Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Társadalomnéprajz Történeti néprajz

A honfoglaló magyarok hite

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

A honfoglaló magyarok hite

Hitvilág: visszakézből az ajtosarokra önti, Jászdózsa, Szabó László fotójaA magyar honfoglalók kereszténység előtti hitéről igen keveset tudunk. Amikor a romantika korában minden európai nemzet lázas buzgalommal kereste őstörténetét, megpróbálták felfedezni és leírni pogánykori hitéletüket is. A Földközi-tenger mellékének népei a klasszikus, antik világ többistenhitében találták meg pogányságukat. Az ókori írókra támaszkodva keresték a kelták, gallok régi vallását is. A germán népek is megtalálni vélték isteneiket és félistenként tisztelt hőseiket, akik személyes kapcsolatban és rokonságban is álltak isteneikkel. A hiányzó részleteket a költészet pótolta, amint például Wagner Richard nagyopera sorozatában. Még a finneknek is sikerült a Kalevala alapján pogány hitviláguk néhány alakjára bukkanni. Hozzájuk hasonlóan mi is kísérletet tettünk a magyar mitológia felkutatására, de sokkal kevesebb sikerrel. Ipolyi Arnold Magyar mythológiájában mesék, mondák, hiedelmek alapján és szófejtés segítségével próbált néhány, a pogány hitre utaló részletet felmutatni, az őt bíráló Csengery Antal, majd Kálmány Lajos és Róheim Géza is csak hiedelmek és népszokások elemzésével próbált valami világosságot vinni e kérdés sötétjébe. Diószegi Vilmos a táltos, vagy divatossá vált idegen szóval, a sámán hitvilág emlékeit tárta fel idehaza és távoli, szibériai török és mongol népek körében. A sámánokba helyezett hit azonban nehezen nevezhető vallásnak, azt inkább szinte az egész világon elterjedt „módszernek” kell tartanunk, melyben az élők kapcsolatot keresnek a túlvilági lelkekkel és a holtakkal.

Krónikáink néhány, az ősi hitre mutató szokást, tiltó rendelkezést, törvényt jegyeztek fel, mint például a fehér ló föláldozását vagy a vérszerződést. Röviden: nem sikerült mindeddig a magyar kutatásnak megtalálni pogány hitünk azon mítoszait, mint ahogy azt a görög, latin, germán és szláv népeknek többé-kevésbé sikerült. A türkökről a 7. században feljegyzett néhány, a hitéletre utaló sor valószínű a magyarokra is érvényes; Theophylaktos szerint: „Kiválóan tisztelik a tüzet, hódolnak a légnek és a víznek is, énekeket zengnek a földnek. Egyedül azonban azt imádják és istenüknek azt nevezik, ki az eget és földet teremtette. Ennek lovakat, ökröket és juhokat hoznak áldozatul és vannak papjaik, kikről azt hiszik, hogy jósló tehetséggel vannak felruházva.”

Módosítás dátuma: 2016. január 26. kedd, 10:50 Bővebben...
 

