A Buczkó lánya. Rege

A toroczkószentgyörgyi várrom ormára sötét ködök ültek, hogy még szomorubbá, még sötétebbé tegyék azt az idők által összerombolt maradványait, düledező karcsu falainak. Lent az árok fenekén kis malom egyetlen kereke zug magában, de olyan gyöngén, hogy már azt az oldalon epret szedő leányka sem hallja meg…

Vagy talán nem is akarja hallani?! hiszen olyan kedvesen mesél neki ez a három kis bojtárfiu. Először a nagyobbik kezdi el közülük a mesét.

„Hallottam a csörgő kis pataktól, enyelgő szellőtől és az árvalányhaj hajlófü hegyétől, hogy volt itt réges-régen egy óriás ember. Kalapjával a fellegeket tudta kergetni s ha megharagudott, két kézre fogta a villám üstökét, azzal verte be az ellenfelének minden oldalbordáját. Vaskövet evett s ha nagyon megszomjazott, kicsavarta a reggeli köd foszlányait üditő italnak. Haragjától félt a világ, csak egyetlen leánya a szép Angyalka nem, mert tudta, hogy őt nagyon szereti.

Lakása a szabad természet volt, mivel nem akadt kőmives, a ki házat tudjon neki építeni, az ácsok meg nem találtak a világon akkora fát, a mely beérte volna az óriás kis szobáját gerendának.Egyszer Buczkó azt gondolta, hogy mégis elmegyen megpróbálni, hátha akadna kőmives a nagyvilágon; hátha találna olyan nagy fát, mely ahhoz gerendának elég nagy lenne?

A szép Angyalkának szivére kötötte, hogy míg ő oda jár sehová ne menjen, senki ne se szóljon, mert ha szólani mer, nagy lesz a haragja s nem tudja mit csinál. Különösen pedig kerülje azt a várat, mely oda van az ő ülőszéke mellé épitve, mert ha szóba állna Szentgyörgyvár urának egyetlen fiával: a villámmal veri mindeniket össze.”

Itt megállott beszédjével a nagyobbik bojtárfiu s a középső kezdte a mesét folytatni szépen:

 „Buczkó az óriás mene-medegéle kőmivest keresni, gerendát találni, minden kettő helyett ötöt-hatot lépett s mire az éj beált, tul volt a nagy világ kisebbik oldalán. Idehaza lánya, a szép Angyalka leült a hegyre, mint rendes ülőszékre az apjának s egy másik magasabb sziklának a tetejéről költötte el estebédjét.

Oldala mellett a tulsó dombon ott állott Toroczóvára s a szép Angyalka lepillantott reá csupa kedvtelésből.

Majdnem elveszve, de soha elfeledve…

 XXXV. Nyugat-kanadai magyar néptánc fesztivál, Lethbridge, Alberta

A magyarországi táncház mozgalom az 1970-es évek elején indult el Budapesten. Létrejöttéhez Kodály Zoltán, Bartók Béla, Lajtha László és tanítványainak munkássága, valamint népzene és néprajzkutatóink (Martin György, Sárosi Bálint, Pesovár Ferenc, Pesovár Ernő, Vikár László, Andrásfalvy Bertalan, Kallós Zoltán…) magas színvonalú népzenei és néptánc gyűjtései, valamint feldolgozásai teremtették meg az alapot. A kezdetekről így emlékezett Sebő Ferenc: „Ez a zene volt az, amelyet Sárosi Bálint népszerű rádióműsorában hallottam, s annyira magára vonta figyelmemet, hogy nem nyugodhattam, míg ki nem nyomoztam, honnan származik. Építészhallgató kollegámmal, Halmos Bélával összeültünk, és azon törtük a fejünket, hogyan lehetne ezt a zenét a mi hangszereinken (hegedűn és gitáron) eljátszani. Akármennyire igyekeztünk, nem tudtuk megközelíteni az eredeti muzsika hangzását, annak fantasztikus feszültségét. Addig-addig, amíg fölfedeztük a spanyolviaszt: az eredeti hangszerelésnél nincs jobb. Elkezdődött hát a tanulás. Szereztünk egy brácsát, átalakítottuk három húrosra, s Béla segítségével gyakorolni kezdtem az akkordfogásokat. Tankönyvünk Lajtha László Széki gyűjtés című kötete volt. Ennek részletes partitúra lejegyzései, valamint a Pátria-lemezekről hozzáhallgatható zenéje segített hozzá bennünket, hogy egy rég letűnt korszak túlélő zenei stílusát megpróbálhassuk szép lassan elsajátítani. Ezzel egy új korszak kezdődött, melyet Széll Jenő „a hangszeres zene feltámadásának” nevezett, amelynek nyomában kibontakozhatott a 70-es évek elejének Táncház-mozgalma is.”

Helytálló Halmos Béla megállapítása, miszerint: „a táncház nem produkció, hanem olyan szórakozási forma, amelyben a népzene és a néptánc-zenei és mozgásnyelvi anyanyelvként-eredeti formájában és eredeti funkciójában jelenik meg.” A hagyományait vesztett, átalakult társadalmunkban a népi kultúra fent említett elemeinek eredeti szerepében való alkalmazása és megélése hamar számos pártfogóra és követőre talált, a fiatalok körében hamar kedvelt időtöltéssé vált. Városainkban és falvainkban sorra alakultak a táncházak, zenekarok, táncegyüttesek és dalkörök.  Gyorsan mozgalommá terebélyesedett, 1982-ben már megszervezték az első országos táncháztalálkozót. 1989 után népzenei iskolák indultak alap-, közép-, és felsőfokon, és a néptáncoktatás is bekerült az általános iskolák választható tananyagába. A magyar táncházmozgalom mára felkerült az UNESCO örökséglistájára is. A mozgalom nemzetközivé terebélyesedett, a világnak szinte minden pontján -ahol nagyobb magyar diaszpóra található- működnek táncegyüttesek és zenekarok az Egyesült Államoktól Ausztráliáig, Kanadától Argentínáig.

