Életet betöltő feladat
 

Ennek a népnek a tagjai vagyunk mindannyian, szükségünk van egymásra és a hazánkra, mint a vízre és a levegőre. Tudományos kutatások igazolták, hogy aki tudja szeretni a hazáját és azért képes áldozatot is hozni, az tovább él – mondta Andrásfalvy Bertalan. A néprajzkutató professzor szerint az ember ott érzi otthon magát, ahol a szerettei élnek, és ahol viszontszeretik.  Andrásfalvy Bertalan professzorral a XI. Harkányi Szabadegyetemen tartott előadása után beszélgetett Fekete Zsuzsa.

- Azt mondta az előadásában, hogy a néphagyomány megteremtette a módját annak, hogyan kell szeretni egymást.

Valóban, hiszen a népművészet a szeretet kifejezésének az eszköztára. Ha nem fejezzük ki szeretetünket, akkor semmik vagyunk. A szeretet cselekvésre való felszólítás, nem érzelem. A néphagyomány bölcs. Például arról is gondoskodott, hogy az anya szerethesse kicsinyét, mert a szülés utáni időszakban nem kellett házimunkát végeznie, főznie. A kisbaba megérkezésekor a nőnek a választott komaasszonya segített háztartást vezetni. A néphagyomány megtanította, hogyan adják át a szeretetet.

- Hogyan jutunk el a néphagyománytól odáig, miként szeressük a hazánkat?

A szeretetnek körei vannak, és ezek a körök egymásra épülnek. Első az anya-gyerek szeretet, majd a házastársi szeretet, ezek nélkül nem jöhet létre a hazaszeretet sem. Az erkölcsi törvények az élet boldogságának alapját jelentik. Ehhez szorosan hozzátartozik, hogy szeressük a hazánkat, egy darab földet, és azokat akik ott élnek, vagyis szerethessünk fenntartás nélkül.

- Ezek szerint a hazaszeretetre nevelés már a születéskor elkezdődik?

A szeretet megélésének, élményének a művészeteken keresztül való állandó táplálása, jelenvalóvá tétele a feltétele annak, hogy a hazánkat is szerethessük.

- Idézem egy mondatát: „Ennek a népnek a tagjai vagyunk mindannyian, szükségünk van egymásra és a hazánkra, mint a vízre és a levegőre." Furcsa ezt hallani a globalizált világban.

Ezt nem én találtam ki, tudományosan bizonyított tényekről beszélek. Ezt a területet Kopp Máriáék kutatták, eszerint aki tudja szeretni a hazáját és képes áldozatot is hozni érte, az boldogabb és tovább él.

Tükör, melybe bepillantva, eszébe jutnak a gazdaembernek hónapokként való dolgai anno 1905.

Szeptember

„Ki mint vet,

úgy arat.”

(közmondás)

Ház és udvar. A vetőre szánt magot tisztogassuk. A gabonát gyakran meg kell forgatni. A netán hibás utakat rendbe kell hozni, a kutat tisztogatni.

