Az emberi világ értékei!

A Magyar Hírlap 2012. február 4. internetes száma Csapó Endrének a Magyar Életben megjelent „Újévi gondolatok” című írása ezzel a figyelemre méltó gondolattal zárul:
„Történelmi feladat az Orbán-kormány részére: képessé tenni a nemzetet a túlélésre, annak a világnak az eljövetelére, amikor majd nem a profitot, hanem az emberi világ értékeit szolgálja a globális fejlődés.”
A szerző neve garancia arra, hogy ez a külföldön élő, magukat magyaroknak tartó, művelt és alkotó, ott magyar szellemi és valóságos közösséget fenntartó értelmiség egészének véleménye, s nem egyéni vagy néhány ember gondolatának tömör megfogalmazása. Olyanoké, akik más közegben élve, Európára és hazájukra távolabbról tekintve, a nagy történeti folyamatok sodrát közvetlenül is bőrükön át is érezve, hatásukat, várható következményeit elemezve aggódnak hazánk, nemzetünk létéért, emberi életminőségéért, a magyar kultúráért. Nem hazaszeretettől lángolva és elragadtatva követelnek tőlünk tetteket, hanem a dolgokat reálisan szemlélve, igaz hittel arra kérnek, hogy magyarnak megmaradva vészeljük át korunk nehéz időszakát, s legyünk az előző nemzedékektől kapott örökség őrzői, amíg jobb és kedvezőbb lesz csillagállásunk.
Hallatlanul felemelő ez a tartás és gondolkodás.

Paraszti társadalom egyes jellemzőinek kontinuitása a Kádár-korban

I. Az előzmények. 

A cikket a szerző kérésére portálunkról eltávolítottuk. Új címen a következő oldalról lehet letölteni (egyúttal köszönetünket fejezzük ki, hogy az elérhetőséget megkaptuk):

MEGTEKINTEM

Megkérünk ugyanakkor mindenkit, aki nekünk bármilyen írást küld,csak abban az esetben tegye, ha azt a közösségünk rendelkezésére tudja bocsájtani, s nem csupán időlegesen kívánja elérhetővé tenni! A portálunkon megjelent írásokat ugyanis később is kereshetik olvasóink (-a szerkesztők).

KIK IS VAGYUNK?

Jól tudja mindenki, hogy akár a világban, akár Európában mi magyarok és országunk Magyarország (amit különben mások Hungáriának neveznek) a mindennapok köztudatában, a gazdasági, kulturális, tudományos vagy politikai életben igen ritkán jelenik meg. A legtöbben jószerint azt sem tudják, hol van, „mely sarkában ennek a nagy világnak”. Ha sejtik is, általában – legalább is szerintünk – kifejezetten hamis képük van rólunk. Egy-két kiragadott, megkövült évszázados sztereotípia sejlik fel emlékezetükben, vagy egy szinte vad, barbár, kulturálatlan, fejlődni képtelen, alacsony szinten élő nép képe.

Disznóvágás Újirázon 2006-ban

Oldalunk nem titkolt célja, hogy a magyar nyelvterületen élő embereket összekovácsolja, s visszaállítsa a közösségeket. Nem tekintjük mérvadónak a hazai közösségromboló, egyénieskedő támadásokat, ezek hangoztatói ellenségei a hagyományos életformának, társadalmunknak! A közösségépítés elvi s gyakorlati lépéseiről több alkalommal is beszéltünk portálunkon (Vészhelyzet a Tiszazugban, Céljaink, terveink, jövőképünk, Mit tehetünk a Tiszazug idegenforgalma érdekében?), most pedig egy igen érdekes hagyományt mutatunk be, ezek ugyanis nem csak kihunyhatnak, újra is éledhetnek, sőt újak is keletkezhetnek. A Kossuth Lajos Tudományegyetem (jelenleg Debreceni Egyetem) Néprajzi Intézete 1994-től rendez disznótorokat Újiráz (csonka Bihar) községben, a római katolikus plébánián, valamint a kultúrházban. Ennek az eseménynek a mulatságon kívül az is célja, hogy egybegyűjtse a népi kultúra iránt érdeklődő hallgatókat, s megismertesse őket egymással, valamint a tanárokkal. A hallgatók és tanárok mellett a disznótorra az évek során Japántól Finnországon át Lengyelországig sok idegenből hazánkba szakadt ember volt kíváncsi.
A tor hajnalban a vágással kezdődik. Újirázon még magyarosan bontják a disznót, orjára! A henteses, németes bontással szemben tehát nem a hasánál vágják szét az állatot, hanem a hátán, a gerincénél, miután a fejet s a sonkákat lemetszették. A bontás után megindul a sütés-főzés, evés-ivás, s mindez egy hatalmas közös vacsorában csúcsosodik ki, ahol a tanszék neves tanárai is felszólalnak. Zenészek szinte minden helységben tartózkodnak, s elsősorban népzenét szolgáltatnak, de más, könnyebb műfajok is előtérbe kerülnek a mulatság során. Az ünnep másnap reggelig tart, illetve kinek tehetsége szerint, ameddig bírja.

