Tapasztalatból tudományos módszer

Gondolatok Györffy István munkásságáról

Ebben az esztendőben emlékezünk meg Györffy István születésének 125. és halálának 70. évfordulójáról. Az évfordulók, az ekkor megszaporodó írások, visszaemlékezések, értékelések igen hasznosak, mert az ünnepelt személyét, életének munkásságát más-más színben és más-más oldalairól ismerheti meg az utókor, hiszen időközben megváltozott a nézőpont. Egy idő elteltével az életművet, új, addig hírül sem hallott szempontok szerint kezdik értékelni, s arra kíváncsiak, hogy az új kérdésekre, más szemléletben gyökerező gondolatokra ad-e és miként ad választ az ünnepelt életműve. Azt kérdezik tőle akaratlanul is, érvényesek-e még egykor csillogó értékűnek tartott megállapításai, folytatható-e gondolatainak sora, ad-e még valami hasznosíthatót egy későbbi kor számára? Avagy lezárult-e már életműve, beépült kora és korát követő időszak eredményeibe, s új tanulságokkal már nem szolgál. A jubileumi megemlékezések mindenképpen szükségesek, hiszen akár adnak még ösztönzést, akár nem, részei a múltnak, hozzájárultak a jelen állapot, gondolkodás kialakulásához, s nem hagyhatjuk feledni az egykori tevékeny embert. Ha ma a nagyközönség nem is olvassa Gyöngyösi István eposzait, Bessenyei György prózáját, és nem kerülnek színre sem az ő, sem pl. Kisfaludy hajdan oly népszerű drámái, irodalmunk nagykorúvá válásában,  művelődéstörténetünkben betöltött jelentőségével minden, a magyar kultúrát tisztelő és szerető ember tisztában van.
A jubileumi ünnepségeken gyújtott tüzek, ha kihunynak, megmaradt hamvában gyakran felfedezünk egy-egy kiolvadt, olykor csak borsónyi nemes fémet, amelyet ismét megcsillogtathatunk, felfényezhetünk, s bízvást mondhatjuk, haszonnal járt fáradozásunk. S ahogyan bölcsen mondja egyik ismert közmondásunk: Néha a száraz fa is kizöldül.

Kik a kolozsvári hóstátiak?

Magát a Hóstát szót is különféleképpen értelmezték a Kolozsvár leírásával foglalkozó szerzők: volt, aki a német Hochstadt, volt, aki a Vorstadt szóból eredeztette, míg nyelvészeink tisztázták, hogy a „Hofstat” nagy területen használatos nyelvjárási szó. Olyan telket jelöl, amelyen lakóház és major (állattartó gazdaság) áll illetve állhat. A középkori Magyarország és Erdély több városában használták a szót ’külső városrész, külváros’ értelemben: kolozsvári és gyulafehérvári Hóstát, egri hóstya, kassai hóstát stb.

A hónap műtárgya az Orlai Petrics Soma KMM Muzeális Gyűjteményben

2019. október: Habán bokály

Október hónapban már hűvösebbre fordul az idő. A hordókban a korai szüretelésű szőlőkből kiforrt az újbor. Az elmúlt századokban a bor az ünnepi alkalmak kedvelt itala volt. Felszolgáláshoz, kínáláshoz kancsókat használtak. Az 1800-as években egy ma már kevésbé ismert edény típust a bokályt. A bokály karcsú, egyfülű, körte alakú, cserépből készült borosedény. Készítették ón és ólommázzal is. Van ahol kancsó vagy korsó volt a neve, míg egyes vidékeken bokály. A bokály szó az itáliai kancsó jelentésű bocal szóból ered. A habán fazekasok évszázadokon keresztül készítették jó minőségű, ónmázas termékeiket. Edényeik országszerte elterjedtek és népszerűek voltak. A bemutatott későhabán bokály az 1800-as évek elején készült, készítésének helyét nem ismerjük. A jellegzetes habán motívumok és az ónmáz alatti színek még most is élénkek és csillogók a több mint kétszáz éves darabon. Berényi kötődését és használatát mi sem bizonyítja jobban, hogy Adamik Pál tulajdonában volt. Tőle került Hentz Lajoshoz ez a páratlan szépségű, ritka kerámia. 

