Hortobágyi kutak

Azt mindenki tudja, hogy víz nélkül nincs élet. Ez azonban legtöbbször csak akkor tudatosul igazán bennünk, ha nincs belőle elég, netán egyáltalán nincs. Megfelelő mennyiségű víz nélkül lehetetlen mezőgazdasági termelést folytatni. Térségünkben először a folyamszabályozási munkák megkezdése után a 19. század közepétől jelentek meg az igazi aszályos évek – természetesen azelőtt is voltak szárazabb periódusok, de igazán csak ettől az időszaktól kezdve ismerték meg az emberek a víznélküliség következményeit. Ilyen év volt az 1863-as esztendő, amikor addig nem látott aszály sújtotta Magyarországot. Ekkor a Nagykunság állatállományának mintegy 78 %- a elpusztult, a Dunántúlon kiszáradt a Velencei és a Fertő tó.[1] Hunfalvy ezt írja ekkor a Hortobágyról: „Tul rajta a híres hortobágyi puszta terűl el, mellyet a Hortobágy vize átjár, de melly igen szikes s csakis legelőűl szolgál; a Tisza szabályozása óta még szárazabb lett s még legelőnek sem igen járja.”[2] Láthatjuk tehát a kortárs, a változások szemlélője is a regulációt teszi felelőssé a Hortobágy kiszáradása miatt.

Litkei csuhévilág

Az újvilági növények közül a kukorica (tengeri, málé, törökbúza) illeszkedett bele elsőként az európai paraszti gazdálkodásba, s nagyon hamar egyenrangúvá vált a gabonaneműekkel. A Kárpát-medencében először Erdélyben és a Dél-Dunántúlon került művelés alá. Erdélyből 1639-ből, a Dunántúlról az 1650-es évektől vannak  írott forrásaink, melyben leírják, hogy a kukoricát emberi fogyasztásra és takarmányozásra egyaránt használják. Gyors elterjedését az is segítette, hogy a török idők pusztításai nyomán elszegényedett lakosságnak olyan tápláléknövényre volt szüksége, ami igaerő nélkül is művelhető volt. Ráadásul a belőle készített ételek teljes mértékben hasonlítottak az addig kölesből, árpából, alakorból készített ételféleségekhez. Kezdetben a kukorica a veteményesekben, szőlősökben fordult csak elő, de hamar rájöttek gazdasági hasznára (a 17. században terméshozama duplája volt a gabonafélékének), s gyorsan kikerült a szántóföldekre, a vetésforgó része lett. A kukorica egycsapásra honos, a gazdálkodók számára megkerülhetetlen növénnyé vált.

Honosságát mi sem bizonyítja jobban, hogy teljes mértékben beépült a magyar paraszti kultúrába, hiedelmek, gyógymódok és szokások kapcsolódnak hozzá. Mivel nálunk általában borítólevéllel együtt szedték le a termést (a tisztán törés csak a nagybirtokokon volt igazán jellemző), e munkához természetszerűleg kapcsolódott egy szórakozás jellegű téli társas munka, a kukoricafosztás. Nem volt ritka ilyenkor a maskarázás, mesélés, dalolás, sőt a táncmulatság sem. Ugyanilyen kedvelt szórakozás volt férfiak számára a közösen végzett kukoricamorzsolás is. A magyar paraszti gazdálkodásba való teljes beépülését az is jelzi, hogy a kukorica minden részét felhasználták. Termését emberi fogyasztásra és állatok takarmányozására egyaránt használták, a megmaradt kóró és a csutkatő megbecsült tüzelő volt. Levele fontos téli takarmánynak számított.

A kukoricahajat (fosztás, fosztalék, csuhé) azonban másra is felhasználták. A szép fehér, puha leveleket külön válogatták, félretették, s a padláson tárolták. Feldolgozás előtt langyos vízben áztatták és keskeny csíkokra hasították, hogy jól lehessen sodorni vagy fonni. Gyerekek játékot készítettek belőle (a csutkarozi haját csuhéból fonták); dikó, vacok, szék ülőkéjének befonására már a 19. században használták (leginkább az Alföldön). Csuhéból készült szatyor, papucs, lábtörlő készítése azonban főleg csak az I. világháború után terjedt el, leginkább szegényparasztok körében, akiknek fontos mellékjövedelmet jelentett készítésük. A csuhéfonás a leggyakoribb paraszti házimunkává vált a szalmafeldolgozás mellett, elterjedését az 1930-40 években szervezett háziipari tanfolyamai is segítették.

A csuhéfonás mestersége mai napig él. Számos kézműves élteti tovább a hagyományokat, a technikákat. E kézművesek egyik jelese a Nógrád megyei kis faluban, Litkén élő Kanyó Alfonzné. Csuhébabáival a ma már eltűnt hagyományos paraszti világot tárja elénk, eleveníti fel. A paraszti élet, a munka és a szórakozás minden fontosabb eseményét, történését bemutatja. A csuhébabák között láthatunk mosó-, főző-, vajköpülő- vagy kürtőskalácsot készítő parasztasszonyt éppúgy, mint vőfélyt vagy éppen boros flaskával mulatozó parasztot. Munkájának értékét nem csak az emeli, hogy egy már elfeledett világ képét tárja elénk, hanem az is, hogy a hagyományos technikákat továbbélteti, s munkájához kizárólagosan természetes anyagokat használ fel. A csuhé festéséhez például növényi főzeteket használ: szeder, bodza, hagymahéj, dália, büdöske, rózsaszirom főzetét. Hivatásáról így vall:

„ Szívesen formálom meg a régi paraszti világ egyes mozzanatait. Szeretem a csuhét, mert nedves állapotban jól formálható, az élettelen anyagot élővé lehet varázsolni. Aki ezt a tevékenységet végzi, az tudja, milyen nyugalmat, békességet nyújt az ember számára. Szerencsésnek érzem magam, mert az elmúlt három év alatt, mióta csuhézással foglalkozom, lehetőségem nyílt munkáim bemutatására Budapesten a Vajdahunyad Várában és a Művészetek Palotájában, 2010-ben Pécsett, valamint idén Komáromban vagy a nemrég véget ért budapesti OMÉK rendezvényén.