Szántóföld, rét, legelő. Az őszi vetést e hónapban már mindenfelé meg kell kezdeni. A vetőszántásra különösen ügyeljünk, hogy az kellő módon történjék, azért is mindenekelőtt fogassunk hozzá inkább jóval előbb, semmint hogy az elkésés miatt el kellessék hamarkodni a munkát. Széleset fogatni, miáltal igen nagy magházak esnek, főleg, ha csak magházra vetünk, - semmi esetre sem kell engedni, mivel ennek az a következése, hogy már a vetésnél a vetőmag legnagyobb része a magház közötti mélyedésekbe pereg s a boronálás által még több kerülvén oda, míg a magházak élén alig marad egy-két szem a magból, addig a magházmélyedésekbe meg túlságosan sok is jut, minek azután az a következése, hogy míg egy része a túlsürű állásnál fogva elcsenevész s kivész, más része meg mélyen takartatva alá, ki sem kél; nem csuda, ha ily esetben bármi sürüen vetünk is, mégis ritka lesz vetésünk, miért is a vetőszántásnál, ha szórva magházra vetünk, kétszeres figyelmet kell fordítani az apró forgatásra. Főleg könnyebb természetű földeken a vetés előtt – s ezt a rozs különösen megkivánja – a földet legalább 4-5 napig hagyjuk megülepedni. Homokos talajokon a vetőszántást 8-10 napig se árt ülepedni hagyni. Szabály szerint a rozsot mindig előbb kell vetni a búzánál, mivel a rozs csak akkor szokott jó termést adni, ha még ősszel elbokrosodott, miután tavasszal hamar szárba hajt, míg a búza elbokrosodása meg jobbára tavasszal történik. A bevetett földeket körül kell szegni és elegendő s kellő irányba vezetett vízvezető barázdákkal látni el. A korai kukoricza-fajok: Cinquantino, Pignoletto, e hónap végén már törhetők, de legbiztosabban a legkorábbi székelytengeri. E hónapban a burgonyaszedés is kezdetét veszi. A burgonyát a kiásás után azonnal osztályozni kell s a szerint használni fel vagy rakni, el, a mint melyik mire való. A vetni való burgonyának meghervasztása, megfonnyasztása tapasztalat szerint igen kitünő eredményűnek mutatkozott a termés emelésére. A leggondosabban őrizni kell a magnak való burgonyát a kicsirázástól, mit is a burgonyának fonnyasztás s száraz, szellős, és világos helyen való tartása által lehet elérni. Jó lesz tehát a vetni valót meg fonnyasztani mielőtt elrakjuk. Ugyanis a vetni való burgonyát azonnal a kiásás után valami jó száraz helyen vékonyan leterítve fonnyasztjuk meg s aztán valami száraz, világos pinczébe, hol a fagytól tartani nem lehet, vékonyan elterítve tesszük el.

Az igazságot is meg lehet szokni…

A második bécsi döntés

 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntés értelmében a Partium nagy része, valamint Észak-Erdély a Székelyfölddel egyetemben visszakerült Magyarországhoz.

A két világháború közötti Magyarország külpolitikájának legfontosabb célja az elcsatolt országrészek visszaszerzése volt. A magyar és román fél közötti tárgyalások augusztus 16-án kezdődtek meg Turnu Severinben, magyar nevén Szörényváron. Hazánk mintegy hetvenezer négyzetkilométert követelt vissza az elcsatolt területekből, míg a román fél lakosságcserét és területi autonómiát ajánlott. A tárgyalások így hamar megszakadtak, s mindkét ország mozgósította hadseregét. A német kormány, hogy megakadályozza a háborút, német-olasz döntőbíráskodást javasolt. A második bécsi döntésnek nevezett határozatot a bécsi Belvedere-palotában Joachim Ribbentropp német és Galezzo Ciano olasz külügyminiszterek hirdették ki, mely szerint 43.000 négyzetkilométernyi terület került vissza a magyar állam kebelébe, igaz, közel félmillió magyar így is az új határokon kívül ragadt.

Az eseményre Tamási Áron erdélyi írónak a kolozsvári bevonulást követő szavaival emlékezünk, aki diákkorában, a trianoni békediktátum kihirdetését követően még „törvénybíró" akart lenni, hogy „igazságot szolgáltathasson”:

„Nemcsak a Hargita tért vissza, hanem maga Ábel is visszatért. Azután, eszibe jutott neki, hogy számadást csináljon. Vajon minden terület visszatért-e a magyar hazához, olyan területek, amelyen ő járt? Akkor eszibe jutott, hogy Amerika se tért vissza, de Dél-Erdély különösen nem tért vissza. Akkor azt gondolta, hogy Amerikát nem bánjuk még, de Dél-Erdélyt azt semmi esetre, soha nem fogjuk hagyni. Tovább gondolkodott, s az jutott eszibe, hogy Surgyélánt fel fogja keresni, akivel együtt szenvedett a Hargitán, és meg fogja neki mondani, hogy most már ide, Észak-Erdélybe a magyarok bejöttek. S őt fel akarják kérni arra, hogy miután a muszkák őt megborotválták, s nagyon jó színben van, menjen el Dél-Erdélybe, és mondja meg ottan a románoknak, hogy térjenek vissza a magyar impérium alá, mert ott nem lesz nekik rossz dolguk. Hiszen az igazságot is meg lehet szokni."

