OROSZ ISTVÁN NYOMÁBAN

Búcsújárás Jászladányon II. rész

2.1. Mátraverebély-Szentkút története

            A szentkút eredetét a néphagyomány Szent Lászlónak tulajdonítja. Történelmi tény, hogy a vidéken Szent Lászlónak erős harcai voltak a kunokkal. A monda szerint a király felderítő útra indult a Cserhátba. Itt a Szentkút völgyében haladt előre, kissé megelőzve kíséretét. A kunok felismerték a királyt és nagy zajjal rátörtek. A veszedelem láttán a király megsarkantyúzta a lovát, átugratta a szakadékot és sebes vágtatással száguldott át a völgyön. A köves talajon lovának patkója nyomán források fakadtak. (3. kép)

            Okmányban először 1290-ben szerepet a Szentkút: „Ad fontem Vereb”. A régi írások a szentkút mellett csak egy kis kápolnáról tesznek említést, melyet 1542 körül a törökök felégettek. A török hódoltság idején a magyarok súlyos váltságot fizettek az egri és szécsényi pasáknak azért, hogy ide jöhessenek zarándokolni.

            A Szentszék a búcsút először a verebélyi templomhoz kötötte. 1400 szeptember 9-től keltezve IX. Bonifác pápa a verebélyi Nagyboldogasszony templomnak azt a búcsút engedélyezi, ami Assissiben a Porcinkula templomban nyerhető.

            A XI. Kelemen pápa által, 1710-ben engedélyezett teljes búcsú volt az első, amit már maga Szentkút nyert el. Eddig, bár a Szentkútra való tekintettel adta a Szentszék a búcsút, de azt mindig a verebélyi templomhoz kötötte. Ezentúl a búcsút a szentkúti kőkápolna meglátogatásához fűzte.

            A mai kegytemplomot Almásy János, a jászok és kunok főkapitánya építtette, és ő volt az aki ferenceseket telepített le az épülő templom mellé. A mai templom 1763-ra készült el barokk stílusban. Hossza kívülről mérve 27,5 méter, szélessége 17,5 méter. Főoltára Mária mennybemenetelének tiszteletére készült. A tágas hajóban levő két oltár közül az egyik Szent Anna, a másik Páduai Szent Antal tiszteletét hirdeti. A templom belső méretei: hossza 25 méter, a hajó szélessége 15 méter, a szentély 8,5 x 7,5 méter.

            A kegyhelynek ettől az időszaktól kezdve megnövekedett a látogatottsága, amire utal VI. Pius pápa 1782. július 17-én kiadott búcsúengedélye is, amely hatra növeli az engedélyezett búcsúk számát. (1. sz. melléklet)

            A 19. és 20. század első felében a búcsúsok zavartalanul és roppant nagy számban özönlöttek Mátraverebélyre. IX. Pius pápa 1926-ban, az év minden napjára teljes búcsút engedélyezett Szentkútra.

            Igazán nagy változás 1950-ben volt, amikor feloszlatták a szerzetesrendeket, és korlátozták a búcsújárásokat. A Szentkúton is jelentős volt ez a változás, tíz ferencesnek kellett ekkor elhagyni a kegyhelyet, a tulajdoni viszonyok pedig megváltoztak, hiszen egyházi tulajdonban csak e kegytemplom és a lourdesi barlang maradt. (4. kép)

            A kegytemplomot 1968-ban szentelték fel. Ekkor VI. Pál pápa újabb búcsúengedélybe részesítette a kegyhelyet. Az ide zarándokló hívek, évente két alkalommal nyerhettek teljes búcsút: Nagyboldogasszonykor, és egy tetszés szerint választott alkalommal.

OROSZ ISTVÁN NYOMÁBAN

Búcsújárás Jászladányon I. rész

„Vagynak Országunkban úgymond különb-féle hidég és hév vizek mellyek természet szerént hasznosok. Némelly a vasat rézzé változtattya, némelly a zsugorodott inakat kitágíttya némelly pedig a fekélyes sebeket is meggyógyíttya. De ezektől nagyon különbözik a Tóth Verebélyi pusztán lévő Szent Forrás vize, mert ennek ereje annyira emeltetett, hogy nem egyféle, hanem mindenféle nyavalyát gyógyít, a' mint a feljegyezendő példákból minden okos ember kénytelen megismérni. Nem lehet tagadni itten némák, sánták, bénnák, köszvényesek, tagokban romlottak, hideglelősök és többféle nyavalyások előbbeni ép egészséget nyertek.”