Szegény ember bőrpuskája

- székely pajzánságok és cifra történetek -

"Sokan vannak ma, akik szívesen énekelnek színpadon népdalokat, de egyre kevesebben vannak, akik gyermekkortól természetes formában, a legnemesebb anyanyelvként sajátították el a népdalokat, és azok sajátos kifejezésmódját.

A bukovinai székely Sebestyén István e kevesek közül való. Ráadásul nem csak énekelni tud szépen az Andrásfalváról elszármazott, végül Kakasdra került bukovinai székelyek leszármazottja, hanem kiváló mesemondó is! Pedig gyermekkorában az ő szülei generációjának nem sok örömben volt része. S hogy hogyan kerültek a székelyek Bukovinába és onnan a Dunántúlra? Úgy, hogy Mária Terézia uralkodása alatt az osztrákok erőszakos határőrség szervezése ellen felszólaló szabad székelyek tiltakozását az osztrák katonaság vérengzéssel torolta meg. A székelyek a további vérengzés elől tömegével menekültek ki előbb Moldvába, majd Bukovinába, ahol letelepedtek, és öt új falut alapítottak.

Bő kétszáz év múlva a népesség egy részét a magyar állam az Al-Duna mellé telepítette, végleges Magyarországra telepítésükre pedig 1940-ben került sor. Alig telepedtek le azonban Bácskában, az új otthon helyszínét is elérte a második világháború, így onnan továbbküldték őket a Dunántúlra. Nem könnyen hagyták el saját javaikat, főleg pedig nehéz szívvel foglalták el a kitelepített németek, horvátok házait. Mindezeket politikailag nehéz, beszolgáltatásokkal terhes hazai viszonyok nehezítették. A nehéz időkön átsegítette őket hitük, tisztességük, a hagyományok tisztelete és az éneklés. Erőt adtak a gyöngyszemnek beillő, dallamban, szövegben egyaránt veretes keservesek, az istenes énekek, a vidámságot sugalló kedves táncdallamok, a nehéz helyzetet sokféle öniróniával megoldó, bőséges humorral megáldott mesék, és egyéb történetek, melyeket Sebestyén István hagyomány iránti fogékonysága máig megőrzött. S bár valóban egyre fogy az idős generáció, amely még az eredeti bukovinai székely nyelvjárást, dallamvilágot, életformát és gondolkodásmódot hozta magával, Sebestyén István ma már tudatosan vállalja a hagyomány őrzését, népdal, népmese, népi színjáték, viselet megismertetését és továbbadását."