A kolozsvári bevonulás a korabeli híradóban:

https://www.youtube.com/watch?v=eCg3VtAljM4

Sisa Pista

Történetek a betyárvilág korszakából VI.

Az 1877. év augusztusának egyik reggelén egy magas, erőteljes parasztember állított be Tóth Mór egri királyi ügyész elé.

— Mi az Matyi?

— Holnap meglesz.

— Sisa Pista?

— Igen; ha addig élek is.

— Úgy? Akkor mi lesz Borcsából?

— De élni akarok ám, tekintetes uram. Nem félek én Sisától, ha fegyver nincs nála.

— De lesz.

— Lerakja, mert tánc lesz.

— Hát a kés?

— Arra vigyázunk.

— És hol?

— Baktán, ahol én lakom.

— Küldjek pandúrokat ?

Néphagyomány és művelődés

 
Az oktatásnak és a nevelésnek minden időben az a feladata, hogy egy nép folytonosságát, ezen keresztül az emberiség folytonosságát biztosítsa. Ellássa a fiatalokat azzal a tudással, értékrenddel, amely képessé teszi őket arra, hogy fennmaradjanak, megéljenek és tegyék lehetővé a távozó öreg nemzedéknek a méltó öregséget és a gyermekek felnevelését. Minden nép kialakítja a maga módszerét, intézményrendszerét, hogy azt a tudást, tapasztalatot, amit a történelem folyamán felhalmozott, azt is ami a történelem előtti időkből egyáltalán fennmaradt – természeti népektől a modern társadalomig – megismerjék az egymást követő nemzedékek.

Azt, hogy mindez hogyan történik, az változott. A mi problémánk, hogy ez a minden kultúrában létező rendszer és törekvés egyszer csak megritkul, hiányossá válik. Az iskolai nevelés is válságba jutott napjainkra, nemcsak nálunk, hanem mindenhol, Észak-Európában éppen úgy, mint Amerikában és Japánban – ez az emberiség nagy problémája.

Mi is ennek a lényege? Az iskola (az európai iskola) eredetileg egyet vállalt fel ebből az óriási átadandó anyagból: az írás és olvasás tanítását, az ezzel elérhető ismereteket és a hittant. Régen a templom körül alakultak az iskolák, a pap volt az első tanító. A hittantanítás ma már nem a társadalom feladata, hanem a szervezett egyház feladatává vált. A tudás, a hagyomány átadásában az egész társadalom, a családok, a rokoni és helyi szervezetek is részt vettek és minden nélkülözhetetlen tudást átadtak, azt is, amit természetesen az iskola nem vállalt fel. A társadalom ma már nem így működik, így kimarad a nemzedékek oktatásából mindaz, amit az iskola nem vállalt fel.

Itt nemcsak tárgyi kultúráról van szó. A népi társadalom egész életrendje gondoskodott az élethez szükséges gyakorlati tudás átadásáról, a munkára nevelésről, de az élethez szükséges művészeti készségek átadásáról, megtanulásáról is. A falusi népiskolákban nem tanították a paraszti munkát, a fiúknak szántást, vetést, a lányoknak a szövést, fonást, a gyermekápolást, a népdalt, a táncot, a mesét. A család, a nagycsalád, a fiatalok közösségei, az öregek, vagy a tapasztalt, egy-egy tevékenységben kiemelkedő egyéniség vállalta el, tekintette tisztjének, hogy tanítsa a fiatalabbakat, hogy ezekről szóljon, hogy a tudást továbbadja. Az iskola régen – munkacsendes időben – télen tanított olvasásra, írásra. Más közvetlen, a paraszti élethez szükséges tudást nem tanított. A polgárosodás, a munkamegosztás, a műszaki fejlődés magával hozott néhány újítást, módszert, ami már nem a paraszti közösségen belül hagyományozódott, sőt ez a polgári tudás már egyenesen szembeszállt a hagyományos paraszti műveltséggel.

