Eurázsia Történelmi Lovasút XIII.

A kazak konyha mai napig megőrizte nemzeti jellegét, ugyanakkor tény, hogy hatással volt rá az üzbég, orosz, tatár és koreai konyha is. Ma már jelentősen kibővült a választék, gyakorlatilag mindenféle alapanyaghoz hozzá lehet jutni, de döntően még ma is a hagyományos kazak ételeket készítik.

A kazak ételek alapját a hús és a különböző tejtermékek jelentik. A nomád életfeltételekhez alkalmazkodva előnybe részesítették a savanyított tejtermékeket, s igen jelentős szerepe volt a húsok tartósításának is. A tartósítás sózással, szárítással és időnként füstöléssel történik. A kenyér leginkább lepénykenyérnek készül, italok közül a kumisz, a subat és az ajran a legnépszerűbb. De már igen régóta nagyon fontos szerepet játszik a tea is, melyet leginkább öntöttvas kannákban főztek.

Az ételek többségének hús az alapja. Különféle húsételek díszítenek minden ünnepi asztalt, melynek gazdagságát a hústermékek bősége alapján ítélik meg. A kazak konyha leginkább főzéssel készíti ételeit. Minden nomád családnak volt öntöttvas üstje, melyben főztek. Az edénykészlet bőrből, fából és kerámiából készült.

Egyik legjellegzetesebb ételük a besparmak, mely magyarul „öt ujjat” jelent.  Ez jelzi, hogy míg a dél-ázsiaiak pálcikákkal ettek, Európában a kés, villa és kanál használata terjedt el, addig Közép-Ázsiában mindig is az ujjaikat használták étkezésre. Nagy ünnepi szertartásokon az üzbégek, kirgizek, kazakok a tadzsikok mai napig arra törekednek, hogy a kezüket használják étkezéskor.

Bogács. Ember és környezete a Bükkalján.

8. Bogács szerepe a táji munkamegosztásban

A 19. század közepéig a magyar paraszt gazdálkodása komplex jellegű volt, s elsősorban önellátásra törekedett. Ez azonban nem jelentette azt, hogy árufeleslegét ne vitte volna a piacra, a falvak és mezővárosok hetipiacain, országos vásárokon a paraszti termelés termékei mindenkor igen jelentős mennyiséget tettek ki. A paraszti gazdaság piacgazdaságba való bekapcsolódása után még inkább igaz volt mindez. A természeti és más adottságok kihasználásával, arra való szakosodással egy-egy falu mások által el nem érhető javak birtokába juthatott, s ezzel bekapcsolódhatott a táji munkamegosztásba.[1] A földrajzi környezet leghatékonyabb kiélésével olyan termelvényekkel tudtak piacra kerülni, melyeknek cseréjével, eladásával saját szükségleteiket is biztosítani tudták. A falvaknak e speciális termékei és foglalkozásai állandóan alkalmazkodtak a környezet változó igényeihez, így a táji munkamegosztás is állandóan változásban volt.[2]

Mivel Bogács két nagytáj, az Alföld és az Északi-középhegység érintkezési vonalán fekszik, ezért nemcsak a kistáji-, hanem a két nagytáj közötti munkamegosztásban és árucserében is tevékenyen részt tudott venni. A javak cseréje egyrészt szervezett árucsere alkalmakkor, tehát piacokon és vásárokon, másrészt spontán módon, tehát házalás és vándorkereskedelem útján történt.[3] Számottevő piacközpontok mindig két nagytáj kereszteződésében jöttek létre, ezen a tájon Miskolc és Eger vált a legjelentősebbé, de fontos volt Mezőkövesd és Sajószentpéter szerepe is. A bogácsiak számára Eger és Mezőkövesd vására volt a legfontosabb, de eljártak Füzesabonyba, Mezőkeresztesre, Hevesre, Parádra, sőt Tiszafüredre is.[4] A vásárok mellett nem elhanyagolható szerepe volt még a hetipiacoknak is. Ezeken általában mezőgazdasági termékek cseréje történt, de ez nem bontotta meg a hagyományos termelési módot, hiszen leginkább a termékfeleslegek és a gyűjtögetett termékek kerültek eladásra. A piacozók, akik állandó jelleggel termeltek a piacra, csak egy nagyon szűk rétegét jelentették a falusi társadalomnak.[5] A bogácsiak az egri és a mezőkövesdi vásárhelyeken elsősorban a szilvával jelentek meg. Többnyire az asszonyok tették meg gyalogosan a 10-12 kilométert, a termést hátikosárban vitték, s kora hajnalban el kellett indulniuk, hogy reggelre odaérjenek.[6] A szilva mellett árulták még, illetve remek cserealapnak számítottak a gyűjtögetett erdei gyümölcsök is: a som, a vadalma, a vadkörte és a mogyoró. Lekvárt is készítettek eladásra szilvából, cseresznyéből és csipkebogyóból.[7]

A vásár és a piac azonban ezen a tájon nem kizárólagos formája volt a termékcserének, hiszen a két nagytáj között olyan volumenű termékcsere zajlott, amely már nem fért el a szervezett árucsereformák keretei között.[8] A vándorkereskedelem rendszerében is nagy mennyiségű termék cserélt gazdát, jelentős részben a kistájon belül, de léteztek hosszabb, az Alföldet megcélzó kereskedő utak is. A javak cseréjében a legaktívabban a lovakkal, fogatokkal rendelkezők vettek részt, egy-egy család specializálódott is bizonyos termékek közvetítő szerepére.[9] Nem véletlen, hogy Bogácson állandóan magas volt a lovak száma, hiszen sokszor vettek részt ebben a termékcserében. A fuvarozás azonban itt nem vált állandó foglalkozássá, hanem igazodott a paraszti termelés éves rendjéhez. A több földet bíróknak kevesebb, míg a kisföldűeknek több lehetőségük volt részt venni a vándorkereskedelemben. A fogatos emberek igyekeztek minden lehetőséget megragadni, hogy a termékcsere révén minél nagyobb jövedelemhez jussanak, ezért többféle áruval próbáltak kereskedni. Minél messzebbre mentek, annál nagyobb nyereségre tettek szert.

Eurázsia Történelmi Lovasút XII.

Torgajban nagy örömmel fogadták az expedíciót. Úton-útfélen megállították a lovasokat, hogy elmondják, ők is magyarok, s nagyon örülnek a távolról jött rokonok látogatásának. Megérkezésük után a művelődési házban kosztanaji előadóművészek zenés előadását tekintették meg, majd a kisvárossal is megismerkedtek. A fővárostól mintegy hatszáz kilométerre lévő Torgaj városában négy múzeum van, az egyik az itt született Dzsánibeké, aki egyike volt a dzsungárok elleni győztes háború három vezérének.