Írja Tari Lujza népzenekutató Sebestyén István legújabb könyve s cd-je kapcsán az előadóművész honlapján: MEGTEKINTEM

Bakator Szabad Bál és lemezbemutató koncert Debrecenben

Az év első Szabad Bálját tartotta lemezbemutató koncerttel egybekötve a Bakator zenekar 2012. január 28-án Debrecenben. Azoknak, akik nem lehettek jelen, íme egy kis ízelítő a banda muzsikájából:

Villányi Péter: Mácsai huncutságok

Galgamácsa neve a mai középnemzedék és az idősebb generáció számára egyet jelent a hagyományőrző magyar faluval. Már az 1950-es években fölfedezték néprajzkutatóink Vankóné Dudás Julót, a talpraesett parasztasszonyt, aki faluja népszokásait rajzban, majd naiv festményeken örökítette meg, emellett vezette a helyi népi együttest. A későbbiekben igen nagy hírnévre tett szert a galgamácsai parasztfestőasszony, és az ő révén fókuszba került a falu is. Galgamácsa Budapesttől mindössze 40 km távolságban van, azonban a község még nem tartozik a hihetetlen gyorsasággal növekedő budapesti agglomeráció települései közé. A falut elsősorban folkloristáink tanulmányozták előszeretettel. Legtöbben a népszokásokat vették górcső alá, mások foglalkoztak a helyi népdalokkal, néptánchagyományokkal, de kutatták a falu gazdálkodását és népi építkezését is. A néprajzilag alaposan föltérképezett falu prózai népköltészete azonban a legutóbbi időkig homályban maradt.
A kötet szerzője, Villányi Péter 1976-tól 2004-ig gyűjtötte Galgamácsa prózafolklórját. A több évtizedes kutatómunka során több mint 3000 szöveget rögzített. A most megjelent kötet ebből az anyagból közöl ízelítőként egy válogatást: a legjellemzőbb falucsúfolókat és a legjobban elmondott tréfás elbeszéléseket, összesen közel 500 szöveget. A falucsúfoló mesék Galgamácsa szűkebb és tágabb környékének 39 településén élcelődnek, a tréfás elbeszélések görbe tükrében pedig megjelenik a paraszti élet minden részlete. A pajzán történetek mellett csalafintaságok, esetlenségek és meghökkentő esetek sorjáznak. Az utolsó fejezetben nem vándortörténeteket találunk, hanem helyi anekdotákat, vagyis helyben élt emberek - szájhagyomány által átalakított - megélt eseteit, történeteit. Ezek a szövegek szorosan kötődnek Galgamácsa két-három nemzedékkel előtti múltjához, és így fontos társadalomtörténeti adalékot is jelentenek.

A kötet 2700-3100 Ft között vásárolható meg a legtöbb könyvesboltban.

Villányi Péter: Mácsai huncutságok. Akadémi Kiadó, Budapest, 2011.

MIT MONDTAM A LÁNYOMNAK?

Soha nem volt aktuálisabb, szükségesebb, amit mondandó vagyok. Napnál világosabb, hogy az az Európai Unió, ahová annyira vágytunk, cserbenhagyott. Eladósított, elárult országunk semmiféle kíméletre, együttműködésre nem számíthat, s kárörömmel szemlélik, miként rongyolódunk le, vásároljuk meg nekünk gyártott szemetüket élelmiszernek, miként formálnak jogot arra, hogy életünkbe, mindennapjaiba is beleszóljanak. A Kárpát-medence (bokréta Isten kalapján) -mely, ha szét nem szabdalják tejjel-mézzel folyó Kánaán is lehetne, -számukra csak megszerzendő terület földje, vize, levegője, fekvése, olcsó munkaereje miatt, s nem egy vagy több saját, európai szintű műveltséget teremtő nép országa, hazája. Mert, ha azt hiszik az egykori Magyar Korona Országaiból lett utódállamok, hogy őket nézik valamibe Európa meghatározó nagyhatalmai, mélységesen tévednek. Mi azonban - köszönhetően a Szovjetuniónak való kiszolgáltatásunk után, megtoldva az utóbbi húsz év terhével, mára tönk szélére jutottunk, s létbizonytalanság réme, újabb függetlenségvesztés fenyeget bennünket. Az 1970-80-as években egykor az úgynevezett arzénes perről elhíresült Tiszazug településein indult a Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága szervezésében egy csaknem másfél évtizeden át tartó komplex tudományos vizsgálat, amelynek során a táj és a nép múltját, akkori állapotát alaposan feltártuk, dokumentáltuk. Pár éve a vizsgálatokat újraindítottuk, hogy rögzítsük a változásokat, s a gyakorlati politikai döntéseket megkönnyítsük. Napjaink nehéz gazdasági helyzete - azóta látjuk – ezt indokolttá is teszi, s fontosnak tartottuk a kutatás menetéről, részeredményeiről az érdekelt közösségeket folyamatosan tájékoztatni. A Tiszazugnak, mint az Alföld közepén fekvő, kis lélekszámú falvakban élő területnek a gazdasági, társadalmi problémái - a történeti előzmények miatt is - nemcsak azonosak az országéval, hanem még erősebben és világosabban kirajzolódnak. Amikor tehát a Tiszazugról szólok, lényegében az egész országról is beszélek. Miként tette ezt a tapintatos anyós is: Lányomnak mondom, menyem is értsen belőle.