Bojtosék tették!

Történetek a betyárvilág korszakából V.

Nagy volt Bodor Pista baja. Három vármegye csendőrsége állt már talpra, hogy az üldözött embert elfoghassa. Azt még csak megbocsájtottak volna, hogy Nehéz Lacit a „Nefelejts” csárdában annyira „helybenhagyta”, hogy soha életében el nem felejti s nem lesz kedve máskor a más szeretőjét rágalmazni; de azzal, hogy a köztiszteletben álló Veres Lajos urat s kocsisát majdnem fényes nappal a madai úton leütötte s kirabolta, ezt már nem bocsájthatták meg neki s ezért az örökösök is 1000 forintot tűztek ki a fejére.

Sírt a szép Kulcsár Mari, a magyarok Istenét hívta bizonyságul és saját esküjét ajánlotta fel arra, hogy Bodor Pista nem lehet gyilkos, nem lehet rabló.

De hát a magyarok Istenét nem lehet kihallgatni, a Veres úr inasa pedig, Makra Pista, aki a hideg miatt a futószekér hátuljába a széna között volt elbújva, megismerte a szürkületben Bodor Pistát, aki a kocsist lelőtte, urat pedig fokossal főbe ütötte. A leírás ráillett Bodor Pistára, még ha nem ismerte is volna Makra. És aztán éppen a Nehéz Laci megverését követő reggel történt a gyilkosság, amikor Bodor a faluból már megugrott. Bizonyosan a bujdosáshoz kellelt neki a pénz.

Tudták, hogy a madai erdőn tartózkodik, de bár napról-napra felhajszolták az erdőt, nem tudtak ráakadni.

Beszélték, hogy egy korán reggel látták a falu felől menni Bodort; bizonyosan a szeretőjénél volt. Kérdőre fogták Marit, s az meg is vallotta, hogy nála volt Pista, de hogy hol tartózkodik, a világ minden csendőrje se veszi ki belőle. Hanem ezen látogalás után nem sírt már, nem bizonyítgatta, hogy szeretője ártatlan, nem hivatkozott sem esküjére, sem a magyarok Istenére. Gondolták, hogy ezek már bizonyosan összebeszéltek, mint fognak megszökni, s a rablott pénzből megélni.

Könnyű volt szemmel tarlani a leányt, mert háza közvetlen a csendőrségi laktanya mellett volt.

— Kiderül még a Pista igazsága — szokta mondogatni a hány.

S a leány nyugodt maradt, csak ha zaj keletkezett kint, esett térdeire, tette össze kezeit s imádkozott.

Sok embernek fájt a foga az 1000 forintra, de Bodor Pista is vigyázott arra az egy fejére.

Régi világ

Történetek a betyárvilág korszakából IV.

A régi nemesi világban alispáni engedély nélkül nemes embernél házkutatást nem lehetett tartani, még akkor sem, ha csak az asszony volt nemes. Mire aztán megszerezték az alispáni engedélyt, akkorra már a betyárok mindent elhordták onnan. Osváth Pál, Biharvármegye egykori csendbiztosa írja, hogy a harmincas években egy b.-n.- mártoni nemes házánál lopott marhát vágtak le. A csendbiztos házkutatást akart tartani, de a nemes asszony a házba való belépést megtiltotta, ő két pandúrt állított a ház elé s bement Váradra az alispánhoz. Másnap visszatért az alispáni engedéllyel, de a betyárok éjszaka a ház túlsó részén létrát támasztottak a falhoz, a kéményen kötelet eresztettek le s azon az asszony kiadogatta nekik a húst. A földesurak, ha a betyárok kopogtattak náluk, ellátták őket mindennel, csakhogy a termésüket fel ne gyújtsák.