IRÁN-SZAGÚ, SZITTYA SEREG

Gondolatok Ady magyarságképéről

Ha a kutató egy magvas kérdés megoldásán fáradozik, természetszerű reflexe, hogy lehetőleg kikapcsoljon napi életéből minden olyan tényezőt, amely szorosan véve nem a vizsgált témával függ össze; amely eltérítheti más irányba gondolatait; nem segíti, hanem zavarja abban, hogy mielőbb megoldhassa feladatát. Legtöbbször azonban ez a gyakorlatban kivitelezhetetlen. Ha más nem, akkor saját már kialakult életritmusának, szokásainak és környezetének önmozgása csap át hullámaival az elzárkózás gátján, s kavarja fel, hozza mozgásba a kutatást körülölelő csendes állóvizet. És ez talán nem is baj.

Manapság – tanítványaim panaszai hitelesítik ezt – sok fiatal kutató hivatkozik arra, hogy valamilyen feladatot azért nem tud kellően vagy idejében megoldani, mert úgymond „nem hagyják dolgozni”, „felesleges feladatokkal terhelik meg a munkahelyen”, vagy a különben kötelező munkahelyi feladatok, az apró-cseprő, pitiáner ügyek „elvonják a munkától”, „nincs idő az elmélyedésre”, „nem tud koncentrálni”.  Könnyű nekem, mondják többen, mert már nyugdíjas nagypapai székből nézem a világot és kiiktathatok minden zavaró tényezőt és csak azzal foglalkozhatok egész nap, ami fontos számomra; nyugodtan kutathatok, írhatok, teljes odaadással elmerülhetek egy kérdéskörben. Való igaz – ha leszámítjuk a korral járó, egyre sokasodó új bajokat – ebben van valami: nincs a szakmával együtt járó kötelező napi munka (nyilvántartás, kiállításrendezés, adminisztráció, ülésezés), kevesebb levelet kell felbontani, megválaszolni, a tennivalókat másokkal egyeztetni, utazni és sorolhatnók. Inkább elmélyülhet az ember egy-egy témakörben, s nem hajt az (határ)idő sem annyira. A magunk szabta időhatárokat (ha eleinte megszokásból ilyet kitűzünk) kockázat nélkül arrébb tolhatjuk, s egyéb korábban fontos tényezőket is szabadon módosíthatunk, kiiktathatunk. De ára is van ennek: kevesebb a kihívás. Vagy ahogyan Ady írja egy türelmetlen ifjú költőnek szóló versében: „… jaj annak, aki kihull a Mából.” A Mából, amely „Kínságos és mégis szent”. Ártalmunkra lehet az, ha hermetikusan lezárjuk alkotó műhelyünk kapuit. Be kell engedni a Mát annak minden bajával együtt, s figyelni és reagálni kell, ha lehet azon közben is, amikor valami úgynevezett „fontos” dolgon munkálkodunk.

Ezeket azért mondtam el, mert jómagam ilyen helyzetbe kerülvén ma is törekedem arra, hogy benne éljek a szellemi élet folyamatában, ne zárkózzam el, válszoljak a kihívásokra. A teljes elzárkózás, a csak egy kérdéskörre való koncentrálás a végső megoldást laboratóriumi szagúvá teheti. Ha pedig beszivárognak a külvilág néha zavaró eseményei, gondjai, bajai, de sikerül ezeket hasznosítani, sokkal inkább életszagú eredményt kapunk. Főként a társadalomtudományokra jellemző, hogy bizonyos kérdések nem steril közegben vetődnek fel, s ezért másképpen fogalmazódnak meg, sőt néha egyenesen aktualitást nyernek. Ha gondolkodásunkat kellően átitatta a megoldandó feladat nedve, akkor már ismert dolgokat, rutinszerűen végzett cselekedeteket is ennek az állapotnak megfelelően látunk, hajtunk végre és megeshet, hogy új összefüggéseket fedezünk fel, amelyek módosíthatják korábbi álláspontunkat, gazdagíthatják egy-két vonással a berögződött képet. A nem hermetikus elzárkózásnak nemcsak  zavaró tényezői vannak, hanem számos haszonnal járó hozadéka is.

Eddigi munkásságom jelentős részét teszik ki a jászokra, kunokra vonatkozó történeti-néprajzi kutatások. Az újabb eredményeket pontosan követni tudom, s eddigi megállapításaimat szembesítem velük, módosítok vagy elvetek dolgokat, s készülök arra, hogy ezek felhasználásával is lehetőleg teljesebb és igazabb képét adjam a jászok és kunok kultúrájának. Kutatásaim képzeletbeli térképén egyik jelentős táj, jóllehet az utóbbi két évtized terméséből ez nem igen olvasható ki, e két etnikai csoport múltja, kultúrájának jellege. Bármit is olvassak, írjak, csináljak, mindig azt is mérlegelem, hogy annak jászkun szempontból van-e kamatoztatható tanulsága. Napjainkban örvendetesen megszaporodtak a frissen közzétett új kutatási eredmények; könyvek, tanulmányok, konferenciák, kiállítások egész sora önti elénk egy, a mienknél fiatalabb kutatói generáció szorgos munkája eredményeit. Az események egy részének ugyan – ha egészségi állapotom engedi – magam is aktív résztvevője vagyok, de a technika és a felgyorsult könyvkiadás jóvoltából rövid idő alatt megszerezhetem a kellő információt minden kutatási területről, új megállapításról. Benne élek hát a jászkun Mában is, mint történész, mint néprajzos, s bármi kerül a kezembe az egy „jászkun szűrőn” is átmegy, s tanulságokkal jár.