Kotty belé, szilvalé

Két fazék ételt főzött az asszony, egyikben maguk számára köleskását, a másikban szilvát a cselédeknek.

Midőn a kitálalt kását borsolná, a forró szilvából átkotytyant egy csomó a kására, mire azt mondja az asszony: »Kotty belé, szilvalé,« tán azt akarnád, hogy téged is megborsoljalak?

Másról is mondják, például a közbeszólónak, hogy minden lébe bele kottyan!

Október 09. Dénes, Párizs vértanú püspöke
 

Dénes, Páris vértanú püspöke (III. század), a Merovingok, majd Karolingok védőszentje. Emlékezetét a sírja fölött emelt Saint-Denis-apátság, a francia királyi család temetkezési helye ápolta és terjesztette. A jámbor legenda szerint lefejeztetése után fejével a kezében ment sírjába. Sokszor így is ábrázolják.

Ha a történeti adatok alapján ismert szentről leválasztjuk azt a Szent Dénest, akit a későbbi századok féltő tisztelete formált magának, meglehetősen halvány képet kapunk.

Dénes római-gall püspök volt, aki a III. század közepén az akkor még jelentéktelen helységben, Lutitiae Parisiorumban, a mai Párizs elődjében hirdette az evangéliumot. Mint a város első püspöke megszervezte az egyházi életet, és Decius (250-251) vagy Valerianus (258) üldözése alatt munkatársaival együtt lefejezték. A legrégibb források csak az alapító püspökről, vértanúságáról és a bazilika építéséről szólnak, társairól nem. A római martirológium és néhány meroving forrás ezzel szemben azt mondja, hogy Dénes püspökkel együtt egy Eleutherius nevű papot és egy Rusticus nevű kanonokot is megöltek Krisztus nevéért.

A 6. század végén Szent Dénes bazilikája már híres és gazdag templom, mert Tours-i Gergely arról ír, hogy Sigebert katonái a Hilperich elleni háború során 574-ben kifosztották.

Nem sokkal ezután szerzetesek vették át a bazilika gondozását, majd a frank királyok gazdag ajándékai jóvoltából apátsággá szerveződhetett a szent sírja körül élő szerzetesek közössége. Ez alapozta meg azt a fejlődést, melynek során a Saint-Denis-kolostor - pápai kiváltságok révén, s mert a frank királyok temetkezési helye lett - a középkor leghíresebb kolostorává vált, sőt, frank-francia nemzeti szentéllyé alakult.

Dagobert király idejében (626-636) Fulrad apát az egész kolostoregyüttes átépítése alkalmával felújíttatta a bazilikát. 775. február 24-én, Nagy Károly jelenlétében szentelték fel a templomot.

A bazilika további kiépítése párhuzamosan haladt a vértanú szenvedéstörténetének kibontakozásával. A történet első bővítése - a VI. és VIII. század között - más vértanútörténetek elemeinek átvételében állt, így akarták kiszínezni a Dénes püspökről tudott szegényes elbeszélést. Ez a passió egy évszázaddal korábbra teszi a szentet, mert azt mondja, hogy I. Kelemen pápa szentelte püspökké és küldte missziósként Párizsba.

A legendának ezt az aranyfonalát továbbszőve egy második passió már úgy beszél, ahogyan majd a végső formát fogalmazza meg Hilduin apát 835-ben. Eszerint pedig a kevéssé ismert Dénes püspök nem más, mint a műveiről híressé vált Areopagita Dénes, akit Szent Pál térített meg Athénban (ApCsel 17,34). Ezzel pedig az jár együtt, hogy a párizsi egyházmegye és a kolostor apostoli eredetű! E történeti tévedés azonban semmit nem von le a tudós apát érdeméből, mert 827-ben nagyon rövid idő alatt lefordította a Konstantinápolyból Párizsba hozott műveket, melyeket a hagyomány Areopagita Dénesnek tulajdonított, s ezzel alapvető és meghatározó forrásmunkákat adott a következő századok teológusainak kezébe. Ettől függetlenül hagiográfiai következtetései helytelenek voltak, és a későbbi kutatókat hosszú időn át téves irányba vezette.

A menyasszonytánc alatt

Történetek a betyárvilág korszakából XI.

