Luctuosissimi eventus

XII. Piusz pápa 1956. október 28-án kiadott enciklikája

XII.Piusz pápa[1] 1956. október 28-án adta ki Luctuosissimi eventus (Azok a gyászos események) kezdetű enciklikáját[2] a magyar nép békéjéért és szabadságáért folyó nyilvános imákról, melyben az 1938-banBudapesten megrendezett XXXIV. Eucharisztikus világkongresszuson való részvételére is visszaemlékezett. Körlevelét felolvasták a Vatikáni- és a Szabad Európa Rádióban is, az összes olasz templomban kihirdették a szentmisén, aminek hatására a következő napokban az ország minden részén gyászmiséket tartottak a magyar halottak lelki üdvéért. Hazánkban a hívek értesítésére egyedül Virág Ferenc pécsi püspök adott ki egy körlevelet, aki maga is a külföldi rádiókból értesült az enciklika kihirdetéséről. Október 30-án a Kossuth rádió adott róla rövid értesítést, majd november másodikán az Új Ember című katolikus hetilap közölt róla ismertetőt.

LUCTUOSISSIMI EVENTUS

XII. Piusz pápa enciklikája
a magyar nép békéjéért és szabadságáért folyó nyilvános imákról

Róma, 1956. október 28.

Azok az igen gyászos események, melyek Kelet-Európa népeit sújtják, különösen pedig a számunkra oly kedves Magyarországot, amely most egy borzalmas öldöklés vérében fekszik, mélyen megrázzák atyai lelkünket. De nemcsak a mienket, hanem bizonyára mindazokét, akik számára drága értéket jelentenek a civilizáció jogai, az emberi méltóság és szabadság, amely kijár egyénnek és nemzetnek egyaránt. Apostoli hivatalunkból fakadó tudat ösztönöz bennünket ezért arra, hogy sürgető felhívással forduljunk hozzátok Tisztelendő Testvérek és a rátok bízott nyájhoz, hogy testvéri szeretettől csatlakozzatok hozzánk, könyörögjünk az Istenhez, esdjük ki Tőle, Akinek kezében van a népek sorsa és vezetőinek nemcsak hatalma, hanem élete is, – hogy legyen vége a hatalmas vérontásnak és ragyogjon fel végre az igazi béke, amely igazságon, szereteten és igazi szabadságon alapszik.

Laetamur Admodum

XII. Piusz pápa 1956. november 1-én kiadott enciklikája

Az 1956-os forradalom eseményeit az egyház is élénk figyelemmel kísérte. Egyedülálló a római katolikus egyház történetében, hogy a pápa, jelesül XII. Piusz, kilenc nap alatt háromszor is enciklikában foglalkozzék a magyarokkal, a magyarországi eseményekkel.  Első körlevelét (Luctuosissimi eventus) követő öt nappal, november elsején adta ki újabb, Laetamur Admodum (Nagy örömünkre szolgál) kezdetű, további buzgó imádkozásra felszólító enciklikáját, melyben többek között örömét fejezte ki, hogy Stefan Wyszynski bíborost, Varsó érsekét, valamint Mindszenty József bíborost, esztergomi érseket visszahelyezték méltóságukba és felelős hivatalukba. A Magyarországról érkező hírek alapján körlevele hangneme bizakodó, hitte, hogy végre feldereng „az igazságosságra alapozott béke új korszakának hajnala Lengyelország és Magyarország népei számára.”

LAETAMUR ADMODUM

XII. Piusz pápa
az 1956-os magyar forradalom eseményeivel foglalkozó második enciklikája

Róma, 1956. november 2.

Nagy örömünkre szolgált az a tudat, hogy nemcsak az egész katolikus világ püspökei, hanem más egyházak lelkészei és hívei is lelkesen csatlakoztak felhívásunkhoz, melyet legutolsó „LUCTUOSISSIMI EVENTUS” kezdetű körlevelünkben tettünk közzé, hogy közös imádsággal ostromoljuk az eget és így imánk hathatós legyen.

Datis nuperrime

XII. Piusz pápa 1956. november 5-én kiadott enciklikája

A magyarországi eseményekre reagálva, XII. Piusz pápa a szovjet megszállás másnapján, november 5-én kiadta (október 28. Luctuosissimi eventus, november 2. Laetamur Admodum után) harmadik, magyarokkal foglalkozó körlevelét is. Datis nuperrime (Minapi körlevelünk) kezdetű enciklikájában elítélte a szovjet megszállást, a vérontást, a magyarok újabb rabszolgasorsba taszítását. Kijelentette, hogy „a magyar nép szenvedése az égbe kiált”, és apostoli áldását küldte hazánknak. Említésre méltó esemény, hogy Milánó akkori püspöke, Giovanni Battista Montini -a későbbi VI. Pál pápa- éjjeli fáklyás körmenetben imádkozott a hívekkel együtt a forradalmárokért és vállán vitte a legigázott Magyarország szimbolikus keresztjét.A magyar sorsról XII. Piusz pápa később, a november tizedikei rádióbeszédében és karácsonyi rádiószózatában is szólt.

 DATIS NUPERRIME

XII. Piusz pápa enciklikája Magyarország szovjet inváziójának másnapján

Róma, 1956. november 5.

Egy nemrég kiadott körlevélben, melyet a katolikus püspökökhöz intéztünk, annak a reménynek adtunk kifejezést, hogy a nemes magyar nép számára végre talán felvirradt az igazságra és a szabadságra alapozott béke új hajnala, mert úgy látszott, hogy kedvezően alakulnak a dolgok a nemzet életében. A később érkezett hírek azonban fájdalmas keserűséggel töltötték el lelkünket. Megtudtuk ugyanis, hogy a magyar városokban és falvakban ismét folyik a polgárok drága vére, mert lelkük mélyéből vágynak az igazi szabadság után; az ország éppenhogy felállított intézményeit felforgatták; megsértették az emberi jogokat, és idegen fegyverek segítségével új rabszolgaságba taszították a vértől ázott nemzetet.

1956. NOVEMBER 4. HAJNALI 4 ÓRA

Hazánk, nemzetünk legsötétebb napjának hajnalát, november negyedikét mindig ébren érem meg. Az idén családi tragédiától is sújtva egy szemet sem aludtam. A hajnali négy órát tehetetlen dühvel, könnyes szemmel, zakatoló aggyal szenvedtem át, lepergetve egy belső filmet arról a végzetes napról. Ha valaki azt gondolná, hogy most utólag megjátszom a búsmagyar, aggódó hazafit, nagyon téved. Életem végéig meghatározó, kínzó élményben részeltettek a szó szerint vett Auróra ágyúi.

A debreceni Tóth Árpád Gimnázium humán tagozatú harmadik osztályában Varga Gyula, a kitűnő történész, néprajzos és népművelő volt az osztályfőnökünk, aki kitűnő pedagógusként igaz emberségre, hazafiságra nevelt bennünket. Az osztályunkban egyetlen egy ember sem akadt, aki ne tudta volna, hogy mi történik körülöttünk és nem kételkedett abban, hogy hová kell állnia, mit kell tennie. Gyuszi bácsi óvott attól, hogy valamibe belekeveredjünk, s egy életre lezárjuk magunk előtt az utat, mert mint történész és reális szemléletű paraszt ivadék azt is tudta, hogy mi következik. Arra ösztönzött, hogy figyeljünk, mindenütt legyünk ott, mert életünket meghatározó történeti időket élünk át. Csakhogy a tizenhét éves kor nem az az időszak az ember életében, amikor a jó tanácsot ilyen időkben mérlegelni szoktuk.