A víz a magyar történelemben

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

A víz a magyar történelemben

Árvíz a Dunán, 2013. Felsőgöd, Benedek Csaba felvételeEgy nép, egy ország történelmi sorsa, ereje attól függ elsősorban, mennyire tudja biztosítani élete fenntartásához, egész népességének gyarapodásához szükséges, a lakhelyén, országában található természeti kincseket, adottságokat, vagyis a birtokolt táj biodiverzitását, életgazdagságát. Az ember és a természeti környezet kapcsolata: a biofília. A „fenntartható fejlődést”, az emberiség létét veszélyeztető földi és légköri szennyező folyamatok miatt egyre erősebben aggódó környezetvédő mozgalmak szakirodalmában bukkant fel ez a fogalom. Idézem: „Az emberi lények az őket körülvevő biológiai világban változásokat és új ingereket keresnek. A természethez és más fajokhoz fűződő rendszeres kapcsolat alapvető fontosságú az ember lelki egészségének és jóllétének szempontjából… a természet esztétikai értékének elismerése alighanem egyetemes jellemzője valamennyi kultúrának… a biológiai sokféleség alapvető, semmivel sem helyettesíthető eleme lehet az emberek pszichológiai jóllétének. Az élelemmel, menedékkel, a szexualitással és a társas kapcsolatokkal együtt része lehet az élet élvezetéhez szükséges alapvető szükségletek hierarchiájának… Ha a biofília hipotézis igaznak bizonyul, ez lehet majd a biodiverzitás megőrzése mellett a legerősebb érv az összes közül. Partha Dasgupta számos tudományterület empirikus tanulmányai alapján egymást erősítő kapcsolatot talált a népességnövekedés, a szegénység és a helyi környezet pusztulása (beleértve a biodiverzitás csökkenését) között" – írja John M. Gowdy (2004, 44.). E szűkszavú fogalmazás kiegészítésre és magyarázatra is szorul. Nem véletlen, hogy az esztétikai, pszichológiai hatást emlegeti jobban, és csak áttételesen utal az anyagi kapcsolatra, hiszen az ember, az emberiség a kezdetektől az őt körülvevő természet biodiverzitásából él. Kihasználja azt táplálkozására, abból él, és sokféle módon felhasználja azt védelmére, lakása, ruházata, eszközei készítésére. Az ember teremtése óta része is e biodiverzitásnak, egyik alkotóeleme, aki több ezer nemzedéken át tanulta ki, miként kell legjobban használnia és egyben meg is védenie az őt eltartó környezetet. Ebben az embert egyetemesen jellemző törekvésben csak egy másik ember kapzsisága akadályozhatja meg, míg a természetadta kincsek legeredményesebb kihasználása többek együttműködésével lehetséges csak. Így az ember és természet kapcsolatának mélysége, eredményessége egyrészt a hagyományokban tudássá lett tapasztalatoktól, ismeretektől, másrészt ember és emberek együttműködésétől, a társadalmi viszonyoktól függ. Ez utóbbit az emberek egyenlőségének, a természet használatában egyenlő vagy méltányos jogának tudata, általános elismerése, harmonikus együttműködése jellemezte. Természetesen ez az ember és természet közötti kapcsolat igen sokáig „csak” a helyi társadalom sokoldalú önellátását biztosította, a legmagasabb fokon. A törés akkor és ott következett be, ahol már rétegzett, osztályokra bomló „fejlettebb” társadalmakban a hatalmat gyakorló kisebbség nem elégedett meg a magas szintű, minden embert megillető önellátással, és kisajátítható, távol értékesíthető, elcserélhető, eladható „áru” termelésére törekedett. Ennek biztosítása érdekében előbb-utóbb kisajátítani igyekezett magát a mindenkit megillető termőföldet, és azon a hatalmába került emberek munkára kényszerítésével árutermelésbe kezdett. Ezzel nemcsak a saját társadalmát, nemzetét osztotta meg végzetesen, hanem tönkretette, vagy legalábbis elszegényítette a biofíliát, az ember kapcsolatát a természettel és a táj biodiverzitását, életgazdagságát is.

Módosítás dátuma: 2016. január 14. csütörtök, 18:54 Bővebben...
 

A honfoglalásról és Szent Istvánról

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

A honfoglalásról és Szent Istvánról

Szent István szobra Lendván. Király Ferenc alkotása. Kürtössy Péter felvétele, 2014.A honfoglalás, a magyarok megkeresztelkedése és az államalapítás emlékezete elválaszthatatlanul együtt él köztudatunkban Szent István alakjával, aki egy századdal a magyarok bejövetele után kerül az ország trónjára. A honfoglalás és az első király megítélése máig megosztja a magyar közvéleményt. Általánosnak mondható az a vélekedés, miszerint Árpád fejedelem megszerezte a hont, Szent István pedig karddal és kereszttel megtérítette őseinket, letelepítette, és megtanította őket a földművelésre, az európai életformára, és ezzel bevezette a harcos, nomád magyarokat a keresztény államok közösségébe. Az úgynevezett polgári Magyarország és a marxista rendszer történészei egyaránt elismerték, hogy a szentté avatott király rendkívüli tehetséggel rendelkező reálpolitikus volt. A nagy király történeti érdeme az, hogy felismerte: ha nem vesszük fel a keresztséget és vele az európai kultúrát, sorsunk ugyanaz lesz, mint volt a hunoknak és avaroknak: néhány nemzedéknyi idő után elenyészünk, mint tavasszal a hó.