Másnap Szaga felé vették az irányt, ahol részt vettek annak az életfának a felavatásán, amit a Turán Szövetség küldött az itt élő madjar népnek. A magyarországi delegációt Bíró András Zsolt vezette, s részt vett rajta több magyar diplomata is, így Lászlóczki Imre asztanai nagykövet, Keskeny Ernő külügyi miniszteri biztos vagy Gyöngyösi Márton, a parlament külügyi bizottságának alelnöke. Itt volt még a Kurultaj kazak résztvevőinek egy része, a Turán Szövetség több tagja, magyar hagyományőrzők, s természetesen a kazak szenátus több tagja, a kerület akimja (elöljárója), valamint a madjar törzs vezetői is. Az eseményen nagy létszámban képviselték magukat a madjar törzs tagjai, akik látványos ünnepi műsorral emelték az ünnep fényét. A kazak és magyar népi motívumokkal díszített, mintegy két tonna súlyú, kilenc méter magas életfa Nemes Sándor hejcei fafaragó munkája.

Az emlékmű a Dulatov mauzóleum előtt került felállításra.  Mirzsakip Dulat Ulü (Dulatov) költő, író, matematikus és újságíró az 1910-es években kibontakozott kazak függetlenségi mozgalom, az Alas egyik ideológiai vezetője volt. 1885-ben született, a torgaji argün-madjar középosztály felső rétegéből származott. Írásait gyakran Madjar azaz Magyar álnéven írta.

Az én rendszerváltásom 15.

Messze van-e Erdélyország?

II. rész

Május végén, a nálunk is szokatlan hideg időjárástól sújtva, nehezen indultunk el Gyergyószentmiklósra, a Gyergyói-havasok és a Hargita aljára, Erdély legzordabb klímájú vidékére. Lada Samaránk kétszáz méterrel a határ előtt romlott el, s csak áldani tudtuk a sorsot, hogy még itthon kijavítattuk. Cservenyák László (sofőrünk), a mátészalkai múzeum néprajzosa még a hideg időben is megizzadt, amíg a hiba miatt reggel ötre célhoz értünk. Szabó Piroska, az MTA Néprajzi Kutatóintézetének munkatársa, s Kotics József, a debreceni KLTE Néprajzi Intézetének adjunktusa volt még útitársam, s egyben a Kriza János Néprajzi Társaság konferenciájának előadója is. Bizony össze kellett fogni több intézménynek, hogy ezt a határtól csaknem 500 km-es utat az éj sötétjében megtegyük, s eljussunk a város líceumáig (gimnázium), hogy szállást kapjunk, s pár óra alvás után kiállhassunk előadásaink megtartására.

Alföldiesen s finomkodva mondva, fel kellet kötnünk a „fehérneműt”. Hiszen a népi társadalommal és erkölccsel foglalkozó konferenciának olyan helyi előadói és szervezői voltak, mint Nagy Olga, a jeles folklorista, aki csak az utóbbi időben mutatta meg, mennyi mindent tud a paraszti világról társadalmi vonatkozásban is; s akinek „Gyónás” című confessziója most jelent mg a könyvhéten Magyarországon. S Imreh István, ha nem is lehetett jelen betegsége miatt, de olyan előadást küldött, amely a hazai akadémiai székfoglalókra emlékeztetett. Egyikőjük a népi társadalom erkölcsrendjének működését, a közösségi együttélés elveit tárgyalta európai színvonalon, míg a másik levéltári anyag alapján az erkölcsrend konkrét megnyilvánulásait elemezte közösségi, vallási és társadalmi összefüggésben. A rideg, télen valószínűleg alig felmelegített falak felizzottak, s az éjszakai utazástól didergő testünket a szellem erejével melegítettük át.

Majd jött Csergő Bálint!

Az én rendszerváltásom 14.

Messze van-e Erdélyország?

I. rész

Szolnok megye –ma már ismét Jász-Nagykun-Szolnok megye– hihetetlen messzire esett a társadalomtudományok valós térképén más országoktól. Nemcsak mert az ország közepén volt, s nem a határ mentén, hanem azért is, mert lakosainak anyanyelve szinte száz százalékig magyar, s az volt már 1876-os megalakulásakor is. Az elmúlt évtizedekben nem volt jogcím, ürügy, s így lehetőség sem arra, hogy hivatalosan átlépjük kutatásaink során az országhatárt. Tallinnal volt ugyan kapcsolat, de ezt a tudományos kutatás leggyümölcsözőbb szakaszában (egyik kollegánk kandidátusi értekezését nem engedélyezték az észt kultúrtörténetről) szinte lefejezték. 1985/86-ban újra remény csillant fel, hiszen bicentenáriuma volt annak, hogy a nagykunsági reformátusok a Bácskába (ma a jugoszláviai Pacsér, Piros, Bácsfeketehegy) kiköltöztek, s ott ma is őrzik kun tudatukat. Ekkor a jugoszláviai keményedő viszonyok tették zárttá a kisújszállási tudományos konferenciát, nem engedve át a vendég előadókat. Nemzetiségeink nincsenek, mint Csongrádnak, Baranyának, Bács-Kiskunnak, hogy ezek kutatása oldhatta volna a bezártságot, a szomszédos országoktól való elzártságunkat. Ami természetes volt Nógrádnak, Borsodnak –hogy muzeológusai Fülekre, Rozsnyóra, Eperjesre járnak kiállításokkal s kutatnak ottani levéltárakban–, az számunkra, még ha témáink indokolták is, elérhetetlen vágy volt. Még a palóckutatás részeseiként sem léphettük át a határt, a minisztérium nem pártfogolta kérelmünket. Most, amikor megepezsdült az élet Közép-Európában, s a népek ismét egymásra találnak, úgy tűnt, mi centrális helyzetünk miatt ismét kimaradunk, hisz a debreceniek, szegediek, csabaiak, pécsiek és soproniak léphették át először a határt, szilárdíthatták korábbi kapcsolataikat. S ekkor, minket is meglepve, Erdély jelentkezett. S nem azért, mert szomszédok vagyunk, hanem mert múzeumaink olyan tudományos eredményeket mutattak fel, amelyeket ismertek, s még mélyebben megismerni vágytak.

Bogács. Ember és környezete a Bükkalján.