Címerünk a magyar szürke

A debreceni Pergő Hagyományőrző Műhely „Címerünk a Magyar Szürke” Magyarországon egyedülálló  fajta,- és hagyományőrző kiadványa, egy őshonos magyar állatfajta, a Magyar Szürke és a Magyar Népzene segítségével felhívja a figyelmet Magyarország csodálatos és kimeríthetetlen turisztikai lehetőségeire.

Az A/5 méretű, magyar, angol, német nyelven megjelent keménytáblás 64 oldalas színes  kiadvány lenyűgöző képi világát Radisics Milán, a National Geographic Kiadó fotóművészének 2008-ban világhírűvé vált Magyar Szürke fotóalbumának legjobb fotográfiái alkotják, és a cd lemezen az „Ökrös” nótákat a kiváló Bürkös Zenekar szolgáltatja.


Megrendelhető www.hangveto.hu

Számunkra kedves, ezért Olvasóink figyelmébe ajánljuk...

Munkánk során egyre több közösséggel kerülünk kapcsolatba. A kölcsönös együttműködés eredményeképpen szeretnénk Olvasóink figyelmébe ajánlani partnereink megtekintésre érdemes oldalait. Ezért született az elhatározás, hogy a főmenüben nyitunk egy "társoldalak" almenüt. Megtekintésre ajánljuk jó szívvel!

ENNYI TETŰ VOLT A FEJEDBEN...

Végre eljutottunk oda, hogy elkezdődött azok felelősségre vonása, akik kárt okoztak a nemzetnek, akik miatt megkezdődtek az eladósodás miatti végrehajtások. Álságos módon ma a televízió egyik műsorában arról értekeztek az Operaház előtti tüntetők ügyét is szóbahozó szakértők, hogy a rendszerváltás óta eltelt húsz évben Antalltól kezdve kellett volna a mai napig valamennyi kormány regnálása idején volt szabálytalanságok ügyét feltárni. Jól tudjuk, hogy amikor történt efféle kísérlet, a jogra, jogállamiságra hivatkozva, épp a nagy halak ügye nem kerülhetett elévültség miatt vizsgálatra. Tudjuk, hogy semmiféle elszámoltatás nem volt arról, hová lettek a felvett kölcsönök. Ezt is a jogra, a jogállamiságra hivatkozva mismásolták el. Ezen túl az sem világos, hogy kiket is vonjanak felelősségre?

Mari nénit vagy Józsi bácsit a villamoson való bliccelésért igen, méghozzá helyszíni bírsággal. Az óriási végkielégítéseket, áltevékenységet folytatókat, úgynevezett szakértőket nem, hisz ők hivatalból jog által védettek, legfeljebb munka közben hibáztak, rosszul mérték fel a helyzetet.

Felelős kormányaink nem felelősek semmiért, sőt védelem alatt állnak.

Nincs precedens arra sem, hogy hogyan is kellene eljárni, s főleg visszaszerezni azt a pénzt, ami külföldi bankszámlára került vagy családtagok nevén ingatlanba, vállalkozásba került befektetésre.