A BŰGATYA RÁNCOLÁSA – KISAR, 1959.

1959. tavaszán indultam el első néprajzi gyűjtőutamra szülőföldemre az erdőháti Fehérgyarmatra. Alapos kérdőívet készítettem a húsvéti szokások, s általában a tavaszi ünnepkör szokásaihoz. A rokonok, akiknél Gyarmaton megszálltam, kerékpárt adtak, s így három hét alatt be tudtam barangolni a beregi Tiszahátat is. A tavaszi ünnepkört, húsvét ünnepét úgy fogtam fel, mint az élet esztendőnkénti megújulását, a természet, az ember és az istenség igazi feltámadását. Ezért a szorosan vett húsvéti szokásokon kívül minden ezzel kapcsolatos dolgot gyűjtöttem pl. szerszámok tavaszi rendbetételét, nagymosást, meszelést, takarítást, tavasszal játszott szabadtéri gyermekjátékokat, állatkihajtást, viseletet, stb. A kérdőív csak a szokásokra koncentrált, ez az ötletem menet közben bukkant fel. Nem kellett hozzá kérdőív, hiszen tíz évvel azelőtt, még mint gyarmati gyerek én is jártam a locsolódókkal, s játszottam a tavaszi játékokat (bige, kricc, bicskahányás, gombozás, ostorcsapó), tanúja voltam egyebeknek is. Kisarban kitűnő idős házaspárra akadtam, az akkor 70 esztendő körüli Tóth Jánosra – aki édesapámat véletlenül ismerte is -, tőlük szép anyagot gyűjtöttem. A viselet után érdeklődve kedvemért előhozták a feleség szőtte-varrta rojtos ünneplő vászongatyát, amit kedvemért János bácsi be is ráncolt egy udvaron nőtt csenevész meggyfa ágára akasztva a gatyamadzagot. Fotósorozatot készítettem róla, ahogyan körömmel meghúzva a ráncok élét, szinte rakott szoknyává változtatta a durva, de hófehér vásznat. Sajnos azt nem tudtam elérni, hogy fel is vegye.

Így is hálásan köszönöm és őrzöm emléküket!

Megjelent Balázs Lajos: Sorsfordulások rítusai a székely-magyaroknál I.

Szeretet fogott el a gyermek iránt

Az átmeneti rítusok minden társadalomban fontos szerepet játszanak mind az egyén, ming a közösség életében. Segítenek feldolgozni, átélni azt az új helyzetet (olykor traumát), mely ilyenkor keletkezik mindannyiunk életében. A születéssel, felnőtté válással, házasságal, halállal  az egyén s a közösség életében új szituáció teremtődik, hiszen új életet, más funkciót nyer a társadalom egy tagja. A születéssel új, eddig ismeretlen lelket fogadunk magunk közé, a felnőtté válással tudomásul vesszük, hogy olyan emberré vált egy gyermek, aki már udvarholhat, társat választhat, ihat a kocsmában, a házassággal gyermekek életét biztonságos keretek közt létrehozó egységet (két felet: feletárs, feleség) nyerünk, míg a halállal egy jól ismert tagunkat veszítjük el. Talán éppen ezért is sokkal szerencsésebb kifejezés a sorsfordító rítusok, melyet Balázs Lajos használ ezekre a népszokásokra.

Néprajztudományunkban monografikus igénnyel eddig csupán Balázs Lajos dolgozta fel a születés, házasság és halál témakörét. Csíkszentdomokoson eltöltött több évtizedes terepmunkája során gyűjtötte hozzá az anyagot. A sorsfordulások rítusait nem csupán bemutatja, de jól körüljárja a témát, így nem csupán az egyén, de a társadalom szempontjait is szemügyre vehetjük munkáiban. Könyvei címének mindig a csíkszentdomokosi emberektől kölcsönöz gyönyörű képes beszéddel megfogalmazott kifejezéseket, így a születés témakörének jelzője a "Szeretet fogott el a gyermek iránt". Ez a kiadvány jelent most meg újra, bővített változatban a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál. Az elválasztó, eltávolító és beavató rítusokon keresztül ismerkedhetünk meg a születés szokásvilágával, de a szerző többet kínál a megfigyelés puszta tényénél. Elkalauzol bennünket az erotika világába, foglalkozik a rendellenes születésekkel, a bába szerepével, névválasztással, kereszteléssel, a születés hiedelemvilágával is. Így ez a kiadvány nem csupán egy szelete a magyar népi kultúrának, de élvezetes olvasmány lehet azok számára is, akiket érdekel a magyar népi kultúra. Sajátos életsorsokon keresztül örökérvényű igazságokra lelhetünk benne az anya-gyermek kapcsolatokról, a csíkszentdomokosi születési szokásokról, mely által önmagunkat, népünket is jobban megismerhetjük.

Szárnyas óriások és óriáskígyók egykori lakhelye: Ika vára

Felsőcsernátonban a Nagy- és Ika- patak összefolyásánál, egy hegyfokon áll Ika vára, melyet a nép Csernátoni Csonka torony néven is emleget.  A 13. században épülhetett, bár Orbán Balázs jóval korábbinak tartja és az ős-székely várépítészet tipikus példájaként emlegeti. A keskeny várbércen egykor 200 méter hosszú és 10 méter széles orsó alakú várfal állott, két végében egy-egy kör alakú toronnyal. Falai elpusztultak, mára már csak déli tornya áll csonkán, mert az eredetileg négyemeletes, kb. 12 méter magas építmény felső része az 1802. évi földrengéskor elpusztult. Kizárólag kőből épült, falvastagsága egy méter, belvilágának átmérője másfél méter.

A vár eredetmondáit Orbán Balázs örökítette meg alapvető munkájában: „A hagyomány azt mondja, hogy Ika, Póka király vezére volt, ki a Bálványos várából elüzetvén, ide vonult, s itt épitett magának várat, de egy véres csatában a mostani Ikafalva helyén megöletett. E szerint az Ikafalvát alapitó hős, kinek véréből Furus forrása fakadt fel, Ika lett volna. Azután várába óriás költözött, egy roppant szárnyas ember, ki egyszer haragjában a vár sziklájára ütvén, nagy öklének benyomult helyét még most is mutatják. Ezen óriás gyakran lerepült a csernátoni templom tornyára az embereket rémitgetni.

