A gabonakonjunktúra idején az ország szántóföldjeinek több, mint 80%-án gabonát termeltek, de az olcsó tengerentúli gabona betörésével lassú változás következett be. A gabona vetésterülete csökkent, helyét elsősorban kapás- és takarmánynövények vették át, melyek a mezőgazdasági termelés szerkezeti átalakulását indították meg. Ismét nőtt az állatállomány, s míg korábban csak állattartásról, ettől kezdve tudatos állattenyésztésről beszélhetünk, köszönhetően a tartásmód modernizálásának, a takarmányozás javulásának, a céltudatosabb tenyésztésnek és a kedvezőbb állategészségügyi viszonyoknak. A fentiekből következik, hogy egy paraszti gazdaság életét ettől kezdve a piac igényei határozták meg döntően (egészen a második világháború utáni időkig), s ebben a versenyben a negyed- vagy még kisebb birtokon gazdálkodó egykori úrbéresek már a kezdetektől hátrányban voltak a nagyobb birtokon, nagyobb tőkével gazdálkodókkal szemben.[1] Továbbra is óriási problémát jelentett a birtokok aprózódása, melyben igen jelentős szerepe volt a gazdasági versenyben való lemaradás mellett a magyar öröklési jognak is. Ennek következtében tovább nőtt a földnélküliek addig is igen jelentős száma, akik csak munkaerejüket tudták piacra dobni. A gabonaválság utáni szerkezeti változások hatására kapás- és takarmánynövények kikerülése a szántóföldre, állatállomány növekedése- minden eddiginél jobban megnövekedett a munkáskéz iránti kereslet, s ez megélhetési lehetőséget adott ennek a bérmunkássá lett rétegnek.[2] Egy új, sajátságos életforma jött létre, mely a mezőgazdasági idénymunkákból élt illetve egészítette ki jövedelmét: a summásoké. Ezek a vándormunkások általában onnan jöttek el, ahol kevés volt a jó minőségű termőföld, nagy a népsűrűség, nagy helyen terült el majorsági birtok, s általában nagy volt a birtokaprózódás, a zselléresedés.[3] Pontosan ráillik e jellemzés a Bükkaljára is: 1869 és 1900 között a lakosság száma megkétszereződött ezen a vidéken, ahol már előtte is nagy volt a zsellérek, apróbirtokosok száma.[4] Ráadásul a nagybirtok is rátelepedett erre a vidékre, kiterjedt birtokokkal rendelkezett errefelé az egri káptalan, a szatmári püspökség és Coburg herceg is.[5]
Módosítás dátuma: 2018. április 03. kedd, 19:05
Bővebben...
Megújulás előtt állnak a volt szocialista tömb országai, a magyar társadalom és gazdaság. Megújulás előtt a magyar tudományos élet. Nyilatkozatok, deklarációk ezrei országok, pártok, szervezetek, intézmények és személyek részéről, s formálják a médiákon át a közvéleményt. Ki-ki „szakszerűen” a saját területéről nyilatkozhat, ám ebben szükségszerűen „elfogult”. A tudomány azonban természetéből fakadóan objektív, de legalábbis igyekszik szakszerű és elfogulatlan lenni.
Mi is történik ezen a területen?
Az MTA elnöksége kinyilatkoztatta, hogy ezentúl a politikától függetlenül, csakis a tudomány szempontjait nézve követel magának autonómiát. Mérce a nemzetközi színvonal, s a tudománypolitikának ilyen irányba kell kibontakoznia. Komoly módosítások szükségesek: meg kell szüntetni a politika befolyását; a nyugatiak által nem ismert, szovjet típusú továbbképzési (minősítési) rendszert, amelynek két sarkalatos pontja a kandidátusi fokozat és a Tudományos Minősítő Bizottság, amely kompromittálódott. A tudományos továbbképzés és minősítést az egyetemek és az Akadémia- esetleg egy közbeiktatott Atheneummal az angol rendszer szerint- veszi majd kézbe. Az eddigi egyetemi (kisdoktori) fokozat szintjét megemelve az egyetem (s esetleg az Atheneum) ítéli meg (Ph.D.). Az akadémiai doktori (nagydoktori) fokozat már az úgy, s természetesen az akadémikusság is. E két utóbbit nem disszertációra, hanem életműre vagy rendkívüli tevékenység és eredmény elismerésére adományozzák. Igen szimpatikus volt Kosáry Domokos kikötése, miszerint sem az akadémikusok, sem a minősítettek közül senkit ki ne zárjanak; ne legyen új diszkrimináció, noha igazán akadnak nem odavalók. Ugyancsak a változások ellenére megőrizhetik (vagy átminősíthetik) a fokozatot szerzettek címeiket. S bár nem nyugati típusú intézmények az akadémiai kutatóintézetek (csoportok), ezeket bűn lenne felszámolni.
Módosítás dátuma: 2018. április 03. kedd, 19:19
Bővebben...
2012. május 06. vasárnap, 08:16
Béres Sándor-Kürtössy Péter
Eurázsia Történelmi Lovasút VII.
A csapat busszal érkezett meg a „Fekete-tenger gyöngyének” nevezett, mintegy egymillió lakossal bíró Odesszába. Így emlékeztek erre: „most úgy állunk, hogy nincs autónk, a felszerelésünk javát haza kellett küldeni az ajándékokkal együtt, segítőnk, Szvetlana nem tudott csatlakozni hozzánk önhibáján kívül. Így teljesen magunkra maradtunk, a három lovas ló nélkül és körülbelül kétszáz kilogramm kézipoggyásszal.”
Kiderült az is, hogy Bakiból nem lehet Asztrahánba hajózni, csak a föderáció állampolgárainak. Ezért, valamint a kísérő autó lerobbanása okozta időveszteség miatt kénytelenek voltak az eredeti útvonalat is megváltoztatni. Az ortodox húsvét hétfőjén mentek be az odesszai orosz konzulátusra, hogy a tranzitvízumot elintézzék. Ezután a Krím-félszigetre utaztak, hogy ott várják ki, míg végre beléphetnek Oroszországba.
A Krím félsziget a Fekete- és Azovi-tenger között, melyet a harminc kilométer hosszú és kilenc kilométer széles Perekopi-szoros csatol a kontinenshez és kelet felé a hosszan elnyúló Kercsi-félszigetben, a Kercsi-szorosnál végződik. Radó György írja: „A Prekopnál kezdődő észak-krími táj nemigen különbözik a dél-oroszországi, ukrajnai és ősi sírdombokkal, kunhalmokkal - kurángokkal - tarkított síkságnál. Dél felé azonban lassan dombosodik a föld, majd a dombok magas hegyekké nőnek. Hirtelen megszakad a hegylánc: meredeken zuhan a tenger felé. S itt különös világ tárul fel lábánál. A százhatvan kilométer hosszú, mintegy ötvenöt kilométer széles hegylánc tömbje ugyanis feltartóztatja az észak felől hömpölygő, rohamozó hideg légtömegeket, megvédi, napsütötte, dúsan termő kertté, örök tavasz honává teszi a Krím-félsziget déli partját. Ez a félsziget volt az ókorban Taurisz. Sok görög rege fűződik hozzá, Artemisz templomai álltak itt, s a holdistennő mentette Iphigéniát, akit atyja, Agamemnón fel akart áldozni az isteneknek... Taurisz görög gyarmatait Róma, majd Bizánc kebelezte be, át- meg átcsaptak rajta a népvándorlás pusztító hullámai, utóbb az ó-orosz Tmutarakany fejedelemség része lett, a tizenharmadik században pedig genovai olaszok alapítottak itt várost. A krími görög-latin világot azonban az újkor kezdetén elsöpörte az iszlám: észak felől az orosz földet elözönlő tatárok, délről a világhatalomra vágyó törökök morzsolták szét a krími régmúlt emlékeit.” A mintegy huszonhatezer négyzetkilométernyi területen ma mintegy kétmillió ember él, többségben oroszok, ukránok és krími tatárok.
A lovascsapat végül itt sem maradt magára, még a Krímben is nemzettársaink siettek lovasaink segítségére. Chemez Farkas édesapja már régóta kitűnő kapcsolatot ápol az itt élő magyarokkal, ennek köszönhetően sikerült kapcsolatba lépni az Alustában élő Idával és családjával, akik mindenben a rendelkezésükre álltak. Kiderült, hogy Ukrajnában van egy hálózat magyarokból a nagyobb városokban és Krímben. Főleg vegyes házasságokban élő kárpátaljai nők, de bámulatos, mennyire őrzik a nemzettudatot, átadják a nyelvet a gyerekeknek. Hatalmas élmény volt a csapatnak velük lenni és érezni az örömüket, hogy ők is részt vehetnek egy magyar ügyben.
Módosítás dátuma: 2012. május 13. vasárnap, 11:27
Bővebben...
Manapság gyakran használunk az élet minden területén idegen szavakat. Sokszor annyira belelendülnek egyesek ebbe a divatba, hogy az egyszerűbb, de néha a tanult ember is csak kapkodja a fejét egy—egy mondat hallatán. Nyilván nem kell teljesen száműzni a tudományos közéletből ezeket a kifejezéseket, de túlzásokba sem szabad esni. Magam is részt vettem már olyan előadáson, ahol annyira túlsúlyba kerültek az idegen szavak és kifejezések, hogy a hallgatóság ezt megelégelve beszélgetésbe kezdett. Én sem szeretem, ha egy szöveg hemzseg az idegen szavaktól, pedig jól tudom, néhány tudományos iskolában ez alapkövetelmény. Ha belegondolunk, szinte minden idegen szónak megvan a maga magyar jelentése is. A magyar nyelv azért tudott fennmaradni több ezer éven keresztül, mert mindig meg tudott újulni, mindig alkalmazkodott a kor kihívásaihoz. Az elvont fogalmakat, de a hétköznapok tárgyait, cselekedeteket is egyértelműen ki tudta fejezni. Ezért nem értem, sokszor miért kell túlzsúfolni beszédünket idegen szavakkal. Ennek egyik jó példája az identitás szó, amelynek több magyar megfelelője is akad. Széchenyi István már 1831-ben használta az ennek megfelelő öntudat szót —a Nyelv Újító Szótár tőle származtatja ezt a kifejezést.[2]
De nézzük meg közelebbről, mit is takar e fogalom, milyen jelentéstartalommal, jelentéstartalmakkal bír! Már itt elöljáróban kijelenthetjük Huseby-Darvas Éva után, hogy: „nélkülözzük a nehezen megragadható identitás fogalom átfogó és általánosan használható definícióját".[3] Igen, ismét itt az identitás-fogalom, pedig ez a szó egészen 1950-ig nem volt használatos a társadalomtudományokban. A magyarban sem, de a külföldi szakirodalomban sem volt ismert. Erik Erikson vezette be az észak-amerikai népekkel kapcsolatban, és a hatvanas évek végéig szinte csak ő használta e kifejezést.4 1968-ig hiányzott minden jelentősebb társadalomtudományi szótárból, enciklopédiából, hogy aztán hatalmas karriert fusson be. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a Magyar Néprajzi Lexikon címszavai között nem találjuk meg az identitás kifejezést és az öntudatot sem.
