésére. Meglepő viszont, hogy a népköltészettel, népművészettel ellentétben, a bábakalács a szokásfolklórban bukkan fel; illetve az, hogy népi kultúránk jelképrendszere – ezúttal, szoros értelemben a párválasztásra, szerelmi életre, lakodalomra gondolok – mennyire összetett, differenciált és mély értelmű lehet.