Másik rege szerint egy óriás kigyó lakott e várban, oly nagy, hogy farkával körülölelvén a tornyot, fejével lenyult a patakba inni, máskor meg azért hajlott le, hogy az arra járókat felkapja várába; e kigyót hoszas tusa után idegen vitéz ölte meg.”

Erdélyen innen – Alföldön túl. A Fekete-Körös völgye a századfordulón

Új kiállítás a Néprajzi Múzeumban

2013. november 8. – 2014. március 16.

A Fekete-Körös völgye Nagyváradtól délkeletre található, az Erdélyi-szigethegység és az Alföld között, ahol a folyóvölgyekben a 20. század elején a román többségű népesség közé ékelődve mintegy húszezer magyar élt. Györffy István néprajzkutató 1911-ben hosszabb terepmunkája során módszeresen végigjárta ezt az etnikailag és földrajzilag is zárt és feltáratlan területet, ahol hiánypótló néprajzi tárgyakat gyűjtött, helyszíni fotókat, rajzokat, feljegyzéseket készített. A máig meghatározó néprajzi kutatás leginkább egy régészeti lelethez hasonlítható, amelyen keresztül feltárul a századforduló modernizálódó Magyarországának egy régebbi korokról árulkodó, archaikus és felfedezetlen paraszti világa. A l02 évvel ezelőtti néprajzi gyűjtés egyedülálló anyaga: népviselet darabok, kerámiák, rajzok, fényképek és térképek – több száz unikális darab – most először láthatóak önálló kiállításban.

Györffy István földrajzos egyetemi tanulmányait befejezve indult el a Néprajzi Múzeum gyakornokaként 1911. augusztus 6-án első nagy néprajzi gyűjtőútjára: a Fekete-Körös völgyébe. Szemléletének újszerűségére jellemző, hogy földrajzi és történeti (levéltári) forrásokon alapuló terepmunkáját komplex megközelítéssel és innovatív gyűjtési, dokumentálási módszerekkel végezte. Bár néprajzi terepmunkája során a településszerkezet, az építkezés, a lakáskultúra és a viselet dokumentálására, tárgyainak gyűjtésére helyezte a hangsúlyt, egész kutatását áthatotta újszerű látásmódja, ahogy kortársa, Viski Károly írta róla: „Nem volt a jelenségek puszta leírója. […] Mindennek a történeti hátterét, okát, eredetét szerette volna látni”. Györffy a Fekete-Körös völgyében a jelenkort kutatta, az éppen zajló kulturális és társadalmi jelenségekre és változásokra főkuszált, a pillanatnyi állapotot, a folyamatokat és az összefüggéseket igyekezett feltárni.

Györffy István az 1920-30-as évekre a néprajztudomány meghatározó alakja lett, többek között ő alapította a budapesti néprajz tanszéket. A nagyközönség leginkább arról ismeri, hogy szerzője és szerkesztője volt Bátky Zsigmond és Viski Károly mellett a magyar népi kultúra első, széles körben népszerű tudományos összefoglalójának, az 1933 és 1937 között négy kötetben kiadott Magyarság néprajzának. A gazdag illusztrációs anyaggal megjelent kötetekben a Fekete-Körös völgyi gyűjtés fotói, rajzai is nagy számban előfordulnak. A Györffy által írt Viselet fejezetben a Fekete-Körös völgy a főszereplő: az alig 20 ezres lélekszámú magyar közösség tárgyai képviselik a népviselet legarchaikusabb elemeit, mint pl. a szűrposztót és a fehér vászon viseletet.

A jász ember mentalitása

Az iráni eredetű jászok IV. Béla uralkodása idején a kunokkal együtt telepedtek be hazánkba. A betelepedő két nép nem volt egyenrangú, s elvált egymástól eredet, nyelv, kultúra és politikai helyzet tekintetében is. A kunoknak alávetett katonáskodással és egyéb szolgáltatásokkal tartozó segédnép volt a jász, s mint az alán népek általában, nem nomád állattartó életmódot folytattak, hanem elsősorban földművelők voltak. A nomád kunok Magyarországon is megőrizték a jászok feletti rendelkezési jogaikat, mert a IV. Béla, majd Kun László biztosította kun privilégiumok egyik leglényegesebb része az volt, hogy a kunok "belügyeibe" nem szólnak bele sem az oligarchák és egyházi rendek, sem a király. Ezért is van az, hogy a jászok magyarországi bejöveteléről egykorú források nem szólnak; mindig csak a vezető kunokat emlegetik okleveleink.

Bathó Edit: A jász viselet

A Jász Múzeumért Alapítvány 2013. június közepére, a XIX. Jász Világtalálkozó alkalmából tervezi megjelentetni Bathó Edit: A jász viselet című könyvének második, bővített, javított kiadását a Jászsági Füzetek című sorozat 50. köteteként. A B/5-ös formátumú, keménytáblás, mintegy 220 oldalas, 150 fekete-fehér és színes fotót tartalmazó könyv teljes áttekintését és összefoglalását adja a jász viselet mintegy 700 éves történetének.

A könyv útmutatást és segítséget ad a 21. századi jász viselet megismeréséhez (alapanyagok, varrás, kiegészítők) és viselésének módjához. Közzéteszi az egyes viseleti darabok kicsinyített részlet- és alkatrészrajzait, látványterveit, amelyek pedig segítséget nyújthatnak a viselet elkészítéséhez.  

A jászok viseletének első monografikus összefoglalása 2004-ben látott napvilágot, s végigkísérte a viselet fejlődésének korszakait, bemutatta az öltözet jellegzetes darabjait, szólt a 20. század eleji megszűnéséről és az 1990-es években történt csodálatos feltámasztásáról.