( Szentmihályi Mihály)

1.1 Előszó

            Dolgozatom a szülőfalum jelenlegi vallási életével, azon belül bővebben a ladányiak búcsújárásával foglalkozik. Jászladányról több helyre is szerveznek búcsújárást, de ezek közül kiemelkedik Mátraverebély, ahova a falu lakói valószínűleg az 1700-as évek vége óta járnak el Áldozócsütörtökön. A búcsúsok II. világháború befejezése után ezt áttették az ünnep után következő vasárnapra. Amikor még a napján tartották, főleg gyalog mentek a búcsúsok - ezzel is vezekelve bűneikért.

            A falu vallásos lakossága csekély kivétellel római katolikus. A reformátusok száma kb. 20-25 főre tehető; ők főleg  házasságok révén kerültek a faluba a szomszédos községekből (Jászkisér, Tiszasüly, Szászberek), ritkábban távolabbi településekről. Így a búcsújárás a falu egész lakosságát érinti, illetve érintené. Hiszen ezeken a zarándoklatokon a falunak egy szűk, de jelentős számú lakója vesz részt.

            Célom volt összegyűjteni a falu jelenleg is élő búcsújáró szokásait, valamint Mátraverebély-Szenkút történetét. Adatközlőim két kivétellel jászladányi születésűek, Pávay Sándor és Pataky Vidor a falu volt, illetve jelenlegi papjai. Munkamódszereimet úgy választottam meg, hogy a szakirodalom áttanulmányozása mellett az adatközlőkkel történt beszélgetéseket rögzítettem, így lehetőség nyílt arra, hogy az elmondottakat pontosan visszaadhassam.

A kacros felvinciek

Amikor a mai kerékpár őse, a velocipéd divatba jött minálunk, egy ilyen masina eljutott Felvincre is, egy sportember körútja során útba ejtette a kis várost.

Rossz nyelvek szerint a felvinciek azt hitték a velocipédról, hogy az valami modern köszörűsgép. Alig, hogy felbukkant a főutcán, az emberek előszedték „kacraikat” (bicskájukat) s a velocipédes idegent üldözőbe vették, hogy köszörülje ki késüket.

Azóta is, ha valaki nagyon fel akar bosszantani egy felvinci polgárt, elég annyit mondania, hogy kacros felvinci.

Forrás:

Orbók Attila: Erdély mosolya. Az erdélyi humor gyöngyszemeinek gyűjteménye. Pantheon Kiadás. Budapest, 1940. 97.

A madéfalvi kőszénbánya

Egy meleg nyári nap kora estéjén, de mikor már „feketén bólingat az eperfa lombja” két székely atyafi ült Szereda végén az út sáncában. Az egyik székely –fajtájának ellenmondóan- hórihorgas magas alak, sovány veres ábrázattal és dús, szárnyként lecsüngő veres bajusszal. Egy tekintet rá s mindjárt eszünkbe jut a lesújtó ítélet: veres kutya, veres ló, veres ember ritkán jó. A másik székely magán viseli fajtájának egész jellegét; közép gömbölyű termet, fekete haj, fekete szem, fekete bajusz, sötétpiros kerek arc és  -  karika lábak. Mellettük két teletömött nagy gyapjú tarisznya állott. Most érkeztek éppen e helyre gyalogosan Madéfalváról.

- Hát úgy lesz, amint mondottam Józsi –kezdette bíztató hangon a vers alak- kétezer pengő forintot kérünk; nekem egyet s neked egyet.
- Jó, csak sok ne legyen –válaszolt a törpe alak a kétkedés hangján- s még hozzá mi a fő, hogy megadják?
- Mán hogy nincs eszed te Józsi, – válaszol ravasz mosollyal a veres alak- hiszen minél többet kérünk, annál inkább elhiszik  s minél inkább elhiszik, annál biztosabb, hogy megkapjuk a kétezer pengőt… Itt hirtelen cigarettára gyújtott a veres alak s az égő gyufát társa orcája elé tartva, merev, választ váró, vigyori szemekkel várta társának feleletét.  A törpe székely szótlanul nézett maga elé.