Második napja van a lakzinak. A mindszenti komisszárius Ardai Béla házában második napja szól a zene. Az új páron mindenkinek megakad a szeme, mert régen is láttak ily összeillő párt. Úgy látszik nem árt a hosszú várakozás, mert öt év óta jegyese a csendbiztos Uri Malvinnak. Ugyanis a nagyasszony szerint minden lánynak be kell tölteni a húsz esztendőt, mert addig nem tudja komolyan felfogni házinői teendőit, férjének küzdelmeit, s nem bírna elég erővel anyai gondok elé nézni.

Pár napja töltötte be Malvin a huszadik évét, s már ott látta vőlegényét szülei előtt, hogy rendben van minden, a vendégek is meg vannak híva, mehetnek másnap a pap elé, semminek sincs híja. És mentek is, most második napja tart a lakadalom, ez az a nap, midőn este már menyecskésen felkontyozva eresztik a menyasszonyt a tánchoz, ezüst tálcát téve ki az asztalra s abba mindenki, aki a menyecskével táncol, ajándékot dob be. Az az új menyecske tűpénze, amivel senkinek, még az urának sem tartozik elszámolni, sőt annak tiltva van, hogy meg is nézze.

A vőlegény kezdte meg a táncot. Eddig még alig jutott közelébe feleségének s bizony nem szívesen engedte ki a kezéből. Jó táncos volt mind a kettő, a vendégek is szívesen elnézték a táncukat, de hát mégis át kellett engedni, ha nem is azonnal, mert így is legalább három órát tart, míg mindenki egy-kettőt fordulhat a menyasszonnyal.

Alig engedte el a csendbiztos az új menyecskét, egy ősz pandúr közeledett hozzá s megrántá ujjasát.

— Mi az Lőrinc?  - szólt a csendbiztos hátra lépve.

— Rózsa Sándor!

A Legbátrabb Város

1919. január 29-én helybéli polgárok (diákok, vasutasok, tisztviselők) és a környéken állomásozó magyar katonaság (16. és 38. honvéd gyalogezred) kiverte a Balassagyarmat városát akkor már két hete megszállva tartó cseh csapatokat. Bár az összecsapások több halálos áldozatot követeltek, sokan megsebesültek, de áldozatuk nem volt hiábavaló: a város magyar kézen maradt. A városháza falán 1922-ben emléktáblát helyeztek el a jeles eseményről, de a kommunizmusban ezt megfordították, így nem volt látható. A Magyar Országgyűlés 2005-ben a Civitas Fortissima címmel ruházta fel Balassagyarmat városát.

A Tiszazugról való elmélkedés

Magyarország, annak is vidéke, és épp a legkisebb falvak népe, az amely minden nehézség és megpróbáltatás ellenére a magyar nemzet, a népesség bőven buzgó forrása volt – eddig. Ma ez is végveszélyben van!

Az erősen vészben álló tájak közé tartozik egész népességével a Tiszazug! Az a kis terület, amelynek változatos talajú, a Tisza-Hármas-Körös zugában fekvő termékeny vidéke gabonát, gyümölcsöt, bort, állatot és halat adott. Amelynek népe ugyan mindig szűkölködött, noha nagy és állandó munkát végzett, de jelentős népességet tartott el és emberi életfeltételeket teremtett.

Népszínmű, magyarnóta

A magyar irodalom, színházi- és zenekultúra méltatlanul elfeledett, mostoha gyermeke a népszínmű és a vele együtt nagyra növekedett magyar nóta. Sajátosan magyar termék, amely egy jó századon át uralta, szórakoztatta a nemzetet, a polgárosodó magyarságot. Sőt éppen, mert részben megújult a magyar hangos filmben, Dérynétől Blaha Lujzán, Földessy Józsefen, Fedák Sárin, Jávor Pálon, Rajnai Gáboron át Tolnay Kláriig, Páger Antalig ér a fővonal, hogy csak színészeket említsek. Ők Shakespearét, Ibsent, Katonát, Csathót, Herceget vagy Kodolányit, Móriczot, Molnárt vagy Maetelichet épp oly nagyszerűen és ihletetten játszottak, mint Tóth Edét, Csepreghyt vagy Szigligetit. A primadonna allűrjeiről, Kukorica János ostorpattogtatásáról elhíresült Fedák Sári egy régi színlap tanulsága szerint Szolnokon a Pillangókisasszony címszerepét énekelte.