A jász viselet a 18-19. században élte virágkorát, de az I. világháborút követően teljesen kiszorult a használatból, s lassacskán feledésbe merült. 1995-ben a Jászkun Redemptio 250 éves évfordulójának megünneplése adott jó alkalmat a rég elfeledett jász viselet feltámasztására. Az elmúlt 18 év alatt varróműhelyek alakultak, s megteremtődtek viselésének alkalmai is. Elmondhatjuk, hogy a jász viselet napjainkban a reneszánszát éli. Egyre gyakrabban esküszik jász viseletben a menyasszony és a vőlegény, vagy csak a lakodalomban éjfélkor öltik magukra a jász menyecske és az újember ruhát. Tárgya lett az ajándékozásnak is, egyre többen készíttetnek és adnak ajándékba (például szülők, nagyszülők a távol élő gyermekeinek, unokáiknak) főkötőt vagy teljes jász viseletet.

A Jász Múzeumért Alapítvány a készülő könyvre – a hagyományokhoz híven – most is előfizetőket vár.

A könyv előfizetési ára 3.000.-Ft.

Előfizethető a Damjanich János Múzeum titkárságán (56/421-602, titkarsag(kukac)djm.hu) 2013. május 20-ig.

Bemutatkozik az Abaújszántói Kézimunkázók Baráti társasága 

Társaságunk 2012 októberében tartotta meg alakuló ülését. Az ötlet azért fogalmazódott meg bennem, mert tudtam, hogy sokan, sokféle elképzelés birtokában kézimunkáznak a településünkön, és szerettem volna, ha megismerjük egymás munkáit. Továbbá szándékunk egymás segítése és régi értékeink felelevenítése.

A megidézett múlt, a magyar észjárás, 2010-2012

A globalizáció

A globalizáció és a mondializáció fogalmai a 20. század második félben, főként a bipoláris világrend megszűnésével születnek meg és terjednek el a megjelenő társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális jelenségek leírására. A nemzetállami határokon átívelő globálissá vált gazdaság hatásai és a harmadik információs forradalom alapvetően megváltoztatták a térről való gondolkodást és hatalomgyakorlás módját. A 19-20. században prosperáló nemzetállamok szerepét megváltoztatta, átalakította s legfőképpen háttérbe szorította.

E változások gyökere, a modernitás, a liberális kapitalizmus keynesi modellje és a nemzetállamiság eszmélje ugyanabban az európai kultúrkörben alakultak ki, mint amiben e tendenciák következményeit most mi is magunkon érezzük. A világméretű gazdasági érdekek és a nemzetközi pénzügyi rendszerek háttérbe szorították azokat az egyetemes értékeket, melyek védelmére annak idején a nemzetállamok létrejöttek. A liberális gazdaság számára az állam egy olyan szükséges elem a rendszerben, mely annál jobb, minél kevesebb befolyással bír (a jó állam fogalma tehát a gyenge állam fogalmával azonos). (Jürgen Habermas).

A nemzetek kialakulása, illetve a nemzettudat kialakítása kulturális alapon történik, az identitást létrehozó jegyek és attribútumok megfogalmazásával és elfogadtatásával (Max Weber). A globalizáció ezeket nem hagyta érintetlenül. Nem csak gazdasági, politikai, de kulturális globalizáció is zajlik: a különböző kultúrák homogenizálódnak, univerzalizálódnak. A globalizáció gazdasági értelemben már felszámolta az államhatárokat, szabad teret enged az áruk, eszmék, munkaerő és a tőke szabad áramlásának, s ezzel együtt a kulturális elemek kicserélődésének is.[1] Így sérül az identitástudat, és a könnyebbé válik a puszta érdekek érvényesítése. A jóléti szociális államok funkcióinak felülírásával és a kulturális sokszínűség homogenizálásával a globalizáció természetszerűleg ellenállást vált ki a még mindig politikai keretekül szolgáló nemzetállamokból.

Ambrus Tünde: Székely falutízesek. Egy sajátos településrendszer mint a társadalmi-gazdasági tevékenység kerete

Ez a mű könyvbe foglalt disszertáció, amit a szerző a Pécsi Tudományegyetem Földtudományok Doktori Iskola keretében védett meg 2010 novemberében summa cum laude minősítéssel. Ezzel a „ruhával” kilépett a viszonylagos könyvtári névtelenség csendjéből és egy szélesebb körű nyilvánosság, olvasottság, hozzáférhetőség útján joggal gazdagítja szellemi vagyonunkat. Noha a könyv felépítése, nyelvezete egy doktori értekezés követelményrendszeréhez igazodik,  ennek ellenére nemcsak egy szakma művelői számára van értéke és üzenete, hanem minden magára valamit adó átlagműveltségű magyar ember számára is, akinek van mindig gyarapítandó hovatartozás-tudata. Mert önismeret nélkül nincs identitástudat. Ez a könyv nemcsak a kollektív székely önismeret szempontjából fontos, hanem a Kárpát-medence magyarsága is felismerheti benne kulturális pluralizmusát, de kulturális folytonosságát is (Ex verbum BALÁZS L. 2013). A könyv egy lassan feledésbe merülő önszerveződési formával, a székely falutízesek világával kapcsolatban nyújt rendkívül sokrétű információt. Ma is fontos megismerni, megismertetni a székely társadalmat alkotó önszerveződési formákat, amelyekben a viszonyrendszerek kialakultak, amelyek sajátos szerkezeti felépítettséggel, külön jogállással és feladatkörrel, sokszor eléggé széles körű autonómiával működtek. A szerző tulajdonképpen kísérletet tesz egy olyan történeti és rendszerszemléletű szemléletformálásra, amely a harmadik évezred elején is kiindulási pont lehet a tágabb értelemben vett társadalmi és gazdasági kihívásokra adandó válaszadáshoz. A kötet rávilágít arra, hogy a tízes organikus rendszere határozta meg a települések lakóinak életvitelét, életminőségét évszázadokon keresztül. A tízes integráló erőként hatott: a kommunitas szintjén egységbe foglalta a lakóit, a kis autonóm szervezeti forma a jogok és kötelezettségek hordozóivá vált. A székely tízesek „világa” a katonai életmód által megkövetelt szervezésből és fegyelemből kiindulva, a törvények alapján létesített és fejlesztett ki egy sajátos rendet. E törvények, rendezőelvek egyaránt érvényesek voltak a természethez és egymáshoz fűződő kapcsolatainkra: a védelemre, a gazdálkodásra, a hitéletre, a szűkebb-tágabb közösségek fejlődésére, a tízesek közötti együttműködésre.