Rend, mint örökség

A kultúra, a műveltség az antropológia vagy néprajz értelmezési kereteiben – nagyon leegyszerűsített megfogalmazásban - egy adott korszak társadalmának szellemi és anyagi értékrendje, az azt létrehozó emberi közösség szükségleteinek kielégítésére létrejött eszközrendszer. Létrehozója tehát a szükség, az igény, éltetője pedig az azt egyezményesen elfogadó közösség, melynek saját létfennaratására a kultúrát létrehozta és adaptálja a változó körülményekhez. (lásd bővebben: Magyar Néprajzi Lexikon) A természeti népek, vagy akár a természettel harmóniában élő parasztság kultúrája olyan teljes, az élet minden területére kiterjedő, örök érvényű emberi szükségleteket kielégítő eszköztár, mely évszázadok alatt kristályosodott ki, az adott közösség értékrendjének megfelelően. A testi, lelki, szellemi és érzelmi szükségletek kielégítésének módját rendkívül komplexen hordozza, miközben folyamatosan alkalmazkodik az aktuális társadalmi és természeti kontextushoz. Az életben maradáshoz szükséges adaptáció az élővilágnak éppúgy sajátja, mint az emberi közösségeknek. Az ember azonban a természetes kiválasztódás helyett kultúrájának segítségével idomul környezetéhez, fejti ki környezetalakító tevékenységét. „A hely, a környezet és a kor, az idő megszűkíti az ember lehetőségeit, de végső soron mégis a végetlenül sokoldalú és találékony ember játékos egyéniségétől függ, miként teszi azt elődeinek tapasztalataira, vagyis a hagyományra támaszkodva.” (Andrásfalvy 2004a: 97.)

A hagyomány szót ma kiterjedt értelemben használjuk, olykor helytelenül. Tudományos értelemben a hagyomány „a közösségi magatartásformák és objektivációk nem örökletes programja, a kultúra invariáns-rendszere, a kultúra grammatikája. A hagyomány jelenléte emberi közösségek létének feltétele; az élők világában egyedül emberi közösségek sajátja, amennyiben ezek élettevékenységét a genetikai kódokban rögzített programokon túl olyan szimbolizált jelrendszerek irányítják (pl. a nyelv), amelyek a megtanulás-elsajátítás folyamatában válnak a különféle típusú (szociális, etnikus) közösségek tagjainak birtokává, szervezik ezek viselkedését… A hagyomány nem egyéb tehát, mint e szimbolizált jelrendszerek összessége. Helytelen az a néprajzi irodalomban megtalálható gyakorlat, amely a hagyomány köznyelvi értelmét megszorítás nélkül elfogadja, az „ősi”-vel, „örökség”-gel, a tudományszak kutatási tárgyával azonosítja.” (Istvánovits 1979: 393.) Ennek ismeretében jelen gondolatmenetben legfőképpen annak a magyar paraszti társadalomnak a műveltségéről és kultúrájáról lesz szó a továbbiakban, mely a Kárpát-medence természeti környezetéhez alkalmazkodva hordozza magán a különböző történeti korok lenyomatát, térben és időben (táji-történeti tagolódás), sőt a paraszti társadalom belső rétegzettségének megfelelően is differenciálódva.

A csobánkai szentkút eredete

I.

Melegen süt a nap a földekre és növeszti a búzakalászt, a rozsot meg az árpát. Szent Márk napja már két hete hogy elmúlt, mikor a falu plébánosa a hívekkel együtt kivonult a földek megáldására. Úgy látszik, az imádságot meghallgatta az Úr, mert azóta a gabonaföldek szinte versenyt fejlődnek, s a pompás tavaszi idő állandósulása bő terméssel kecsegtet. Ilyen időre van szükség, hogy a gazda verejtékes munkája elvegye jutalmát és az egész esztendőre jusson kenyér.

A falu határában tölgyes terül el. A fák már kihajtottak, lombjuk barátságossá varázsolja a nemrégen még kopár erdőt. A nap már kicsalta a gyöngyvirágot is; a galagonyabokrok hófehérsége világít az erdőben, s madárdal örvendezteti meg a járókelőt.