Módosítás dátuma: 2019. október 03. csütörtök, 06:03
Bővebben...
2012. április 29. vasárnap, 00:00
Gecse Annabella - Szebenyi Nándor - Zsolnay László
Gondolatok a Templomok művészete című kiállítás kapcsán
Szolnoki Galéria 2010. november 22 – 2011. január 30.
A 2010-es évben hónapokig jártuk megyénk katolikus templomait, abban reménykedve, hogy kellő számú, és minőségű műtárgyat tudunk összegyűjteni és kölcsönözni ahhoz, hogy megvalósítsuk azt a kiállítást, amiről már oly rég beszélgettünk a múzeumi kutatószobánkban. Bemutatni a környék egyházi művészetének stílusait, megismerni a kedvelt szenteket, azok megformálását, felfedezni az esetleges lokális ízeket, s persze megismerni a templom és közösség mai viszonyát: van e hatása az embereknek a templomra, s a templomnak az emberekre? S persze nagyon kétséges volt az is, hogy a helyiek hogyan fogadják céljainkat. Előfordult, hogy gazdag közösségek, akiknek igazán lenne dicsekednivalója egy ilyen kiállításon, mereven elzárkóztak még a kiállítás gondolatától is. Máshol szeretettel osztották meg velünk szegényes, lázáros szomorú nincseiket. Izgalmas volt a harc egy-egy műtárgyért, ami olykor törvényszerű kudarccal végződött, s megható máshol, ahol mindent adtak volna, abból a kevésből is, amijük van.
A kiállítás rendezése azon ritka örömök egyike volt számunkra, ami ritkán adatik meg egy muzeológusnak. Szép anyag jött össze, s a tárlat is úgy sikerült, ahogy szerettük volna: saját gyűjtésből, jól kivehető irányvonalak mentén. Most régi fotóinkat nézegetve, emlékeket keresgélve a múló napok útvesztőjében állítunk emléket, felidézve a hajdani tárlatot.
Jász-Nagykun-Szolnok megye két katolikus egyházmegyéhez tartozik. A Szolnoktól északra eső terület az Egri Főegyházmegyéhez, a délre eső részek, Szolnokkal együtt, pedig a váci egyházmegyéhez tartoznak. Kiállításunk az Egerhez tartozó templomok művészetét mutatta be. Sokan, a kiállítás címének hallatán talán drágakövekkel díszített aranytárgyakra gondolnak, múzeumok díszhelyére kívánkozó reneszánsz festményekre, hallatlan gazdagságra. A templom azonban más, mint egy kincsestár. Szellemiséget tükröz egy évezredes hazában, lelkiséget, mely segített rossz korokban, s szerénységre intett jó sorunkban. Többnyire falusi, kisvárosi templomok tartoznak területünkhöz, az ódon aranyozás néhol már igencsak megkopott, s a falak is a vizes salétrom mintáját mutatják. Néhol a művészeti stílusok véletlenszerű keveredése mutatkozik a berendezésben, máshol egységes, egy ízlés szerinti az igényes műtárgyak sora a gyönyörű templomban. A Jászság nagy, többnyire késő barokk templomaival szemben ott vannak a Tisza mente piciny templomai, vagy a Nagykunság kései építésű épületei. Kicsiny az általunk vizsgált terület, mégis találhatunk különbségeket tájegységei között úgy stílusban, mint a tisztelt szentek sorában. S persze felfedezhetünk általánosítható hasonlóságokat is. A kiállítás ezeket a mozgató és meghatározó tényezőket próbálta feltárni, gyakran már repedező faszobrok, megfakult festmények mellett felvonultatva a jelen fontos tárgyait, magas művészi színvonalú alkotásait is.
Módosítás dátuma: 2012. április 30. hétfő, 09:42
Bővebben...
Korábban már beszámoltunk honlapunkon egy kivételesen ritka néprajzi gyűjteményről, Bálinth Zoltán árkosi fiatalember kőröstetétleni vándorkiállításáról (a korábbi hír ITT olvasható). 2012. április 20-án pénteken 16 órakor új helyen, az abonyi római katolikus plébánia Közösségi Házában (Abony, Kossuth tér 14.) került megrendezésre "Vándor Székely" címmel nagyjából ugyanaz a tárlat. Csak azért nagyjából, mert a hatalmas anyagból Bálinth Zoltán mindig újabb eszközöket is válogat a látogatóknak, míg egy-kettőt kihagy belőle. A nagy érdeklődésre számot tartó kiállítást Nagy András plébános úr nyitotta meg, Raskóné Déri Erzsébet pedig Bálinth Zoltán gyűjtő életét mutatta be a hallgatóságnak. Benedek Csaba néprajzkutató a páratlan történeti tárgyegyüttes néprajzi értékeit méltatta s helyezte el a magyar népi kultúrában. A Tiszavirág Daloskör katonanótákkal és alföldi népdalokkal szórakoztatta a közönséget. A tárlat 2012. május 11-ig tekinthető meg, a +36-53-360-045-ös telefonszámon történt előzetes megbeszelésé alapján. Minden éreklődőt szeretettel várnak!
2012. április 4-én lépett hatályba az a kormányrendelet (1094/2012, (IV.3.)), amelynek értelmében a kijelölt, a határozatban megnevezett szervek feladatul kapták, hogy a magyarországi megyei múzeumi szervezetek fenntartását, működését, egyáltalán: létezését megváltoztató döntések végrehajtását előkészítsék, részleteit kidolgozzák. Számunkra, gyakorló muzeológusok számára ez már nem az első változás hírét hozza ebben az évben. Talán kicsit túlzás, de 2012 számunkra a korábban sem ritka nehéz helyzetekhez képest is a bizonytalanság éve, amelynek egyetlen állandó jellemzője nem a spontán változás, hanem az elrendelt változtatás. A kormányhatározat
„1.5. egyetért azzal, hogy a Törvény alapján állami tulajdonba és fenntartásba került megyei könyvtárak és megyei múzeumok, valamint kulturális és közgyűjteményi feladatokat ellátó alapítványok, közalapítványok és gazdasági társaságok (a továbbiakban együtt: megyei múzeumok és könyvtárak) a megyeszékhely megyei jogú városok fenntartásába kerüljenek;
1.6. egyetért azzal, hogy a megyei múzeumok tagintézményei elsődlegesen a területi elhelyezkedésük szerint illetékes települési önkormányzatok fenntartásába kerüljenek”
Régen és sokan látjuk, hogy az 1960-as évek óta működő (MŰKÖDŐ!!!) megyei múzeumi szervezeti hálózatnak sok hibája, hiányossága van. Nincsen rózsa…
Nem vonjuk kétségbe, sőt, saját tapasztalataink meg is győznek bennünket arról, hogy - bármilyen közigazgatási szintűek is, - az önkormányzatok kiváló fenntartói, fejlesztő, gondoskodó gazdái, saját értékeikre büszke, öntudatos működtetői lehetnek egy-egy intézménynek. Ám azt is jól tudjuk mindannyian, a szándék gyakran igazán apró összetevője a valóságnak. A gazdasági nehézségek, a személyi összetétel tekintetében rendszeresen változó települési önkormányzatok (hogy a kismúzeumok eseténél maradjunk) jószándéka nem elég ahhoz, hogy a jelenleg még hálózatként élő múzeumi szervezeti rendszer előnyeihez legalább hasonló alaphelyzetet teremtsen egy-egy vidéki kismúzeum számára. Vannak persze szerencsés, csodálnivalóan sikeres kivételek. Ám láttunk már sajnos több olyat is, hogy egy-egy éppen a hivatalos működés (helytörténeti gyűjtemény, tájház) határára érkezett, a helyi közösség saját erejéből létrehozott intézménykezdemény semmivé vált, mert a változó gazdasági környezet a fenntartást „látatlanban” vállaló önkormányzat számára semmiféle módot, forrást, keretet nem adott a működéshez. Az ilyen esetek – azon túlmenően, hogy ablakon kidobott pénzt, időt, energiát jelentenek – éppen azokra vannak a legerősebb negatív hatással, akikben a szándék megszületett: a helyi közösség tagjaira. Az efféle kudarcok közösségromboló hatása évtizedekre szól.
4.1. AZ 1848-AS JOBBÁGYFELSZABADÍTÁS. A TAGOSÍTÁS OKAI
A magyarországi jobbágyfelszabadítás nyitányának foghatjuk fel az 1840. évi örökváltsági törvényt, amely lehetővé tette, hogy a jobbágy megváltsa szolgáltatásait földesurától, ha sikerült erről megegyeznie vele. Erre azonban csak igen kevés példa akadt. A több évszázados terheket - robot, dézsma kilenced, ajándék, úriszék - csak a polgári forradalom tudta eltörölni, egy nap alatt, két törvénycikk segítségével.[1] Az 1848-as márciusi törvények alapján azonban csak az úrbéres és úrbérpótló szerződéses földek kerültek ki a földesúri kötöttségek alól. Úgy kapták meg földjeiket a parasztok, hogy egykori földesuraikat államilag kárpótolták érte.[2]
A legnagyobb problémát az jelentette, hogy nem volt pontosan meghatározva az úrbéres föld fogalma. Az erdőket, nádasokat, réteket ugyanis 1848 előtt többnyire közösen használta a földesúr és jobbágya (az erdőkben az úrbéri rendelkezések után már igen korlátozott jogai voltak a jobbágyoknak), így azok nem estek bele a jobbágy egyéni tulajdonába. Ugyanúgy nem, mint a parasztok használatában és kezelésében álló úgynevezett nem úrbéres földek: az irtvány-, a maradvány-, a majorsági zsellér földek és a szőlők.[3] Ezek a területek gyakran nagyobbak és jelentősebbek voltak, mint a felszabadult úrbéres területek. A helyzetet az 1853. évi úrbéri pátensnek kellett volna megoldani. A pátens kimondta, hogy úrbéres földnek az tekinthető, amit annak idején felvettek a Mária Terézia-féle úrbérrendezési táblákba, mint jobbágy- vagy zsellértelek földjét.[4] Ez a rendelkezés az úrbéres földek definiálása mellett lehetővé tette bizonyos feltételek mellett a paraszti használatban lévő irtvány-, maradvány-, szőlő-, majorsági jobbágy- és zsellérföldek megváltását is. Ezenkívül elrendelte a legelők és az erdők kötelező elkülönítését, meghatározta a papok és tanítók illetményét, s rendelkezett a tagosításról is, bár kötelezővé nem tette azt.[5] Látható a rendelet kétarcúsága: egyrészt az alapfogalmak meghatározásával végre elindulhatott az országban a régóta várt elkülönülés, másrészt viszont olyan szűk keretet határozott meg, hogy több, mint hétszázezres paraszti réteg és jelentős mennyiségű földterület maradt ki belőle. S ez bizony megszabta az elkövetkezendőkben a magyar mezőgazdaság és a társadalom irányát. Fényes Elek 1851-ben megjelent földrajzi szótárában hű képet fest az elkülönülés előtti Bogácsról:
„Bogács magyar falu Borsod vármegyében, Miskolcztól 2 2/16, Egertől 12/16, u.p Kövesdtől 11/16 állomásra, egy szép völgyben, melly a helységről bogácsi völgynek neveztetik. Határának kiterjedése becsü szerint 6087 hold, ebből beltelek 126, szántóföld 2599, rét 698, szőlő 349, erdő 1790, legelő 525 hold. Úrbériség összesen 2402, majorsági 895 hold, ide értve a Pazsag nevű majorsági földeket is. Az erdő a földesuraság sajátja, a legelő közösen használtatik, a szőlők kilenczed dézsma alatt vannak. A föld mindennemű gabona termesztésére alkalmas. A lakosok úgy a ló-, mint szarvasmarha tenyésztéssel dicséretesen foglalkoznak. Népesség 1200 lélekre megy. E közt 1192 római katholikus, 3 református, 5 zsidó, mindnyájan magyarok. Van a helységben 103 telkesgazda, 74 zsellér, 39 lakó. A római katholikus egyház már 1332-ben fennállott, anyakönyvei 1724-ben kezdődnek, régi, ószerű temploma Szent Márton püspök tiszteletére szenteltetett. Épületei közt említendő még a pap-, s jó ízléssel épült tisztilak. A Hor és Szoros patakok a helység közepén egyesülvén, egy két kerekű malmot hajtanak. A Hor vizéről mondják, hogy ollykor 4-5 évig is csak szivárog, ha pedig vize egyszer megjön, 4-5 évig folyvást bő vizet szolgáltat a malomra. Van a határ felső részin mintegy 4 négyszögölre terjedő feneketlen ingovány is. Birtokosa az egész helységnek: az egri főkáptalan.”[6]
Módosítás dátuma: 2018. április 03. kedd, 19:07
Bővebben...