Vélekedések

Az ateista, osztályharcos történészek úgy magyarázzák Szent István vallásosságát, hogy ő felismerte: a feudális osztálytársadalom és kizsákmányolás megszervezésében szüksége volt az egyház ideológiai segítségére, de kegyetlenül elbánt minden ellenfelével. Mások a kereszténységben látják az ősi, keleti magyar kultúra ellenségét; az első király semmisítette meg azt azzal, hogy kiirtotta a táltosokat, az ősi mítoszok énekmondóit és regöseit, ezért nem találhattunk rá pogány kori kultúránk eposzaira, a magyar Kalevalára. Egyesek azt bizonygatják, hogy minden kudarcunk forrása máig az, hogy eredeti keleti kultúránkat elvesztettük, amikor ránkerőszakolták a kereszténységet, ami nem illik a magyar alkatra. Ugyanakkor pedig ez a keresztény Európa nem fogadott be minket, s minden nagy veszedelmünkben magunkra hagyott. Nem állt mellénk a tatárjáráskor, a török ellen, amikor a Habsburg-elnyomás ellen küzdöttünk, amikor szomszédaink feldaraboltak, és 1956-ban sem. A kereszténység kényszerzubbonyából akartunk kibújni, azért terjedt el oly gyorsan a reformáció hazánkban, mert annak függetlenebb szellemisége közelebb állt a nép tudatalattijában megőrzött pogánysághoz. Megmenthető-e a magyar nemzet? – teszi föl egy közírónk a kérdést, s válasza ez: igen, ha visszatér ősei hitéhez. A másik véglet pedig éppen azt veti a magyar kereszténység szemére, hogy az eredeti jézusi tanítással összeférhetetlenül, eszményképeivé a harcos, kardot forgató királyait emelte, az erőskezű országalapítót, a hadai élén bárdot forgató lovagkirályt, pedig mindketten vérrel szennyezték be kezüket. A Megváltó minden erőszakot visszautasított, a katonai szolgálatot is. . .

Mindezek a vélekedések együtt élnek történeti tudatunkban, és elbizonytalaníthatják a hívő magyar embert is.

És mindezek a felsorolt vélekedések hamisak – igazságmagjukkal együtt; tévedések, messze járnak az igazságtól. Nem egy új elmélet alapján oldjuk fel az ellentmondásokat, hanem csak azoknak az eredményeknek az összefoglalásával, melyek az utóbbi évtizedek kutatásain nyugszanak: Györffy György, László Gyula, Vargyas Lajos és más történészek, régészek, nyelvészek és néprajztudósok megállapításain. Sajnálatos tény, hogy e szakmunkák eredményei nem változtatták meg köztudatunkat.

Módosítás dátuma: 2015. november 13. péntek, 21:45 Bővebben...
 

Adalékok Mándoky Kongur István kun-magyar turkológus (1944-1992) életéhez

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Adalékok Mándoky Kongur István  kun-magyar turkológus  (1944-1992) életéhez

Nemrégiben két érdekes levéltöredék érkezett be a karcagi múzeumba. A leveleket, mint Mándoky Kongur István által írott dokumentumokat hozták be bemutatásra, illetve dokumentálásra. A feldolgozás alatt azonban sajnos az derült ki, hogy az iratok nagyobb része Mándoky Kongur István testvérének és édesanyjának személyes, családi vonatkozásokat tartalmazó levelezése, ezért ezeket nem is archiváltuk. A hozzánk bekerült csomagocska azonban tartogatott három eredeti Mándoky Kongur Istvántól származó levelet, illetve töredéket. Ezekből bepillantást nyerhetünk, mind az 1960-as évek „ingyenes” egyetemista létébe, illetve megismerhetjük Mándoky Kongur István viszonyát a „létező szocializmushoz,” de bepillanthatunk a kor tudósképző gyakorlatába is.