ZENDÜLÉS KEREKEGYHÁZÁN*

A Jászkun Kerülethez tartozó Kerekegyháza puszta a redempcióval került Árokszállás község tulajdonába. A terület 3/6-od részéért 5000 rh.frt-ot fizetett a település, 1/6 részét ekkor Kunszentmiklós, 2/6 részét Fülöpszállás fizeti ki. A puszta egész területe 13.685 kat. hold. Kerekegyháza népes település volt, 1572-ben 47 telkes gazdát és 3 zsellért írtak még össze, ezt követően elpusztult.[1] A kiskunsági lakosság egy része a török elől a Jászságba menekült, s feltehetően az ide költözöttek jogán kezdték legelőként használni az árokszállásiak a távoli, pusztává lett területet. A használatáról mindenesetre a XVII. sz. végétől vannak adataink. E használat jogán került megváltásra a kerekegyházi pusztarész 1745-ben. Bedekovich Lőrinc leírása szerint a kunszentmiklósi rész, a homokos talajon kívül „gazos, nádtermő, zsombokos” részeket is tartalmaz, a fülöpszállási pedig kiterjedt szíksó termő, nyáron kiszáradó tavakat, míg az árokszállásit a legrosszabbnak minősíti: „A’ földje nagyobb része homok butzkás, és tsak marha legeltetésére szolgál.”[2] Kerekegyházán  a szilaj ménes, a szilaj gulya és a juhnyáj legelt, s a pusztára az ott élő, a várostól delegált pusztabíró és egy lovas hadnagy felügyelt, rendszeresen tájékoztatva  az árokszállási elöljáróságot minden ott végbement dologról.

Világos után a magyar közigazgatást szinte azonnal átrendezték. Ez érintette természetesen a Jászkun Kerületet is. Rövid katonai kormányzás után 1850. január 1-től vezettek be újabb, hosszabb ideig fennálló közigazgatást, amely érintette az anyaközségek és a puszták viszonyát is, főként mint adóközségeket.[3] Ez nehézségeket okozott és nyilvánvalóan hozzájárult ahhoz, hogy az árokszállási elöljáróság úgy döntsön: a távoli, amúgy sem túl jól jövedelmező és közigazgatásilag nehezen kezelhető pusztát felparcellázzák és eladják. Azt tartották célszerűnek, hogy kijelölve a leendő község belterületének helyét, ott egyenlő nagyságú telkeket mérnek ki és árúba bocsájtják.[4] A bizottság megszemlélte a helyet és Kerekegyháza Szent István pusztai részét (népies nevén később és ma is: Kukália, Kukálta) tartotta erre alkalmasnak.  Szabó Imre felavatott földmérő  1857-ben el is készítette a térképet, melyet aztán a közgyűlés jóváhagyott.[5] Az 1855-ös határozat, mely szerint Kerekegyház puszta Árokszállás határának járuléka, mintegy egyértelművé tette azt, hogy miként fogják majd felosztani a pusztát. Természetszerűen – ahogyan ez más jászkunsági településeken is volt – a redempciós kulcs szerint. Az 1861-ben végrehajtott tagosításkor „egy öl belső határbeli föld után, 2 hold kerekegyházi föld jutott legelőilletékül”. Nem is csodálkozhatunk azon, hogy ez az árokszállási irredemptusok és redemptusok, még inkább a már Kerekegyházára kitelepedett anyavárosból származók és a város között ez feszültséget okozott. Hasonló elégedetlenség jelezte az ilyen alapon történő birtokmegoszlást szegényebb, irredemptus lakosság részéről Jászkunság szerte.[6] Ehhez járult még a gyorsan betelepülő Kerekegyház puszta korai elszakadási törekvése jegyében született elégedetlenségi mozgalom is, melyben az új telepesek ütötték meg a legerőteljesebb hangot. Mindezeket tetézte az, hogy a nem kerületbeli betelepülők számára ismeretlen volt a Jászkunságban lévő jogrend. Néhány új telepest pedig túlzott egyéni ambíciók is fűtöttek. Ezek együttesen mintegy megkérdőjelezték az anyaváros korábbi egyértelmű tekintélyét, bevált ügyrendjét, s keresztezték elképzeléseiket. Az amúgy is meggyengített jászkunsági és községi közigazgatás helyzetét kihasználva a mozgalom egyes vezetői - kiket Árokszállás tanácsa „nyugtalan természetűeknek”, „izgatóknak”, „elégedetlenkedőknek” tartott – nem a szokásos, a Kerületben bevett szolgálati utat járta, hanem a Helytartó Tanácshoz fordultak panasszal, sőt egyesek Bécsig is eljutottak orvoslást kereső panaszaikkal. Valójában erről a konfliktusról, s tanulságairól beszélek majd a következőkben. Ahhoz azonban, hogy a továbbiakban minden részletet érthessünk, szólnunk kell a puszta lakottságáról, illetve az új lakosok (mert még nem is lakosság) összetételéről.[7]