A betyárok többnyire szép száll legények voltak, sőt akadtak köztük olyanok is, akik igaz mintaképei voltak a tökéletes férfiszépségnek. Nem csoda aztán, ha sok asszonyembernek elcsavarták a fejét. A múlt század közepén megtörtént, hogy a főszolgabíró elé kísértek egy csinos betyárt, akit aztán az egyik szobába zártak el éjszakára. De reggel hűlt helye volt a betyárnak, meg a szolgabírónénak. A szép asszony éveken át bujdosott a betyárral s mikor a kedvesét agyonlőtték, a családjától kitagadott úriasszony a zsandárok szakácsnéja lett. A kapcabetyárokat, akik közönséges útonállók voltak, a puszták igazi fiai megvetették és szóba se álltak velők. Leghíresebb betyárok voltak: Devecz András, Angyal Bandi, Zöld Marci, akiről Petőfi népszínművet írt, Patkó Bandi, Bogár Imre és Rózsa Sándor. Ez a középtermetű, komor és szótalan ember, aki a szamosújvári börtönben végezte életét, 1848-ban kegyelmet nyert s csapatával a rácok ellen küzdött. Legényei karikás ostorral voltak ellátva, mint a Hunyadi-huszárok.

Egy ideig vitézül és elég becsületesen viselték magukat, hanem aztán sok panasz ment ellenük Vukovics Sebő kormánybiztoshoz. A rác templomokból kihurcolták a misemondó ruhákat, magukra vették, maskarákat csináltak magukból, a papokat megcsúfolták, a néppel kegyetlenkedtek s emiatt később feloszlatták ezt a veszedelmes csapatot, amely valóságos ostora volt a rácoknak. Zöld Marcit a szolgabíró tette betyárrá. Nemes ember volt, mégis besoroztatta. Zöld Marci aztán megszökött és betyár lett. Vele esett meg, hogy magányosan négy német tisztet állított meg a pisztolyával. Elszedte mindenüket, aztán közéjük dobta a töltetlen pisztolyt. Sokat emlegették valamikor Sobri Jóskát, aki igazi betyár volt s azt híresztelték, hogy nem más, mint egy előkelő szabolcsi főúr, aki nagyon szerette a betyáros öltözetet, a borjúszájú inget, az ezer ráncú lobogós gatyát, hosszúszárú csizmát, makrapipát és darutollas pörge kalapot. Egy dancsházai földbirtokos is betyáros viseletben járt; egyszer fokossal kezében nagyot köszönt Tisza Kálmánnak, aki nyájas „Isten hozott“-tal felelt. Akik nem ismerték a földbirtokost, elámultak, hogy Tisza Kálmán oly nyájasan fogadja egy betyár köszönését. Volt e földesúrnak egy szobája s a kőkorszaktól fogva ezer és ezer kés meg bicska benn.

Okulásul a jövőnek

A közelmúltban jelent meg A magyar föld sorsa (Agroinform Kiadó. Budapest, 2014.) című kötet, amelyben öt neves tudós – Andrásfalvy Bertalan, Ángyán József, Márai Géza, Molnár Géza és Tanka Endre – elemző írásai olvashatóak földviszonyaink múltjáról és jelenéről a jövőnek. Mi most Andrásfalvy Bertalant kérdeztük, miként látja a magyar föld sorsát. Hardi Péter 2016-os interjúja a Szabad Föld Kalendáriumban.

– Professzor úr az írásában azt mutatja be, hogy földművelő elődeink – amíg hagyták – milyen nagyszerű harmóniában tudtak élni a természettel. Miért annyira fontos ez?

Azért, mert meggyőződésem, hogy egy nép boldogulása attól függ, hogy tagjai milyen kapcsolatban, viszonyban vannak egymással és az életet adó környezettel. Ez a két viszony szorosan meghatározza egymást. Az egésznek pedig a kereszténységben is megfogalmazott erkölcsi norma az alapja.

– A sokistenhitű népek azonban mintha nagyobb harmóniában élnének a természettel.

A törzsi vagy állami szervezeteket még ki nem alakító, természeti népek kutatására szakosodott verbita szerzetesek néprajzi kutatóintézete bebizonyította, hogy e primitívnek tartott népek együttélési normái megegyeznek azokkal, melyeket a kereszténység is elénk állít. Önfeláldozó módon segítik a rászorulókat, vezetőik szolgálatnak tekintik tisztségüket, tartós párházasságban élnek és egyistenhívők.