7. A táj kiélésének egyéb formái

Az előző fejezetekben áttekintve Bogács évszázadait, a táj kiélésének egyéb formáit, láthatjuk, hogy gazdálkodásuk alappilléreinek mindvégig a földművelés és állattenyésztés számított. E kettőt nehéz is lenne elválasztani egymástól, hiszen a hagyományos gazdálkodási módszereknek köszönhetően itt a parasztgazdaság üzemvitele komplex jellegű volt, azaz egyidejűleg, s a piacgazdaság parasztságot is jelentősen érintő kiszélesedéséig közel egyforma arányban foglalkoztak a növények termesztésével, az állatok tenyésztésével, sőt azok korlátozott feldolgozásával is. Ez azonban nem jelentett kizárólagosságot: a bogácsi határ tökéletes ismeretét igyekeztek minél jobban felhasználni, általa életkörülményeiket javítani. Az alábbiakban a táj kiélésének egyéb formáit igyekszünk röviden bemutatni, illetve összefoglalni.

7.1. SZŐLŐMŰVELÉS

Bogácson a szőlőművelés azonos ranggal (és nagyobb haszonnal) bírt, mint a földművelés és az állattenyésztés, éppen ezért az előző fejezetekben mindvégig nyomon követhető volt, de fontosságát tekintve célszerűnek találtuk röviden összefoglalni azt. Jelentőségét jelzi az is, hogy a falu címerében is megjelenik.[1]

Magyarországon a szőlő illetve a belőle készült bor termelése már az állam- és egyházszervezés időszakában is teret nyert, de igazi kiterjedése a 13. századra tehető. Ekkor alakultak ki máig meghatározó szőlőtermelő vidékeink, s ekkor alakult ki a szőlőbirtoklás és adózás egészen a 19. századig meghatározó formái.[2] Ez időtől lett fontos kereskedelmi cikk a bor, s a 16. századra már a második helyen állott az ország export termékei között.

A Bükkalját kedvező időjárási feltételei, ideális domborzati viszonyai és talajminősége feltétlenül alkalmassá tették a szőlő termesztésére. Ismeretes, hogy az egri káptalan már korán jelentős birtokokat szerzett Bogács falujában, s a 16. század legelejére egyedüli tulajdonosává vált. S mivel a keresztény liturgiában fontos szerepet játszik a bor, nem is beszélve a legnagyobb jövedelmet hozó bordézsmáról, joggal feltételezhetjük, hogy már a korai időktől fogva itt is megindult a szőlők telepítése a bor készítése, s ugyanezt támasztják alá a korabeli szomszédos, egri és Miskolc környéki adatok is.[3] A török uralom időszakában is igen jelentős adóbevételi tényező volt (musttized, puttonyadó, hordóadó, boreladási monopólium). Ebben az időszakban helyeződött át a szőlő- és bortermelés súlypontja erre a vidékre, a Bükkaljára, Mátraaljára és Tokaj-Hegyaljára. A török megszállás rövidtávon nem okozta a szőlőművelés hanyatlását, de hosszú távon az egész mezőgazdaság addig jól működő szerkezetében óriási károkat okozott. A megszállás ideje alatt csaknem elnéptelenedett a falu, de a török kiűzése után hamar újraindult a szőlős területek művelése, a puszta helyek újratelepítése. Az összeírások arról tudósítanak, hogy Bogácson 1715 után kezdett lendületet venni a szőlő művelése, s ekkor a termelt bor mennyiségét és minőségét kielégítőnek találták.[4] A középkorban, az egész ország területén a fehérbor termelése volt általános, s Bogácson mindvégig az is maradt. A szőlő gazdasági erejét jelzi, hogy a kilenc kérdőpontos vizsgálat során a falu haszonvételei közül elsőként a szőlőt említik, ”mely két kapás után, ámbár nehéz kapálló fekete nyirkos föld légyen, mind az által egy hordó bort, hat hét vonás forinton elkelni szokottat megterem”.[5] Ezenkívül a falubeliek jogában állt Szent Mihály napjától újévig a saját boruk kocsmabeli árulása, sőt adózás után, a földesúr borát is ők árulhatták, mely szintén jövedelmezett nekik. Vályi András 1796-ban arról tudósít, hogy Bogács „szőleje közép termékenységűek, de jó bort teremnek”.[6]

Eurázsia Történelmi Lovasút XI.

István szerencsés felgyógyulása után a csapat tovább folytatta útját. Átlépve Kosztanaji megyébe, fogadóbizottság várta őket. Különös örömöt jelentett, hogy a rajon akimja és a bizottság több tagja is a madjar törzs tagja volt. Így emlékeztek a találkozásra: „Nehéz írni arról az érzésről, amit a hosszú és igen kimerítő út szinte legfontosabb állomása felé közeledve éreztünk, amikor magyar törzsbéli testvéreinkkel találkoztunk. Az ezt követő ünnepség leírhatatlan volt. A vendéglátóink lelkesedése és szívből jövő öröme töltötte meg a teret. Három fehér jurtát állítottak tiszteletünkre, ami csak a legmegbecsültebb vendégeknek jár. Egy ménes, egy juhnyáj, valamint egy gulya fogta közre az ünnepi területet, amit szintén a tisztelet jeléül hajtottak oda. Amikor a csapat megérkezett lovaik hátán, a csikós meghajtotta a ménest, ezzel jelezve, hogy megérkeztek a nagyra becsült vendégek. Mindannyian éreztük, hogy itt valami rendkívüli, valami nagyon ősi indíttatású eseménynek vagyunk részesei, ami nem feltétlenül a személyünknek szól, hanem elsősorban közös őseink tiszteletére történik, valamint ünnepli a jelen pillanatot, amely lehetőséget teremtett arra, hogy létrejöhessen ez az örömteli találkozó. Már távolról láttuk a magyar zászlót lobogni a színpad mellett, ami még inkább fokozta meghatottságunkat. Körülbelül százötven ember jött el a fogadásunkra, voltak olyan öreg nénik és bácsik, akik messziről gyalog jöttek, hogy találkozhassanak velünk és rajtunk keresztül minden magyarral.”

A madjar törzs tagjai Kazaksztán északnyugati részén, a hatalmas kiterjedésű, szélsőséges éghajlatú Torgaj-vidéken élnek.[1] A szűkösen fellelhető történelmi emlékek és a törzsi emlékezet szerint a madjarok a Batu kántól származó Abulhair (1412-1468) kánnal jöttek Közép-Ázsiába, valószínűleg az egykori Arany Horda területéről a 15. század közepe táján. A kán által vezetett Fehér Hordában a legerősebb csapatok az orjátoké, a kipcsakoké és a madjaroké voltak. Később részt vettek Sejbani kán harcaiban is, melyet a mai Üzbegisztán területéért folytattak. Mintegy 300-400 évvel ezelőtt telepedtek le a Szarikopa-tó körül, ahová valószínűleg a dél-keleti Karatau régióból érkeztek. Benkő Mihály kutatásai szerint 1847-ben a madjar a harmadik legnagyobb törzs volt a Szarikopa-tó környékén 375 jurtával. Az orosz hódítók elleni hadjáratokban létszámuk megfogyatkozott, és 1866-ban már csak 260 jurtájuk állt. Az első világháború idején, majd a Szovjetunió megalakulása után is ellenszegültek a hatalomnak, ami tömeges kivégzésekhez vezetett, így a népcsoport létszáma tovább csökkent.