Nekem volna egy gyerekes, józan parasztésszel felfogható, egyszerű javaslatom, s felvillan egy olyan világ a háborút követő évekből, amikor még a fehérgyarmati iskolában a hosszú hajú leányok hajában tanítónőnk sűrű fésűvel kereste naponta az élősködőket.

Az MR6 rádió interjúja oldalunkról

2012. december 8-án 16-17 közt került adásba az az interjú, melyet az MR6 rádió készített honlapunkról. A beszélgetés két részben ment le, melyet az egyszerűség kedvéért mi most egybeszerkesztettük:

MEGHALLGATOM

Örsi Julianna: Jegyzőgenerációk. A vidéki értelmiség szerepe a mezővárosi fejlődésben

Túrkeve, 2011.

A hazai társadalomkutatások körében egyre inkább jelentős helyet foglal el a néprajz. Korunk forrongó, átalakulóban levő, erősen változó társadalmát közvetlen közelről és lényegre törően ragadja meg, s tud a jelenről olyan hiteles és friss képet felvázolni, melyre az élő gyakorlati politika is bízvást építhetne, ha nem kötné meg kezét az oktalan irtózás a hagyományoktól. A társadalomnéprajz főként a vidék társadalmának kutatásában alkot maradandót, s vázol fel szilárd, a gyökerekig leásó komplex képet az egykor volt, természetes módon kialakult társadalom működéséről, felbomlásáról, s a még létező és hasznosítható, értéket is jelentő elemeiről. Az egyes közösségeket, jelenségeket, intézményeket, kapcsolati rendszereket történeti alakulásában, a körülményekhez való mindenkori alkalmazkodásában, módosulásában ábrázolja. Képes bemutatni az egyén, a közösség, a társadalom részvételét egy bonyolult, szerveződő és szervezett működő rendszerben. Anélkül, hogy összevetném az ilyen jellegű néprajzi megközelítés eredményeit más társadalomtudományok módszerével és elért eredményeivel, illetve mérlegelném gyakorlati alkalmazhatóságát, csupán megjegyzem, hogy a hagyományok jelentőségét lebecsülő divatos felfogás miatt csak sajnálhatjuk, hogy a gyakorlati politika ezeket az eredményeket nem igen ismeri, s ezért nem is élhet a számára tálcán kínált lehetőségekkel.
Mindezeket azért írom le, mert azt szeretném elérni, hogy a bemutatott könyvet ilyen szempontok szerint is mérlegelje az olvasó!

MEGDÖGLÖTT A KUTYA

Épületes eszmefuttatást hallgattam végig a leghallgatottabb magyar adóban. Téma a helyes táplálkozás volt. A részvevők nem ragadtak a sárba, stílusos szaftba át sem lépve a fogyókúra vagy egészség témakörét, hanem iszonyú térségeket, távlatokat nyitottak közel és távol, mélyben és magasban, múltban, jelenben és jövőben, anyag és szellem tekintetében. Magyarul szólva globalizáltak. Hiába jelenik meg csúfosan piros aláhúzással fránya laptopomon a globalizáltak szó (nem lévén még helyesírási szótárában) csak azért is leírom, mert igenis létezik ilyen szó a körvonalazott jelentésárnyalattal. A „vitatkozók” a kezdet kezdetén magasra tették a lécet. Rögtön a növény vagy hús fogyasztását tették meg alapnak, s jelezték, hogy a növekvő számú emberiség jövője, Földünk pusztulása múlik a mielőbbi döntésünkön: növény vagy hús? A világ pusztulásának ugyanis már is látható és kimutatható jelei vannak: fogynak a jegesmedvék!