Hovatovább szorongva és bűntudattal ülök sokakkal együtt a tévé elé, vagy ütöm fel a sajtótermékeket. Megtudhatom belőlük, hogy magamkorú, fél évszázadot megért emberek nadrágja is befröcskölődött sárral, segítettünk tolni a kommunizmus szekerét, sőt mi rángattuk ki olykor abból a kátyúból, amelybe, ha nem tesszük, rég belefulladt volna. Szerencse, hogy voltak néhányan, akik -miként Rákosi Mátyás a szegedi Csillagbörtönben a titkos adó elektromos vezetékét- saját testükkel fedezték az Európával összekötő utat, önfeláldozóan Párizsban, Münchenben, avagy a cambridge-i egyetemen, s túl a tengeren; mintegy önkéntes száműzetésében, ébren tartották az igazi szellemet. Nem véletlen, hogy ezek után kártyavárként omlott össze néhány oldalnyi szamizdattól a korhadt rendszer. Egykori, magunkforma fenntartóinak megbocsátanak, sőt hajlandóak arra is, hogy beprotezsáljanak az európai házba, ahová nélkülük nemhogy az előszobába, de a kertbe vagy a mellékhelységbe sem léphetnénk be sáros nadrágunkban, szekértolástól átizzadt ingünkben.
Hadd mondjak valamit.
Mikor 1963-ban Szolnokra kerültem, igazgatóm Kaposvári Gyula egy igen szemléletes történetet mesélt el - nyilván okulásként. Egyik osztálytársa felrótta neki, hogy a kommunista rendszerben állást vállal, sőt igazgatói pozíciót, majd megkérdezte: „Mit teszel majd akkor, ha az angolok bejönnek?” Erre ő egy másik kérdéssel válaszol: „Gondolod, hogy te, aki tanár létedre nem vállalsz állást, majd dicséretet kapsz? Megkérdezik majd tőled, hogy megtanítottad-e írni-olvasni a gyerekeket. S mit mondasz nekik?” Számomra, aki történész voltam, s egy s mást ötvenhatról is emlékeimben őriztem, ez megfelelő eligazítás volt. Hatalmas, tőlem telhető erővel láttam munkához, úgymond toltam a szekeret. S most hiába várom az angolokat. Nem ők kérdeznek, hanem az európai ház kéretlen portásai.
Módosítás dátuma: 2018. április 03. kedd, 19:19
Bővebben...
2012. április 22. vasárnap, 17:16
Béres Sándor-Kürtössy Péter
Eurázsia Történelmi Lovasút VI.
Megköszönve Borospatakon a Szász házaspárnak a szívélyes vendéglátást, a csapat az Ezeréves határ felé vette az irányt. De még Gyimesközéplokon nagy és kellemes meglepetésben volt részük. Az út jobb oldalán számos ember várta őket, akik különböző médiumokon keresztül szereztek értesülést e nagy vállalkozásról. A polgármesteri hivatal előtt köszöntötték és házi kenyérrel, füstölt szalonnával valamint természetesen ágyas pálinkával fogadták őket, majd jó szavakkal és áldásokkal engedték tovább lovasainkat útjukra.
Következett a legrégebbi gyimesi csángó település, Gyimesbükk, mely 1950-től közigazgatásilag már Bákó megyéhez tartozik. A Tatros felső szakaszának legnépesebb faluja, fele-fele arányban római katolikus magyarok és óhitű románok lakják. A gyimesi határ előtti patakvölgyben folyik az Áldomáspataka, mely az 1277 méter magas Papoj csúcsáról ered és szűk völgyben közelíti meg a Tatrost. Jobb oldalról ömlik belé, ez már Gyimesi-Palánkai szoros területe, ahol hamarosan feltűntek az egykori vámhivatal maradványai és a Rákóczi-vár romjai. Ez az útszakasz ma is a Keleti-Kárpátok egyik legjelentősebb völgyszorosa és közlekedési útvonala. A szoros kiépítése 1694-ben, az utolsó tatárbetörés után kezdődött, majd a határ védelmére hajdúkat vezényeltek 1699-ben. A vámnak több elnevezése is fennmaradt, hívták többek között gyimesi Passzusnak, Csíkgyimesi vám- és vesztegzárnak vagy Magyar Királyi Vámhivatalnak is. A tulajdonképpeni határt a Tatrosba bal oldalt ömlő Sánc-pataka képezte, a fináncok épületeinek romjai a patak jobb oldalán vannak.
Itt hagyta el végleg a lovascsapat 2012. március 27-én a történelmi Magyarország keleti határát, s lépett be moldvai területekre. Ezzel már közel 900 kilométert tettek meg útjukból. A „határátkelésről” így tudósítottak: „Az ezeréves határnál szélvihar támadt, hirtelen lehűlt a levegő és havazni kezdett. Mindhárman arra gondoltunk, a hősök és ősök szellemei úgy búcsúznak, mint ahogy a dalban is van: még a fák is sírnak... Nem haladtunk két kilométert a határtól, a szél a havazással együtt elállt és kisütött a Nap. Igen, a hősök szellemének van érzéke a búcsúzáshoz…”
Módosítás dátuma: 2012. május 11. péntek, 10:04
Bővebben...
Hajdanában történt, a hatvanas évek elején, amikor még Budapest és Záhony között csak egy vágányon pöfögött a gőzös, s ritka volt a dízelmozdony. Szolnok-Debrecen között kattogó, hegesztetlen síneken négy órát is döcögött a személyvonat, s mert hét végén Pestről megindult az ország keleti rész Szatmárba, Szabolcsba, Biharba, szinte mindig állni kellett. Egyszer azonban vasárnap utaztam, reggel, s majdnem üres vonaton. Egyedül ültem a fapados szakaszban, s csak Bartán (akkor még állandó megálló volt) szállt fel egy népes tanyasi család vagy öt gyerekkel, akik szépen, fehér zokniban, frissen fésülve csendes izgalommal telepedtek az ablak mellé. Látszott, hogy valahová ünnepre mennek, s a kisebbek megilletődve, mégis nyugtalanul az utazás és a bizonyára ritka alkalom miatt várakozva feszengtek helyükön. Bizony ekkor esemény volt tanyáról a városba menni, kilépni a hétköznapokból, s szinte világot látni. A legkisebb, lehetett vagy négy éves, azonban enni kért. Nyilván tudta, hogy a kosár sem hétköznapi javakat rejt. Az unszolásra az édesanya félrehajtotta a keményített, hófehér vászonkendőt, s kiosztott egy-egy rántott csirke darabot a gyermekeknek. Kisújszálláson felszállt két középkorú nadrágos férfi (hogy így nevezzem őket), s belépve a fülkébe, ahol bőven volt hely, megálltak az ajtóban, majd visszafordulva a peron felé félhangosan, de jól hallhatóan megjegyezték: „Ne ide gyerünk! Itt zabálnak a parasztok.” Az apa és anya elkomorult, a nagylány szájában megkeseredett a falat, s a 10-12 éves két fiú is letette a húst, csak a kicsi nem vett róla tudomást. Elszállt az derű, a várakozás, az utazás izgalma, s Karcagig, ahol leszálltak, olyan nyomasztó csend ülte meg a kupét, hogy még a legkisebb is elhallgatott. Engem összeszorított valami, de tehetetlen voltam, nem tudtam mit tegyek: szóljak egy pár szót, hallgassak, utánuk eredjek, s megverjem őket? Nem, mint aki semmit nem látott és hallott, gyáván könyvembe bújtam. Pár nap múlva, amikor megírtam az esetet a Néplapnak, az nem közölte, s azóta is bánt, a lelkiismeret. Ettől kezdve nem utazom soha vasárnap, inkább álltam a füstös, izzadtságszagú folyosón, peronon, ahol természetes volt a verekedés, a részeg sértegetések sokasága vagy az összeborulás a mámor tetőfokán. Ahol a durva közeg kizárja a finomságokat, ahol megsérteni valakit szóval alig lehet, csak ököllel, nem egyszer késsel.
Nyilván van bennem valami, ami alkalmatlanná tesz arra, hogy politikus legyek. Hogy a kényes helyzetekben cselekedjem. Mindig később, az esemény múlta után jutok el oda, hogy lássam: mit kellett volna cselekednem. Első reakcióm a megdöbbenés, az egész énemet megbénító tehetetlenség. Ezen csak akkor tudom túltenni magam egy állapotba, amikor elborul az agyam, s magam is hasonulok a sértőhöz. A hangerő, a válogatatlan szavak nem egyszer a tettlegességre vetemedés is elér ilyenkor, ám később emésztem magamat, megbánom, hogy lealacsonyodtam, s méltatlanná váltam önmagamhoz. Hogy ez néha eredményt hozott? Hogy csak így lehetett megérteni bizonyos vezetőkkel azt, hogy sok éves munkánk, amely egy konferenciában csúcsosodott ki, mégis megtartható? Hogy kalapáccsal kellett kizavarni a múzeumból kiállítás előtt pártkorifeusokat, hogy megnyithassuk, de legalább elkészíthessük a kiállítást? Mindez igaz, de szégyenletes. S nemcsak a korszakra nézve, hanem rám is, aki feladtam jobb énemet valamely, bár néha magasabb cél érdekében.