Szalmakalap Múzeum Kőrispatakon

A trianoni békeszerződésig Udvarhely vármegye Székelykeresztúri járásához tartozó Kőrispatak nevét a rajta keresztülfolyó, kőrisfákkal szegélyezett patakjáról kapta. A terület ősidők óta lakott, a bronzkorból és a késő népvándorlás korából is előkerültek régészeti leletek.

A hagyomány szerint a falu egykor Diósfalva nevű határészben, a mai településtől északnyugatra feküdt, talán a tatárjárás után költözött mai helyére.  Első írásos említése 1566-ból való, mikor a János Zsigmond fejedelem hadában szolgált lófők jegyzékébe felvették keörispataki Ferenczy Mátyás, Gothárd Imre és Pál lófők neveit is. A reformáció során lakossága két felekezetre szakadt, így az unitáriusoknak és a reformátusoknak is áll itt temploma. Bár ma is ez a két legnagyobb felekezet, hitélet terén nagyon megosztott lett a falu: élnek itt római katolikusok, Jehova tanúi és adventisták is.  A ma mintegy hétszáz lakosú településnek nagyobb része székely, de igen nagyszámú a cigány közösség is.

Kőrispataknak két falutörvénye is fennmaradt: 1640-ből illetve 1666-ból. Ebben az erdők használatát, irtások létesítését, a vetést, a gyepűk építését, a szarvasmarha tartását valamint az országutak karbantartását szabályozták. Ebből is kiderül, hogy a lakosság fő foglakozása mindig is a földművelés és az állattenyésztés volt, de jelentős kiegészítő tevékenységnek számított a tűzifa szállítása (leginkább Marosvásárhelyre) és később, szalmakalap készítés is, melynek hagyománya közel százötven esztendőre tekint vissza.

A szalmakötés, szalmafonás tulajdonképpen a szalma hajtogatás útján fonadékká alakítása. A szalmakötést leginkább a szalmakalap készítésénél alkalmazzák. A rendszerint külön aratott, válogatott búza- vagy rozsszálak kalászaiból sulyokkal kiverik a magot, majd tisztítják a szalmát: ízekre szedik, a bütyöknél elvágják, a levélhüvelyeket eltávolítják. A tiszta, megnedvesített szalmából 6, 7, 8, 12 szálával lapos szalagfonatokat készítenek. A – gyakran foggal megpuhított – fonatot körkörösen kalapformára varrják. Erdélyben, a mezőségi Széken és különösen a Székelyföldön (Kőrispatak, Bözöd, Rava, Csöb) hozzáértő parasztemberek munkája és háziiparként is űzik. Igen kedvelt volt esténként a társaságban, kórusban végzett munka, amely egyúttal a szórakozás helyét és alkalmát is jelentette. Az eladásra szánt kalapokat a hetivásárokon, de legszívesebben az országos kirakodóvásárokon árulták a kőrispatakiak. E tájon a dicsőszentmártoni (május 1.), a székelykeresztúri (május 4.), majd a korondi (május 13.) vásár volt a legjelentősebb. A kalapkötés ma is élő mesterség, olyannyira, hogy kis túlzással szinte nincs itt olyan család, aki ne ismerné fortélyait. A kereslet szerint ma leginkább a hétszálút kötik, de kötik a tizenegyest, a cakkenyeset, a recést, a könyököst, a likacsost, a koszorút is.

Családi nap fekete-körös-völgyi vendégekkel a Néprajzi Múzeumban

2014. február 1-én „Nincs párja Tárkánynak tán az egész világon.” A Fekete-Körös-völgy ismeretlen világa címmel rendezett családi napot a Néprajzi Múzeum. Az egész délutánt felölelő programban aktívan vettek részt református lelkészük vezetésével Köröstárkányból érkező hagyományőrzők is, akik többek között népdalaikból és máig élő népszokásaikhoz kötődő énekeikből mutattak be egy csokorra valót, valamint viseletükkel is megismerkedhettünk.

 „ A Fekete-Körös, vagy a hogy a nép ejti: „Kerezs”, a Hármas-Körös középső ága, mely Tenkénél hagyja el a hegyeket, s Gyulánál egyesül a Fehér-Körössel. Fekete-Körös völgy alatt tehát a folyó Tenkén felüli szakaszát értjük. Ez a szakasz is két jól elkülönülő részre oszlik. A felső tág, katlanszerű völgyet Belényesújlaknál töri át a Fekete-Körös és mintegy tíz kilométer szakaszon szűk szoroson folyik át, s csak Sólyomnál ér ismét síkságra. Ez az alsó völgy már itt, Kezdeténél is elég tágas, de Tenkéig egyre jobban szélesedik, s szinte észrevétlenül megy át az Alföldbe.”

A környéket a magyarság már a kora Árpád-korban megszállta, falvait a folyó közelében építette fel. A török időkben, különösen Nagyvárad 1660-as eleste után lakossága azonban igen sokat szenvedett és meggyérült. A 17-18. század folyamán románok telepedtek helyükbe, ekkor alakult ki a ma is jellemző etnikai kép.

