Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Tárgyi néprajz Kézművesség

A Krammer mérlegkészítő dinasztia

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

A Krammer mérlegkészítő dinasztia

id. Krammer János, A fotó a család tulajdonaA vásártartási joggal rendelkező települések piacain és a vásárain a feudalizmus korában kötelező volt a hiteles mértékek használata. A vásárbíró feladata volt az árusokat termékeikkel a helyi gyakorlat szerinti helyükre irányítani, emellett gondoskodott arról, hogy a mérőeszközzel nem rendelkező kereskedők hiteles mértékeket bérelhessenek. A nép körében használatos famértékeket kezdetben a faragómester, majd a kádár állította elő, a fémet az ón-, illetve rézműves mester, a kocsmai cserépmértékeket a fazekas, az üveg mérőedényeket a hutás. A törvény előírásában szereplő országos mértékek rézetalonjait és azok másolatait a 17. századtól a pozsonyi, a 18. század végétől pedig a budai kézművesek készítették. A mérleg elkészítése az asztalos, valamint a kovács, szerkovács feladata volt, ugyanúgy a súlyok gyártása is, amit még a réz- vagy harangöntők is készíthettek. A mérlegkészítő mesterség csak a 19. század első felében jelent meg önálló iparágként. (Bogdán István Régi magyar mértékek. Bp., 1987. 33-34.)

A 19. század elejétől Magyarország néhány nagyobb városában megjelent egy többfajta terméket előállító, vasat és egyéb fémet feldolgozó mesterség, a szerkovácsok ipara. A mesterség gyakorlói Pozsonyban, Budán és Pesten telepedtek le. A szerkovácsok készítményei nehéz körülhatárolni, a többnyire vasból készült áruk összetétele differenciáltabb, mint a kovács és lakatos termékeké. A speciális mérőműszerek és a mindennap használatos szerszámok mellett a szerkovácsok készítettek mérlegeket, körzőket, esztergákat, fűrészeket, pecsétnyomókat, sőt orvosi műszereket is. Termékeiket egyrészt helyben értékesítették, másrészt a kereskedőknek adták el, de külső piacra is dolgoztak. (Dóka Klára A műszeripar történetéből. A pesti szerkovácsok. Technikatörténeti Szemle XIV. 1983-1984. Bp., 1984. 95-110.).

Amikor elkezdtem a bajai mérlegkészítő mesterség után kutatni, a következő kérdések foglalkoztattak: milyen írott emlékei maradtak az egykori mesterembereknek? Maradtak-e fenn a mesterséggel kapcsolatos tárgyi emlékek az utókor számára? Kik voltak a szakma gyakorlói? Milyen termékeket készítettek, javítottak, forgalmaztak? Kikből tevődött össze, és milyen széles volt a megrendelő kör?

Baján nem cseng ismeretlenül a Krammer családnév. A család bajai története közel másfél évszázadra nyúlik vissza. Krammer János és felesége Fernbach Teréz házasságából 1844. május 21-én született János nevű gyermekük Pesten, akit a terézvárosi templomban tartottak keresztvíz alá. Miután a német nemzetiségű szerkovács inasból mester lett, Baján telepedett le, ahol 22 évesen 1866-ban letette a Krammer mérlegkészítő dinasztia alapjait. A leszármazottak még ma is őriznek egy iparlevelet, amit Baja város tanácsa adott ki 1870-ben a mester számára.

Krammer János kézműves mestert a jóval fiatalabb, 1882-ben született mélykúti származású Rasztik Matilddal kötötte össze a sors, házasságuk gyümölcse négy fiúgyermek volt: József (1900-2003), János (1906-1984), Ferenc (1908-1968), és Sándor (1920-1978). A három idősebb testvér mind kitanulta a mérlegkészítő szakmát, a legfiatalabból ügyész lett Budapesten. Dr. Krammer Sándor a nevét később Kürtösre magyarosította.

Krammer János lakóháza és egyben mérlegüzeme a Bezerédj utca 8. szám alatt állt. A kézműves mester 16 alkalmazottat foglalkoztatott műhelyében. A családi visszaemlékezések szerint a cégalapító rendkívül akkurátus ember volt. A munkavégzésben precíz és következetes. Munkatársaitól, beosztottjaitól megkövetelte a munkában való maximális részvételt. Az italos embereket elítélte. Többször kijelentette társai előtt hangos német szavakkal, hogy „Aki munkaidőben (alkoholt) iszik, az disznó! Lehet inni, de csak munkaidő után.”