Az én rendszerváltásom 13.

Kiállítás a tiszaörsi temetőkápolnában

A XVIII. század közepe táján, a Rákóczi-szabadságharcot követő évtizedekben az ország népe megállapodott. Voltak azonban területek, amelyek a vallási villongások miatt mégsem juthattak nyugvópontra. A mai Tisza-tó térségében református lakosság élesztette újra az életet, ám ez birtokjogilag az egri püspök és káptalan területe volt. Mint földesúr és mint egyházi főhatóság, a hatvanas-hetvenes években igyekezett megvetni a lábát e területen s saját birtokain. Máig élő sebként ekkor éri rövidség egyes települések református lakosságát. Az új jövevények –az egri püspök és a káptalan birtokairól toborzott lakosság– kiszorítják, olykor hatalmi szóval és támogatással is – a régebben itt élő reformátusokat.

Ma mindez a múlté. Egymás mellett élnek református és római katolikus őslakosok, egy táj szülöttei, ám saját arculata van minden közösségnek. S ez a saját arculat a valláson, hiten át s ennek segítségével mutatható ki. A többnyire református, Tisza menti magyarok közé jobbára a püspök és káptalan birtokairól elszármazott, ma „palócnak” mondott népesség telepedett be, akik Egertől délre, e földesurak birtokairól érkeztek. A palóc elem mellett sok volt a szlovák (akkor tót) elem is. A jövevények különböző falvakból érkeztek. Ezek kultúrája, ha mutatott is egymással úgymond „palócos” vonásokat, nem volt egységes, és mindenképpen különbözött az itt élő református, alföldi eredetű népességtől.

Néhány évtized  múlva azonban ez a heterogén népesség, amely fokozatosan beilleszkedett a táj és az itt élő népesség kultúrájának közelébe, maga is egységesült. S mert katolikus volt, s házassági kapcsolatai más hasonló katolikus népesség irányába fordították (Tiszaörs, Tiszaörvény, Tiszafüred katolikus népessége, Egyek, Nagyiván…), jellegzetes, a református környezettől eltérő színeket kezdett ölteni. E közösségek kultúrája –közrejátszván a vízszabályozások gazdaságilag homogenizáló szerepe is– egységesült, s úgymond alföldivé vált. A felekezetek idővel megbékéltek egymással. Ki-ki a maga egyházát követte, a maga hitvallását hangoztatta, de a helyhez, körülményekhez igazodott. Nem is állt már olyan messze egymástól a katolicizmus és protestantizmus.

Beleveted magad?

Kerüljön magyar zöldség és gyümölcs a magyar asztalokra! II.

Visonta Árpád-kori település a Mátra déli lábánál, Gyöngyöstől keletre található. A falu életét az 1960-as évekig a mezőgazdaság határozta meg, a földművelés és az állattenyésztés mellett az éghajlat és a Mátra lankái a kiváló minőségű szőlő- és bortermelést is lehetővé tették. Honlapunkon korábban már felhívtuk a figyelmet arra a kiváló próbálkozásra, melyet a Visontai Mezőgazdasági Szövetkezet a Szentesi Mag Kft. és az Organic System csapatával karöltve indított el ezen a településen. (http://www.karpatmedence.net/hirek/398-beleveted-magad-keruljon-magyar-zoldseg-es-gyumolcs-a-magyar-asztalokra)

A kezdeményezés fő célja az volt, hogy újra élettel teljenek meg a falu házainak udvarai, s kerüljön magyar, otthon megtermelt zöldség és gyümölcs az asztalokra. A kísérlet a lakosok körében nyitott fülekre talált, s pillanatok alatt elfogytak a felajánlott vetőmagok és természetes alapú növényi tápoldatok. Ezért a szervezők második körben is meghirdették akciójukat.

A szolnoki Damjanich János Múzeum néprajzi gyűjteménye

A néprajzi gyűjtemény alakulása

Bár a Szolnoki Városi Könyvtári és Múzeum Egyesületnek (a múzeum előzményének) már a két világháború közötti időszakban is volt néprajzi tárgygyűjteménye, ez az anyag csaknem teljes mértékben elpusztult. Az említett időszak dr. Balogh Béla által fogalmazott jelentéseiből az derül ki, hogy 1934 és 1941 között összesen 55 darab néprajzi jellegű tárggyal gyarapodott a gyűjtemény. Sajnos nyilvántartásunk – egyetlen, ám hitelességében megkérdőjelezhető eset kivételével- semmit nem árul el e tárgyak sorsáról. A kivételes tárgy egy szűrcsat, amelyet 1966-ban a következő megjegyzés kíséretében leltároztak be: “A múzeum régi tárgya, adat nélkül. Jászsági eredetű.”

Mivel a múzeumi gyűjteménybe került tárgyak szakszerű elhelyezéséről, raktározásáról 1955-ig egyáltalán nem beszélhetünk, ebből is adódik, hogy többszáz éves tárgyakkal nem dicsekedhetünk, ám a gyűjteményünk éppen ezért is sajátos. Az 1950-es évek közepén Szolnok megyét erősen érintette a tanyák erőszakos felszámolása, amelynek egyenes következménye volt a korábban nélkülözhetetlen munkaeszközök, gazdasági felszerelések tömeges fölöslegessé válása. Erősítette ezt a tendenciát a falvakból városokba költözés is. E tények figyelembe vétele mellett már nem meglepő, hogy a Damjanich Múzeum néprajzi tárgygyűjteményének első darabjai a szolnoki, törökszentmiklósi, mezőtúri MÉH-telepekről bekerülve váltak műtárgyakká. Ezek a tárgyak vaseszközök, egy-egy műhely (kádár-,szűcs-, kovács-, kékfestő-, kalaposműhely) szerszámai, apróbb eszközei. Az 1960-as évek közepén kezdődhetett meg a nem leletmentésszerű, hanem célirányos, szakmai igényeknek megfelelő gyűjtés, mégpedig az aktuális tudományos kutatómunkához igazítva. A komplexitás igényének megfelelve 1970-ben Szabó László Túrkevén özv. Balogh Kálmánnétól megvásárolta tanyai gazdaságának teljes felszerelését. Nagyon sok néprajzi tárgy múzeumba kerülése köszönhető a Szolnok Megye Néprajzi Atlasza munkálatainak, amely során a megyebeli néprajzosok, mintegy “mellékesen” adatokon kívül tárgyakat is gyűjtöttek a múzeum számára. Rendkívüli népművészeti értéket képvisel az 1970-es években a karcagi dr. Sánta Józseftől megvásárolt kunsági bútoregyüttes. Fontos tárgyegyüttes került a gyűjteménybe ajándékozás útján is. Csete Balázs jászkiséri tanár 1953-ban a múzeumnak ajándékozta páratlan értékű gyermekjáték-gyűjteményét, amelynek darabjait tanítványai készítették. Később, 1985-ben pedig már a múzeum írt ki gyermekjátékkészítő-pályázatot, s az erre beérkezett anyaggal kiegészítve a Damjanich Múzeum országos szinten is értékes és  nagy játékgyűjteményre tett szert. Az Alföldi Fazekas Triennálék díjazottjainak munkáiról szintén elmondható, hogy háromévente jellegzetes, nagyon jól adatolt, változatos stílusú darabokkal gyarapították a kerámiagyűjteményt. Az 1980-as évek elejétől arra is mód nyílt, hogy a múzeum magángyűjtőktől vásároljon, olykor egész sok darabból álló tárgyegyütteseket (műhelyfelszerelést, teljes hagyatékot). Az 1990-es évektől a gyarapodás mértéke szinte a nullára csökkent, elsősorban az anyagi lehetőségek beszűkülése miatt. Az ekkor kezdődő, máig tartó időszakban Szabó László és Gulyás Éva néprajzkutatók jóvoltából egyetlen hatalmas tárgyegyüttes került be – nem a néprajzi, hanem - a történeti gyűjteménybe: egy szolnoki lakás teljes berendezése. Ez a szolnoki múzeumra már az 1960-as években jellemző tendencia napjaink néprajzi muzeológiájában az egyre hangsúlyosabb jelenkutatásnak felel meg.

