Népi harci testkultúra kutatás a Barcaságban

(Gyűjtési beszámoló)

A Felföldi Dalia Szövetség Kutatási Központ (FDSzKK) célkitűzése, hogy a néprajztudomány és a történettudomány módszereinek alkalmazásával tárjon fel hiteles forrásokat egy a közelmúltban útjára indult magyar harcművészet a Felföldi Dalia Iskola edzéselméletének, szellemiségének és alkalmazott technikáinak fejlesztéséhez. A néprajztudomány eddigi eredményeinek és adatgyűjtési valamint dokumentációs módszereinek bevonása egy magyar néphagyományokból építkező harcművészeti irányzat kialakítására, egyedülálló vállalkozás a hazai alkalmazott etnográfia területén.

Ugyanakkor nemzetközi szinten meggyőző párhuzamokkal rendelkezik, hiszen jelentős harcművészeti iskolák születtek hagyományos népi illetve tradicionális katonai harci testkultúrák elsajátítása, leírása és rendszerbe foglalása nyomán (például: a Capoeira Brazíliában, az Okitchitaw Kanadában, a Karakucak Törökországban, a Glima Norvégiában, a Savate Franciaországban, a Systema Oroszországban, a Combat Hopak Ukrajnában).

A modern államok kiépülése során az államhatalom fegyvertartási és fegyverhasználati monopóliumra törekvése világszerte informális keretek közé, sokszor illegalitásba kényszerítette a köznép által addig szokásszerűen gyakorolt harci technikákat és tényleges fegyvereket. A jogállam a „fegyverletételért” cserébe ígéretet tett a fegyveres hatóságok általi személy és vagyonvédelemre, ez azonban máig nem vált tökéletessé. A köznép számos csoportja kényszerült továbbra is egyéni harci képességeinek fenntartására, hogy megvédhesse magát például rablóktól, vagy éppen egy idegen állam megszálló katonaságától. A rejtés érdekében munkaeszközökként is elfogadható fegyverek harci alkalmazásának gyakorlására helyezték a hangsúlyt (például: balta, bicska, juhászkampó, kanászbalta, ólmozott ostornyél, legénybot, borotva Magyarországon; bozótvágó Dél-Amerika szerte; cséphadaró, sarló Okinawán) amelyek már gyermekkortól nem csak munkára használtak, de küzdelmi alkalmazásukat is ismerték és gyakorolták.

Az állam fegyverhasználati monopóliumának erősödése, az általános közbiztonság javulása, de leginkább az életformaváltás a felnőtt világból kiszorította a népi harci testkultúra korábbi formáit, és sok szokáselemhez hasonlóan táncokban, „virtusjátékokban” és a gyermekfolklórban maradtak fenn eleven formában, sok esetben napjainkig.

Okulásul a jövőnek

A közelmúltban jelent meg A magyar föld sorsa (Agroinform Kiadó. Budapest, 2014.) című kötet, amelyben öt neves tudós – Andrásfalvy Bertalan, Ángyán József, Márai Géza, Molnár Géza és Tanka Endre – elemző írásai olvashatóak földviszonyaink múltjáról és jelenéről a jövőnek. Mi most Andrásfalvy Bertalant kérdeztük, miként látja a magyar föld sorsát. Hardi Péter 2016-os interjúja a Szabad Föld Kalendáriumban.

– Professzor úr az írásában azt mutatja be, hogy földművelő elődeink – amíg hagyták – milyen nagyszerű harmóniában tudtak élni a természettel. Miért annyira fontos ez?

Azért, mert meggyőződésem, hogy egy nép boldogulása attól függ, hogy tagjai milyen kapcsolatban, viszonyban vannak egymással és az életet adó környezettel. Ez a két viszony szorosan meghatározza egymást. Az egésznek pedig a kereszténységben is megfogalmazott erkölcsi norma az alapja.

– A sokistenhitű népek azonban mintha nagyobb harmóniában élnének a természettel.

A törzsi vagy állami szervezeteket még ki nem alakító, természeti népek kutatására szakosodott verbita szerzetesek néprajzi kutatóintézete bebizonyította, hogy e primitívnek tartott népek együttélési normái megegyeznek azokkal, melyeket a kereszténység is elénk állít. Önfeláldozó módon segítik a rászorulókat, vezetőik szolgálatnak tekintik tisztségüket, tartós párházasságban élnek és egyistenhívők.