Kedves Olvasóink!

Egy 1932. decemberi filmhíradóval kívánunk Istentől áldott boldog új esztendőt mindannyiuknak!

MEGTEKINTEM

Szöveg:

[Illyés Imre, parasztgazda:] „Itt van hát az újév, kirúgta a régit, kurjantva köszöntöm mindkettőnek végit. A múltat ne bánjuk, hadd vigye a kánya, se szögény, se gazdag vissza ne kívánja. Szűk volt gabonában, kevés lött a bora, apró- és nagy marha nem volt benn’ szapora. Így oszt szűken hagyta ránk a fődi kincsöt, végrehajtó nyomta végin a kilincsöt. Mégis kulacsomban lötyög egy kis lőre, hogy ráköszöntsem az újesztendőre. Hazánknak kívánom szenvedése végit, áldja mög az Isten mindön rangú népit. A kormánynak adjon élös bölcsességöt, szögény országunknak munkát, csöndességöt. Fehér könyér mellé pirosra sült kappant, férjhöz meendöknek meleg pöhöly paplant. Végül magamat is rátöszöm a rímre, falum Kunszentmiklós, nevem Illyés Imre. Most pedig kulacsom, zárjuk a köszöntőt, adjon az Úristen boldog újesztendőt!”

A többi kicsi videóba is érdemes beletekinteni a FOLKLÓR, NÉPRAJZ témakörben:

MEGNÉZEM

Bízd

Újra

Életed

Krisztusra!

A karcagi múzeum új állandó kiállítása

A kunok öröksége címmel, Népélet a Nagykunságban alcímmel nyitotta meg új állandó kiállítását 2012. november 9-én 15 órakor a karcagi Györffy István Nagykun Múzeum. A százhat éves kiállítóhely ismét egy újabb, nagyjelentőségű állomásához érkezett ezzel az aktussal.

A gyűjtemény kialakítását Joó András református segédlelkész kezdte el 1906-ban. A teljes egészében közadakozásból összegyűjtött tárgyak a leányiskola egy üresen álló helyiségében kaptak helyet, majd 1912-ben a városháza két termében mutatták be az igen értékes anyagot. 1921-ben Budapestre szállítják konzerválás céljából a tárgyakat és hét év múlva kerül vissza töredékesen, amelyet az új kultúrpalotában állítottak ki Soós Adorján vezetésével. 1940-ben a háború miatt a múzeumot leköltöztették a Polgári Olvasókör épületének pincéjébe, ahol bombatalálatot kapott és teljesen megsemmisült. 1950-ben jelölték ki ezt a mostani épületet múzeum céljára, de ideiglenesen a Horváth Ferenc utcában helyezték el, ahol 1951. október 4-én nyílt meg az immár Györffy Istvánról elnevezett múzeum állandó kiállítása. 1952-ben Szűcs Sándort nevezték ki igazgatónak, aki jelentősen gyarapította a tárgyi állományt, a könyvtárat és az adattárat. A múzeum 1968-ban költözött mai helyére. A jelenlegi, külsejében és belsejében is felújított majd' kétszáz éves épületben 1973-ban nyílt meg az első állandó kiállítás Nagykunsági krónika címmel. Ezt újították fel részben 2000-ben, azonban az idő ezt sem kímélte, szükségessé vált egy új, korszerű, a 21. századnak megfelelő állandó kiállítás létrehozása.  Erre jó alkalom volt a 2009-ben a Jászkun kapitányok nyomában című pályázaton elnyert 58 millió forint, amely az Új Magyarország Fejlesztési Terv, az Európai Unió és az Európai Regionális Fejlesztési Alap társfinanszírozott. Ennek folyamán lebontották a régi kiállítást, majd a múzeum teljes kiköltözése után, a felújítás végeztével, (a múzeum új padlózatot kapott, megtörtént a fűtéskorszerűsítés, kialakítottak egy látogatói mosdót, stb.) megkezdődhetett a visszaköltözés és az állandó kiállítás előkészítése. 2010-ben pályázatot adtunk be, amelynek első körében öt millió forintot nyertünk az alapokhoz. Ebből a pénzből végeztük el a tárgyi anyag restaurációs munkálatait, illetve a kiállításhoz kapcsolódó látványterv és grafikai tervezés is ebből valósult meg. A következő körben már a kiállítás tényleges kivitelezéséhez sikerült huszonkettő millió forintot nyernünk az Emberi Erőforrások Minisztériumának Alfa programjával. A kivitelezést a közbeszerzési eljárás keretében a Tó-Atr Medic Kft nyerte el. Az új kiállítás mind külalakjában, stílusában, mind technikai felszereltségében, mind a bemutatott tárgyak tekintetében új mérföldkövet jelent a múzeum történetében, amelyre méltán lehet büszke minden kun, minden Nagykunságot szerető ember. A korszellemhez igazodva immár múzeumpedagógiai teremmel is bővült az intézmény, amely a város diákjainak nyújt korszerű ismereteket a kunok történelméről, hagyományairól.

Megjelent: Balázs Lajos: Rituális szimbólumok

                „A szimbólumok mélységes jelentést hordoznak.”
                                    Goethe
                „Az emberi létezésnek mindig lesz olyan területe,                        

                 melynek kifejezésére a jelképek világa az egyetlen eszköz.”
                                    Újvári Edit

A  Rituális SZIMBÓLUMOK a székely-magyar jelképkultúra világából című kötetet négy évtizednyi néprajzi kutatómunkám külön-külön, itthon és Magyarországon megjelent tanulmányaimból válogattam. Legtöbbjüket műhelymunkának, „laboratóriumi” elő- vagy utókísérletnek tartottam és tartom, hisz ezekre támaszkodva írtam és írhattam meg, mélyíthettem el az emberi sorsfordító szokások monográfiáit, a paraszti társadalom – legszámosabb közösségünk – szervező, irányító, szabályozó, rendtartó, akár „alkotmány”-nak is nevezhető kultúrájának foglalatait.[1] Egyben kutatói, szakmai nyugtalanságom jelzései is: a gyűjtés és kutatás annyi meglepetéssel, nem ritkán ellentmondással járt életemben, hogy lezárható, kimerített témának semmit sem merészelek tekinteni.