A darumadár

„A mocsárvilág madarai között a karcsú darvak voltak őseinknek legkedvesebb madarai. A sólyom az arisztokrata világ választott madara volt; a daru ellenben az egész magyar népé! A hódoltság korában eleink nem ismerték a mondva csinált turulmadarat. Irott emlékeinkben hiába keressük a nyomát; énekeink sem ejtnek róla szót. Annál többet írnak és énekelnek a darumadárról, melynek szeretetét még keletről hoz­ták magukkal. Ott, a távol Keleten ősrégi regék és mesék szólnak a daruról; ott a daru vezetője volt a költözködő népeknek. A legrégibb időben úgy mint ma, ezernyi változatban festették és rajzolgatták a darúmadarat. S nálunk talán másképen volt? Arra fakad a felelet, hogy nem. A magyarság és a törökség vitézlő nép volt. S mivelhogy a darumadár az éber­ségnek, a jó vigyázásnak és rendtartásnak élő példája volt: mind a két nép életének minden jelenségében ezerszer és ezerszer találkozunk a darumadárral. Nem­csak szép tolláért kedvelték, hanem főleg jó tulaj­donságaiért is. Az éberségnek symboluma lévén, sok régi családunknak a czímerébe belekerült. A régi magyar várak és városok czímereiben is föltalálhatjuk, a mint a sövényből épült párkányon áll és vigyáz. A késő utókor fiai azonban mindenféle madárnak el­keresztelték a czímerekben lévő darumadarat, nem sejtvén, hogy a daru a régi magyar és török váraknak állandó lakói voltak, s hogy a darvászat akkor mester­ségszámba ment, mely sok emberünknek adott kenyeret.” Így foglalja röviden össze a darvakkal kapcsolatos tudnivalókat Takáts Sándor a középkor jeles kutatója Rajzok a török világból című munkájában.[1]

A darvak igen ősi madarak mintegy 60 millió éve léteznek, amely időszak alatt mintegy húsz eltérő méretű és alakú formájuk fejlődött ki. Hazánkban a legősibb daru-előfordulás a miocénből való, ezenkívül még félmillió és százezer éves maradványok is kerültek elő.[2] Az egykori Maros-árterek neolit kori - Körös-kultúra - leletei búbos vöcsök, kisvöcsök, gödény, szürkegém, nagykócsag, nagylilik, tőkésréce, daru, szárcsa, ezüstsirály és varjú egykori, gyakori előfordulását mutatják. Ez azért nagyjelentőségű, mert a felsorolt madarak maradványai mindegyike kizárólag emberi településekről, szemétdombokról származik.[3] Ezért kimondhatjuk azt, hogy már a csiszolt kőkorszak embere sikerrel vadászott ezekre az állatokra. Árpád magyarjai minden bizonnyal a vadászták és fogták is a darvakat.[4] Csiffáry Gergely szerint már ebben az időszakban fontos madara volt a magyarságnak, mégpedig azért, mert a darvak időjósok voltak, megérezték a rossz időt és ilyenkor a szelídített daru szárnyát csapkodva keringett. A madaraknak ez a tulajdonsága fontos volt honfoglaló eleinknek, akiknél végzetes lehetett az esős, ködös idő csata esetén, mert az íjak megnyúltak, használhatatlanná váltak ilyen idő esetén.[5]