Tarnaszentmária és Verpelét kőipara /XIX-XX.század/

    Tarnaszentmária és Verpelét két egymáshoz közel eső település Heves megyében. Szentmari, ahogy a környéken nevezik Tarnaszentmáriát, a lakosság alacsony száma miatt a történelem során  mind az egyházi, mind a világi szervezetben többnyire Verpeléthez tartozott: a római katolikus szervezet szerint nem volt önálló egyház, Verpelét filiája volt. Közigazgatásilag is Verpeléthez tartozott, 1955-től önálló tanácsú község. Bár lélekszáma, gazdasági jelentőssége kisebb Verpelétnél, a kőbányászata kiemelkedő volt a XIX.-XX század folyamán.
Tarnaszentmária Sirok után az egyik legjelentősebb kőfaragó és kőbányász központ volt a Tarna völgyében. A helyi kő felhasználása az Árpád- korig vezethető vissza, a faluban áll Magyarország legrégebbi használatban lévő temploma. A templom helyben fellelhető alapanyagból épült, a belső térben honfoglalás kori motívumokat hordozó faragott kövekkel díszített, körben a fal mellett kőpadkák húzódnak. Bár az Árpád-kori templom jellegét megváltoztatta a templom 19. századi felújítása, a helyi kőfaragás szempontjából mégis érdekes a templom terméskőből faragott tornya, amit 1871-ben készítettek. Ez a torony többször megrongálódott, 1913-ban villámcsapás következtében, a II. világháborúban pedig az orosz csapatok pusztításai miatt. 1913-ban Csorba Mihály verpeléti kőfaragó hozta helyre, akinek munkáját egy  helyi szakértő kőfaragó, Málik István vizsgált fölül.
A falu földrajzi neveiben is megőrződött a kőbányászat, kőfaragás. A kőbányák helyét vagy a volt tulajdonos( Papszász-féle bánya, Gordos bánya) vagy a volt bérlő vezetéknevével együtt emlegetik, ( Czipó-bánya, Hliva-bánya, ..). A Mester utcában laktak az iparosok: a kőfaragók, a kovács és az asztalos.
A faluban 1910-ben kiugróan magas volt a kőházak aránya: 100%, ami a kőbányászat jelentősségét érzékelteti. A siroki és a tarnaszentmáriai bányák vonzáskörzetét összehasonlítva, a szentmari kő főleg az Alföld irányába jutott el, míg Sirokból Borsod és Nógrád megye tájaira is szállítottak. Tarnaszentmária gazdasági kapcsolataiban jelentős szerepet játszott a Jászság, illetve Füzesabony, ahová eljártak a nagy vásárokba. Fiatal borjúkat, növendék állatokat vettek, amit nyáron felneveltek, majd ősszel, illetve télen eladták. Az állattenyésztés volt az erősebb mezőgazdasági ágazat a faluban, hiszen a falu termőföld területe meglehetősen kevés, nem is jó minőségű. /1914 kat. hold, ebből 600 szántó és rét- Czipó Pál közlése szerint/. A vásározás folytán alakulhatott ki az a kapcsolat, ami a kő piacára is visszahatott. Jászszentandrás Szent Vendel szobrát a tarnaszentmáriai Majdajk Márton faragta az 1930-as években, de az építőköveket is nagy mennyiségben szállították Heves város környékére, és a Jászságba egészen az 1960-as évek végéig.
A kőbányászat mellett a felszíni kőzetek gyűjtése és felhasználása is előfordult Tarnaszentmárián. A falu Mátra felőli határában úgynevezett fehér keménykövet gyűjtöttek, amit házépítésre használtak. A felszíni kövek felhasználása elenyésző a bányászott kőéhez képest, ám a kőépítkezés archaikusabb módját gyakorolták vele még a XX. század közepén is.

Érték és/vagy divat?

Harmónia a muzeológia alapvetései és az újabb tendenciák között egy kiállítássorozat példáján

A provokatív cím tán sokak számára előrevetíti, hogy valamiféle ellentmondás feszül(het) a két fogalom, az érték s a divat között. Beszélhetünk-e még a muzeológiában értékről s beszélhetünk-e divatról, divatos jelenségekről? A probléma súlyára abból is következtethetünk, hogy az érték fogalmát nem találjuk meg a Néprajzi Lexikonban, holott néprajzkutatóink, a szakma lépten-nyomon használja a kifejezést!

„Az érték fogalma a magyar néprajztudomány azon háttéraxiómáinak egyike, amelyek rendszerint komolyabb elméleti-szemléleti megalapozottság nélkül kerülnek alkalmazásra. Nyilvánvalóan az elméleti tisztázatlanság az oka annak, hogy az érték/értékelés kérdéskörében meglehetősen ellentmondásos helyzet alakult ki: diszciplínánk egyfelől deklaráltan a modern pozitivista tudomány egyik alapvető módszertani követelményére, az értékmentességre törekszik, ami azt jelenti, hogy tartózkodik az értékítéletektől, vizsgálati tárgyának minősítésétől (emögött feltehetően az objektivitás szándéka, azaz a szubjektív tényezők kizárásának igénye rejlik); másfelől viszont – ha nem is rendszeresen és következetesen, de – alkalmanként mégiscsak véleményt alkot, vagyis különböző szempontok alapján értékesnek, kevésbé értékesnek vagy értéktelennek minősíti a népi kultúra egyes megnyilvánulási formáit. Hogy milyen szempontok alapján, az rendszerint meghatározhatatlan marad, s ugyanígy nem rendelkezünk annak tételes kifejtésével sem, hogy egyáltalán mi jelenthet értéket az etnográfia számára.”[1]

A szerző a későbbiek során arra is kitér, hogy a népi kultúra teljesen máshogy értékel, mást tekint értéknek, mint a néprajzkutató (nyilvánvalóan más szempontok alapján).[2] Az értéksemleges szemléletmód azonban a muzeológiában ellentmondásos lehet. Gondoljunk csak bele, ugyanolyan értéke van-e egy pillepalacknak, mint Badár Balázs díjnyertes kerámiájának? Az érték fogalmához két olyan jelző is társul, melyek kiválóan érzékeltetik a probléma összetettségét. Beszélünk forgalmi s eszmei értékről a tárgyak esetében, mely nem feltétlenül ugyanolyan összeget jelent. Sőt! A két érték közt óriási különbség is lehet.[3]