Eddigi munkáim külön-külön és együtt jelentősen felölelik egy adott népes közösség[2] – Csíkszentdomokos – lokális és egyetemes, általános és sajátos gazdasági, társadalmi, vallásos, érzelmi és spirituális műveltségét, pragmatizmusát, lelki világát, mellyel meghatározta és megtartotta önmagát, mellyel megőrizte saját maga és az egyetemes magyarság számára a nemzeti és egyetemes  műveltség olyan őstényeit, történelem- és időfeletti elemeit, amire mások nem vagy csak alig emlékeznek. Szerény törekvésem ebből is adódik: néhány tradicionális, olykor talán lokális egyéni és egyedi megfogalmazású rituális szimbólumot beajánlani, beemelni a tágabb nemzeti műveltségbe, magyarságtudományba, számontartás végett. Szándékom erkölcsi, deontológiai alapját a lehető mélységet elérhető vertikális kutatás képezi. Kutatásaim haladtával meggyőződésemmé vált, hogy a szimbólumok valami rejtélyes tünetei, közlési formái a dolgok valós erejének. Nem öncélú adalékai, „díszítői” a szokásoknak. Ellenkezőleg, a szimbólumok, a szokások, a rítusok sajátos metaforái a magukba rejtett/ hordozott tartalmai, jelentései által az ember fizikai, társadalmi és spirituális folyamatai teljesebb jelentést nyernek, érthetőbbi válnak.

Tapasztalni, hogy a modern világ tudatában elhalványulóban a szimbólumok jelentése, hogy „nem képes a létet saját mélységében is érteni, csak racionális rendszerben”[3]. Holott a mítoszok és szimbólumok „minden normális és magasrendű kultúra alapját képezik”[4]. Erre büszkék a nagy népek vagy a nagy műveltség-hagyománnyal, örökséggel bíró kis népek (pl. görögök, finnek, norvégok), és féltve vigyázzák ilyen természetű vagyonukat. Nem titkolt célom tehát, hogy a kötetbe foglalt tanulmányok közreadásával (erre tanárságom is ösztönöz) a sorsfordító szokások rituális szimbólumainak a közösségi memóriában, tudatban való felfrissítését, a vizuális/expresszív kultúra újratanulását, értését céloznám meg. Régi megfigyelésem, hogy rendszerint azok a szimbólumok (akár kanonizáltak, vagy nem) hullnak ki a szokásokból, halványodnak el, tűnnek fölöslegessé, melyek jelentését nem ismerik.

Rebeka néni szakácskönyve

Egy százesztendős kéziratos receptgyűjtemény Csökmőről

Az ételek készítése a családban mindig a nők feladata volt. A paraszti háztartásban a lányok már egészen kiskortól utánozták édesanyjukat, majd kisebb feladatokat kaptak, így a belenevelődéssel sajátították el a főzés tudományát. Az összetettebb konyhát vezetők már lejegyezték az ételek elkészítési módjait.

A csökmői tájház gyűjteményében található egy kéziratos receptfüzet, amely néhány éve került a tulajdonosok birtokába.[1] A közel 100 étel elkészítését Z. Nagy Rebeka jegyezte le fiatal lány korában.

A kéziratos receptgyűjtemények ritka emlékei a paraszti írásbeliségnek. Rebeka néni szakácskönyve is több tudományág kutatóinak szolgálhat adalékul. Jelen dolgozatnak nem célja az elemzés, most csak a szöveg közlésére vállalkoztunk, felkutatva – lehetőségeinkhez mérten – a füzet keletkezésének körülményeit, és a szöveget elláttuk magyarázó jegyzetekkel.

Kutatásaink során több nehézségbe is ütköztünk. Z. Nagy Rebekának saját gyermeke nem lévén, csupán nevelt leánya – egyébként csodálatra méltó – emlékezetére hagyatkozhatunk, illetve az egyházi és polgári anyakönyvek voltak némileg segítségünkre a kutatásban.[2]

            Z. Nagy Rebeka 1884-ben született Csökmőn, földműves szülők harmadik gyermekeként. Elemi iskolába helyben járt tanulmányait valószínűleg 1898-ban vagy 1899-ben fejezhette be.[3] Feltehetőleg ezután szegődött el a fiatal leány szolgálni egy helyi földbirtokos családhoz. Z. Nagy Rebeka nevelt leánya emlékezete alapján sikerült rábukkanunk az egyházi anyakönyvekben Zs. Szabó János földbirtokos nevére, aki 1912 elején hunyt el. A családi emlékezet úgy tartotta meg, hogy a gazda haláláig szolgált Z. Nagy Rebeka, ezután hazament idős szüleit ápolni, majd azok halála után1929-ben költözött össze Török Istvánnal. Új családjában a kézírásos füzetet a gondjaira bízott gyermekek gyakran nézegették.

            A receptfüzet tartalmaz ugyan egy dátumot: „Z. Nagy Rebeka 1911. febr.”, azonban a tinta és a kézírás eltérése miatt feltételezhető, hogy ez egy a receptek leírásától eltérő korú bejegyzés lehet. Annyi bizonyosan megállapítható, hogy a receptfüzet a XX. század legelején keletkezett, közelebbről: 1899 és 1912 között.

            A receptek egy (talán gazdasági ügyek jegyzetelésére készült, vízszintesen és függőleges piros színű vonalakkal rovatolt) 12,3x18,9 cm méretű füzetbe íródtak tintával. A füzetnek nem maradt meg a borítója, összesen 42 lapot (84 oldalt) tartalmaz, amelyből 48 oldalon található írás.[4] A kézírásból az látszik, hogy a receptek lejegyzője íráshoz szokott (talán éppen azért, mert nem régen hagyta el az iskolapadot), ugyanakkor gyakori a betűtévesztés, az elírás, és teljesen hiányzik a központozás.