Krammer János kitűnő német nyelvtudásának és jó üzleti érzékének köszönhetően nyomdai úton előre gyártott, képeslap nagyságú reklámanyagot adott ki, amiket szétküldött a potenciális vásárlói körében. A leszármazottak megőrzésében lévő levelezőlapok szerint a módosabb megrendelői kör vas-, réz- és bőrkereskedőkből, malomtulajdonosokból, nagyobb vállalatok vezetőiből, kisebb üzlettulajdonosokból tevődött össze. A nagyobb, ma jobbára mázsaként ismert századosmérlegek mellett természetesen a helyi igényeket kielégítő többnyire piaci mérlegeket is készített. A megrendelők lakhelye a magyar és az osztrák fővároson kívül Észak-Bácskára (Baja, Jánoshalma, Őrszállás, Gákova), a Kiskunságra (Kiskunhalas) és a Dunántúlra (Mohács) terjedt ki.

Módosítás dátuma: 2014. január 17. péntek, 17:18 Bővebben...
 

Mezőtúri mázas kerámia a Bihari Múzeum gyűjteményében

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Mezőtúri mázas kerámia a Bihari Múzeum gyűjteményében[1]

A fotóra kattintva tekintheti meg képgalériánkat. A felvételeket Bogya Pál készítetteA berettyóújfalui Bihari Múzeum néprajzi gyűjteményének nyilvántartásában közel 500 darab kerámiaedény szerepel, amelyek a paraszti háztartásban voltak használatosak gyűjtőterületünkön, a történeti Bihar vármegye[2] napjainkban Magyarországhoz tartozó részén.

Ezen a területen nem találhatunk fazekasközpontot. Az itt élők a háztartásban szükséges kerámiaedényeiket a helyi hetivásárokba eljutó vándorfazekasoktól, kereskedőktől, illetve a debreceni és – a trianoni békediktátum előtt – a nagyváradi vásárokon szerezték be.[3]

A szakirodalom, valamint a Bihari Múzeum gyűjteményében található edények formai és díszítő jellegzetessége alapján megállapíthatjuk, hogy a gyűjtőterületünkön használt[4] főzőedényeket Gömör megye[5] és a bihari Rév község[6] fazekasai készítették. A nem tűzálló edények pedig egyrészt a Bihari-hegység fazekasfalvaiból[7], másrészt pedig az különböző alföldi központokból kerültek a bihari háztartásokba.[8]

Az egyik legismertebb alföldi fazekasközpont Mezőtúr volt. Termékeinek elterjedtségét mutatja, hogy a Bihari Múzeum néprajzi gyűjteményében több mint félszáz edényről állapíthatjuk meg minden kétséget kizáróan, hogy itt készült.

A mezőtúri fazekasság régi múltra tekinthet vissza, már a középkorban is kiváló adottságokal, alapanyaggal rendelkezett. [9] 1900-ban pedig 114 fazekast írtak itt össze.[10]

A távolabbi vidékekre a mezőtúri áru kereskedő révén került el, vagy a fazekas maga vitte készítményeit vásárba. Általában az ilyen, házaló fazekasok azokra a vidékekre vitték árujukat, ahol nem foglalkoztak agyagedény készítésével.[11] Az Alföldön szinte csak Hódmezővásárhely és könyéke, Szentes, Orosháza maradt ki a vásárkörzetből. K. Sebestyén János (szül.: 1879) túri fazekas szerint Bihar volt a legfőbb pont.[12]

Az élénk kapcsolatot az is jelzi, hogy a berettyóújfalui református egyház úrasztalára mezőtúri fazekas készítette a kantát.[13]

Módosítás dátuma: 2012. november 01. csütörtök, 17:29 Bővebben...
 

Bükki Üveghuták Ipartörténeti Múzeuma Bükkszentkereszten

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Bükki Üveghuták Ipartörténeti Múzeuma Bükkszentkereszten

Bükki Üveghuták Ipartörténeti Múzeuma, BükkszentkeresztAz üveg felfedezésének pontos helye és ideje nem állapítható meg, de a források alapján biztos, hogy már a bronzkorban ismertté vált, mint a kerámiakészítés egyik mellékterméke.  Az anyagot a magyarság már a honfoglalás előtt megismerte, üveg szavunk valószínűleg iráni eredetű.