A divat viszont „átmenetileg uralkodó ízlésirány, szokásrendszer; olyan szociológiai és tömeglélektani jelenség, amely a hierarchikusan tagolt társadalomban a csoportok tagjai számára lehetővé teszi, hogy az utánzás révén szimbolikus eszközök (ruházat, hajviselet, modor, fogyasztási cikkek stb.) segítségével egymáshoz viszonyítsák magukat.”[4] Egy-egy divat tehát csak átmenetileg létezik, rövid időintervallumban nyilvánul meg, ugyanakkor „akár minő értelemben vett alkalmazása a tudomány és művészet terén mindig valami gáncsot zár magába, mert e téren csakis a biráló észnek és az esztétikai törvénynek szabad kizárólag uralkodnia.”[5] Leköszönve az ellenkező érzést váltja ki hódolóiból, divatjamúlttá válik: „Ami érték, holnap is érték marad, ami divat, másnap senkit sem érdekel.”[6]

Heje-huja a Kis Hujában

Idősebb falusi emberek szájából keményebb munkavégzés közben még napjainkban is hallani olyan szókapcsolatot, hogy: „Álljunk meg egy hujára!” Ebben az esetben a kifejezés azt jelenti, hogy a dolgozók tartsanak rövid pihenőt, a huja szónak azonban több jelentése élt nyelvünkben. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára 1833-os adatot közöl ’egyszerre, egyből, azon nyomban’ jelentéssel. A lexika a szó német eredetét feltételezi, és az Im Hui, in einem Hui szóból vezeti azt le, aminek jelentése ’azonmód, rögvest, egyből’. (Bp., 1970. II. 162 – 163.) Czuczor Gergely és Fogarasi János által összeállított A magyar nyelv szótárában a hujja indulatszó, amely széles kedvet, vidám kifakadást fejez ki. A szerzőpáros megemlíti, hogy a révészek akkor mondják ezt a szót, amikor parthoz közelednek, az ő nyelvükön ugyanis azt jelenti ’lassan! ne evezz!’. (Pest, 1864. II. 1728.) Révai Nagy Lexikona szerint a huja, vagy másképp hujja, ugyanúgy, mint a heje-huja az öröm felkiáltó szava, vígasság, lakodalom. A neves könyvkereskedő testvérpár munkájában felbukkan a szónak egy másik kevésbé ismert jelentése. Nevezetesen, a hajóvontatóknál azt az úttávolságot és időt jelentette a szó, amelyet egyfolytában, pihenés nélkül végeztek. Emellett a hajóhúzók, valamint a halászok munkavégzésekor vezényszó is volt a folyamatban lévő munka félbeszakítására, befejezésére. (Bp., 1914. X. 361.)

A mára már feledésbe merült kifejezés Baja környékén a Kis Huja csárda nevében szerepelt a XVIII–XIX. században. A vendéglátó helyiség a várostól Észak-nyugatra feküdt, a Duna bal partján. A II. József korabeli I. katonai térkép bajai szelvényén a német mérnökök fel is tüntették „Kisch huja W.H.”alakban. (HIT I. Col. XIII. Sect. 32.)A W.H. betűjelek a Wirtshaus, vagyis a csárda rövidítései. A borivó a XIX. század első harmadában végzett folyószabályozások során egy morotva átvágásával keletkezett szigetre került. Zlinszky László földmérő 1836-ban vászonra húzott papírra megrajzolta Cserta erdőtérképét. „A Kalocsai Érseki Uradalomhoz tartozandó Csertai erdőnek föld abrosza” címet viselő mappát a Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár őrzi (KFL.VIII.2.a. No.58.). A kartográfus munkáján az általunk vizsgált építmény elnevezése „Kis Huja” alakban szerepel. A XIX. század közepi II. katonai térképfelvételen már a „Cserda J.H.” felirat olvasható, ami a csertai Jägerhaus, tehát a vadászlaknak a rövidítése. (HIT II. XXXII. Sect. 62.)

Tanulmányomban a fent említett kocsmában lezajlott „heje-hujáról” tudósítok a Kalocsai Főegyházmegyei Levéltárban fennmaradt források alapján (KFL. III. 6. a. 47. d.). Az eset ugyanis a kalocsai úriszék elé került, amelynek feljegyzései közel kétszáz esztendő távlatába repítenek vissza bennünket.

Rottenbiller Fülöp pesti halászmester az 1800-as évek elején jelentős területet bérelt a kalocsai érseki uradalom tulajdonában lévő Kalocsától Bajáig terjedő Duna szakaszon. Az árendátor halászai az 1818. esztendő március 4-én a Duna-parti Kis Huja csárdába tévedtek, ahol bizonyos mennyiségű bor elfogyasztása után összetűzésbe keveredtek a kocsmárossal. Az érsekség uradalmi tiszttartója a következő tudósítást vetette papírra az eseményről: „Rottenpiller Halászat Árendás Úr cselédej őtten fel küldettek a Szent Istvány Határtul a Csanádi Tóóságra halászni, ez utjokba bé mentek regvel Kiss=Hujaj a Duna Szélén lévő kortsmába, és ott boroztak még délután mintegy 3. óra táján a’ kortsmáros az Erdőrül haza érkezet, ő haza érkezvén belé kötöttek leg feőképen hárman, és a kortsmárost agyba fejbe verték, a’ haját huzták vonták és még az agyba ütéssel fenyegették”.