ÖSSZEESKÜVÉS ÉS GLOBALIZMUS

Nem lehetetlen, hogy megköveztek érte, legalább is eszementnek, árulónak vagy vaknak tartotok. Máris túlzok, hisz nem vagyok olyan nagy ember, hogy véleményem néhány baráton kívül sokakat érintene, mégis leírom azt, ami mostanában foglalkoztat, s mélyen elszomorít. Ez pedig az ország és világ jelenkori társadalmának és jövőjének megítélése, az uralkodó fő folyamatok értékelése, ezek mostani és a jövőben várható értelmezése. Szenvedői vagyunk a téveszmék terjesztésének, egy ahistorikus látásmód az elmékbe való pumpálásának, hamis próféták hatásos működésének olyan céllal, hogy a velük megfertőződött embert cselekvésképtelenné tegyék, majd megbénulva, birkaként hagyja, hogy a vágóhídra hajtsák. Nem vesszük észre a jól álcázott csapdát, a nagy átverést.
Sűrűn kapok ma levelet az úgynevezett összeesküvés elméletről, melynek lényege, hogy a világban egy-két tucatnyi ember kezében van az emberiség jövője, s ezek világuralomra törve a Föld elpusztítására is képesek lévén, minden szépet és jót lehalásznak. Az egyes ember belső énjét épp úgy képesek befolyásolni, mint a Föld klimatikus viszonyait, teremthetnek cunamit, porvihart, özönvizet, eltéríthetnek tengeráramlatot épp úgy, mint produkálhatnak jégkorszakot vagy mindent megölő szárazságot. Legutóbb e tárgyban érkezett levelem „A torontói jegyzőkönyveket”-nek mondott dokumentum kivonatát tartalmazza. Ezek állítólag 1967. nyarán keletkeztek, s 1990-ben publikálta Serge Monast 15 pontban foglalva össze azokat a tennivalókat, amelyek az akkor kidolgozott tervből 45 esztendő alatt azóta csaknem maradéktalanul megvalósultak az NWO eszméi közül. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy hamisítvány jellegét éppen ez a maradéktalanul bekövetkezett megvalósulás bizonyítja. Történész ember tudja, hogy ilyen nincs. Csakis utólag, már a bekövetkezett események ismeretében fogalmazhatták meg a plánumnak mondott részt ennyire egybevágóan. De nem ez a lényeg.

Bogács. Ember és környezete a Bükkalján.

6. Gazdálkodás a 20. századi Bogácson

6.1. AZ INTENZÍV GAZDÁLKODÁS KIALAKULÁSA. A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT

A magyar mezőgazdaság szempontjából az I. világháborút megelőző korszakot úgy jellemezhetjük, mint amely átmenet volt az intenzív, belterjes gazdálkodás felé.[1] 1895-ben, A Magyar Korona országainak gazdacímtára szerint Bogácson két tulajdonos rendelkezett 100 katasztrális hold területnél többel.[2] Az egri káptalan 664 hold szántóval, 7 hold kerttel, 678 hold legelővel és 1562 hold erdővel bírt. Állatállománya 44 szarvasmarhából, 129 sertésből és 1442 juhból állt. A gazdaság 32 cselédet foglalkoztatott. A gazdaság felszereltsége 1 járgányból, 2 rostából, 40 ekéből, 1 trieurből (konkolyozógép), 1 szecskavágóból, 9 boronából, 6 hengerből és 13 igás szekérből állt. A másik földbirtokos Kenyeres Lajos volt, aki 99 katasztrális hold szántóval, 5 hold réttel és 1 hold legelővel rendelkezett. Állatállománya 29 darab szarvasmarhából és 2 db lóból állt. A foglalkoztatott cselédek száma 4 fő volt. A gazdaság felszereltsége 1 járgányból, 1 cséplőszekrényből, 1 rostából, 5 ekéből, 1 trieurből, 3 boronából és 5 darab igás szekérből állt. Ha figyelembe vesszük, hogy a bogácsi határ mindösszesen 4267 katasztrális holdból állt (2428 hold szántó, 95 hold kert, 138 hold rét, 653 hold legelő és 207 hold művelés alól kivett terület), láthatjuk, hogy a terület közel 2/3-a nagybirtok volt.[3] Az adatokból megfigyelhető azonban az állatállomány növekedésének és a mezőgazdasági gépesítés lassú fejlődésének jelei is.