A darvak már régóta nem költenek hazánkban. Utolsó ismert költőhelye a Balaton mellett, a Fonyódi lápon volt.[6] Az 1890-es évek óta csak vándormadarunk, amelyek évente kétszer jelennek meg, ősszel és tavasszal, amikor déli telelőhelyeikre, a Balkán felé, illetve északra lengyelországi, ukrajnai költőhelyeik irányába tartanak. Az országba első sorban Alföldre nyíló Morava-völgye és a Déli Kárpátok szorosai és hágói felett repülnek be. A Déli-Kárpátok kedvelt átjárói a Vöröstoronyi-szoros és a brassói és háromszéki medencébe vezető szorosok és hágók, mint a Törcsvári hágó, Tömösi szoros, Bodzái szoros. Fészkelő helyeiket vagy a Keleti Kárpátok hágóin, vagy pedig a Szamos völgyén a Magyar Alföld irányába, azután a Tisza mellékfolyóinak völgyein keresik fel.[7] A Kárpátok átrepüléséről tanúskodó megfigyelések mindegyike az időjárás szerepét hangsúlyozza. Csak szélmentes, tiszta időben repülik át a hegyeket. Ködös, szeles napokon soha nem figyeltek meg hegyvidéki átvonulást.[8] Ugyancsak az Északkeleti Kárpátok hágóin és szorosain hagyják el az országot az Alföld felől érkező darucsapatok is. A legsűrűbben használt kijáró az Ung völgye az Uzsoki hágóval.

A Duna–Tisza köze, a Kalocsai Sárköz jeles néprajzkutatója

Bárth János 70 éves

Kecskeméten, a Cifrapalota dísztermében 2014. december 15-én köszöntötték kollégái, barátai, tanítványai a Duna-Tisza közének és a Székelyföldnek jeles kutatóját, a 70. életévébe lépő dr. Bárth János történész-néprajzkutatót. Az eseményre, tudományos körökben bevett gyakorlat szerint, ünnepi köszöntéssel készült a bajai Türr István múzeum.

Az ünnepség kezdeteként Rosta Szabolcs a kecskeméti Katona József Múzeum, majd Kovács Zita a bajai Türr István Múzeum igazgatói köszöntötték Bárth Jánost és a teremben helyet foglaló kollégákat, barátokat, tanítványokat, volt múzeumi munkatársakat.

Kothencz Kelemen, a rendhagyó születésnap fő szervezője rövid bevezető gondolatok után mutatta be és adta át Bárth Jánosnak azt a közel kilencszáz oldalas könyvet, amit erre az alkalomra jelentetett meg a bajai Türr István Múzeum. (A tudományos életben közkedvelt gyakorlat, hogy jeles kutatók kerek évfordulóit a szakmabeliek tudományos tanulmányok gyűjteményes kötetével tisztelik meg.) Az új néprajzi kötet külleme, címe és tartalma is az ünnepelt munkásságára, kutatásainak és élete meghatározó helyszíneire utalnak.

Boldog Új Évet Kívánunk!

Szerkesztőségünk minden kedves olvasónknak boldog új esztendőt kíván Isten áldásával!

Tájház Nagybodolyán

Nagybodolya a Drávaszög egyik faluja, Pélmonostortól tizenegy kilométerre, a Karasica jobb partján fekszik. Árpád kori település, nevét 1296-ban említi először oklevél, Budula alakban. Neve puszta személynévből alakult, magyar névadással. Az alapjául szolgáló személynév szláv eredetű.

A 14. század folyamán több kézen is keresztül ment, de többnyire a Véki család tagjai birtokolták. Egykor a Bodolya melletti Páli felett, a hegyen emelkedett Vasszegvára, melynek 1330-ban már csak a helye állt. A vár lerombolása valószínűleg III. András korára tehető, aki a hűtlen, böszörmény Mizse nádor testvérével szövetkező Vékiek uradalmát elkobozta és az 1298. évi törvény 10. pontja értelmében elrendelte a környéket károsító vár lerombolását.

A 15. század folyamán a mezőgazdasági technológia fejlődésének hatására igen sok apró falu alakult, a század végére már mintegy száz település volt a Drávaszögben.

A mohácsi csata után a szultán katonáinak három napos szabad rablást engedélyezett, ekkor tájt pusztultak el a Mohács környéki falvak, s ez idő tájt lett lakatlanná az Eszék- Mohács hadi út melléke is. A lakosság egy része elmenekült vagy nagyobb településeken koncentrálódott. Távol a hadiutaktól, elsősorban a Duna és a Dráva biztonságot nyújtó árterületéhez közeli falvak tartották meg népességüket, s maradtak meg folyamatosan lakottnak a török hódoltság alatt és után. Az első török adókönyv 1554-ben már csak 47 településről ad hírt, ötvennégy falu lakatlanná válik. Nagybodolyát (a forrásban: Bodola) ekkor hat magyar, két horvát és egy szerb nagycsalád lakja.