A népszínműről, magyar nótáról, cigányzenéről való, ma is élő negatív képet a szocializmus éveiben oltották belénk, s társították a giccsel, kávéházi kispolgári vagy dzsentri, úgynevezett rothadó világgal. Ha bemutattak népszínművet, azt önmaga torzképévé maszkírozták.

Kutyavért nem kapott

Antropológia és gender

Fejezetek a nőket hátrányosan megítélő (téves) hiedelmek történetéből

A hetvenes évek elején a feminista antropológusok kutatásai elsősorban a nők életének és szerepeinek lejegyzésével foglalkoztak az egyes társadalmakban. Ezen korai kutatások jóformán mindegyike a nemi asszimetriát- vagyis a nők világméretű alárendeltségét- feltételezte, melyet különféle teoretikus nézőpontból próbált megmagyarázni. Például Freidl (1975) materialista megközelítésében a nők helyzetét azok létfontosságú szerepeire fókuszálva kísérelte meg értelmezni. Chodorow (1974) az alárendeltség kérdését pszichplógiai nézőpontból vizsgálta a gyermekkori szocializáció fontosságát hangsúlyozva a nemi szerepek kialakulásában. Sherry Ortner (1941) …strukturalista módon közeledik a nemi egyenlőtlenség kérdéséhez, mintegy azt sugallva, hogy a nemi viszonyokat valójában az a tény hozza létre, hogy míg a nők anyaként természetes módon alkotók, addig a férfiak, mivel nem szülhetnek, kulturális alkotók.[1]

Mint vallástudomány iránt érdeklődő ember, e kultúrateremtésben, ezen belül a vallás által is szentesített megkülönböztetés kérdéskörében kívánok egy kicsit elmélyedni.

Babamúzeum

1999-ben Pünkösd napján lépett be az első látogató Közép-Európa legnagyobb "babamúzeumába". A kerámia és porcelánfejű, -kezű és -lábú babákat textiltestek fogják össze. A történelmi Magyarország népviseleteit, iparos- és polgáröltözeteit közel félezer baba prezentálja. Külön két vitrinbe került a mintegy 120 figurából álló erdélyi gyűjtemény.

Elrejtette magát, mint Vászon Pál

 Bujdosdit játszottak valaha. Vászon Pál azt mondta, ő úgy elfog bújni, hogy meg nem lelik.

Úgy is lett. Leereszkedett a kútba, de beleesvén, ott veszett. Ezért mondják néha:

»Elrejtette magát, mint Vászon Pál«

Adatok a „hamis eskü" mon­dáihoz

1.    )    Pesti Frigyes 1864-ben készült helynévgyüjteményében a hunyadmegyei Livádia község helynevei közt olvassuk:

„Livadze nevű düllő, mely jelen­be a szomszéd Borbátvíz község tu­lajdona állítólagosán azon regényes jogalapnál fogva, hogy miután a régi villongós időkben ellenség beütése s azon akkori vad kor szelleme szerint egészbe felégettetelt, elpusztíttatott, a tér pusztán, parlagon maradt s idők teltével a' tulajdonjog fölött perre ke­rült a' dolog, melynek következtében egy borbátvízi hatalmas űrnek, — ki midőn a kérdéses hely színére törvényhatósági bizottmány szállt ki, lábbeliinek a' talpát belőlről megrakta földdel és midőn az eskü részire ítél­tetett, megesküdött, hogy azon föld, a' melyre ő lépik, az ő udvari allodiális földje s így ezen időtől fogva a megnevezett dűlő a borbátvíziek birtokában van mai napig."

Pesty Frigyes : Helynevek. (Kéz­irat). Hunyad megyei kötet. (Nemzeti Múzeum könyvtára. Kézirattár).

Szeptember 4.

Szent Rozália

Rozália a szicíliai Palermo-ban született a XII. században, és Montepellegrino-ban halt meg 1166 körül. A katolikus barokk népéletnek egyik legjellegzetesebb alakja, az egykorú járványos betegségek kiemelkedő hazai védőszentje.