Módosítás dátuma: 2018. április 03. kedd, 19:18
Bővebben...
2012. április 12. csütörtök, 10:15
Béres Sándor-Kürtössy Péter
Eurázsia Történelmi Lovasút V.
Lovasaink Csíksomlyóról az Ezeréves határ irányba indultak. Útjuk Csíkborzsova, Csíkszentmiklós és Csíkszépvíz falvain vitt keresztül. E falvak lakói római katolikus székelyek, akiket keményen megedzettek az évszázadok viharai, hiszen a terület történelme folyamán folyamatosan ki volt téve háborúskodásoknak. Különösen fekete betűkkel szerepel krónikáikban az 1694. esztendő, mikor is a Gyimesi-szoroson váratlanul betört tatárok feldúlták egész Felcsíkot, Csíkszentdomokostól Csíkszentkirályig, s ahol megjelentek, ott égettek, raboltak, az ellenállókat irgalmatlanul kivégezték és mintegy hétezer embert elhurcoltak. Ekkor számos település végleg elpusztult, mint például Czibrefalva is.
A falvakat elhagyva gyönyörű tájon haladtak tovább az expedíció tagjai. Ellovagoltak a csíkszépvízi víztározómellett, amely 1986-ban épült a Szépvíz-pataka és mellékágainak völgyében. Ezután a Csermászó-patak völgyében folytatták útjukat, majd az erdőkoszorúzta szerpentineken felfelé kapaszkodva jutottak el az 1164 méter magasan fekvő Fügés-tetőre. Ez tulajdonképpen a Tatros-vizének és a Szépvíz-patakának vízválasztója. Innen kezdődik Gyimes vidéke, mely 30 kilométer hosszúságban terül el Csíkszeredától mintegy 35 kilométerre.
Módosítás dátuma: 2012. április 13. péntek, 06:14
Bővebben...
Pár évvel ezelőtt a feleletet adó diák jól tette, ha a múltbeli elöljárókat népszipolyozó, nép nyakán ülő vagyonos, kizsákmányolónak állította be, aki uralkodott a szegényeken. S bizonyítékot is idézhetett rá, hiszen a bírák, szolgabírák és jegyzők vagyonos családból, de legalábbis úri, dzsentri rétegből származtak. S így volt ez a Jászkunságban is, ahol a bíróság, s más közhivatalok szinte dinasztikusan öröklődtek: a Dósa, a Gulyás, a Lőrik, a Tury, az André famíliák elöljárók sorát adták, s egyben a legvagyonosabbak közé is tartoztak. Látszatösszefüggés ez. Ám a tényeket összekapcsoló okok egészen mások, s jó ha tudjuk, nem is bizonyos, hogy olyan előnyös volt régen hivatalt viselni.
1760-ban az árokszállási bíró, Bobák Pál 1 első klasszisú házat, 12 igás ökröt, 29 göböly ökröt, 6 fejős-, 13 borjas tehenet, 26 tinót, 3 igás-, 13 mén lovat, 2 öszvércsikót, 120 fejős juhot, 7 disznót mondhatott magáénak. Csakhogy ez a vagyon hosszú munka, s szerencsés családi alakulás eredménye (örökség nem aprózódott férfiágon), s ezt meg is kell tartani, jól kell vele gazdálkodni. Mivel a falu egész gazdasági életét, a munkák rendjét a bíró irányította, természetes volt, hogy olyanokra voksoltak, akik leginkább értettek hozzá, s maguk is érdekelve voltak a termelés minden ágában. Ha rosszul mérték volna fel a helyzetet, nem idején rendelik el a kutak és a legelő tisztítását, nem szervezik meg rendesen a sáska elleni védekezést, későn rendelik el az aratás vagy szüret megkezdését a nyájak téli behajtását, maguk károsodtak volna leginkább. Vagyonuk, jó gazdaságuk szavatolta hozzáértésüket.
Módosítás dátuma: 2018. április 03. kedd, 19:18
Bővebben...
Nagycsütörtök a keresztény hagyomány szerint az utolsó vacsora napja, amikor Jézus a Gecsemáné kertben búcsút vett tanítványaitól, szeretete jeléül megmosta tanítványai lábát és felkészült az áldozatra. Bátai neve csonkacsütörtök, néhol zöldcsütörtöknek is nevezték. Nagycsütörtök egyetlen nagymiséjén, a tridentinus liturgia szerint glóriára megszólalnak az orgonák, a csengők és a harangok, hogy utána egészen nagyszombatig elhallgassanak vagy népies kifejezéssel: megsüketüljenek.
Idén e napon, április 5-én mutatta be a Berze Nagy János Alapfokú Művészetoktatási Intézmény Lókötők Táncegyüttese „Passiócska” című előadását. A nagyböjt alatt készített, s remélhetőleg hagyománnyá váló bemutatóra Pécsett, a Szivárvány Gyermekházban került sor. Az együttest Kurucz Réka és Czigány Tamás vezeti. A koreográfus Czigány Tamás volt, Horváth Zsombor, Czigány Tamás, Hunyadi Péter és Kecskés Miklós muzsikált.
Módosítás dátuma: 2012. április 21. szombat, 12:02
Bővebben...
Azokon a területeken, ahol könnyebben lehetett a nemzetközi kereskedelembe bekapcsolódni, már a 16-17. században növekedni kezdett a földesúri majorságok száma. A földesúri kezelésben, jobbágyi robotmunkával megművelt külterjes majorsági gazdálkodás térhódítása a 18. században erőteljesen folytatódott. Ez gyakorlatilag konzerválta az örökös jobbágyság rendszerét, hiszen a földesúr számára az ingyen munkaerő biztosítása létfontosságú volt.[1]Így lényegtelenné vált a termelési technikák fejlesztése, az új módszerek szorgalmazása, mert a megfelelő szabályozások hiányában gyakorlatilag korlátlanul kihasználhatták jobbágyaikat, akiknek ezzel szemben az elköltözés maradt az egyetlen fegyverük. Az állami adók és katonáskodás mellett az egyre szaporodó földesúri terheket már nehezen győző jobbágyság az ország különböző területein kisebb zendülésekkel próbálta a tarthatatlan állapotokra felhívni a figyelmet. A majorsági gazdálkodás térhódítása a bécsi kormánykörök ellenkezésébe ütközött, hiszen a jobbágytól elvett, a majorság növelésére szánt földek az állami adóalapot is súlyosan érintették. Ugyanis a jobbágyi föld adóköteles volt, de ugyanaz földesúri kezelésben már mentességet élvezett. Ez volt az elsődleges oka annak, hogy az állam a jobbágyterheket rendeletben, egész országra kiterjedően szabályozni kívánta. Miután az 1765. évi országgyűlésen kiderült, hogy a nemességet lehetetlen rávenni a törvényes rendezésre, Mária Terézia udvari tanácsosa, Anton von Raab vezetésével kidolgoztatta úrbéri rendeletét, s 1767. január 26-án Magyarország számára, a saját nevében kihirdettette magyar, latin és tót nyelven.[2]
Módosítás dátuma: 2018. április 03. kedd, 19:04
Bővebben...
A Szent István-i államalapítás szerencsésen egyesítette a magyar és az európai hagyományokat. Ám amíg ebből valódi közigazgatás, működő helyi testületek jöttek létre, nagy idő telt el. Keveredett az európait jelentő latin írásbeliségre építő kultúra, s a közvetlen közösségi átadásra hagyatkozó magyar gyakorlat. Erről legbeszédesebben latinból magyarrá forduló közigazgatási nyelvünk szól. Érdemes néhány tanulságot feleleveníteni.
A földesurat, majd államhatalmat képviselő bíró szavunk a XIV. század elején jelenik meg, a korábban használt iudex megfelelőjeként. Ám amíg ez utóbbiban az „ítélethozó, ítélő, bíráló” fogadalom testesül meg, a magyar a bír (birtokol valamit) régi, honfoglalás előtti szavunk származékaként a „hatalommal, jogkörrel bíró” jelentést hangsúlyozza. Jelzi, hogy őt megbízója hatalommal ruházta fel a közösség felett. Későbbi századokban a bíró szó jelentése változik, nemcsak a hatalom birtoklására, de a szellemiekben való többlet, az erkölcsi és anyagi javak bírásának tényére utal.
Módosítás dátuma: 2018. április 03. kedd, 19:17
Bővebben...
2012. április 01. vasárnap, 10:20
Béres Sándor-Kürtössy Péter
Eurázsia Történelmi Lovasút IV.
Március 22-én érkeztek meg a lovasok a Kis-Küküllő menti Makfalvára, ahol a régi ismerős, Kis Károly református lelkész és családjának vendégszeretetét élvezhették.
A település nevét a közeli Maka váráról kapta, mintegy másfélezer lakója református székely. Csupros gúnynevüket onnan szerezték, hogy az 1950-es évekig nagyon jelentős volt fazekasságuk, zöld alapszínű mázas edényeikkel messzi földre eljutottak. Jelentős, műemlék jellegű középülete a Wesslényi-féle iskola, mely 1836-ban nyitotta meg kapuit. 1834-ben Marosszék gyűlésén egy alkalommal az elnöklő főtiszt szemére vetette Wesselényinek, hogy nem lévén birtokos Marosszékben, így nem is lenne joga felszólalni. Erre a szabadelvűek egy telket vettek Makkfalván számára, amire ő iskolát építtetett, s azt visszaadományozta a falunak. Az épület bejárata felett ma is olvasható ez a felirat: „Adták a székelyek Wesselényinek hazafiságáért, szenteli hazafiság kifejlesztéséért a székely nemzetnek Wesselényi.”Makfalva neve összekapcsolható Dózsa Györggyel is, hiszen ez volt a Dósa család ősi fészke. Bár Dózsa György (forrásokban így szerepel: Georgius Dosa Siculus de Makfalva) a háromszéki Dálnokon született, s gyerekkorát is ott töltötte, édesapja halála után Makfalvára költözött.
Itt látogatták meg az expedíciót a szovátai huszárok, akik egy zsák zabot hoztak ajándékba a lovaknak. Az eredeti tervek szerint az útirány a következő napokban Farkaslaka- Zeteváralja- Ivó lett volna, majd a Hargitán átkelve Csíkrákos vagy Csíkmadaras. A szovátai huszárok azonban elmondták, hogy a Madarasi-Hargita csak az udvarhelyszéki oldalon járható, a csíki részen méteres hó van még. Ezért az útvonalat módosítani kellett, javaslatukra a Tolvajos-hágón keresztül fogják megközelíteni a Csíki-medencét.