Az első teljes levél 1967. november 18-án kelt. Ebben megköszöni a karcagi birkapörköltet, amit postán küldtek el neki, majd egy kérést intéz hozzá: „Most megint küldök Édesanyámnak eladásra árut. Egy pár darab órát, összesen 6-ot kellene eladni, á 120 Ft, a bolti ára 250 Ft, tehát azt hiszem hamar el lehet adni. Kellene is, hogy minél hamarabb tessék eladni. A barátaim csak á 100 Ft-ot kérnek a többi az Édesanyámé, ha többért is el tetszik tudni adni tessék egész nyugodtan, a 120-as árat csak azért írtam, mert így 30 Ft a miénk, mert csak 100 Ft kell adnia barátaimnak. Most voltak kint Németországban onnan hozták. (…) Mindenesetre nagyon óvatosan tessék árulni, egyszerre csak 1-2 db legyen Édesanyámnál, és ha esetleg megkérdeznék, hogy honnan van, tessék azt mondani, hogy a keresztfia most volt kint NDK-ban.”

Módosítás dátuma: 2015. október 30. péntek, 10:47 Bővebben...
 

Tájkép és társadalom a Kárpát-medencében

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Tájkép és társadalom a Kárpát-medencében

Emlékbe készített koronás kiscímerrel díszített pálinkás hordó 1905-ből, a tiszaföldvári Tiszazugi Földrajzi Múzeum gyűjteményében található, fotó: Benedek CsabaAmióta az ember megjelent a Földön, része a természetnek, a tájnak maga is. Kölcsönösen formálták, formálják és alakítják egymást ma is. Az ember a természetben és a természeti környezetből él, felhasználja azt szükségletei fedezésére, táplálékát, ruházatát, hajlékát, orvosságát és a szép örömét is a közvetlen környezetében keresi, szerzi be, állítja elő, de már kezdettől fogva nemcsak pusztítja, megöli, kivágja a fákat, gyümölcsöket, állatokat, hanem gondoskodni is igyekszik a természet kincseinek, különösen a számára hasznos növényeknek és állatoknak fennmaradásáról, szaporodásáról. Léte nem volt mindig egyenlő a természetgazdagságnak, a biodiverzitásnak a kizsákmányolásával, pusztításával. A legelmaradottabbnak tartott, úgynevezett természeti népek, amelyek szinte a kőkorszak életformáját folytatták egészen a XX. századig, zsákmányolásból, vadászatból, halászatból, növények termésének, gyökereinek, leveleinek, gyümölcseinek gyűjtögetéséből éltek – a köztük kutató etnológusok tanúsága szerint – szerető, testvéri kapcsolatot éreztek környezetük élővilágával, nem pusztították fölöslegesen, csak annyira, amennyire megélhetésükhöz az szükséges volt, és ezért is mintegy engesztelésre kötelezetteknek érezték magukat. Ez az ősi, alázatosnak is nevezhető magatartás mára sem pusztult ki teljesen az emberiség többségéből, mely az Életet tiszteli, és meggyőződéssel hiszi, hogy az Isten a Világot minden ember számára teremtette meg, az emberiséget tápláló földet, vizet, levegőt és az éltető nap sugárzását senki ki nem sajátíthatja a maga kizárólagos hasznára. Mára azonban ezt az eszmét megsemmisítésre ítélték a hatalmasok. Az emberi egyén szabadságára, a másokat kizáró magántulajdon szentségére hivatkozva kevesek kisajátították a Föld nagyobb részét és csillapíthatatlan nyereségvágyból pusztítják a természetet és szegényítik embertársaik tömegét. Ma már a víz, a szél és a napenergia kisajátítása is napirendre került...

A természet és az ember kölcsönösen alakítja egymást, de ma már a táj képe nem a benne élők arcképét jelenti, hanem annak a társdalomnak egészét jellemzi, amelynek a tájban élők is részei. A táj és ember kapcsolata már a tájban élők és a táj felett rendelkező hatalmasok közötti kapcsolattól függ. A történelmi tapasztalat így szól: az ember ott pusztítja természeti környezetét, ahol a hatalmasok kisajátították maguknak embertársaik elől a természeti kincseket.

Módosítás dátuma: 2015. október 15. csütörtök, 07:19 Bővebben...
 


6. oldal / 14