– Alapvetően miben változott meg az ember viszonya a természethez?

Eleink nagyon jól ismerték a természetet, gazdag változatosságát sokoldalúan kihasználták megélhetésükhöz, miközben biztosították a gazdagság fenntarthatóságát. Vagyis fenntartható módon éltek. A ma emberének, különösen a városi életformában, alig van kapcsolata a természettel. Tárgynak, tőkének tekinti, amiből a lehető legtöbbet leggyorsabban akar kisajtolni magának. Ez fenntarthatatlan, ezért önbecsapás.

– Milyen jelei vannak a fenntarthatatlanságnak?

Hogy csak egyetlen példát említsek: a megtermelt javak, vagyis a termésátlagok egyre magasabbak, ám a belőlük készült ennivaló tápértéke a korábbi töredéke. Erről egyébként a kötetben Márai Géza írt tanulmányt.

Augusztus 02.

Porcinkula

Porciunkula népünk ajkán porcinkula, purcinkula, porcinkulabúcsú, Porcinkulai Szent Ferenc a franciskánus rend három ágának: a ferencrendieknek, minoritáknak és kapucinusoknak, továbbá a velük kegyelmi közösségben élő harmadrendnek legnagyobb ünnepe.

Akik a rend történetét ismerik, jól tudják, hogy a S. Maria degli Angeli titulusára szentelt kis kápolnát, a Monte Subasio kamalduli remetéinek ajándékát Szent Ferenc mindennél jobban szerette. Ez volt az első rend, vagyis a férfiág bölcsője. Itt lett apáca Szent Klára, a női ág, vagyis a második rend társalapítója. Itt halt meg Ferenc testvér.

A kései legenda szerint, amelyről a Fioretti, sőt a Speculum Perfectionis, de még a mi, XIV. századból származó Jókai (Ehrendfeld)-kódexünk is még hallgat, egyszer Jézus és Mária jelent meg a kápolnában Ferencnek. Felszólították, hogy kérjen valami nagy kegyelmet. A Poverello azt kérte, hogy mindenki, aki ezt a templomocskát meglátogatja, teljes búcsút nyerjen. A kérést Krisztus helybenhagyta és Ferencet a pápához utasította. III. Honorius teljesítette Ferenc kérelmét és augusztus elsejének delétől másnap alkonyatig minden esztendőben teljes búcsút engedélyezett azoknak, akik a kápolnában megszabott feltételek mellett ájtatoskodnak.

Piros rózsa

Történetek a betyárvilág korszakából III.