A kalocsai tömlöcbe az öt halászlegény közül hármat zártak, akiktől az úriszéki vallatás során a következő kérdéseket intézték:

1. Mi a neved, hová való, hány esztendős, milyen vallású, és „állapotú” vagy?

2. Miért hozattak be a tömlöcbe?

3. Milyen károkat tettetek a kocsmába?

4. Voltál-e valamikor fogva, vagy büntetve?

Egy kicsiny falu a Börzsöny közepén:  SZÜLŐFALUM, PERŐCSÉNY- apró emlékeim a háborútól a hatvanas évekig.

9. Munkaerkölcs, munkába nevelődés

A fiatalok munkába neveléséről először röviden azt kell elmondani, bár mesélni ugyan mesélek róla, de ti, mai fiatalok, ennek a felét sem fogjátok megérteni, hiszen annyira változott már ez a világ, hogy ami akkor még természetes és mindennapos volt, az ma már hihetetlen és sokszor minden oldalról büntetendő is.

Vegyük például csak az én esetemet, mint tudjátok, 1943-ban születtem. 10 éves koromban, azaz 1953-ban csúcspontján tombolt a kommunizmus és a Rákosi-rendszer, és ekkor ordítozta torkaszakadtából minden elvtárs, aki mikrofon közelébe került, hogy „legfőbb érték az ember”, meg hogy „gyermekeink a jövőnk záloga”, vagy, hogy „asszonynak szülni kötelesség, leánynak szülni dicsőség”, meg még sok- sok ilyen baromságot, de én most csak az én értékességemről mesélek el egy-két dolgot.

Az Országos Nyugdíjintézet részemre szóló „szolgálati idők” kimutatásával tudom bizonyítani, hogy tíz és féléves koromban, azaz 1953 októberében - tehát iskolaidőben-, és az utána következő években többször is, teljesítménybéres erdei munkásként dolgoztam az erdőgazdaságnál, mint csemeteültető erdei munkás…

És erről tudtak a tanítóim, az iskolaigazgatóm (az Isten áldja és nyugtassa őket békében!), a tanácselnök meg a jegyző, akinek mindezt engedélyezni kellett, valamint az erdészet illetékesei, akik irányítottak, bejelentettek és regisztráltak az SZTK elődjénél, az OTI-nál, és bérszámfejtették a teljesítményemet, adták a fizetésem, stb.

És senkinek sem tűnt föl, hogy ez a vézna, „átlátszó fülű”,szerencsétlen gyerek mit is csinál 10 évesen…?!

Hát körülbelül így nézett ki az igazi kommunizmus, és így szoktattak engem a munkához. Pedig, ha megnézzük az akkori törvényeket, történetem minden szereplőjét meg kellett volna büntetni. Én mégis a mai napig hálás vagyok nekik, hiszen ha akkor nem ezt teszik, talán most más írná az élményeit. Hiszitek vagy sem, de nem volt ennivalónk, mert ha sikerült is learatnunk és csépelnünk, másnap ott volt a Rostás jegyző meg a Bártfai végrehajtó három szekérrel, és mindent elvittek… Mindent, ami valamit is ért a háznál, zsírt, gabonát, dunyhát, párnát, mindent…(azért írtam le a neveket, hogy mindenki tudja meg a faluban, kik is voltak a jótevőink!)

Emlékszem, volt egy hímzett szegélyű párnám, ami a háborúban eltűnt édesapámtól maradt rám, és a drága Julismamám mindig azzal bíztatott: nagyon vigyázz rá kisfiam, mert amikor ezen alszol, édesapád mindig érezni fogja a lélegzeteden, hogy várod, és egyszer majd haza fog jönni hozzád… Sírtam…, üvöltöttem…, de ezek a mocskok még ezt sem hagyták meg!  Sohasem nyugszik meg a lelkem, hogy az édesapám nem jöhetett haza…

Megjelent: Kothencz Kelemen: Kovácsok kézjegye – A sükösdi kovácsmesterek munkavégzése és kapcsolatrendszere a 19. század első felében

(Monumenta Muzeologica, 4. – Sorozatszerkesztő: Bánkiné Molnár Erzsébet – Kiadja a Bács-Kiskun Megyei Múzeumi Szervezet) Baja, 2012. 372 lap

Kothencz Kelemen könyve egyazon kovács-dinasztiához kapcsolódó, egy-nem-is-város Duna-Tisza közi településről előkerült három kontós-könyvet / kovács felíró-könyvet publikál és a terjedelmes bevezető tanulmányában szokatlan gondossággal elemzi azokat. A szöveghű közlést és a történeti-néprajzi filologizálás teljes arzenálját felvonultató szövegértelmezést ez esetben az a körülmény tette indokolttá, hogy ez a „magán-célú irat” (vagyis nem valamely hivatal irat-termelése során keletkezett, ezért levéltárban megőrződött történeti forrás) a 19. század első feléből való. Tehát a „műfaj” igen korai képviselője, jóllehet nem „hivatásos írástudó” – azaz: uradalmi vagy falusi értelmiségi – közreműködésével jött létre, következésképpen a (kissé még fogyatékos!) írástudás „köznépi” tovaterjedésének szintén fontos, további elemzésre felkínálkozó dokumentuma. Másrészt pedig azért is indokolt volt egy ilyen, ebből a korból szinte-szinte páratlan, inkább csak a 20. században igazán jellemző forrás-együttes teljesség igényű közlése, mert máshonnan nem is remélhető alapos betekintést enged egy falusi kovács-család igen szerteágazó „üzemszervező” tevékenységébe: a falu-határon messze túlnyúló kapcsolatrendszerébe és a tanult mesterség több generációs folytatásán, tehát a falu-lakó parasztoknak, iparosoknak, vállalkozóknak, az egyháznak, valamint a kalocsai érseki uradalomnak nyújtott „vasműves” (azaz korántsem csak kovács-mesteri, alkalmasint lakatosi, bádogosi, szerelői-műszerészi, sőt: állatorvosi) szolgáltatásain túl a műhellyel párhuzamosan működtetett földművelő-állattartó gazdaságának megannyi részletébe.