A háborús viszonyok hatására a 16. századtól állandó a migráció dél felől, északi irányba. A Dráva- Száva közének és Szlavónia magyar falvainak lakossága is észak felé vándorol, helyükre horvátok és szerbek költöznek a Sói bánságból. A lakosság nemzetiségi viszonyainak megváltozása még jobban megerősödött, miután 1566-ban Szigetvárt is elfoglalja a török, s belekezd az üres falvak betelepítésébe, hogy több adófizetője legyen és igénybe vehesse azok egyéb szolgáltatásait is. A Mohács környékén elpusztult falvakba a török katolikus sokacokat telepített, míg a hadi út mellé túlnyomórészt szerbeket.

TÁRGY-ESET

Kiállítás a szolnoki múzeum fennállásának 80. évfordulójára

2014. november 11-én nyitotta meg kaput a Damjanich János Múzeum Tárgy-eset című rendhagyó kiállítása a múzeum időszaki kiállítótermében (Kossuth Lajos tér 4.). Az intézmény konferenciával, emléktábla-avatással, a képtár felújításával s jelen kiállítás megvalósításával ünnepli 80 éves történetét.

A tárlat azért is érdekes lehet a közönség számára, mivel az utóbbi másfél évtizedben bekerült tárgyak bemutatásával kívánja a múzeum működését, tárgyi értékeit bemutatni.  Éppen ezért nem egy központi gondolat, vezérfonal köré építették a kiállítást, inkább a gyűjteményi egységek önmaguk külön-külön villantják fel az elmúlt idők múzeumi szerzeményeit.

Mivel a múzeumi gyűjtemények gyarapítására az állam nem biztosít külön keretet, a bemutatott értékek a régészeti ásatásokból illetve ajándékozás és pályázat útján kerültek az intézmény tulajdonába. A tárlat művészettörténeti, történeti, régészeti, könyvtári és néprajzi részre tagozódik. Természetesen a gyűjtött anyag töredéke került a látogatók elé, hiszen mindent nem lehetett a közönség elé tárni.

A Patay család kastélya Cekeházán.

A családról:

A báji Patay család már a XVII. században rendelkezett birtokokkal Taktabájon, 1726-ban kastélyukat is említik, de a falu két templomát is ők építtették. A családfán az ősapa I. Pál, aki 1456-ban Brandenburgi Katalin provisora volt a tokaji várban (1640-ben ennek járó elismerésképpen nyert a család Zemplén vármegyében birtokadományt). Unokája, Patay I. Sámuel (1679-1749) -a Rákóczi-szabadságharc leverését követően- királyi tanácsosként (consiliarus) a 8 északkeleti vármegye egyik vagyonos nagybirtokosává vált: a ma Szlovákiához tartozó Szinán is voltak birtokai, illetve 1720-tól a Czeke családtól származó Cekeháza is tulajdonába került. (A 37-es főút mellett, a mádi körforgalomnál található, ma már Sárga Borház étteremként működő egykori Patay Borház is a családé volt, sőt: az innen eléggé távoli Gombán szintén kastélyt építettek, ahogy tulajdonukban volt a göncruszkai kúria is. Utóbbi kettőhöz III. Sámuel felesége, Bárczay Zsuzsanna révén jutott a család.)

A család ismertebb tagjai: II. Sámuel (1709-1788), aki Báj után Nyírmadán élt, és egy eredetileg szanszkrit nyelven íródott (majd több fordításon átesett) "A' régi indusok böltselkedések az az: példákkal jó erköltsökre tanító könyvetske" című művet fordított magyarra; II. István (1807-1848), aki a '48-as szabadságharc ezredese volt, ma emléktábla őrzi nevét a sárospataki általános iskola falán; IV. József (1797-1868), aki a gombai kastélyban egy napig őrizte a Szent Koronát 1849-ben. Vélhetően Patay IV. Sámuel az építtetője a miskolci Hunyadi utcában található Patay-ház-nak, melynek kőkeretes kapcsolt ablakai a cekeházi kastélyon is visszaköszönnek.