A füzet 63 főétel – levesek, húsételek, mártások – és 36 sütemény elkészítését tartalmazza, egyesével számozva a különböző ételeket. A családi emlékezet úgy tartja, hogy Rebeka néni később ezekből az ételekből nagyon keveset készített későbbi családjának, a receptfüzetet pedig főzésnél nem használta. Az ételek, főként a sütemények egy részének elkészítéséhez olyan alapanyagok szükségesek, amelyek a XX. század elején még nem voltak általánosak a csökmői, önellátó gazdálkodást folytató hagyományos paraszti háztartásban. (Pl. cukor, citrom, narancs, feketekávé.)

            Az ételek elkészítésének leírási módja azt sugallja, hogy egy másik személy (talán egy idősebb cseléd) diktálta Rebekának. A sütemények leírásánál pedig az addigiaktól merőben eltérő fogalmazási módból azt is lehetségesnek tartjuk, hogy másolta leírója – legalábbis egy részét a recepteknek. Erre utal a süteményeknél előforduló szóismétlés, valamint gyakori ezek javítása is: gyakran több szó is egymás után át van húzva, mintha írója eltévesztette volna a másolt szövegben a sorokat. A „sütemény táblája” egy részének receptjei más mértékegységekkel (a latot, fontot felváltja a „deka”) – kivéve az utolsó három recept, amely a főételek leírásakor előforduló meszelyt ismét használja – ezért feltételezhető, hogy a recepteket nem egy időben, és valószínűleg több forrásból jegyezte le Z. Nagy Rebeka.

Mezőtúri mázas kerámia a Bihari Múzeum gyűjteményében[1]

A berettyóújfalui Bihari Múzeum néprajzi gyűjteményének nyilvántartásában közel 500 darab kerámiaedény szerepel, amelyek a paraszti háztartásban voltak használatosak gyűjtőterületünkön, a történeti Bihar vármegye[2] napjainkban Magyarországhoz tartozó részén.

Ezen a területen nem találhatunk fazekasközpontot. Az itt élők a háztartásban szükséges kerámiaedényeiket a helyi hetivásárokba eljutó vándorfazekasoktól, kereskedőktől, illetve a debreceni és – a trianoni békediktátum előtt – a nagyváradi vásárokon szerezték be.[3]

A szakirodalom, valamint a Bihari Múzeum gyűjteményében található edények formai és díszítő jellegzetessége alapján megállapíthatjuk, hogy a gyűjtőterületünkön használt[4] főzőedényeket Gömör megye[5] és a bihari Rév község[6] fazekasai készítették. A nem tűzálló edények pedig egyrészt a Bihari-hegység fazekasfalvaiból[7], másrészt pedig az különböző alföldi központokból kerültek a bihari háztartásokba.[8]

Az egyik legismertebb alföldi fazekasközpont Mezőtúr volt. Termékeinek elterjedtségét mutatja, hogy a Bihari Múzeum néprajzi gyűjteményében több mint félszáz edényről állapíthatjuk meg minden kétséget kizáróan, hogy itt készült.

A mezőtúri fazekasság régi múltra tekinthet vissza, már a középkorban is kiváló adottságokal, alapanyaggal rendelkezett. [9] 1900-ban pedig 114 fazekast írtak itt össze.[10]

A távolabbi vidékekre a mezőtúri áru kereskedő révén került el, vagy a fazekas maga vitte készítményeit vásárba. Általában az ilyen, házaló fazekasok azokra a vidékekre vitték árujukat, ahol nem foglalkoztak agyagedény készítésével.[11] Az Alföldön szinte csak Hódmezővásárhely és könyéke, Szentes, Orosháza maradt ki a vásárkörzetből. K. Sebestyén János (szül.: 1879) túri fazekas szerint Bihar volt a legfőbb pont.[12]

Az élénk kapcsolatot az is jelzi, hogy a berettyóújfalui református egyház úrasztalára mezőtúri fazekas készítette a kantát.[13]

Idegenek a faluban 2.

Magyarvalkó (egy kalotaszegi magyar faluközösség)

A FALU FEKVÉSE, NEMZETISÉGI ÉS FELEKEZETI MEGOSZLÁSA

Magyarvalkó az egykori Kolozs vármegyén belül Kalotaszeg Felszeg részének legdélibb faluja. Hunyadi Péterrel végzett felmérésünk során 277 magyar s 37 román lelket írtunk össze.[1] A község területileg hét kisebb részre tagolódik (Alszeg. Felszeg, Közép-falu, Kisszugoly, Nagyszugoly, Udvari szoros és Kis utca), azonban ez nem jár együtt a lakosság hasonló megoszlásával.

A település 314 állandó lakosának felekezeti megoszlása nagyjából tükrözi is a nemzetiségi viszonyokat. A 37 román ortodox hitű, míg a 277 magyar lélek két kivétellel református. Az egyik ezek közül idegen, a községbe nősült csíki székely, míg a másik egy helybeli asszony, aki Jehova tanúja.

Más nemzetiség (cigány, zsidó stb.) nem él a faluban, mint ahogy más vallás vagy kisegyház sem található Valkón. Korábban voltak ugyan nagy számban „hívők” (baptisták), imaházuk ma is áll a községben, mára azonban teljesen eltűntek (elvándoroltak, illetve kihaltak).

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a falu értelmiségét sem, hiszen a református lelkész és a tiszteletes asszony is idegenek a faluban. Mindketten kalotaszegiek, a pap sárvásári, míg a felesége kőrösfői származású, ők azonban „valkaiaknak’ vallják magukat, s a  faluközösség sem tekinti őket jövevényeknek.

Szabadtéri Székelykapu Múzeum Szejkefürdőn

Szejkefürdő Székelyudvarhely szabadidőközpontja és üdülőtelepe, a várostól négy kilométerre található. Nevét -a szejke zavarost jelent- szürkés, tengervízhez hasonló gyógyvizéről kapta. Ivókúrára alkalmas petróleumos borvize, kénes melegfürdője, mofettája (gőzlője), gyógyiszapja van, s mindez egy helyen, az enyhe kellemes klímájú Sós-patak kies völgyében. Itt rendezik immár 1967 óta a Szejke folklórfesztivált, szabadtéri színpadán tartott folklórműsor minden év júniusának érdekes színfoltja.