Életéről keveset tudunk, azt is teljesen átszövi a legenda. Az előkelő Sinibaldi grófi család sarjadéka, Margit királynő udvarhölgye, aki a szicíliai udvarban nevelkedett, majd visszavonult a világtól. Palermo mellett a Monte Pellegrino egyik barlangjának mélyén húzódott meg (a királynőtől kapta ajándékba a Pellegrino-hegyet) és 1166 táján ott is halt meg. A barlang földjére feküdt, bal karját tette vánkosul a feje alá, jobbjával a feszületet tartotta. Legtöbbször így ábrázolják. Sírja mellé kápolnát építettek.

Homályban vala elrejtve – írja Rozáliát magasztalva Telek József, a híres franciskánus népszónok – ezen szent test 1624. esztendőig. Mely időben, mivel Szicilia országban oly mindenfelé harapó mirigyes döghalál uralkoda, hogy az egész nép keseregne, és a bosszúálló Istennek irgalmáért esedezne. Panormum várasában is minden nap közönséges búcsújárások tartatnak vala, amelyek között Istennek csudálatos rendelésébül történt, hogy a letániákban, midőn Szent Krisztina és Nimpha mártirok nevét énekelné két pap, egyszersmind mintha egy sugárlást vettek volna, Szent Rozália nevét is énekelve említenék. És az egész nép felelne: könyörögj érettünk. Ezen maga népének veszedelmét és ajtatosságát látván Szent Rozália, ugyanazon a napon, melyen nevét a létániákban énekelték, mint régebben Judit, vidám ábrázatban és öltözetben maga magát megjelentette egy vadászembernek. Kinek is megmutatta először maga kősziklák között lévő barlangját, amelyben sok esztendőkig lakott, és nevét is a kövekre rajzolá vala, azután pedig a Peregrinus hegyén azon helyet is, ahol szent tetemei el valának rejtve.

Mihelyest ezen régen óhajtott örvendetes hír Panormum (Palermo) várasában megcsendüle, azonnal az akkori érsek közönséges ájtatosságot rendelt, és úgy az ájtatosság után, a megjelentett helyen kezdték keresni városuknak elrejtett, legdrágább kincsét. Nem is szükség volt nagy szorgalmatosságra, mivel Isten akarata és rendelése vala, hanem csakhamar a lecsöpögő vízzel környülvétetett és gyöppel befödöztetett nagy követ fölemelvén, mint valami szép világos kristálysirbul fölemelék, és Panormum várasába bévitték vala az elrejtett és már éppen elszáradott szent testet. A járvány a hagyomány szerint azonnal megszűnt.

Azután pedig mindenütt a kerek ég alatt – folytatja Telek – ahol keresztény országok vannak, csakhamar elterjede Szent Rosáliának tisztelete. Szenteltettek az ő tiszteletére egyházak, állíttattak oltárok, képeire függesztettek hálaadó jelek: és közönségesen minden renden lévő hívektől. Oltári áldozatokban, solosmákban és különös ájtatosságokban, mint mirigy ellen Istentül rendeltetett hathatós erejű Patróna segétségül kezde hívattatni. Oly előmenetellel, hogy ez mái napig is alig találkozott valaki, aki akár mirigyben, akár más testi vagy lelki veszedelmes nyavalyákban Szent Rosáliát méltóképpen tudta segétségül híjni és meg nem hallgattatott.

Rajzolták s tisztelték sokan Szent Rosália képét házokban, bízván szorongatásoknak üdején az ő esedezésében és íme meg nem csalatkoztak. Jártak egész várasok döghalál üdején Szent Rosália tiszteletére bulcsúkot, ajánlottak Istennek oltári áldozatokat és szerencsésen meghallgattattak.

Utópia a mai múzeumi kiállításokról

Sajnálatos, hogy a sors nem adta meg nekem azt a lehetőséget, hogy a múzeumban tovább dolgozhassak. Így nem érhettem meg azt a fordulatot, mely a patinás intézmény kapuit szélesre tárta az érdeklődő nagyközönség előtt. A muzeológusok olykor még éjjel is, élőszóval, szakszerűen és vidáman vezetik teremről-teremre a népet, vagy az óvodások közé kuporodva homokból sütnek-főznek nekik népi ételeket, s maguk hajtogatta papírcsákóban, kenderkóc bajusszal verseket idézve, dalokat dúdolva nevetgélnek önfeledten. Csak néhány dolgot említettem, hisz én át sem látom múltunk felidézési módjának számtalan számát, az élmény- és korszerű tudományos ismeretterjesztés modern módozatait. Hajdanában, az én időmben még egészen másként muzeológoskodtunk. Ám ne vegyék szerénytelenségnek, ha néhány megjegyzésre ragadtatom magamat. Néha jó az öreg a háznál.