A magyarországi üveggyártás  a középkor folyamán indult meg, az első biztosan ismert üveghuták a bányavárosok vidékén működtek kamarai üzemekként, majd a 16. században földesúri magánbirtokok uradalmi erdőségeiben is megjelentek (az üveghuta az üveg anyagát előállító műhely, amelyben az üveget készítik, és fel is dolgozzák. A régi magyar nyelvhasználatban élt az üvegcsűr elnevezése is). Az üveggyártásban rejlő gazdasági lehetőséget hazánkban először a dunántúli birtokos Batthyány család ismerte fel, míg a Felvidéken a Pállfyak létesítettek először üvegcsűröket. Legjelentősebb e téren azonban a Rákóczi család tevékenysége, akik a mintegy kétmillió hold terjedelmű birtokukon, Sáros, Abaúj, Bereg és Heves megyékben több üvegkészítő üzemet alapítottak. A főúri gazdálkodásban a 18. század elején kezdett teret nyerni az a merkantilista szemlélet, melyet többek között az ipari jellegű üzemek alapítása jellemzett. Ekkor váltak üvegiparunk bázisává a főúri uradalmak területén emelt üvegcsűrök. A huták száma ez idő tájt növekedett meg jelentősen, s innentől kezdve lehet számolni fokozódó mértékű paraszti üvegfelhasználással is. A magyarországi üveghutákban előállított paraszti használatra szánt üvegtárgyak formái kerámia edényeinkhez nagyon közelállók. Kedvelt volt a fehér, kék, piros, bordó és zöld szín alkalmazása, a hutás mesterek díszítési eljárásai nálunk reneszánsz jellegűek, észak-olasz eredetűek. A parasztság által használt üvegedények legnagyobb része folyadéktároló edény volt (butéliák, butykosok, kancsók).

Az üveget a helyszínen található homokból vagy kellően előkészített kavicsból, kőből mész, hamuzsír hozzáadásával hevítéssel állították elő speciális olvasztókemencékben. A kemencék és segédberendezéseik felé nagy csarnokszerű épületeket, csűröket emeltek. Mivel ennek a termelési folyamatnak minden fázisa rengeteg fát igényelt, ezért az üveghuták mindig az erdőövezetekhez kapcsolódtak, így az üveg készítése a nehezen értékesíthető erdővagyon legnyereségesebb hasznosítását tették lehetővé. A középkori technológiát folytató fatüzeléses üveggyártás a 19. században a generátor gáz alkalmazását követően szorult háttérbe, bár egyes huták még a 20. században is működtek.

Módosítás dátuma: 2014. június 27. péntek, 08:25 Bővebben...
 

Szalmakalap Múzeum Kőrispatakon

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Szalmakalap Múzeum Kőrispatakon

A fotóra kattintva tekintheti meg képgalériánkatA trianoni békeszerződésig Udvarhely vármegye Székelykeresztúri járásához tartozó Kőrispatak nevét a rajta keresztülfolyó, kőrisfákkal szegélyezett patakjáról kapta. A terület ősidők óta lakott, a bronzkorból és a késő népvándorlás korából is előkerültek régészeti leletek.

A hagyomány szerint a falu egykor Diósfalva nevű határészben, a mai településtől északnyugatra feküdt, talán a tatárjárás után költözött mai helyére.  Első írásos említése 1566-ból való, mikor a János Zsigmond fejedelem hadában szolgált lófők jegyzékébe felvették keörispataki Ferenczy Mátyás, Gothárd Imre és Pál lófők neveit is. A reformáció során lakossága két felekezetre szakadt, így az unitáriusoknak és a reformátusoknak is áll itt temploma. Bár ma is ez a két legnagyobb felekezet, hitélet terén nagyon megosztott lett a falu: élnek itt római katolikusok, Jehova tanúi és adventisták is.  A ma mintegy hétszáz lakosú településnek nagyobb része székely, de igen nagyszámú a cigány közösség is.

Kőrispataknak két falutörvénye is fennmaradt: 1640-ből illetve 1666-ból. Ebben az erdők használatát, irtások létesítését, a vetést, a gyepűk építését, a szarvasmarha tartását valamint az országutak karbantartását szabályozták. Ebből is kiderül, hogy a lakosság fő foglakozása mindig is a földművelés és az állattenyésztés volt, de jelentős kiegészítő tevékenységnek számított a tűzifa szállítása (leginkább Marosvásárhelyre) és később, szalmakalap készítés is, melynek hagyománya közel százötven esztendőre tekint vissza.