Az 1914-ben kirobbant világháború számos bogácsit is hadba hívott, a visszaemlékezések szerint Albániában, Galíciában és az olasz fronton is harcoltak közülük. Bogácson 84 hősi halottra emlékeznek az első világháborúból.[4] A háború után a vitézségi éremmel kitüntettettek és az özvegységre jutottak egy-egy hold földhöz jutottak a faluban.[5]

Trianon a magyar mezőgazdaságban is korszakhatárt jelentett. Segítséget csak új termelési ágak bevezetése és a termelési technikák korszerűsítése jelenthetett, melynek irányába a regnáló kormányzat erőfeszítéseket is tett. Ennek eredményeként lendült fel a zöldségtermelés, minőségileg javult az állattenyésztés. Nőtt a gyümölcsösök területe, s erre az időszakra esett a magyar mezőgazdaság gépesítésének klasszikus korszaka is: 1924 és 1929 között a traktorok száma Magyarországon csaknem a hatszorosára nőtt.[6] 1929-ben azonban a korszak legnagyobb gazdasági válsága kezdődött el, mely Magyarországon a mezőgazdaságot sújtotta leginkább. A búza nagykereskedelmi ára 70%-kal csökkent, de közel 50%-kal csökkentek egyéb növényi és az állati eredetű termékek árai is.[7] A kormány úgy igyekezett segíteni a gabonatermelőkön, hogy bevezette a bolettarendszert, ami azt jelentette, hogy a gabona eladásakor az eladó a vételáron felül mázsánként kapott egy gabonajegyet, melyet adófizetésre használhatott, de akár beválthatta azt készpénzre is.[8] Ennek ellenére egyre nehezebbé vált a megélhetés, a kis- és törpebirtokosok sokasága ment tönkre, s kénytelen volt potom áron eladni földjeit. A napszámosok és földmunkások helyzete is megnehezült, munkalehetőségük évi 100-150 napra, kereseti lehetőségük felére csökkent.[9] A feszültség 1933-ban kezdett oldódni, miután kormányrendelettel akadályozták meg a paraszti birtokok tömeges elárverezését. A mezőgazdasági termelés is újra fellendült a német, majd az olasz piac megnyitásával: búza, árpa, rozs, kukorica és szarvasmarha tömeges exportálására nyílt lehetőség.[10]

Eurázsia Történelmi Lovasút X.

A ló a férfi szárnya- tartja egy kazak közmondás. A lovasok lovaikon már egyre beljebb járnak az országban. Mint korábban említettük, Kazahsztán 14 területre (oblisz) van felosztva. Az expedíció az Atiraui területen lépett be Kazahsztánba, jelenleg az Aktöbei területen lovagolja a kilométereket, hogy hamarosan a Kosztanaji területre érjen.

Kazahsztán természeti és éghajlati adottságai leginkább a nomád életmód kialakulásának kedveztek. Az oroszok erőszakos terjeszkedését megelőzően az állattartás számított a legjellemzőbb életformának az országban, de a kazakok között még ma is jelentősnek számít.

Béres Sándor útja során megfigyeléseit összegezve így tudósított a nyugat-kazahsztáni, Atiraui területen honos állattartásról: „Kazahsztánban jelenleg hasonló az állattartás rendszere, mint amilyen Magyarországon volt a 19. század végéig. Megtalálható a szabad- és a kezes tartás, illetve a kettő közötti átmenetek is. Az ország északnyugati felében gyakorlatilag minden legelőnek számít, ahol nincsenek épületek. Itt szabadon legelhet a jószág.

Marhát (kazakul: szir) lovat (zsilki), tevét (tüje) és juhot (qoj), tartanak. Jellemző, hogy a legelési időszakban az állatok szinte pásztor nélküli önálló életet élnek. Látszólag mindenféle rend nélkül oda mennek, ahová csak akarnak. Ezért mindenkinek van saját tulajdonjegye. A lovak fülét például a legkülönfélébb módon vágják be, csakúgy, mint egykor nálunk.

A NAGYEREJŰ KIS EMBER ÉS A KAPTÁS LÚ

1972. július 22-én hagyott itt bennünket a magyar néprajz kutatóinak egyik legkiemelkedőbb egyénisége Diószegi Vilmos. Nála szerényebb, segíteni kész, másokat tisztelőbb és tisztább embert nem igen tudnék mondani. Hatalmas befejezetlen munkájának értelmezése – ha Regulyra gondolok -, még egy évszázadig munkát ad elhivatott szakmabelieknek. Egyszerű hétköznapjainak minden perce a tudományé volt. Úgy ismertem, hogy beszélgetés közben hirtelen előkap egy tenyérnyi noteszt, s jegyzi bele az éppen hallott adatokat, kérdez, minden részletnek utána megy. Egyik utolsó alkalommal Hatvanban beszélgetett velem, ahol a Bakó Ferenc által szervezett Palóc Kutatás résztvevőiként voltunk együtt. Arról kérdezgetett, hogy hová való vagyok, s gyermekkoromban hallottam-e történeteket természetfeletti erejű emberekről, különleges állatokról, hogyan emlékezem ezekre. S már elő is került a kis jegyzetfüzet, mert kedvére való volt, amibe belekezdtem. Ekkor láttam, hogy mennyire ad a hitelességre, a szavak használatára, milyen rafináltan szűri ki azt, amit utólag belekeverhettem. Akkor nem mondott róla semmit, később meg már nem kerülhetett rá sor. Nem tudom, hogy előkerül-e ez a pár adalék valaha is, én biztosan tudom, hogy feleletet nem kapok rá, de ha már az oszétekkel kapcsolatos kutatásaim során Diószegi művei is kezem ügyébe estek, leírom a hatvani beszélgetésünket, szeretettel emlékezve rája is. Közlöm a körítést is, azaz az egykori körülményeket, amiket az ő keresztkérdései támasztottak fel bennem a hitelesítés célzatával.

Eurázsia Történelmi Lovasút IX.

„Lovaink száguldása a sztyeppén a határtalan szabadság érzésével ajándékoz meg bennünket minden nap.”

A lovas csapat szépen haladt tovább a kitűzött útvonalon. Egyre ritkábban lakott területeken lovagoltak keresztül, ahol –mint írják- erőteljesen átélhető a sztyeppe ember feletti hatalma. A lovakat naponta váltják, így a pihent állatokkal mindig gyorsan, szinte megállás nélkül teljesíteni tudják a napi 40-55 kilométeres penzumot. Általában csődöröket hátalnak, számos kazak fajtát próbálhattak már ki, közmegelégedésre. Az időjárás továbbra is érdekesen alakul. Napközben a szokásos nagy meleg és szárazság gyötri az úton járókat, de rendszeresen előfordul, hogy ahová megérkeznek, az esőt is magukkal viszik, még olyan helyekre is, ahol már nagyon régen nem esett vagy ebben az évszakban egyáltalán nem is szokott…

Útjuk során továbbra is nagy érdeklődés kíséri őket. Ez ideig tizenkét lovas bemutatót tartottak, nagy sikerrel. Így írják: „a rövid ünnepségek és bemutatók után a nézőkkel és az ünneplőkkel sokáig még közös fotókat készítünk, amely elárulja az őszinte érdeklődést. Az arcokon öröm és kíváncsiság, némelyiken a tisztelet és csodálat tükröződik. Minden fáradtság ellenére, nagyon jól érezzük magunkat, hiszen a küldetésünket egy testvéri, szeretetteljes közegben teljesíthetjük.”