Következő nap az Etédi-medencén haladt keresztül a társaság. A vidék sok tekintetben néprajzi kincsesbánya, hiszen a tízes településrendszer itt még jól megfigyelhető, de népi építészete, mezőgazdasági üzemmódja és szellemi néprajza is sok kutató figyelmét felkeltette már. Szolokma, Etéd, Énlaka és Székelypálfalva érintésével, a Küsmöd és a Gagy vizén átkelve érkeztek meg Farkaslakára, ahol Fancsali Ibolya biztosított a csaptatnak szép szállást és kifogástalan ellátást.
Módosítás dátuma: 2012. április 03. kedd, 08:23
Bővebben...
2012. március 26. hétfő, 20:57
Béres Sándor-Kürtössy Péter
Eurázsia Történelmi Lovasút III.
Válaszút már az erdélyi Mezőségen egyik faluja. Erdélyi Mezőség néven hagyományosan az Erdélyi-medencének a Maros és a Szamos által közrefogott mintegy 5247 négyzetkilométernyi területét értjük. Napjainkban e területen közel háromszáz magyar, román és egykori szász település található, de a régiségben is sűrűn lakott vidéknek számított. Erdély legkorábban magyarok által benépesített területei közé tartozik, már a 10-11. században megszállták e vidéket. Természeti adottságainál fogva (sztyeppei jelleg, kiterjedt legeltetésre, földművelésre kiválóan használható terület) alkalmas volt arra, hogy szállást nyújtson a honfoglaló magyar nemzetségek számára, melyek leszármazottjai az erdélyi nemesség alaprétegét képviselték. Erdély mezőgazdaságilag legjobban hasznosítható területeként (neve éppen ezért sokáig Erdély granáriuma, gabonásháza volt), sűrű és túlnyomórészt magyarok lakta településhálózatával a középkor századaiban az erdélyi magyarság gerincének teremtett életlehetőséget. Természeti adottságainak köszönhető ugyanakkor az is, hogy a középkor háborús pusztításainak a legjobban ki volt téve, aminek eredményeképpen a 16-17. században a magyar lakosság száma nagyon megfogyott. A románság ekkor kezdett benyomulni a Mezőségre, s a magyarság elvesztette számbeli fölényét.
Módosítás dátuma: 2012. március 30. péntek, 09:46
Bővebben...
2012. március 26. hétfő, 06:00
Béres Sándor-Kürtössy Péter
Eurázsia Történelmi Lovasút II.
Az expedíció Székelyhídról a Bihar vármegyei Bályok
felé vette az irányt, ahová este kilenc órakor érkeztek meg. Mivel két évvel
ezelőtt is itt szálltak meg, már régi ismerősként, gazdagon terített
asztallal fogadták őket. Bályok Árpád-kori település, első írásos említése
1213-ból való. Elnevezését így magyarázzák: „A
nádasok közepén élt egy nagy kígyó. Az arra járó embereket megette. Egy Bályoki
Szilveszter nevű ember elhatározta, hogy megöli a kígyót. Nagy tükröt tartott
maga elé, úgy közeledett a kígyó felé. A kígyó meglátta magát a tükörben,
nekiugrott a tükörnek: azt gondolta, hogy egy másik kígyó van ott. Ekkor
Bályoki egy nagy karddal levágta a fejit. Az ő nevéről kapta a falu a Bályok
nevet.”A Berettyó jobb partján
fekvő településnek kétharmada református magyar.
Másnap korán reggel a „hepehupás vén Szilágyban” található Kraszna felé indultak a
csapat tagjai.A
Szilágyság egyik legkorábbi tájnevünk, már a 14. századtól említik a források.
A magyarság nem sokkal a honfoglalás után benépesítette a területet, s a
középkorban végig magyar népességű volt. Az etnikai egység a 15-16. században
bomlott meg, mikor is románok költöztek be a területre. A 18. században néhány
német faluval is bővült az etnikai paletta. Ma nagyobbrészt már románok lakják, jelentős magyar lakossággal.
Krasznára a lovasok este hét óra környékén érkeztek
meg. A lovakat már három napja csak vezetni tudták, mert az út csak aszfalton
vezetett. A
krasznai polgármester Pop Imre szívélyesen fogadta a vándorokat, a lovakat egy marhaistállóban
helyezték el, ahol borjúk társaságában tölthették az éjszakát. A lovasok egy
panzióban kaptak szállást a krasznai önkormányzat jóvoltából. A Zilahtól 14 kilométerre fekvő Árpád-kori
települést a Kraszna folyó szeli ketté. Református temploma a 14. század végén
épült négy fiatornyos épület, belsejét a 17. században készített festett
kazettás mennyezet díszíti. Ma is döntően kálvinista magyarok lakják. Kraszna
testvértelepülései a magyarországi Akasztó, Imrehegy és Kiskunlacháza, így
elmondható, hogy az anyaországgal való kapcsolattartása igen példaértékűnek
tekinthető.
Másnap,
a bőséges ordás reggelit követően tovább indultak a fiúk. Nehéz terep várt
rájuk, hiszen Krasznát félkörív alakban a Meszes-hegység veszi körül, melyen át
kellett kelni. A Meszes-hegység az Erdélyi-szigethegység északi részén fekszik,
annak alacsonyabb részei közé tartozik. Legmagasabb csúcsa a Perjei Magura 988
méteres magasságával, átlag magassága 700 méter, leginkább bükk- és tölgyerdők
borítják. Nevét a hegység belsejében található sok mészkőről kapta, de jelentős
ásványi kincse még a homokkő, az alabástrom a csillámpala és a gipsz.
Módosítás dátuma: 2012. március 26. hétfő, 06:43
Bővebben...
A középkor végére a Kárpát-medence egésze
kétségtelenül európai műtájjá változott: a természetes tájakból változatos,
többnyire földműves műtájak alakultak ki. De e változatosság mellett
erőteljesen bontakozott ki egyfajta egység is: a lakosság döntően magyar, a
település- és úthálózat úgy alakult ki, hogy sugárrendszerének középpontjában a
főváros szerepet betöltő Buda állt.[1] Ennek
az állapotnak a török háborúk és a hódoltság ideje vetett véget. A legfontosabb
tényezővé az vált, hogy az ország két évszázadra harctérré változott, melynek
következtében mind az anyagi- mind az emberi pusztulás olyan méreteket öltött,
hogy súlyos következményei szinte a mai napig nem enyésztek el. Elég, ha csak a
lakosság drasztikus csökkenésére, színmagyar területek végleges eltűnésére
utalunk.[2]
A török állam nagyon hamar kiépítette közigazgatási
rendszerét a hódoltsági területeken. A meghódított részek az állam tulajdonába
kerültek, magántulajdon tehát nem létezett. Az alacsonyabb rangú
tisztségviselők (tímárok, ziámetek) ugyan hász birtokadományban
részesültek, de ez csak bizonytalan idejű használati jogot jelentett.[3] A
hatalmi központot minden feltétel nélkül kiszolgáló vezető réteget az adófizető
ráják tartották el. A paraszt-akár mohamedán volt, akár nem-
tulajdonképpen röghöz volt kötve, csak akkor költözhetett el, ha helyettest
ültetett maga helyére.[4]A közigazgatás legnagyobb egysége a vilajet
volt. Ezek szandzsákra oszlottak, míg a legkisebb egységek a náhijék lettek.
Hazánkban a török gyorsan idomult a helyi
viszonyokhoz. A török telepesek - ellentétben a Balkánon kialakult gyakorlattal
- a falvakban nem, csak a várakban, városokban telepedtek le, ahol elkülönülten
éltek. Ez azt jelentette, hogy a uralmuk alá került falvak lakosságának
jelentős része - feltéve, ha túlélte a pusztításokat - helyén maradhatott vagy
a harcok végeztével visszatelepülhetett.[5]
A török polgári igazgatás meglepően gyorsan
megjelent a hódító sereg nyomában. Amint valamely falu behódolt, azonnal defterbe
vétetett, vagyis lakosságát házanként összeírták, s terheit megállapították. Az
új földesurak a helyi szokások szerint vetették ki adójukat, melyet
természetesen jócskán megtoldottak. A tizedet most is természetben kellett
fizetni, de lehetőség nyílott annak megváltására is. A harácsot és a többi
központi adónemet pénzben hajtották be. A falvakat, melyet ugye nem laktak
törökök, továbbra is a helyi önkormányzati szervek igazgatták, de ez
természetesen nem jelentette azt, hogy a hatóságok ellenőrzése itt ne lett
volna állandó.[6]
2.2.
BOGÁCS A TÖRÖK ADÓÖSSZEÍRÁSOK TÜKRÉBEN
Bogács is hódoltsági terület volt. Adója először
160, majd 400, egy 1582-es összeírás szerint már 500 forint volt. Fülek ostroma
idején ismét 500 forintban állapodtak meg, de azt a lakosok nem tudták fizetni.
Ezért leszállította a török 150 forintra az adót, de ezt sem bírta el a falu, s
mivel 1593 óta csak a felét fizették a kiszabottnak, igen nagy félelemben
voltak, hogy a török végképp felperzseli falujukat. Az állami adó összegét
egyébként a következőképp állapította meg a török: ”Évenként ötven akcse
dzsizje-adót fizet az, akinek ingósága 300akcsét ér, vagyis aki házán,
szőlején és földjén kívül, marháit, házán belül lelhető holmiját éshordaiban
levő borát számítva, 300 akcse értékkel rendelkezik…”.[7] 300
akcse abban az időszakban pontosan 6 magyar forintnak felelt meg, tehát a török
által kivetett adó pontosan megegyezik a magyar országgyűlés által 1547-ben
telkenként kivetett rovásadó összegével.[8]
Ugyanilyen súlyos terhet jelentett a lakosságnak a
földesúr által követeltek, melyek jól nyomon követhetők a szandzsák-összeírások
által. Ezek olyan kimutatások, melyek a bevételezhető kincstári jövedelmet
összegzik. Rendeltetésüket tekintve leginkább az urbáriumokhoz hasonlíthatók,
céljuk hasonló: írásban rögzíteni a lakosság szolgáltatás kötelezettségeit.
Jellemzője, hogy ezek a kötelezettségek összesítve, tehát az egész településre
együttesen kivetítve vannak nyilvántartásba véve, tehát e szolgáltatásokért a
lakosok közösen feleltek.[9]Ezek az összeírások számunkra azért rendkívül
fontosak, mert képet kapunk településünk életmódjáról, arról, hogy milyen
szerepet töltött be a földművelés, a szőlőtermesztés, hogy rendelkezett e
megvámolható kereskedelmi forgalommal, hogy volt-e malma, milyen volt az
állattenyésztése. Mivel a török nem adóztatta a szarvasmarha- és lótenyésztést,
ezért erről nem kaphatunk információt, pedig mindenképpen jelentős szerepe
lehetett. Az adatokból kirajzolódhat egyes tájegységek azonos termelési
profilja és gazdasági erőviszonya.[10]
Módosítás dátuma: 2012. március 25. vasárnap, 08:28
Bővebben...