MAGÁTÓL ELALVÓ CIGARETTA

Volt egy meglehetősen nyers modorú idősebb kolleganőm, akinek, mert kitűnő gépírónő volt, sokszor bántó és meghökkentő megnyilatkozásait mindenki elnézte. Egyszer azt kérte, hogy meglehetősen nyers és indulatos üzenetét magam közvetítsem szó szerint anyósomnak. Kínos volt, hisz szókimondás tekintetében ő sem ment a szomszédba. Jobbnak láttam ezért mély hallgatásba borulni és kis ideig kerülni a velük való találkozást. Kolleganőm azonban számon kérte rajtam, majd mikor közöltem vele, hogy nem merem vállalni, mert otthon több napig szállna az áldás a fejemre, azt mondta: "Lacikám! Csak nem veszed lelkedre, amiket mond? Mit törődsz vele?  Annyiba kell venni, mint a háttérrádiózást!"
Háttérrádiózás.
Ekkor hallottam először ezt a szót. Azóta már jól tudom, hogy mit jelent, hiszen kényszerűen bezárva lakásomba úgyszólván egész nap szól a hangláda. Ami mindent átjárva kifolyik belőle, azt vagy megügyelem, vagy nem. Éjszaka a nap sikerült darabjai újra megszólalnak, némelyik adás pár hét múlva többször is visszaköszön, de nem kapcsolom ki, mert nem tudhatom, hogy mi következik, nem bukkan-e fel benne figyelemre méltó dolog is. Felületesen, s valóban háttérrádióként használva a médiumot, néha elképedek: bámulatos, hogy mi mindennel etetik az embert! Mennyire fel tudnak jelentéktelen dolgokat fújni; mekkora szerepet kapnak a sarlatánok; mennyi áltudós, álfilozófus, álművész marcangolja véresre mellét, szívét, lelkét, önti elénk panaszát. S akkor még a politológusok jóslatairól, magukról a pártpolitikusokról, s úgynevezett ilyen-olyan szakértőkről, s társaikról nem is szóltam. Máskor meg az bosszant fel, hogy mi minden felesleges és hiábavaló dologra van ideje, energiája és pénze azoknak a politikusoknak, akik az adófizetők pénzén lézengenek üres padsorok között a Parlamentben, Brüsszelben, távoli országok konferenciáin. Most, amikor nemhogy néhány ország, de egész Európa, sőt teljes emberi világunk súlyos válságot élt át, bőven van idő, energia, pénz arra, hogy századrangú kérdések megoldását szorgalmazzák és ezzel lázas semmittevésüket álcázzák.

KINEK TANULUNK, MIRE NEVELNEK?

Hónapok óta viták kereszttüzében áll az oktatásra vonatkozó törvény megalkotása. Mindenki hozzászól, véleménye van, bírálja, jóllehet alig tudunk róla valamit, mert valójában nincs egy világos tájékoztató. Akik bemutatják azok legfőbb törekvése nem egy átlátható megjelenítés, hanem a saját álláspont védelme, s ennek a ködbe burkolás az igazi és hatásos módja, s nem a közérthető és világos bemutatás. Nem tudni, hogy az egyetemet a bölcsődével vagy az óvodával vonják-e össze, bolognai vagy porosz rendszert vezetnek-e be, államosítják-e az államosított iskolákat vagy sem, szabadszellem vagy szellemi, ideológiai diktatúra lesz-e, ki verheti a másikat: tanár a diákot vagy diák a tanárt? Egész napos iskola lesz-e vagy csak félnapos. Esetleg, mint Karinthy javasolta: a diákok délelőtt, a tanárok délután járjanak az iskolába. S az anyagi háttérről, a fűtésről, az épületek karbantartásáról ne is beszéljünk, csakúgy, mint arról, hogy kötelező lesz-e az alsó tagozat első osztályában, esetleg az óvodában kakaóbiztos számítógépet venni a munkanélküli segélyből élő nagycsaládosoknak, valutában eladósodottaknak is, avagy az esélyegyenlőséget biztosítsuk a palatáblák használatának bevezetésével?

A KECSKE FÉRJE

Hárman voltunk testvérek. Legidősebb én voltam, s a családban, de Fehérgyarmaton minden ismerősöm /Micinek/ hívott, ennek okát szüleim sem tudták. István nevű öcsémet otthon, de mind a mai napig /Testaként/ ismeri mindenki, ami a testvérke szóból alakult ki, mert szüleim /Testvérke/ néven beszéltek róla kedvemért. Sándor öcsémet meg /Sanci/ néven becéztük, más nevet nem is használtunk. Ha valaki netán Sándornak mondta, az bajt jelentett, főként az iskolában. Tizenegy-tizenkét éves koromig számítom gyarmati éveimet, aztán váltam debrecenivé, majd szolnokivá. Lévén most a Magyar Nyelv Hete (Napja) néhány gyarmati emléket idézek fel, beszélni tanuló kis öcsémről, a családban használt szavakról, gyarmati furcsaságokról.