Kazahsztán közigazgatásilag tizennégy területre (oblisz) és két területi jogú városra, Almatira és Asztanára osztódik. A lovas expedíció most az Aktöbei területen halad, s ha minden a tervek szerint alakul, néhány nap múlva átlépnek a Kosztanaji területre.

MAGYARORSZÁGI MEGYEI MÚZEUMOK A TUDOMÁNY SAJÁTOS MŰHELYEI

A megyei múzeumi szervezetek létrehozásának eredeti célja

Az 1950-es években már gőzerővel folyik a társadalom tulajdonviszonyainak, intézményrendszerének átalakítása. Érintette ez a múzeumügyet is. Az addig többnyire városi vagy egyházi, illetve civil szervezetek kezében lévő gyűjtemények, sőt néha magángyűjtemények is köztulajdonba, azaz állami tulajdonba kerültek. „1949-ben alakult meg a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja, hogy a közgyűjtemények állami kézbevételét elősegítse, új múzeumi rendszert alakítson ki. Ez a központi szerv, majd az 1953 után a Népművelési Minisztérium Múzeumi Főosztálya, s ennek jogutódai koordinálták a múzeumi munkát. Egységes szervezeti rendszert igyekeztek létrehozni, központi keretből pénzt juttattak gyűjteménygyarapításra, kiállítások rendezésére, s szakfelügyelet segítette a nyilvántartás, s általában a múzeumi munka egységesülését..” – írja 1989-ben Selmeczi Kovács Attila. (Selmeczi Kovács A., 1989. 307.) Alig másfél évtized múlva ez a központosított rendszer ismét átalakult. A MOK és a minisztérium bábáskodásával megteremtettek egy erősen központosított, némileg mégis decentralizált múzeumi hálózati rendszert, amely 1963. január 1-től kezdte meg működését. Hasonló módon szervezték meg a levéltárak, könyvtárak és a művelődési házak szervezetét is. Ezzel a közgyűjtemények történetében új korszak kezdődött, s ez a nagy múltú megyerendszerre épült.

Megyénként alakítanak ki egy-egy központot (rendszerint a megyeszékhely), s a kisebbeket (tájmúzeumok, városi múzeumok, helytörténeti gyűjtemények, emlékházak, helyben megőrzött műemlékek, stb.) ezeknek rendelik alá. Ez egyfelől nyereség volt a  közgyűjtemények számára, mert addig soha nem látott anyagi támogatásban részesültek a múzeumok. Mindenütt kialakították az egységes nyilvántartást, szakemberek vették át a gyűjtemények kezelését, rendszeres továbbképzéseket szerveztek, közös feladatokat rendeltek el (pl. műhelyek, tárgyegyüttesek gyűjtése, tematikus kiállítások rendezése).

Az én rendszerváltásom 12

Tudományos élet vidéken is 2.

A pártállam utolsó pár évében megnőtt a tudomány becsülete. Létrehozták vidékre is kiterjedően az Akadémiai Bizottságokat. Tudománypolitikai, majd ez utóbbiból a Tudományos Koordinációs Bizottságokat. Nem tudni, hogy ezzel a tudomány –így a vidéki szellemet is– ellenőrzés alá kívánták vonni, avagy a már felismert bajok késztették arra a vezetőket, hogy bevonják a szellem legjobbjait, s orvosolják a bajokat, vagy ahogyan mondták: „termelővé tegyék a tudományt”. A rossz beidegződések miatt –ha kíváncsiak is voltak a szakvéleményekre– akár Bős-Nagymaros, akár a Tisza II., akár a tanyakérdés, településfejlesztés vonatkozásában – rendszerint lesöpörték az asztalról a nem őket igazoló döntéseket, nem hozták nyilvánosságra a véleményeket. Igény és bizonyos szervezeti keret azonban volt arra, hogy tudományosan alapozzanak meg egy-egy döntést.

Szolnok megyében 1987-ben újhodott meg Tudományos Koordinációs Bizottság (TKB) néven a korábban létrehozott Tudománypolitikai Bizottság. Öt szakbizottság jött létre (egészségügyi; társadalomtudományi; közgazdasági és jogi; mezőgazdasági és környezetvédelmi; ipari és műszaki). A TKB élén a megyei tanács elnökhelyettese állt, s induláskor egymilliós költségvetéssel rendelkezett. A szakbizottságok e nem túl nagy összeget a Debreceni Akadémiai Bizottsággal meghirdetett pályázatokra, kutató- és önképző tanulmányutakra, kiadványok segítésére és kutatások előmozdítására fordították. Ez a szerény, a későbbiekben már meg nem emelt összeg azonban sok egyéni és közösségi vállalkozást ösztönzött, kapcsolatok létrehozásában, kiküldetések meghosszabbításában, munkák megszületésében kamatozott. Így került sor egy kínai tanulmányút jelentős meghosszabbítására környezetvédelmi témakörben; több történeti forráskiadvány, néprajzi munka, bibliográfia publikálását segítette; nyelvtanfolyamok külföldi folytatásához vezetett Kelet-Németország, a Szovjetunió s Törökország városaiban; bibliafordítást, pedagógiai kutatást, és tanulmányutakat finanszíroztak belőle; orvosi, közgazdasági konferenciák segítésére is futotta –hogy csak néhány vonatkozását említsem. Norvégiában, Észtországban, Németországban, Oszétiában, Törökországban, Angliában, Kínában, Erdélyben építhettek kapcsolatokat megyei támogatással, vehettek részt konferenciákon tudományos előadásokkal ; vagy fogadhattak méltóan külföldi szakembereket. Belépést jelentett ez a nemzetközi tudományos életbe; abba, amely többnyire a vidékiek előtt, mert támogatás híjával voltak, egyáltalán nem nyílt meg.

DRÁGA LENIN BÁCSI!