– Alapvetően miben változott meg az ember viszonya a természethez?

Eleink nagyon jól ismerték a természetet, gazdag változatosságát sokoldalúan kihasználták megélhetésükhöz, miközben biztosították a gazdagság fenntarthatóságát. Vagyis fenntartható módon éltek. A ma emberének, különösen a városi életformában, alig van kapcsolata a természettel. Tárgynak, tőkének tekinti, amiből a lehető legtöbbet leggyorsabban akar kisajtolni magának. Ez fenntarthatatlan, ezért önbecsapás.

– Milyen jelei vannak a fenntarthatatlanságnak?

Hogy csak egyetlen példát említsek: a megtermelt javak, vagyis a termésátlagok egyre magasabbak, ám a belőlük készült ennivaló tápértéke a korábbi töredéke. Erről egyébként a kötetben Márai Géza írt tanulmányt.

Szegényeké az utolsó kenyér

Egykor a falvak népe szoros közösséget alkotott, s ennek az értékét nehéz volna túlbecsülni. Andrásfalvy Bertalan néprajztudós szerint az új földtörvény megalkotásakor nem szabad figyelmen kívül hagyni ezt a szempontot. A Pécsi Egyetem professzorával a faluközösségek és a föld kapcsolatáról is beszélgettünk. Hardi Péter 2013-as interjúja a Szabad Föld című hetilapban.

– Tudomásom szerint ön évek óta a Mecsek lábához simuló Hosszúhetényben lakik. Jól érzi ott magát?

Feltétlenül. Lassan két évtizede élek egy kertes házban, amelyhez egyhektárnyi kert is tartozik. Be is telepítettem több mint száz gyümölcsfával.

– Honnan érkezett a faluba?

Pécsről. De laktam Szekszárdon is, korábban pedig a fővárosban, ahová Sopronból kerültem.

– Vagyis Hosszúhetény előtt városokban lakott. Tudatosan választotta lakóhelyéül a falut?

Volt benne némi kényszer is, mivel a költözésem körüli időben már kikerültem a politikából, és annyi pénzért, amennyit az új otthonomra tudtam fordítani, városban nem kaptam volna ekkora tulajdont. Egyébként örömmel költöztem falura, mert igazán emberhez méltón csak ott lehet élni.

– Sok városlakó olvasónk kapja fel most a fejét…

Nem csupán az érzéseimre hagyatkozva állítom ezt, hanem tudományos kutatásokra, a John Gowdy professzor nevéhez köthető biofiliára alapozva.

A magyar halásztanya ügye

A tollam alatt keletkező »Magyar Halászkönyv« történeti anyagának az élő, népies halászattal való egybevetése azt a meglepő, de mégis természetes tanúságot szolgáltatta, hogy történetíróink között azok, a kik Magyarország vízrajzával történelmi szempontból foglalkoztak, tévedtek, a midőn mindazokat a neveket, a melyek régi okiratainkban a halászattal kapcsolatban felhozatnak, halastavaknak vagyis piscináknak tekintették és tárgyalták; sőt némelyik odáig jutott, hogy csupa mesterséges halastavat látott bennök.

Az élő népies halászat fölkutatása azt bizonyítja, hogy valamint a föld fel volt és fel van osztva határokra és részekre s valamint ezek a részek külön-külön neveket viselnek, azonképen fel voltak és fel vannak osztva a vizek is s minden egyes résznek meg van a maga neve. Nem is lehetett ez másképen, mert úgy a föld, mint a víz jogélvezet, birtok, örökösödés, adás-vevés stb. tárgya, tehát a határt ki kellett szabni s a kiszabott részt meg kellett nevezni.

Halászat tekintetében a magyar halasvizek úgynevezett »halásztanyákra«, a Balaton melléken »vonyókra« vagy »vetőkre« vannak felosztva s minden tanyának (vonyó,vető) neve van. Úgy vagyok meggyőződve, hogy a régi okiratokban előforduló legtöbb név nem »halastavakra«, hanem a halászat tekintetében felosztott folyók, tavak részeire, vagyis halásztanyákra vonatkozik.

Kijelentem azonban, hogy voltak mesterséges halastavak is, még pedig oly nagyszámban, hogy Kálmán király a fölöslegesek eltörlése iránt törvénnyel intézkedett; de a tanulság határozottan az, a mit már érintettem, hogy nem mind halastó az, ami a régi okiratokban nevet visel.