Keserű bevezető – avagy miről is maradunk le?

A "Vészhelyzet a Tiszazugban" című írásomat 2009. Szent György napján fejeztem be, akkor, amikor Magyarország gazdasági és politikai bajai egyik legválságosabb korszakát éltük. A már akkor elindult "PEREMLÉTBEN?" nevű OTKA támogatta kutatásunk égisze alatt voltam bátor meghirdetni egy előadást Kunszentmártonban, s ide az egyes tiszazugi települések vezetőit, prominens személyeit is meghívni. Kevesen éltek a lehetőséggel. S akik ott voltak, s hozzá is szóltak, lényegében filosz okoskodásnak vették mondandómat és arról beszéltek, miért nem lehet ezt megtenni vagy ezekből realizálni valamit.

Kivágták az erdőt, mint a bedői oláhok

Biharban van Bedő nevezetű oláh falu, melynek határában nagy erdőség van, melyen néha roppant seregei tanyáznak a varjúknak.

Megijedtek az oláhok egyszer, hogy a varjúk megeszik az erdőt, levágták; máig is rajtuk maradván az eszteleneken, hogy : »kivágták az erdőt, mint a bedői oláhok.«

Augusztus 29.

Nyakavágó Szent János

Nyakavágó János, jámbor szegedi öregek ajkán Nyakavesztő János, újabb egyházi szóhasználat szerint Szent János fővétele. Másként nevezik Keresztelő Szent Jánosnak is.

Jézus előhírnöke, Zakariás pap és Erzsébet fia.  Körülbelül Kr.e. 4-ben született és feltehetően Kr.u. 29. augusztus 29-én halt meg, ezért e nap vértanúságának föltételezett emléknapja.

A Szentírásban születését és küldetését Gábor angyal adta tudtul az idős Zakariásnak, aki nem tudott hinni az angyali szónak, ezért megnémult. Fia születésekor írótáblára írta föl a János nevet, ekkor „megnyílt a szája” és „magasztalta Istent”.

Halálát az Érdy-kódex így adja elő: mikoron az hóhér az temlecben ment vóna, szent János Babtista térdén állván, kezei, szemei fölemelvén, nagy hálaadással és édes szívvel, lélekkel, nagy felszóval mondá: óh én édes teremtő Istenem, teneköd ajánlom az én lelkömet. És lehajtá nyakát, mint az ártatlan bárány, és az hóhér elvágá nyakát. Óh szent halál, óh nemes mártiromság, kinek miatta sem teste, sem lelke el nem vész. Szent Dávid prófétának mondása szerént. Drágalátus Úristennek előtte az ő szentinek halálok… Temeték el kedég őtet, az ő szent tanojtványi Sebaste nevő várasban, kinek régi időben Samaria vala neve. Szent Elizeus és szent Abdias prófétáknak koporsójokban, kinek testét nagyobb részre, mint meghallók, Julianus megégettette. De az édes ujja, kivel Krisztust megmutatta vala, az Jordán vize mellett megmarada, és feje…

A történet fölbukkan protestáns bibliai epikánkban is. Erdéli Máté műve Az Szent János Baptistának feje vételéről való szép ének (1560). 

Föltétlenül az epikai folytonosság ihleti Varga Lajos jászárokszállási szentember épületes versezetét amelynek címe: A házasságtörő király vagy Keresztelő Szent János lefejeztetése. János fővétele jellegzetes epizódként, példázatként felbukkan a máriapócsi szakrális táj fiának, Fedics Mihály híres szabolcsi mesemondónak egyik meséjében is.

A régi Magyarország területén az ünnepnek néhány dedikációjával is találkozunk: Zárány (Zagersdorf 1641), Farád (1785), Vitnyéd (1794), Zalalövő, Tarany, Balatonederics, Hódoscsépány (1824), Rimaszombat (középkori), Vittenc (Chtelnice, 1489), Cserfalu (Dubova), Pominóc (Pominovce). A középkorban Nyakavágó Jánost tisztelte védőszentjéül még az elenyészett Medös (1460, Csesztreg mellett).