Szejkefürdő neve szorosan összefonódik a székelység 19. századi monográfusával, Orbán Balázzsal, akinek sírhelye és emlékműve, itt a Borvízoldalban található. Sírjához a Székelykapu Múzeumon keresztül juthatunk el. Sütő András így írt a legnagyobb székely nyughelyéről:

 „Székelyudvarhely Szejke nevezetű hegyoldalán található Orbán Balázs sírja. A vigalmi helynek kiszemelt völgyből –ahol mindenkor vásári a sokadalom s az énekes hangulat- külön út vezet fel hozzá. A síremlékhez közeledve, midőn az embert a kegyelet érzése kezdi szótlanná tenni, kapuk szólalnak meg ősi felirataikkal. Öt kapu alatt kell elvonulni, hogy Orbán Balázs nyugvóhelyéhez jussunk. Az utolsót –halála előtt két esztendővel- ő csináltatta. Az életnek nyilván, galambdúccal a homlokzatán. Galambok persze nem tanyáznak benne. A kapu gazdája nem gondolhatta, hogy valójában gyászkaput faragtat magának. Nap, hold és csillag jelzi rajta: mire esküdtek föl a székelyek még 1707-ben is Pekri Lőrinc vezérüknek egyebek között. Napimádók lettek volna? Én úgy gondolom, másfajta alázat és reménység diktálta szavaikat: az örökkévalóságé. Maradnának meg, miként a csillagok. Mert nem volt könnyű megmaradni ezen a tájon. Diadalkapu állítására sosem nyílt alkalom. Ezt a fogalmat Mohács óta mellőzni lehet a szótárban. A legnagyobbnak nevezett székely: Orbán Balázs sorsa is gyászkapuk alatt alakult példájává a kényszerűségeknek.”

Pásztorvilág a Hortobágyon. A Hortobágyi Pásztormúzeum

„A pásztorok között katonai rend, fegyelem és bizonyos rangsor van. A számadó korlátlan hatalommal rendelkezik az általa fogadott pásztorok felett, távollétében az öregbojtár helyettesíti. Csak ezután következnek a többi bojtárok; legkisebb tekintélye van a kisbojtárnak vagy lakosnak.

Tekintély dolgában első helyen áll a vagyont jelentő marha őrzője, a gulyás s csak utána következik a csikós. A juhász jóval tekintélyesebb, mint a disznót őrző kanász vagy kondás. A szilaj vagy félszilaj nyájak őrzői is többet számítanak, mint a kezes nyájak pásztorai: a csordások és csürhések. Általában a pásztor, aki többnyire ősi soron szabad ember, többre tartja magát a jobbágyeredetű földművesnél.”

A Hortobágy Magyarország legnagyobb füves pusztája, mely a Tisza szabályozása előtt különösen dús, gazdag legelő volt. A puszta kialakulása már a 15. században megkezdődött, s a hódoltsági időszakban be is fejeződött. E területet kezdetben tőzsérek és kereskedők vették bérbe, akik hatalmas gulyáikat itt legeltették, itt alakították ki  téli és nyári szállásukat is, s innen hajtották el őket lábon messzi vidékekre. A 17. század folyamán a puszta egyes területeit a környező hajdúvárosok vették bérbe vagy vásárolták meg, s a következő századig kizárólag állattartással hasznosították. A 18-19 században alakult ki a hortobágyi pásztorkodás azon rendszere, melyben megszabták a legeltetés jogát, rendjét. A hortobágyi pusztát -mely a környező települések külső legelőinek szerepét töltötte be- járásokra osztották, így példának okáért a Debrecen tulajdonában lévő részen 11 gulya-, 2 ökör-, 2 ménesjárás valamint 18 juh nyájjárás volt. Adott területre csak meghatározott számú állatot hajthattak ki, ezen felüli mennyiségért már fűbért kellett fizetni. A központi, partosabb részen alakították ki az állást, az állatok és a pásztorok éjszakázó helyét, itatásra leginkább természetes vizeket használták, bár a 18. századtól elterjedt a kutak építése is.

Bogács. Ember és környezete a Bükkalján. 10

Összegzés, könyvészet.

Dolgozatunkban arra a kérdésre igyekeztünk megválaszolni, melyet Mendöl Tibor, neves földrajztudós így fogalmazott meg: „hogyan alakította a parasztságot a táj, és hogyan formálta a parasztság a tájat?”[1]

A magyarok a Kárpát-medencébe érkezésükkor nagyfokú állattartási ismeretekkel rendelkeztek, de ugyanúgy ismerték az ekés földművelésnek, a gyümölcs- és szőlő termesztésének, valamint a bor készítésének fortélyait is, amiket megtelepedésük után hagyományosan tovább folytattak. Azonban egyet kell értenünk Jakó Zsigmond azon véleményével is, miszerint: ”az ember és a természeti adottságok egyenrangú települési tényezők, és talán csak annyiban tulajdonítunk az embernek nagyobb szerepet, amennyiben a szellem mindig fölötte áll az anyagnak.”[2] A 13. századra a falurendszer kiépülésével egyetemben a táj természeti adottságainak megismerése és tudatos kiélése már általánossá vált. Az ember szükségleteinek kielégítésére bőven vehetett a természet ajándékaiból úgy, hogy vagy pótolta azokat, vagy hagyott időt a regenerálódásra, így teremtve meg a harmonikus viszonyt ember és környezete között. A természeti táj nagyfokú ismeretének és okszerű kihasználásának legszebb példájának tekinthetjük a bogácsiak kőbányászatát és kőfaragását. Semmiféle adattal nem rendelkezünk arról, hogy idegen mesteremberek beköltözésével vagy idegenektől való eltanulás útján jutottak volna szaktudásuk birtokába. A természet adta lehetőségek tudatos kihasználásának és generációk öröklődő tapasztalatának segítségével sikerült választ adniuk erre a földrajzi kihívásra, ami az idők folyamán a bogácsiak életében olyan jelentőségre tett szert, hogy nem csak saját anyagi kultúrájukban (kőre alapozott, szinte mediterrán hangulatú faluképpel rendelkezett Bogács), hanem a kis- és nagytáji munkamegosztásban is meghatározóvá vált, messzi tájakon is ismertté téve ezzel Bogács nevét.