2012. március 24. szombat, 10:35
Nagy Molnár Miklós
A Bereki hőforrás strandfürdő története
Az önálló Berekfürdő története az 1920-as években a
hőforrás felfedezésével kezdődik. Ebben az időszakban területünkön csupán
néhány tanya állott, melyeket a közeli Tatárülés vasúti megállóhellyel földút
kötött össze.
Az 1920-as években a geológusok figyelme az Alföld
felé fordult, úgy vélték, ezen a területen gazdag szénhidrogén bázis található,
amelynek feltárására a kormány támogatásával kutatófúrások indultak. Ennek
egyik eredménye az 1925-ben Hajdúszoboszlón feltört melegvíz. A kutatófúrásokat
Pávai Vajna Ferenc főgeológus végezte.[1]„A
hajdúszoboszlói melegvíz múlt hónapi feltárása után a Pénzügyminisztérium
elrendelte, hogy a következő szénhidrogénkutató fúrást Püspökladányban kell
lemélyíteni" - adta hírül 1925. november 21-én a Karcagi Napló, hozzátéve,
hogy a „Közművek Igazgatóságán mozgalom indult az iránt, hogy a fúrás jogát
városunk kapja." A Hajdúszoboszlónál talált hőforrás sikere a karcagi
vezetést arra ösztönözte, hogy felkérjék Pávait a helyi kutatásokra. A város
polgármestere, dr. Hajnal István — Csontos Imre országgyűlési képviselő
társaságában - 1926-ban felkereste a főgeológust, aki a karcagiakat a
miniszterhez irányította, kérjék meg a földtani vizsgálatok elrendelésére. A
miniszteri engedély, illetve támogatás hatására Pávai Karcagra utazott, s
megkezdte a kutatófúrást. „Amikor megérkeztem, a város körüli téglavetők magas
löszfalai vigasztalan képet nyújtottak, de ráakadtam a Tatárülési állomás
melletti Üllőlapos határrészben egy jókora homokbányára. Az eset - jobb
kiadásban ugyanaz, mint a hajdúszoboszlói Bánomkertnél, a rétegzetlen lösz alól
felpúposodik a rétegzett, idősebb negyedkori homokos sorozat (...) A lösz alatt
minden irányú fokozatos lehajlással a homokos rétegsorozat domborodik fel, a
város alatt már el se érjük még a löszfalak alatti beásásokban sem. Az
Üllőlapos körüli adatok olyan jók, hogy már kézifúrásos kutatásra messze a
szárnyakban a részleteket nem is keressük, hiszen maga az ottani régi Tisza-kanyar
is utánozza a rétegdűlések elfordulását. Kitűztem a karcagi fúrási pontot, az
igaz, hogy messze a várostól, de ott van a Tatárülési állomás a közelben s ott
jó hely kínálkozik mindjárt egy nyaralótelepnek is, ami szintén elkelne."
Módosítás dátuma: 2012. március 24. szombat, 11:09
Bővebben...
Három Ötvös Nagy Ferenc könyvet ajánlunk olvasóink figyelmébe!
Ötvös Nagy Ferenc Jászkiséren született,
ötvös-iparművész, etnográfus, muzeológus. Olyan ötvöstárgyakat készít, melyeken
döntő fontosságú a zománc – mint anyag. Nevéhez fűződik néhány - már-már
feledésbe merült - zománctechnika felelevenítése, többek között az erdélyi
sodronyzománc, és az a jour (áttört-, ablak-) zománc. 1986-1996 között a
kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely művészeti munkatársa,
1996-2010 között ötvös művésztanár Debrecenben.Az
általa újjáélesztett ötvöszománc-technikákkal kapcsolatos legfontosabb szakmai
hitvallása: a zománcművészeti hagyományok megőrzése, ápolása, a művészeti
oktatásba történő beépítése, új lehetőségek kidolgozása, kísérletezés,
szakirodalomként történő megörökítése megjelentetése, a hazai
ötvöszománc-művészet, európai rangra emelése. 1986-ban tagja lesz a MAOE-nek,
1992-ben a MKISZ ötvös szakosztályának. Alapítója a Tűzzománc Művészek Magyar
Társaságának, a KKK (Kecskeméti Képzőművészek Közössége), a Debreceni
Ötvöszománc Szimpóziumnak.
ÖTVÖSMŰVÉSZET A
kezdetektől napjainkig
Scolar Kiadó,
Budapest, 2011
„Noha az ötvösművészetnek évszázadokon keresztül
történelemformáló szerepe volt, nagyon kicsi a szakirodalma, és összefoglaló
szakmatörténeti munka sem készült eddig. A felnövekvő nemzedék szinte semmit
sem tud az ötvösművészetről, mert nem került be sem a szakközépiskolai, sem az
egyetemi művészettörténet tananyagába. A művészeti képzésben az ötvösök,
fémművesek nem sajátíthatják el szakmájukat, és nem léphetnek a fejlődés
útjára, ha a szakma történetét nem ismerik. Az ötvösművészetben a személyes
alkotás és tevékenység nemcsak a puszta egyéni adottságok kifejlesztésével,
kibontakoztatásával alakul ki, hanem a fennmaradt értékek megismerése által is.
Ezzel az ötvösszakma-történettel a művészettörténeti oktatásban és az
ötvösművészetért rajongó műértők táborában – remélhetőleg – nagy űrt sikerül
kitölteni.”
Módosítás dátuma: 2012. március 23. péntek, 18:11
Bővebben...
A Tiszántúl fővárosa sohasem volt híres kellemesen enyhe nyári időjárásáról. Most az augusztus végi kánikula, az enyhet adó Nagyerdő fái ellenére is, különösen próbára tette a 7. Finnugor Kongresszus résztvevőit. Olykor még a melegebb nyárhoz szokott magyarok is támolyogtak, nemhogy hűvösebb klímához szokott északi rokonaink, akik a kedvező politikai lehetőségeket kihasználva igen nagy számban érkeztek a Szovjetunióból. Az észtek eddig is mindig szép számmal képviseltették magukat magyar kongresszusokon, de szinte először nyílt alkalmuk kisebb rokonnépeinknek, hogy átléphessék a nyugati határt. Nemcsak vogul, osztják, mari kutatók, hanem egy népes, a medveünnepet négy napon át folyamatosan bemutató, nagy együttes is.
Kiállítások sora nyílt, külön programokban adtak lehetőséget filmek, videofilmek megtekintésére, sőt sor került helyszíni gyűjtésre is, amennyiben udmurtokkal, komikkal népzenekutatóink felvételeket készítettek. Mindezt forró buszokkal megtett kirándulások is kiegészítették, s nyelvészek, történészek, néprajzosok a szatmári tájjal is megismerkedhettek. Soha nem felejtem el azt, hogy milyen földöntúli élvezettel szedték a gyümölcsöt szinte alig ismerő, mert északi övezetben lakó rokonaink egy penyigei szilvásban a fáról a hamvas gyümölcsöt, ízlelgették a nemtudom, a besztercei (vagy berbencei) és a lószemű szilva édes vagy savanykásabb kibuggyanó nedvét. A mátészalkai múzeum udvarán, a szekérszínben disznótoros vacsora fogadta őket. Ugyanilyen élmény volt sokak számára a debreceni boltok, üzletek gazdag kínálata is. Jó hírünket vitték, s élményszerűen ivódott mindez beléjük. Szép számmal jelentek meg elegánsan udvarias, gazdagabb finn rokonaink is, s jelenlétüknek a finn nagykövet ezerfős, szerda esti fogadása is nyomatékot adott.
Minden eddiginél népesebb volt tehát a kongresszus, s lehetőség arra, hogy legkisebb testvéreink, a vogulok és osztjákok is közvetlenül hírt adjanak magukról. Csak a néprajzi szekcióban 97 előadás hangzott el, többnyire orosz, német, angol nyelveken. Ki-ki válogathatta a fegyelmezetten 15 percig tartó előadásokat szekciónként, s hallhatta a régészet, történelem, nyelvészet, néprajz, zenekutatás legújabb eredményeit; személyes kapcsolatokat alakíthatott ki mindenki hasonló témában másutt kutató kollégáival. Ezek a kapcsolatok még a jövőben fognak kamatozódni, de emberileg máris gazdagodtak az egymásra figyelők.
Módosítás dátuma: 2018. április 03. kedd, 19:17
Bővebben...
„...Pénzért nem lehet venni bölcsességet, nem lehet venni barátságot és nem lehet venni szeretetet...”
Dénes Zoltán atya ezekkel a szavakkal köszöntötte az újirázi kultúrházban összesereglett vendégeket és vendéglátókat a vacsora kezdetén. A rendezvény nagy múltra tekint vissza, 18 évvel ezelőtt vérzett el először disznó az újirázi plébánia udvarán. Az akkori Kossuth Lajos Tudományegyetem néprajz tanszékének tanára, aki egyben a Debrecentől 80 Km-re eső település - Újiráz plébánosa, Dr. Dénes Zoltán atya ekkor látta először vendégül tanár kollégáit és tanszék diákjait. Azóta eltelt évek alatt a baráti összejövetelből komoly több száz fős rendezvény lett. Kinőve a plébánia családias hangulatú épületét jelenleg a település kultúrházában tartják meg évente az ünnepélyes vacsorát, azonban a disznó feldolgozása továbbra is a plébánia területén történik a szorgos helybeliek segítségével. Az idén február 17.-én Dr. Bartha Elek tanszékvezető tanár tartotta a vérfogó tálat a plébánia udvarán. Az elmúlt évekhez hasonlóan ország minden részéről, sőt a határokon túlról is érkeznek érdeklődők, így az esti vacsoránál több mint 150 éhes ember ült asztalhoz.
Az összejövetelt közel másfél órás filmben örökítettük meg, amihez jó szórakozást kíván a karpatmedence.net csapata!
A disznótor történetéről ITT olvashat további érdekességeket.
1.1.
MEGTELEPEDÉS ELŐTTI EMLÉKEK, A FALURENDSZER KIALAKULÁSA
A Bükkalja, a borsodi Bükk
hegység déli előterének[1] egyik
települése Bogács. Az Eger völgyétől a Sajóig terjedő táj átmeneti jellegű terület
a hegység és az alföld között, s ez úgy kultúrájában, mint életmódjában
egyaránt megfigyelhető.
A kőkorszak óta kisebb-nagyobb mértékben
folyamatosan lakott volt, legalábbis ott, ahol a geológiai feltételek ezt
lehetővé tették. Bak János tanulmánya szerint a Bükk három részből áll:
az őskőzetekből álló alaphegységből, az erre feltelepedett vastag, középkori
mészkőtakaróból és a harmadkori üledékes kövezetből. A Bükk nagyobb része
mészkő, az ember letelepedésére tehát alkalmatlan. Ezért nem fejlődhettek ki
telepek a Bükk-fennsíkon, annál több telep alakult ki ellenben a völgyekben és
a termőföldnek alkalmas harmadkori dombok között. Az egyes területeket elborító
lösz ugyanis földművelésre kiváló talajt ad, a déli lejtőkön pedig a vulkáni
kőzetek elmállásával szőlőtermelésre nagyszerű területek keletkeztek.[2]
A megtelepedés szempontjából az egyik legfontosabb
szerepe a víznek van. Vízben a Bükk nagyobb része szegény, ezért jobbára a
folyók és patakok mellett, az ezek által létrehozott völgyekben fejlődtek ki
telepek, leginkább a völgyek teraszain, amelyek ugyan közel vannak a folyóhoz,
de mégis annak árterülete felé emelkedtek.[3]
A földrajzi helyzet hatása is jól kimutatható a Bükk
településeinek egy részéről. E hegység déli része az Alfölddel érintkezik, s ez
a peremvonal alkalmas helyet kínált a megtelepedésre. Jelentősebb települések a
vásárvonalakon keletkeztek, ott, ahol a hegység völgyei kinyílnak az Alföldre.