Az Arad megyei börtön kápolnáját (1820) a fogságravetett Keresztelő János oltalmába ajánlották. XX. századi titulus: Kígyós (tanyaközség Kiskunmajsa mellett).

Augusztus 28.

Szent Ágoston napja

Ágoston egyházatya (354 – 430), a philosophia perennis, vagyis a keresztény filozófiai gondolkodás alapító nagymestere, minden idők egyik legnagyobb emberi szelleme.

Aurelius Augustinus néven 354. november 13-án született Észak-Afrikában, egy numídiai kisvárosban, Tagastéban (a mai Algéria keleti részén). Valószínűnek látszik, hogy a kisbirtokos család római eredetű volt, sorsuk azonban egyre rosszabbra fordult, mert a birodalom egyre súlyosabb terheket rótt rájuk is az adókkal.

Ágoston szellemének elevensége nagyon korán megmutatkozott. Rendkívül temperamentumos természetet örökölt, nagy volt a fogékonysága is, s ennél csak fegyelmezetlensége volt nagyobb. Diákkorában túlságosan tudatában volt annak, hogy neki a tanulás nem okoz nehézséget. Az első éveket Tagastéban töltötte, később Madaurában egy grammatikus iskoláját látogatta, hogy majdan rétor lehessen belőle. Homérosz és a görög szerzők általában nem hagytak benne mély nyomokat, Vergilius azonban elindította képzeletének szárnyalását. Karthagóban retorikai és jogi előadásokat hallgatott és életközösséget kezdett egy nővel, akitől fia született.

Olvasta Cicerót és a Bibliát, valamint több egyházi szerzőt is, de ekkor még a manicheizmusért (iráni, buddhista és keresztény elemekből vegyített, szinkretista vallás) lelkesedett. Tanár lett Tagastéban, ahol tizenhárom éven át tanított. Karthagóba, majd Rómába, végül 384-ben a birodalom akkori fővárosába, Milánóba került. Itt Ambrus püspököt hallgatta, akinek nyomán az evangélium behatolt lelkébe. Egy alkalommal, váratlanul meghallott egy vékony gyermekhangot, amely ezt ismételgette: ,,Tolle-lege, tolle- lege'', azaz ,,Fogjad-olvasd, fogjad-olvasd''. Kezébe vette az előtte fekvő Szentírást és ennél a helynél ütötte fel: ,,Vessetek véget a kicsapongásnak és a tobzódásnak, a civakodásnak és a versengésnek. Öltsétek magatokra Urunkat, Jézus Krisztust, és ne dédelgessétek a testeteket, nehogy bűnös kívánságokra gerjedjen'' (Róm 13,13). Ez Isten válasza volt a kiáltozásokra és békét, megnyugvást adott Ágoston szívének.

Augusztus 26.

Boldog Percy Tamás és Bichier des Ages Szent Johanna-Erzsébet 

Boldog Percy Tamás vértanú

+Anglia, 1528. +York, 1572. augusztus 22.

Thomas Percy Northumbria grófjainak nemzetségéből származott. E család tagjai Shakespeare több királydrámájában szerepelnek (pl. IV. Henrik).

Apját 1537-ben kivégezték, mert nem ismerte el VIII. Henrik (1509-1547) egyházfőségét. Öccsével, Henryvel együtt elszakították hű katolikus anyjától. Az apa kivégzésével a család elvesztette polgári-politikai jogait, de amikor Tamás nagykorú lett, visszakapta. A katolikusbarát Tudor Mária királynő (1553-1558) hálából megengedte, hogy újból felvegye a grófi címet, amiért Scarborough-ban levert egy összeesküvést. Egy évvel később feleségül vette a Worcester grófok régi, híres nemzetségéből származó Anne Somersetet.

Northumbria Észak-Angliában, a skót határ közelében fekszik, Tamás gróf pedig ott szolgált királynőjének hűségesen és sikeresen. I. Erzsébet (1558-1603) idejében is, aki az anglikán egyházat támogatta, kezdetben még jól alakultak a dolgai; 1563-ban a királynő a térdszalagrendet adományozta a grófnak. Csakhamar azonban ,,túlságosan katolikusnak'' találták.