Mivel Kothencz Kelemen maga találta meg és mentette a bajai Türr István Múzeumba (ha eredetiben nem volt módja, legalább fénymásolatban) ezt az utóbb példás gondossággal feldolgozott és publikált forrásanyagot, a könyv legelső tanulsága, hogy „még mindig” reális a lehetősége nem valamely „irattermelő” hivatal, intézmény, testület működése közben keletkezett, hanem jellegzetesen „magán természetű”, ezért jogszerűen nem valamely levéltár állagába automatikusan beilleszkedő, viszont – ettől függetlenül – igen komoly történeti értékű iratok felbukkanásának. Mivel a szerző beavatja olvasóit az irat-együttes megtalálásának-megszerzésének – a véletlen szerencsétől is befolyásolt – „titkába”, hasznos lehet ehelyütt is tudatosítanom: a magánkézben mindmáig megőrződött iratok múzeumba-mentésének elsődleges feltétele, hogy az etnográfus a tárgyak vagy szóbeli emlékek gyűjtése közben mindig legyen tudatában annak, hogy a „régi írásokat”, különösen pedig a család felmenőiként számon tartott „régi öregek” keze-vonását szinte-szinte kultikus tisztelet szokta övezni, bármennyit változott a világ, övezi napjainkban is. És nemcsak a városba elszármazott értelmiségiek, hanem a falun maradt kétkezi munkások körében szintén! Értelmetlen tehát azt valószínűsítenünk az érdeklődő kérdésünk megfogalmazása előtt, hogy az „ilyen ócska papírokat fel szokták tüzelni” vagy „úgyis elvitték a MÉH-be a papírgyűjtő úttörők”… A „kultikus tiszteletet” egyébként az a körülmény bizonyítja ez esetben a legbeszédesebben, hogy két, Sükösdön felkutatott kontós-könyvhöz a leszármazottak a múzeum érdeklődése ellenére továbbra is ragaszkodtak: csak másolat-készítésre adták azokat kölcsön!

Arany János cigányképe

1. A cigányság Európába, s hazánkba Zsigmond korában nem szervezett népként érkezett, hanem kisebb-nagyobb, számunkra kiismerhetetlen csoportokban, akiket nem fogott össze fejedelem, vajda vagy valamely képviselő, s emiatt nem is lehetett őket egységes népként kezelni. Nem volt világos az sem a befogadó nemzetek számára, hogy mivel foglalkoznak egyáltalán, és az ekkor már kiformálódott rendi társadalomban milyen feladatuk lehetne, milyen hivatásrendhez tartozhatnának. Meghatározhatatlan volt hitük is, mert igazában véve semmiféle ismert tételes valláshoz nem tartoztak. Megtelepedni sem tudtak, hanem vándor életmódot folytattak, amely a megtelepedett európai népesség, s így a magyarok számára is teljesen idegen volt. Vándor életük nem emlékeztetett a keleti nomádokéra. Ideiglenesen kialakított telepeik is különböztek a nomád téli-nyári szállástól, vagy a transzhumansz pásztorkodást folytatókétól (pl. vlachok, románok), akiket mégiscsak ismertünk valamennyire. Míg az említett pásztornépek európai szemmel nézve is szigorúbban vagy lazábban szervezett társadalomban éltek, mozgásuk is kiszámítható volt, addig a cigányoké teljesen áttekinthetetlennek tűnt. Zárt világukba is szinte lehetetlen volt betekinteni. Az viszont eléggé hamar világossá vált, hogy maguk termelőmunkát nem folytatnak, és kötve vannak a megtelepedett lakosságoz. Sőt kisebb-nagyobb csoportjaik vándorlásait éppen a termelő, dolgozó lakosságtól remélt juttatások, lehetőségek kihasználása mozgatja. Következésképpen szolgáltatásokra sem lehetettet kötelezni őket és így semmivel sem járultak hozzá az állam, az egyház fenntartásához. Nem alkottak sem társadalmilag, sem foglakozásukat, sem vallásukat tekintve határozottabb körvonalú csoportot, már pedig a magyar rendi társadalomba való beilleszkedésnek ezek alapvető feltételei voltak. Úgymond beeresztettük őket, de befogadni nem tudtuk.

Egy kicsiny falu a Börzsöny közepén:  SZÜLŐFALUM, PERŐCSÉNY- apró emlékeim a háborútól a hatvanas évekig.

8. A katonaságról

Ideje, hogy számba vegyük a katonai alkalmasság vagy alkalmatlanság örökös témáját, mert ha valamiben, akkor ebben változott legnagyobbat a falubeliek megítélése, ami először a háborús esztelenség halkulásával, utána a kommunizmus egyre erősödő dühöngésével, végül ennek elcsendesedésével arányosan alakult át.

Háborús gyerek lévén, már kiskoromtól fogva odafigyeltem a körülöttem elhallatszó katonasorsokról szóló hírekre és változásokra, hiszen nagyon közelről érintett bennünket, mivel 26 éves édesanyámmal és a két kiskorú testvéremmel mi már hiába vártuk haza a Don-kanyarból 27 éves, szép, fiatal édesapánkat.   