A Bükkben két ilyen völgy van, a Sajó és az Eger patak völgye, mindkettő
nyílásában nagyobb város keletkezett, a Sajó mellett Miskolc, az Eger patak
mellett Eger.[4]
A települések kialakulásában a termőföld, a víz és a
kedvező földrajzi helyzet mellett szerepe volt még a felhasználható kőzeteknek
és növényeknek (kova az ősember számára, szén, mészkő, kvarc, riolittufa, fa)
valamint a történelmi okoknak is (betelepített területek védelmezésére várak,
erősségek).[5]
Az, hogy Bogács és környéke már a kezdetektől lakott
volt bizonyítják az előkerült régészeti emlékek. Ezeket azonban csak
felsorolásszerűen említem meg, hiszen nehéz lenne a leletekből e terület
egykori életére sok következtetést levonni. A Bogáccsal szomszédos, alig négy
kilométerre fekvő Cserépfalu határában lévő Subalyuk barlangban találta meg Dancza
János 1932-ben a neandervölgyi ember csontmaradványait, nagyszámú
kőeszközeinek kíséretében. De a falu mai területén is számos leletanyag került
elő a korai időkből. A paleolitikum idejéből pattintékok és egy kőbalta került
elő, ez utóbbit a falu Tomorvár nevezetű részén találták meg a 19.
század közepén. A neolitikumot a Pazsagpuszta valamint a Hintó-völgy
nevű részekből előkerült égetett agyagok, edénytöredékek és kővésők jellemzik,
hasonló emlékek kerültek elő a rézkor idejéből is. A bronzkorból pazsagpusztai
edénytöredékek, csont- és kőeszközök, egy őrlőkő és edénytalp, valamint
tomorvári csipkés bronz karikák (függő díszekkel és csörgő lemezekkel) kerültek
be a miskolci Herman Ottó Múzeumba.[6]
Módosítás dátuma: 2012. március 15. csütörtök, 07:46
Bővebben...
„A rákosista önkényuralom, majd a Kádár-korszak monolitikus rendszere a virágzó helyi egyesületek szétzúzásával kulturális gyökereik elsorvasztásával, a közösségi vagyonok államosításával elérte a minden önkormányzat alapját adó helyi közélet megszűnését… Közigazgatásuk ezért a jelenlegi társadalomellenes formájában nem tartható fenn, a társadalmi önkormányzatok átfogó rendszerén alapuló teljes átalakítása az egyetlen megoldás” (A Magyar Demokrata Fórum programja, 1989. október)
A helyi közélet valóban megszűnt, átfogó megoldást kell találni az átalakításra is, de találunk-e megoldást az átalakításra? Hisz, mint láttuk, a belülről szerveződő, hagyományos társadalmi szerkezet is összeomlott, s különösen nagy kárt szenvedett falun, megszűnvén a családi gazdaság, a fiatalságot helyhez kötő munkalehetőség, s a kor megkívánta helyi feltételek (infrastruktúra) ugyanakkor nem épülhettek ki. Hol van már természetes közösség, az ifjúság, sőt a gyermekek csapatai is hiányoznak: részben örökre elhagyják a falut, gyermekként gyakran más falu iskolájába járnak át naponta, s kiből toborozódhat az új közösség, ki szervezheti meg az önkormányzatot?
Módosítás dátuma: 2018. április 03. kedd, 19:15
Bővebben...
2012. március 11. vasárnap, 11:15
Béres Sándor-Kürtössy Péter
Eurázsia Történelmi Lovasút I.
A Kazahsztánba tartó lovas expedíció március 1-én elindult. Az eredeti tervekhez képest mindössze annyi változás történt, hogy nem Bagról, hanem Jászágó községből vette kezdetét a nagy utazás. Március 7-én, Karcagon ünnepélyes fogadtatásban részesült a csapat, a város polgármestere egyéb ajándékok mellett egy kis zsák karcagi földet is küldött általuk a kunok őshazájába. Karcag a Nagykunság fővárosa, neve is egy kun személynévből ered, mely pusztai rókát jelent. A kipcsak-kun hagyományait erősen őrző településesen működik például a Kunszövetség, melyet nyugodtan tekinthetünk a kulturálisan meglehetősen aktív kazah-magyar kapcsolatok fő motorjának, s nem mellesleg itt található a Kazah Konzulátus vendégháza is. Március 9-én a csapat Hajdúbagoson pihenőnapot tartott. Az egykori ikerközség, Kisbagos és Nagybagos Bocskai István fejedelemtől kapott szabadalmakat 1605-ben, a település így a hajdú községek közé tartozott. A lakosságnak ma már csak mintegy 20%-át kitevő magyarság mai napig híven őrzi hajdú hagyományait A lovasokat Szabó Lukács Imre polgármester és Kocsis Zsolt alpolgármester fogadta. Eredetileg sátorban pihentek volna, de a vendéglátók figyelmességének köszönhetően a még nem teljesen befejezett tájházban kaptak szállást, így nem kellett szabadban tölteni az éjszakát a meglehetősen nagy hidegben. A lovak eközben a Szűcs tanya vendégszeretetét élvezték. A lovasok, Bencze István, Chemez Farkas és Béres Sándor délután egy órakor a helyi általános iskolában lovasíjász és csikós bemutatót tartottak az érdeklődőknek.
A pihenőnap után, vasárnap folytatódik az út. Még Hajdúbagoson egy barát, a Debrecen mellett dolgozó állatorvos, Sztancs László meglátogatta a lovakat, hogy megvizsgálja őket. Mind a lovasok, mind a lovak (név szerint: Niki, Csabi és Rudi) egészségesen vágtak neki a következő etapnak. A következő állomás a Bihar vármegyei Székelyhíd lesz, ahol a helyi református gyülekezet és Pusztai Farkasok hagyományőrző csapat vendégszeretetét élvezhetik majd.
A vállalkozást egyre nagyobb figyelem kíséri. Még az egyik kereskedelmi televízió is beszámolt az expedícióról. A tudósítás dicséretes, igaz, minden olyan nyilatkozott mondatot kivágtak belőle, mely a magyarságról, a lényegről szólt volna…
„Ország és táj, nemzeti politika és csoportélet, tervgazdaság és egyéni kezdeményezés... nem ellentétek; az alárendelt dolgok viszonylagos önkormányzata nélkül sem sejtek és szervezet, sem tagok és társadalom nem ALKOTHATNAKmagasabb fajta szerves életet.” (Németh László: Marxizmus és szocializmus, 1934.)
A működőképes önkormányzat belső feltétele az egészséges közösségi élet. Amíg a társadalom kívülről szervezett, addig a közösség spontán módon, belülről szerveződő intézményrendszere az emberi létnek. A kettő nem létezhet egymás nélkül, s nem is téveszthető össze. A pártállam évtizedei az újra szervezett társadalom nevében minden szinten igyekeztek a közösséget felszámolni, pedig már középkori földesuraink, s az akkori államhatalom és egyház is tisztában volt azzal, hogy ezekre építeni kell, fel kell őket használni, de nem szabad eleven életüket korlátozni.
A közösség ugyanis nem más, mint az egyéni emberi élet közvetlen társadalmi burka, amelyben az egyes ember (bármilyen szintű is legyen) védelmet talál, s kibontakoztatja képességeit a nagyobb és szervezett társadalom javára. Társadalom, önkormányzat csakis erre épülhet.
Hogy ennek lényegét megérthessük, vegyük a legismertebbet szemügyre, az úgynevezett faluközösséget. A faluközösség maga valójában nem is létezik, értelmét akkor nyeri el, amidőn a külső hatalom (földesúr, állam) beleavatkozik a közösségi életbe, s megszervezi azt saját céljaira (bírák, jegyzők). A faluközösség az egyén számára ugyanis túl tág fogalom, túl nagy terjedelmű ahhoz, hogy minden rendű és rangú ember (a gyermektől az öregekig, a szerényebb képességűtől a kiemelkedő egyéniségig) átláthassa. Maga az egyes ember korától és képességeitől függően ennél kisebb közösségben tud csak létezni (család, gyermek, ifjúkori vagy felnőttkori közösségek: legény-, leánybandák, munkacsapatok, szokások, rítusok lebonyolítására létrejött szervezetek, stb.). Egy gyermekközösség 3-4 fő lehet legfeljebb, az ifjak serege sem nagyobb 6-8 főnél, ha ennél több fiatal van akkor már 2-3 bandára osztódik az ifjúság. Az egyénnek keretet adó közösség tehát mindig belátható, emberi méretű kell hogy legyen.
Módosítás dátuma: 2018. április 03. kedd, 19:15
Bővebben...
A Tiszazug több éven át
folytatott kutatása az elmúlt esztendőben befejeződött. Jóllehet menet közben
többször is hírt adtunk a kutatás részeredményeiről, konferenciákat rendeztünk,
résztanulmányokat jelentettünk meg, a napi sajtóban, interneten, s minden
elérhető helyen tudósítottunk a friss vizsgálati eredményekről, annyit értünk
el vele, hogy megtudtuk: párnába bokszoltunk. A helyben mozgolódni kezdett
civil lakosság, civil szervezetek terveit és szándékait kutatásunk végső, több
kötetben közreadott publikációi egészükben véve megerősítették. Történni
azonban nem történt semmi. Csak szavak vannak, a tettek hiányoznak. A kilábalás
egyik lehetséges útja a peremlétből a turizmus, az idegenforgalom megteremtése,
fejlesztése és támogatása lehet. Az érték, amely embereket csalogathat e
vidékre az a viszonylag érintetlen tiszai táj. Az érintetlenséget rosszul
értelmezik azok, akik azt hiszik, hogy a szórakozni, pihenni, kikapcsolódni
vágyó turista táj iránti érdeklődése azonos Amundsennel, hogy magában hord
három Magellánt vagy akárcsak egy – hogy tiszazugi élő személyt is említsek
–tiszaföldvári Szlankó Zoltánt, aki
barlangkutatóként, hegymászóként hajlandó a mostoha körülmények elviselésére
is. Előadásainkban, írásainkban szóltunk arról, hogy mit kell tenni, hogyan
lehet vonzóvá tenni a falvak képét, a meglévő adottságok megtartása, értékként
kezelni mit is jelent.