1871-ben augusztus végén törei és tótmegyeri Tóth Mór, Ráday kormánybiztos mellé kirendelt egyik ügyész és Klemm Jusztin, a már akkor nagyhirű nyomozó csendbiztos a szegedi pusztákon űzték a Tóth Mór szóló-agarával a nyulat. Klemm Jusztin csak nemrégiben épült fel sebeiből, amelyeket akkor kapott, a mikor a makói szenátort, a nagymájú Weér Györgyöt, a többszörös rablógyilkost, a ki mindaddig Makó legtiszteltebb polgára volt, elfogta.
A két vadásznak éppen egy napra esett a pihenője és Szeged végén kerültek össze, hogy a délutánt agyonverjék.
A szóló-agár már három nyulat csípett nyakon, melyeket az útjokba kerülő parasztoknak ajándékoztak, mikor egy magánosan álló házhoz értek, a mely „Most már pihenj” néven ismert híres csárda volt.
— Betérnénk tán? — szólt szemhunyorítva Klemm.
— Tudja, hogy nem iszom bort.
— Van itt aludt tej is. Meg tán olyan kínálja, a kitől a bort is megissza.
— Alig hiszem. No de menjünk. Egy óra nem a világ.
Tóth Mór atlétai termetű, vállas, erős ember volt, a sport minden nemében jártas, bátor, a ki nem egy veszélyes kalandon ment már keresztül. Szép, szabályos arca volt, mindkét oldalon halvány pirossággal. Ráday, a mikor kedélyeskedett, „az én szép ügyészemnek” hívta.
Beléptek a csárdába. Két szoba volt benne. Az egyik kicsiny, ezt a csárdás maga használta, a másik nagyobb, itt volt a söntés, azonfelül fa-asztal és lócák, meg üres üvegek.
A két vadász lovát az udvaron ácsorgó kis legény vette át.
A mint a konyhába léptek, a kis szobából egy leány került eléjük, úgy tizennyolc - húsz éves lehetett. De gyönyörű leány ám. Hiába nem volt vendég, hiába volt hétköznap, ugyancsak kackiásan volt felöltözve. Barna szépség volt, a milyenért nagy földet lehetett volna bejárni.
— Adj' Isten hugám — szólt az ügyész.
— Fogadj Isten — felelt a leány kellemesen csengő hangon s féloldalt, gyanakodva nézett Klemin Jusztinra.
Mert bizony azon most is meglátszott, hogy csendbiztos; vagy talán ismerte a leány?
— Tessék erre uraim — szólt a leány s kinyitotta az ivó ajtaját.
— Jobb lesz erre hugám — mondta tréfásan az ügyész. — Jobb szoba ez, látom, be is van sötétítve.
— Oda nem mehet ám be mindenki.
— Ej, szép piros rózsám, én sem vagyok ám mindenki.
— Látom — szólt a leány; látszott rajta, hogy kedvtelve pihentette pajkos szemeit a szép ügyészen — Honnan tudja az úr a nevemet ?
— A nevedet? Hiszen nem is tudom.
— Én mondtam meg, — szólt Klemm — hogy itt lakik a „piros rózsa”.

Július 08. Szent Kilián napja

„Írország sziget az óceánban, szántóföldjei termékenyek,

de híresebb a szentjei miatt, akik közül Itália Kolumbánnak,

Alemannia Gallusnak, Frankföld Kiliánnak örvendezik.”

Kilián Würzburg ír származású vértanú püspöke (†689 táján). Már hazájában püspökké szentelték kolostorában, amikor elhatározta, hogy a szigetországból az európai szárazföldre megy, és ott néhány társával együtt „teljes szegénységben követi Krisztust.”  Mielőtt megkezdte volna misszióját Würzburgban, elzarándokolt Rómába, ahol Konon pápa teljhatalmat adott neki „a prédikálásra és a tanításra.” Frankföldre két társával, Kolonatus pappal és Totnan diákonussal érkezett. Kilián még Írországból tudta, hogy mekkora a jelentősége az uralkodónak a pogányok megtérítésében, és csakhamar sikerült a fiatal Gozbert von Thüringen herceget a keresztény hitre téríteni, akitől rögvest hite megvallásának gyakorlati bizonyítását kívánta, vagyis azt, hogy hagyja el bátyja özvegyét, akivel az egyházi törvény ellenére addig együtt élt. A későbbi hagyomány azt közli, hogy Gozbert „először nagyon meghökkent”, „nagyokat sóhajtott, mert szerette ezt az asszonyt, akit feleségének tekintett.” Amikor az asszony, név szerint Geilana megtudta, hogy Gozbert végül beleegyezett a lassú elválásba, elhatározta a püspök meggyilkolását. Ő a veszélyt felismerve figyelmeztette társait, hogy bátran vállalják a vértanúságot. Geilanának hamarosan alkalma nyílt terve megvalósítására. Amikor a herceg egy hadjárat alkalmával távol volt otthonától, egy, az asszony által felbérelt bérgyilkos lefejezte  az éppen imádkozó Kiliánt és társait.  A tetemeket, az egyházi ruhákat és könyveket elásták a cellában, és lóistállót rendeztek be föléjük. Csoda folytán azonban egy idő múlva sértetlenül megtalálták a három vértanú testét. A gyilkos megőrült és öngyilkosságot követett el, a frank nép Isten ítéletét látta benne, és végleg elfordult a pogányságtól.