A szalmakötés, szalmafonás tulajdonképpen a szalma hajtogatás útján fonadékká alakítása. A szalmakötést leginkább a szalmakalap készítésénél alkalmazzák. A rendszerint külön aratott, válogatott búza- vagy rozsszálak kalászaiból sulyokkal kiverik a magot, majd tisztítják a szalmát: ízekre szedik, a bütyöknél elvágják, a levélhüvelyeket eltávolítják. A tiszta, megnedvesített szalmából 6, 7, 8, 12 szálával lapos szalagfonatokat készítenek. A – gyakran foggal megpuhított – fonatot körkörösen kalapformára varrják. Erdélyben, a mezőségi Széken és különösen a Székelyföldön (Kőrispatak, Bözöd, Rava, Csöb) hozzáértő parasztemberek munkája és háziiparként is űzik. Igen kedvelt volt esténként a társaságban, kórusban végzett munka, amely egyúttal a szórakozás helyét és alkalmát is jelentette. Az eladásra szánt kalapokat a hetivásárokon, de legszívesebben az országos kirakodóvásárokon árulták a kőrispatakiak. E tájon a dicsőszentmártoni (május 1.), a székelykeresztúri (május 4.), majd a korondi (május 13.) vásár volt a legjelentősebb. A kalapkötés ma is élő mesterség, olyannyira, hogy kis túlzással szinte nincs itt olyan család, aki ne ismerné fortélyait. A kereslet szerint ma leginkább a hétszálút kötik, de kötik a tizenegyest, a cakkenyeset, a recést, a könyököst, a likacsost, a koszorút is.

Módosítás dátuma: 2012. augusztus 24. péntek, 08:07 Bővebben...
 

Körszín kézműves kiállítás és vásár Hortobágyon

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Körszín kézműves kiállítás és vásár Hortobágyon

A fotóra kattintva több képet is megtekinthetA Hortobágy pusztáin évszázadokon keresztül az állattartás játszotta a fő szerepet. A pusztán legeltetett hatalmas nyájak, gulyák, ménesek nemcsak hússal, tejjel látták el bőségesen a gazdáikat és pásztoraikat, de a környékbeli mesterembereknek is kiváló alapanyagot szolgáltattak. A pásztortársadalom leginkább vásárokon szerezte be az állattereléshez szükséges munkaeszközeit, ruhadarabjait, s más használati tárgyait. A messze földön ismert hídi vásár elsősorban állatvásár volt. De mint minden vásár, ahol sok ember megfordult, odavonzotta hamar a különféle kézműveseket, iparosokat és kereskedőket is. A vásár forgatagát Béres András így írta le:

„Természetes, hogy a hortobágyi baromvásárnak is velejárója volt a kirakodóvásár, amely a körülkerített vásártéren kívül és a csárda környékén kapott helyet. A várható forgalomnak megfelelően felsorakoztak ott a debreceni kézműves mesterek, a népi ízlés képviselői, a keresletnek megfelelően a szükséglet kielégítői: elsősorban olyan mesterek, akik ruházati cikkekkel látták el a közönséget. Bundavarrók, szűcsök érkeztek Debrecenből, akik felkötős nagybundát, női kisbundát, bekecset vagy ún. köcét árultak. A jellegzetes őszi-téli viseletnek már ilyekor nagy keletje volt. Sátraikban egymás mellett sorakoztak a bundák; cégérük egy rackafarok magas rúdra akasztva hirdette, hogy itt vannak a magyar szűcsök. Egy deszkából kivágott csizma hirdette a csizmadiákat, akik szintén kipakoltak, kis fatető felakasztott szűr jelölte a szűrszabók sátrait, akik a debreceni csizmadiákkal Debrecenből, Böszörményből, de még Derecskéről és Berettyóújfaluból is elhozták készítményeiket a hídi vásárra. A debreceni kalaposok mellett kipakoltak az újvárosi és püspökladányi, nyíregyházi kalaposok. Ilyenkor a pásztor-és különféle parasztkalapoknak egyformán keletje volt. A felpróbált ruhadarabokat másokkal is megnézették, hogy jól áll-e, mert a kereskedő vagy a mester mindegyikről úgy beszélt, mintha ráöntötték volna, ami nem is csoda, mivel neki mind eladó volt. A pásztorok még rá is álltak a kalap tetejére úgy próbálták, vagy fejükre tették, s megkérték cimborájukat, hogy üssenek rá botjukkal, hogyan állja az ütést, mit érez benne az ember. A gubásmesterek elsősorban szegényebb parasztok, különösen cselédek számára árusítottak rövidebb-hosszabb gubákat. A híres debreceni mesterek mellett a matolcsi gubások jöttek szívesen a debreceni és hortobágyi vásárokra, kik mint magyar juh gyapjából dolgozó mesterek készítményükkel meghódították a szegényebb vásári közönséget. A vásári magyar és német szabók különböző igényeknek megfelelő konfekcióruhákat vittek a vásárra a mindenkori divatnak megfelelően. Nagyon érdekes látvány volt, amikor a különböző egyszerű emberek próbálták a ruhákat, feleségük nézte, ellenőrizte, hogy a legmegfelelőbbet sikerüljön választani az eladott állat árából kiszakított összegért, hogy jusson is, maradjon is. A hídi vásárt olyan mesterek keresték fel elsősorban, akinek a készítményei komoly keresletre számítottak. Ezért keresték fel a vásárt a kampókészítők. Balmazújvárosról Szikszai mester vaskampókat hozott, Hajdúböszörményből rézcsengőket készített a hídi vásárra Tiszai Nagy Imre csengőöntő, de híresek voltak rézkampói is, bár azok közül inkább az edelényi mester munkáit kedvelték. Különben a jó somfabotokat Eger környékéről szerezték be az itteni mesterek is. Kolompot az újvárosi mester is árult, de ebben a jolsvai mesterek voltak az igazán keresettek. Pergőtől a harangig minden jószág nyakába való „hangszert” árusítottak, amelyet a pásztorok különösen nagy gonddal és nem kisebb hangzavarral válogattak össze. Nem véletlen a találó mondás sem, hogy „Válogat mint juhász a pergőben”. Az árut körbeguggoló pásztorok órákat eltöltöttek a mester asztala vagy sátra körül, míg végre összepárolták a nyájra, vagy gulyára való hangszerkészletet, amely gazdájának éke, büszkesége lett. A híres debreceni szíjgyárók lószerszámmal, csikóskantárral s minden egyéb a ló fogatolásához, vagy a hátaláshoz szükséges bőrszerszámmal jelentek meg a vásáron. Nem hiányzott készítményeik közül a szépen megmunkált bugyelláris, dohányzacskó sem, de a különböző kocsis- és béresostorok között a gyerekeknek való vásárfia, játékostor sem hiányzott. A kötélverők szerelték fel istránggal, ökörkötéllel a gazdákat, pásztorokat. Ők készítették a pásztorok számára a kifogó, ún. pányvásköteleket, de a szépen díszített kötőfék is kezük munkáját dicsérte. A fésűsmesterek nagyobbára szarufésűket árusítottak, a késesek pedig különböző formájú debreceni csillagos, farvillás késeket kínáltak vevőiknek. Kipakoltak a 30-as években a fazekasok és pipások, és sajátosan formázott, korongolt, mázazott, domborműves, írókázott, festett áruik messze földre elkerültek a közel húszféle debreceni pipával együtt.  De ott voltak a szekerezéshez szükséges alkatrészekkel a kerékgyártók, megjelentek a kádárok, pintérek, kosárfonók, a szitás-rostás mesterek, hogy portékáikkal a vásárlóközönség igényét kielégítsék. Kipakoltak a mézeskalácsosok, gyertyaöntők. A debreceni mézestányér vagy a színes cukrozott tésztából készült huszár volt a legkedvesebb s talán legolcsóbb vásárfia, vásári ajándék. Gyertya pedig mindig kellett a háznál, elállott, s ha hirtelen világítóeszközre volt szükség, otthon is előkaphatták, de hazafelé útközben egy zacskóba fogott gyertyával az úton közlekedő szekeret is kivilágíthatták. Néha megjelent a vásáron a kovács, sőt cigánykovács, aki a lovak gyors vasalását is elvégezte, ha a szükség úgy hozta. De volt ott asztalos, bádogos, lakaktos, üveges, képkeretező, esztergályos, gombkötő és paszományos, vasáros, szappanos, nem utolsó sorban méterárut árusító rőfös, konfekció férfi ruhakereskedő, kendőárus, és még ki tudná felsorolni, hogy hányféle kisebb-nagyobb kereskedő, akik a haszon érdekében többek között a hídi vásárt sem mulasztották el. A rendben felállított sátrak között le-fel hömpölygött a nép, mint megáradt folyó s az egymást túlkiabáló hangzavarban mégis mindenki kiigazodott, mert addig őgyelgett a vevő, míg megtalálta a kedvére való portékát. A különböző sátraknak kialakult rendje volt, s aszerint vagy érkezési sorrendben helyezkedtek el, vagy nyílhúzással döntötték el a helyfoglalás sorrendjét.”

Módosítás dátuma: 2014. április 25. péntek, 07:25 Bővebben...
 


2. oldal / 3