Békebeli otthonok - polgári lakáskultúra Háromszéken

Kiállítás a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeumban

A kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum 2007-től tudatosan gyűjti és dolgozza fel a város polgári emlékeit, hogy minél több tárgyi emlék maradjon az utókor számára. A zabolai Csángó Néprajzi Múzeummal közösen szervezett kiállításuk a 19–20. század fordulójának felső-háromszéki polgári lakáskultúrájából és használati tárgyaiból nyújt ízelítőt. A 19. század első felének lakáskultúráját meghatározó empire és biedermeier után több új stílusirányzat alakult ki, sokszor egymás mellett éltek a historizáló neostílusok (1840–1900), a szecesszió(1895–1905) majd az Art Deco (1910–1930). Az általuk kiállított bútorok jelentős része historizáló, míg a szalongarnitúra, az ebédlő és az egyik hálószoba ónémet stílusú. A tekintélyt sugalló bútorok, a műveltséget, gazdagságot, pompát sejtető kiegészítőkkel, használati tárgyakkal együtt elsősorban a társas érintkezés színhelyén, a szalonban és az ebédlőben a háziak tekintélyét, státuszát hangsúlyozták, közvetítették a vendégek számára. A 19. század végén igen elterjedt volt ez a bútortípus, mivel a polgári középosztály is megvásárolhatta.

Kedves Barátaink!

1600km megtétele után hazaértünk hosszú csángóföldi utunkról. Kis pihenés után, hamarosan beszámolunk arról, hogy mennyire örültek a gyerekek (és persze a szüleik is) az ajándékoknak, ruháknak, számítógépeknek, társasjátékoknak és a könyveknek. Nagyon köszönjük mindenkinek, aki támogatta e nemes ügyet! Neveiket a beszámolóval együtt honlapunkon fogjuk közzé tenni. Tavasszal újabb útra készülünk, továbbra is várjuk számítógépek, ruhák, játékok, élelmiszer felajánlását! Addig is néhány fotót közzéteszünk honlapunkon, melyet a helyszínen készítettünk. A képre kattintva most is több fotót megtekinthetnek!

SZERSZÁMSIMOGATÓ

A minap a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Új Néplap első oldalát egy jó kiállású kecske uralta, amint gyermekek veszik körül, hogy megsimogathassák. Íme, ez az a kecske anyó, aki a kéményből ráugrott a gidáit lenyelt mohó farkas hasára, hogy kiszabadítsa őket. Vagy a hazugságban megátalkodott kecskebak, aki gazdája keze közül félig megnyúzva futott világgá. Hallottunk már húsvétkor nyuszi simogatásról, őzikével, borjúval, tehénnel, lóval való ismerkedésről. Bizony ott tartunk már, hogy a baromfinak csak a darabolt és fagyasztott képe jelenik meg a kicsik szeme előtt, ha tyúkanyóról hallanak, lila tehén, műanyag tehénszobor ad hírt a négylábúakról, a madarat kalitkából, a halat akváriumból ismerik unokáink. A szobában, a ház körül a macska még szabadon járkálhat, ölünkbe ugrik, simogatható, de a kutyákba most szerelnek be elektromos poloskákat. A képernyőt a mutánsok uralják, szörnyalakok vagy karikatúra rajzfigurák. Legalább egy simogatás erejéig valóban nem árt tudni a legkisebbeknek, hogy élő állat is van, ami tejet, tojást, húst ad. Igaz, azt nem sejtik, hogy az ember zord fegyházi körülmények között, szigorúan kimért nagyságú, kiszámított légterű börtönben tartja őket, s az élelemgyár egy gépalkatrészeként kezeli azt (már majdnem azt írtam ŐKET!).