Napjainkban széltében-hosszában hirdetnek eladásra egykori kastélyokat igen romos állapotban és természetesen birtok nélkül. Miután a kastélyokat kirabolták, ősparkjaikba gépállomásokat telepítettek, nemes fáit kiirtották – az emberekről és állatokról most ne is beszéljünk – nemzeti értékké váltak, s wellness szálloda alakításának lehetőségével kecsegtetik a pénzüket fiaztatni akaró embereket. Hogy milyen volt egy ilyen kastély és gazdasága, ami ezeket fenntartotta, ma már csak a régi magyar játékfilmekből tudjuk. Ugyanis falai között még eredeti állapotában mulatott Rajnay Gábor, Jávor Pál, Sárdy vagy Páger Tolnay Klárival, Turay Idával, Vaszary Piri dohogása mellett.  Valódi kis- és nagyasszonyokkal, személyzettel, munkaállatokkal, gépekkel, gazdasági udvarral  találkozhatunk, ha figyelmesen nézzük. Nekem még rémlik valami. Tanúja voltam gyermekkoromban Fehérgyarmaton a kis Jékely kastély szétcincálásának, s annak, hogy miként zárták a kastély lakóit egyetlen kis szobába a kastéllyal átellenben lévő egykori cselédük házában. Szerte az országban azóta tucatjával mesélek ilyen történeteket, s láttam a tönkrement kastélyokat. Bízvást mondhatom, hogy valamennyi rákerülhetne arra a nemzeti veszteséglistára, ahová korábban már feljegyeztük a Rákóczi utáni idők felrobbantott várait, török időben elpusztult templomainkat, kolostorainkat, majd szétbombázott városainkat. Ha a létező szocializmus építette frissen eltakarított értékek súlyát ezekkel összevetjük, csak azért tűnik kedvezőbbnek az arány és kisebbnek a kár, mert ez az éra semmit figyelemre méltót nem hozott létre.

Visszatérve a kastélyhoz, a pusztuláshoz, az értékzavarhoz, egy rövid velem és Havassy Péter barátommal megesett kis történetet mesélek el.

Eurázsia Történelmi Lovasút VIII.

Végre Kazahsztánban! A lovasok Ganjuskinonál lépték át az orosz-kazak határt, az új tervek alapján kicsit korábban, mint ahogy az eredeti tervekben szerepelt. Így viszont a szervezés kissé akadozott, hiszen helyi segítőik nem tudták időben elvégezni a szervezést.

Kazahsztán az eurázsiai kontinens egyik legnagyobb állama, észak-déli irányban körülbelül kétezer, míg nyugat-kelet irányban mintegy háromezer kilométer széles, területe 2724900 négyzetkilométer. Régi civilizációk keresztútján, kereskedelmi, társadalmi, gazdasági és kulturális kapcsolatok találkozásának központjában fekszik.

„Amikor Allah elosztotta már a világon a javakat: a síkságokat és a hegyeket, a folyókat és a tavakat, föld méhének kincseit, akkor vette csak észre, hogy Kazahsztánról megfeledkezett. A nép arra kérte, juttassa neki a maradékot. Így aztán e földnek mindenből jutott valami. Vannak óriási hegyei és végtelen sztyeppéi, lapályai, hatalmas kiterjedésű tavai, folyói és szinte kimeríthetetlenek ásványi kincsei.”

Ez az eredetmonda jól jellemzi Kazahsztán földrajzi és természeti viszonyait. Domborzata rendkívül változatos: a terület 40%-a sivatag, 23%-a félsivatag, 20%-a sztyeppe, 7%-a erdős sztyeppe és 10%-a hegyvidék. Legmagasabb csúcsa a 7010 méter magas Khan Tengri. Az országban több, mint nyolcezer kisebb-nagyobb folyó van, hét folyója is hosszabb ezer kilométernél. Legjelentősebbek az Urál és az Emba, melyek a Kaszpi- tengerbe, A Szir-Darja, mely az Aral tóba, valamit az Irtis, Isim és Tobol, amik az Északi Jeges-tengerbe torkollanak. Negyvennyolcezer tava közül a legnagyobbak: Aral, Balhas, Zajszan, Alakol, Tengiz és Szeletengiz. A Kaszpi-tenger északi partvidékének nagy része és keleti partvidékének mintegy fele kazak területre esik. Nyersanyagforrások tekintetében az ország a hatodik helyet foglalja el a világon: a Mengyelejev-táblázat százöt eleme közül kilencvenkilenc található meg itt. Napjainkig kétszázötven kőolaj és földgáz lelőhelyet tártak fel, melyeknek zöme az ország nyugati részén található.

A SZABADSZÁLLÁSI LAKODALOMBAN JÁTSZOTT DALOK

Sztrinkó István barátunk a Duna-Tisza köze kutatását 1978-ban indította el Szabadszálláson. A véletlen úgy hozta, hogy mindjárt a gyűjtés első hetében népes kutatógárdánkat egy lakodalomba is meghívták és módunkban állt számos helybeli családdal ismeretséget kötni.  A násznép nagyobb része kereskedő, iparos, munkás volt. A lakodalomban, ahol kiválóan éreztük magunktat, természetesen alapos néprajzi gyűjtésre is sort kerítettük. Korkes Zsuzsa fogta össze az egészet, kijelölve kinek-kinek a részfeladatát. Volt aki a vőfélyt követte árnyékként, mások a nyoszolyólányok szerepét, feladatát írták le, az ülésrend, a meghívott vendégek és minden egyéb feljegyzésre került. A lakodalomban játszott és énekelt zene, tánc megfigyelése, leírása, majdani összegzése öcsémre, Szabó Istvánra maradt. Sajnos sem a szabadszállási kötet, sem a lakodalom sokoldalú leírása, sem egyes részeinek feldolgozása nem született meg, s már sohasem áll össze. Mára mindhárman itt hagytak bennünket.

Most, hogy nemrég elhunyt öcsém írásait rendezgeti felesége, előkerült az a füzet, amelybe a szabadszállási lakodalomban játszott, énekelt nóták, táncdalok néhány szűkszavú megjegyzéssel kísérve a helyszínen feljegyzésre kerültek. A helybeli, más lakodalmakban is játszó zenekar, „magyar banda” a lakástól a városházáig, majd templomig és végül a vendéglőig kísérte a nászmenetet a „Lakodalom van a mi utcánkban…” nótával indítva a zeneszámok sorát, de az utcán játszott többi nótát nem tartalmazza a füzet. A vendéglőben a zenekar által játszott repertoárt őrzi a feljegyzés. A hegedű, bőgő (a bőgős dobol is), cimbalom, harmonika és egy énekes (aki ritmus hangszereket is kezel) összetételű zenekar alkalmas magyar nóta, tánczene, szalonzene, operett, stb. eljátszására. Kialakult műsoruk van, s ezt fejből tudják. Vannak azonban közöttük a zenekar műsorát megszakító kívánságra eljátszott számok éppen úgy, mint kívánságra többször is megismételt dallamok. Amikor a vacsorát szolgálták fel, a zenekar saját műsorát játszotta, és folyamatos, összefüggő műsor volt a menyasszonytánc alatt is. Amúgy kb. óránként egy rövidebb szünetet tartottak. A menyasszonytánc után többen hazamentek, mások négy-öttagú társaságot alkotva magukban, a zenekartól függetlenül énekelgettek, illetve időnként a hegedűst, harmonikást az asztalukhoz intve húzattak néhány nótát. Ezek jó része a zenekar műsorának is része volt.