Nem írunk ezért most erről. Ám
az, hogy mit jelent „ma” az idegeneket becserkészni, milyenné kell az
érintetlen tájat tenni, annak érdekében közzéteszek egy kis írást, amit majd
ötven esztendeje írt Szabó István, a Damjanich Múzeum történésze, az aki több,
mint ötven éve foglalkozik a Tiszazuggal is.
Módosítás dátuma: 2012. március 09. péntek, 10:10
Bővebben...
Kerüljön magyar zöldség és gyümölcs a magyar asztalokra!
„Seperjen ki-ki a maga portáján! vagy… a maga portája előtt! Vegyük ezt szó szerint! A munka azzal kell, hogy kezdődjék, hogy ki-ki a szorosan vett portáját, azaz beltelkét (udvarát) és a ráeső utcarészt tegye rendbe. Ez nemcsak sepregetést, a hó eltakarítását, síkosság megszüntetését, a kátyúk kitöltését, az árok kipucolását, esetleg virágos kert vagy utcai fák gondozását, a kerítés javítását, lefestését, a belső udvar tisztán tartását jelenti. Ezt feltétlenül! Hanem az udvar, a telek funkcionális használatát is. Azaz rendbe hozott melléképületekben legyen állatállomány: baromfi, galamb, disznó, s ahol bírnak vele lábas jószág is, még ha ideiglenesen is: rövid hízlalásra, vágásra. Termeljük meg magunknak a húst, amennyire erőnk engedi. Nem kell piacra dolgozni, de belső fogyasztásra igen. Ugyanígy a beltelek kertjeiben teremjen meg a legszükségesebb konyhára való (zöldségfélék, gumós növények, fűszerek) és néhány gyümölcsfa adjon fogyasztható táplálékot embernek, állatnak. Régen ez természetes volt, ma nem az.” (Szabó László)
A Visontai Mezőgazdasági Szövetkezet, a Szentesi Mag Kft. és az Organic Systems csapata figyelemreméltó kezdeményezést indított el a Gyöngyösi kistérségben található Visonta (Heves vármegye) községben.
Módosítás dátuma: 2012. március 05. hétfő, 22:02
Bővebben...
A gabonakonjunktúra idején az ország szántóföldjeinek több, mint 80%-án gabonát termeltek, de az olcsó tengerentúli gabona betörésével lassú változás következett be. A gabona vetésterülete csökkent, helyét elsősorban kapás- és takarmánynövények vették át, melyek a mezőgazdasági termelés szerkezeti átalakulását indították meg. Ismét nőtt az állatállomány, s míg korábban csak állattartásról, ettől kezdve tudatos állattenyésztésről beszélhetünk, köszönhetően a tartásmód modernizálásának, a takarmányozás javulásának, a céltudatosabb tenyésztésnek és a kedvezőbb állategészségügyi viszonyoknak. A fentiekből következik, hogy egy paraszti gazdaság életét ettől kezdve a piac igényei határozták meg döntően (egészen a második világháború utáni időkig), s ebben a versenyben a negyed- vagy még kisebb birtokon gazdálkodó egykori úrbéresek már a kezdetektől hátrányban voltak a nagyobb birtokon, nagyobb tőkével gazdálkodókkal szemben.[1] Továbbra is óriási problémát jelentett a birtokok aprózódása, melyben igen jelentős szerepe volt a gazdasági versenyben való lemaradás mellett a magyar öröklési jognak is. Ennek következtében tovább nőtt a földnélküliek addig is igen jelentős száma, akik csak munkaerejüket tudták piacra dobni. A gabonaválság utáni szerkezeti változások hatására kapás- és takarmánynövények kikerülése a szántóföldre, állatállomány növekedése- minden eddiginél jobban megnövekedett a munkáskéz iránti kereslet, s ez megélhetési lehetőséget adott ennek a bérmunkássá lett rétegnek.[2] Egy új, sajátságos életforma jött létre, mely a mezőgazdasági idénymunkákból élt illetve egészítette ki jövedelmét: a summásoké. Ezek a vándormunkások általában onnan jöttek el, ahol kevés volt a jó minőségű termőföld, nagy a népsűrűség, nagy helyen terült el majorsági birtok, s általában nagy volt a birtokaprózódás, a zselléresedés.[3] Pontosan ráillik e jellemzés a Bükkaljára is: 1869 és 1900 között a lakosság száma megkétszereződött ezen a vidéken, ahol már előtte is nagy volt a zsellérek, apróbirtokosok száma.[4] Ráadásul a nagybirtok is rátelepedett erre a vidékre, kiterjedt birtokokkal rendelkezett errefelé az egri káptalan, a szatmári püspökség és Coburg herceg is.[5]
A csapat busszal érkezett meg a „Fekete-tenger gyöngyének” nevezett, mintegy egymillió lakossal bíró Odesszába. Így emlékeztek erre: „most úgy állunk, hogy nincs autónk, a felszerelésünk javát haza kellett küldeni az ajándékokkal együtt, segítőnk, Szvetlana nem tudott csatlakozni hozzánk önhibáján kívül. Így teljesen magunkra maradtunk, a három lovas ló nélkül és körülbelül kétszáz kilogramm kézipoggyásszal.”
Megköszönve Borospatakon a Szász házaspárnak a szívélyes vendéglátást, a csapat az Ezeréves határ felé vette az irányt. De még Gyimesközéplokon nagy és kellemes meglepetésben volt részük. Az út jobb oldalán számos ember várta őket, akik különböző médiumokon keresztül szereztek értesülést e nagy vállalkozásról. A polgármesteri hivatal előtt köszöntötték és házi kenyérrel, füstölt szalonnával valamint természetesen ágyas pálinkával fogadták őket, majd jó szavakkal és áldásokkal engedték tovább lovasainkat útjukra.
Lovasaink Csíksomlyóról az Ezeréves határ irányba indultak. Útjuk Csíkborzsova, Csíkszentmiklós és Csíkszépvíz falvain vitt keresztül. E falvak lakói római katolikus székelyek, akiket keményen megedzettek az évszázadok viharai, hiszen a terület történelme folyamán folyamatosan ki volt téve háborúskodásoknak. Különösen fekete betűkkel szerepel krónikáikban az 1694. esztendő, mikor is a Gyimesi-szoroson váratlanul betört tatárok feldúlták egész Felcsíkot, Csíkszentdomokostól Csíkszentkirályig, s ahol megjelentek, ott égettek, raboltak, az ellenállókat irgalmatlanul kivégezték és mintegy hétezer embert elhurcoltak. Ekkor számos település végleg elpusztult, mint például Czibrefalva is.
Nagycsütörtök a keresztény hagyomány szerint az utolsó vacsora napja, amikor Jézus a Gecsemáné kertben búcsút vett tanítványaitól, szeretete jeléül megmosta tanítványai lábát és felkészült az áldozatra. Bátai neve csonkacsütörtök, néhol zöldcsütörtöknek is nevezték. Nagycsütörtök egyetlen nagymiséjén, a tridentinus liturgia szerint glóriára megszólalnak az orgonák, a csengők és a harangok, hogy utána egészen nagyszombatig elhallgassanak vagy népies kifejezéssel: megsüketüljenek.
Azokon a területeken, ahol könnyebben lehetett a nemzetközi kereskedelembe bekapcsolódni, már a 16-17. században növekedni kezdett a földesúri majorságok száma. A földesúri kezelésben, jobbágyi robotmunkával megművelt külterjes majorsági gazdálkodás térhódítása a 18. században erőteljesen folytatódott. Ez gyakorlatilag konzerválta az örökös jobbágyság rendszerét, hiszen a földesúr számára az ingyen munkaerő biztosítása létfontosságú volt.
Március 22-én érkeztek meg a lovasok a Kis-Küküllő menti Makfalvára, ahol a régi ismerős, Kis Károly református lelkész és családjának vendégszeretetét élvezhették.
Az expedíció Székelyhídról a Bihar vármegyei Bályok
felé vette az irányt, ahová este kilenc órakor érkeztek meg. Mivel két évvel
ezelőtt is itt szálltak meg, már régi ismerősként, gazdagon terített
asztallal fogadták őket. Bályok Árpád-kori település, első írásos említése
1213-ból való. Elnevezését így magyarázzák: „A
nádasok közepén élt egy nagy kígyó. Az arra járó embereket megette. Egy Bályoki
Szilveszter nevű ember elhatározta, hogy megöli a kígyót. Nagy tükröt tartott
maga elé, úgy közeledett a kígyó felé. A kígyó meglátta magát a tükörben,
nekiugrott a tükörnek: azt gondolta, hogy egy másik kígyó van ott. Ekkor
Bályoki egy nagy karddal levágta a fejit. Az ő nevéről kapta a falu a Bályok
nevet.”
2.1.
A TÖRÖK URALOM KIÉPÜLÉSE
Ötvös Nagy Ferenc
A Bükkalja, a borsodi Bükk
hegység déli előterének
A Kazahsztánba tartó lovas expedíció március 1-én elindult. Az eredeti tervekhez képest mindössze annyi változás történt, hogy nem Bagról, hanem Jászágó községből vette kezdetét a nagy utazás. Március 7-én, Karcagon ünnepélyes fogadtatásban részesült a csapat, a város polgármestere egyéb ajándékok mellett egy kis zsák karcagi földet is küldött általuk a kunok őshazájába. Karcag a Nagykunság fővárosa, neve is egy kun személynévből ered, mely pusztai rókát jelent. A kipcsak-kun hagyományait erősen őrző településesen működik például a Kunszövetség, melyet nyugodtan tekinthetünk a kulturálisan meglehetősen aktív kazah-magyar kapcsolatok fő motorjának, s nem mellesleg itt található a Kazah Konzulátus vendégháza is.
„Seperjen ki-ki a maga portáján! vagy… a maga portája előtt! Vegyük ezt szó szerint! A munka azzal kell, hogy kezdődjék, hogy ki-ki a szorosan vett portáját, azaz beltelkét (udvarát) és a ráeső utcarészt tegye rendbe. Ez nemcsak sepregetést, a hó eltakarítását, síkosság megszüntetését, a kátyúk kitöltését, az árok kipucolását, esetleg virágos kert vagy utcai fák gondozását, a kerítés javítását, lefestését, a belső udvar tisztán tartását jelenti. Ezt feltétlenül! Hanem az udvar, a telek funkcionális használatát is. Azaz rendbe hozott melléképületekben legyen állatállomány: baromfi, galamb, disznó, s ahol bírnak vele lábas jószág is, még ha ideiglenesen is: rövid hízlalásra, vágásra. Termeljük meg magunknak a húst, amennyire erőnk engedi. Nem kell piacra dolgozni, de belső fogyasztásra igen. Ugyanígy a beltelek kertjeiben teremjen meg a legszükségesebb konyhára való (zöldségfélék, gumós növények, fűszerek) és néhány gyümölcsfa adjon fogyasztható táplálékot embernek, állatnak. Régen ez természetes volt, ma nem az.” (Szabó László)
