Magyar harangok

Végigzúg a karácsonyéji harangszó a hazán, Háromszéktől Fiuméig, Erdély keleti határától a magyar tengerpartig, magyar kelettől magyar nyugatig. Ezt az utat az öreg Nap jó háromnegyed óra alatt teszi meg, de a zónás időszámítás egyszerre adja minden egyházfi kezébe a harangkötelet, hogy az ércnyelvek az Üdvözítő szent születését hirdessék a hívőknek.

Ezek mind magyar harangok, mind az ötven falué, amelyek szólása csöndes estéken a Badacsony hegycsúcsán állóhoz elhallszik. Bővelkedik is Magyarország szép szavú harangokban s azok odaszólnak magyar szívünkhöz, mivel közöttük soknak van történeti emléke. Sok oknál fogvást meg kell becsülnünk szólásukat.

A fiumei öregharang hajdan csak a város podesztája tiszteletére szólt. Veszedelemben is forgott 1607-ben, mikor Giovanni de Par, Fiume kapitánya le akarta bombáztatni a tornyot, melyben a politizáló harang függ. Százhuszonnyolc év előtt azonban méltóságos bongással hirdette Fiume népének az öreg harang azt az örömet, hogy visszakerült Magyarországhoz a város és magyar nemzeti zászló lengett a tornyon 1779-ben.

Göthe vándor harangjának magyar párja is van. Úgy szól a rege róla, hogy 1674 nagyszombatján Rómában a Szent Péter templom sekrestyése, amint a toronyba fölment, ott álmélkodására idegen öltözetű ifjút talált mély álomba merülten. Nagy nehezen fölserkentette. Maga köré bámult az ifjú és alig bírta megérteni, mi történt vele. Végre latin nyelven elmondta, hogyan került ide. Neve Kupeczky Mihály és késmárki diák, kinek erős vágya kelt meglátni az örökvárost és híres templomait. Mivel hallotta, hogy nagycsütörtökön a harangok Rómába mennek, elhatározta, hogy megteszi a haranggal való utazást. Fölment a késmárki toronyba, az öreg harang ütőjéhez kötötte magát. Egyszerre nagy rázkódást érzett és mintha kirepülne a toronyból, de eszméletét vesztette; nem is nyerte előbb vissza, míg őt a sekrestyés Rómában föl nem költötte. Kupeczky csudás története nagy feltűnést okozott az örökvárosban, kardinálisok is feszült érdeklődéssel hallgatták különös útja rajzát. A monda szerint a késmárki diák Rómában maradt, gyorsan boldogult és szép hivatalra tett szert. Ezt az utat a következő című munka mondja el: Vulpius »Zwo wundersame História am Hungarn« Nagyszeben, 1682.

Az utolsó bakonyi betyárbanda

Történetek a betyárvilág korszakából XIX.

A regényes történet Szentgálon (Veszprém megye) kezdődött, s a sors úgy döntött, hogy a tragédiával végződő eset ott nyerjen befejezést és ezzel lezárja, – talán örökre – azt a magyar virtusból fakadó rablógazdálkodást, mely időről-időre izgalomban tartotta a vidék lakosságát, és a hatóságokat is.

A nyolcvanas évek végén, egy szép nyári estén Oroszlán Pali, – valamely uradalom elbocsátott gulyásgazdája – az útszéli csárdában, nem is kellene mondanom, egy borosüvegen pihentette jobb kezét. Talán az elhagyott cifragulyára, vagy talán saját sorsára gondolt. Az asztal végére dobott cifraszűrén hevert veretes nyelű fokosa. Oldalára csatolt bőrtáskájában, – több, mint valószínű – forgópisztolyt rejtegetett.

A csárdás felesége gyakran bement a söntésbe, hogy onnan vehesse szemügyre a daliás szép férfit. Oroszlán Pali azonban mozdulatlanul ült s még kezét sem vette le a literes üvegről. Az üveg tele volt, a pohár üres.

– Ennek az embernek rosszban jár az esze, mert különben már észre kellett volna vennie engem, – duzzogott magában a csárdás felesége. Egy üveget el is ejtett készakarattal. Az üveg el is törött, de még erre sem mozdult Oroszlán Pali egyetlen arcizma sem.

A csárdaajtó előtt lépések hallatszottak, majd kinyílt a kis deszkaajtó, melyen Oroszlán Palihoz hasonló alakú, délceg legény lépett be.

Szép szóval

Történetek a betyárvilág korszakából XVIII.

Garamy Péter, a megye főszámvevője, sok tekintetben a béke apostolának hivatását töltötte be a megye székhelyén. A mélázó szemű, fakó arcú öregúr mindazt a viszályt, egyenetlenséget, háborúságot, amit az alantas emberi indulatok, a feketemájúság, a gőg, a pökhendiség, az erőszakosság termel a társas életben, kiegyenlíteni törekedett. Törekvése a legtöbb esetben sikeres volt. Semmi mással, csupán csak szép szóval hatott az emberekre.

Ebben művész volt. Öntudatos művész. A szép szónak nem artisztikus elemét, a szónoklatot használta. Garamy Péterben nem volt semmi patétikusság, semmi orátori lendület. Csak józan logika és természetes okfejtés. Simán, szőrmentében kezelte az embereket. A saját szájuk ízével ejtette meg őket, a saját javukra. Nem kívánt inter duos litigantes ama harmadik lenni, aki örvend a mások rovására.

Ha a megyegyűléseken a bősz indulatok ártalmas helyi zivatarokat támasztottak, ha a nekivadult szónokok a készenlétben álló összes gorombaságokat, sértéseket egymás fejéhez csapták, ha másnapra lovagias és lovagiatlan folytatást várt, remélt a skandalumért epedő publikum – akkor Garamy Péter egy-két óra leforgása alatt szép szóval levette lábukról a politikai tülekedőket. Ilyeténképp kerülgette meg az embereket:

– Nem mondom, öcsém, hogy nincs igazad Nagyon is igazad van. De nem kívánhatod, hogy a másik engedjen, mikor te vagy az okosabb.

Szent Iván tüze

Utolsó szép maradékja az őshitnek, ünnepe a Napistennek, a tűz által való megtisztulásnak: egy emberöltő még, fél emberöltő s nem leszen immár, aki máglyát rakjon estéd hajnalán; nem leszen, aki áldozatul a tűzbe hullassa a Szent-Iván seprő sárga, füzéres virágát.

Csak az én időmben is még, tizenvalahány esztendeje, beszegte a szent tűz a szemközt való két tanyasor alját ezen a három estélen, a lányok, legények, gyerekféle népek, kezükben a galajfű tövönszorított kötegével, danolva, vihogva futkosták be a tűzkoszorút s ahogy át-átugráltak a lobogó szárizék-lángon, olyan volt messzirül, mintha nem is e világi árnyékok suhantak, szökdöstek volna át rajta.

Asszonyok, emberek, öregek, meglett korúak csak úgy fél-fél lábbal kanyarítottak egyet-egyet a tűz fölött, mondván:

Kelés ne légy a testemen,

Törés ne légy a talpamon…

Aztán megültek a máglya külső-belső oldalán, szabad utat engedvén középütt a fiatalságnak. A tudatlanja szó nélkül szökött át a tűzön, legfeljebb egyet, értetlent rikkantván, a valamirevalója meg sebes lélegzettel verset mondott:

Ritka rendet vágtam,

Sürü boglyát raktam,

Hopp! rózsám, gyere velem…