És mert sokan voltunk, akikre ilyen sorsot szabott az ég, kénytelen-kelletlen minden beszédre odafigyeltünk, ami a katonaságról, a hazáról, meg az itthon maradt szerencsésekről szólt. Ezért nem is szabad csodálkozni azon, hogy olyan kettős álláspont ülte meg a kis falu életét, melyben a vélemények ugyan merőben eltértek egymástól, de mégis igazat kellett adni mindkettőnek.

A világháború borzasztó nagy veszteségekkel járt még ebben az aprócska faluban is, és talán, mert a túlélők ezzel is le akarták róni a tiszteletüket, a háború után még hosszú-hosszú évekig és minden lehető alkalommal és helyen énekelték a - igaz, még a háború előtt született-  csupa büszke honvédekről és hősökről szóló szomorú, vagy máskor a férfias helytállásokról és dicsőséges győzelmekről szóló szép katonadalokat.  Ez a hangulat mindig magával vitte a magamfajta, és az ilyesmire különösen fogékony serdülő legénykéket is, és valamelyik félreeső sarokban morzsolgattuk a szebbnél szebb dalokat és hallgattuk a szünetekbéli beszélgetéseket. Így fogalmunk lehetett arról is, hogy mikor miként vélekedtek a katonai szolgálatról.  

Ez röviden úgy összegezhető, hogy a háború előtt büszke volt, akit besoroztak, és lekicsinyelték azt, aki „nem vált be”.  Ez a szemlélet -bármilyen fájdalmas is volt a bevonulás- nagyjából még a háborús besorozásoknál is érvényesült, bár itt már figyelembe vették az ismeretlen befejeződés miatti kockázatokat is, és már nemcsak, hogy irigyelték az itthon maradó szerencséseket, de még komoly áldozatokat is képesek voltak hozni, csakhogy valahogy megúszhassák a katonai szolgálatot.

„Adjon Isten minden jót az új esztendőben”

Minden olvasónknak, barátunknak és ellenségeinknek is minden jót kívánunk az új esztendőben a Gajdos zenekar felvételével!

Újévi köszöntő

Adjon Isten minden jót az új esztendőben,

Jobb időt, mint tavaly vót, az új esztendőben.

Jó tavaszt, őszt, meleg nyárt,

jó termést és jó vásárt, az új esztendőben.

Adjon Isten minden jót az új esztendőben,

Zsíros esőt, kövér hót, az új esztendőben

Bő termést és szüretet,

egészséget, jó kedvet, az új esztendőben.

Adjon Isten minden jót az új esztendőben,

Drága jó bort, olcsó sót, az új esztendőben,

Jó kenyeret, szalonnát,

tizenkét hónapon át az új esztendőben.

Adjon Isten minden jót az új esztendőben,

Vegye el mind a nem jót, az új esztendőben,

Mitől félünk, mentsen meg,

amit várunk, legyen meg, az új esztendőben.

 Adjon Isten minden jót, az új esztendőben,

 Jobb időt mint tavaly vót, az új esztendőben.

 Sok örömet e házra,

 boldogságot hazánkra, az új esztendőben.

A felvételt a Gajdos zenekar engedélyével közöltük.

Regölés Dankó Imrénél

1998 telén a debreceni Néprajzi Tanszék néhány diákja összejött, hogy a kedvelt s szeretett tanároknak regöljünk egyet. Nagy László András sámándobbal, Hunyadi Péter hegedűvel, Szilágyi Dani és kis Hoppál Miska kobozzal, Orbán Dénes klarinéttal, jómagam pedig láncos bottal szerelkeztem fel. Beöltöztünk, s aztán sorra látogattuk a tanárokat, Ujváry Zoli bácsit, Keményfi Róbertet, s másokat is. Végül aztán Dankó Imre bátyánk lakására is eljutottunk. Csöngettünk, a felesége nyitott ajtót. Szépen, sorjában bementünk a téli utcáról a rekkenő meleg lakásba. Amit azonban nem tudtunk, az öreg éppen vizsgáztatott. Mosolyogva fogadott bennünket, meghallgatta az előadást. Majd megsültünk a kifordított bundákban, patakokban ömlött rólunk a víz. Imre bácsi aztán a feleségével bort, pálinkát hozatott, jól megitatott bennünket, de az aznapi vizsgának ezzel vége lett. Mondta is nekünk, tudja ám, hogy a vizsgázók merénylete ez! Később, szolnoki találkozásunk alkalmával aztán elmondtam neki az igazat, mi valóban nem tudtunk a vizsgáról, csak a véletlen műve, hogy éppen akkor toppantunk be. Akkor sem hitt nekem, kinevetett.

Segítsünk a Folkrádiónak!

A Folkrádió egy nonprofit internetes rádió, amely éjjel-nappal népzenét sugároz. A műsor túlnyomó részében a magyar nyelvterület népzenéjét játsszák, de helyet kap a szomszédos területeken élő népek zenéje is.

A Folkrádió.hu működtetése napi 3000 Ft-ba kerül. A pályázati források apadása és az adó 1%-ának csökkenése miatt saját erőforrásaikból csupán 2013-ra van elegendő pénzük. Keresik azt a 365 embert, akinek fontos annyira a Folkrádió, hogy egy napi működését fedezze. Több úton is el lehet nekik juttatni az adományokat: internetes adományvonalon keresztül, átutalással valamint Paypal-lal (ezekről ITT tájékozódhat). 

Facebook oldaluk szerint az év 70%-ára összejött a pénzük. A maradék 30%-ra keresnek még adakozókat.

Kérjük, akinek lehetősége van, támogassa ezt a nemes ügyet!

A MUNKA AZ EMBER SORSA

Másfél esztendeje annak, hogy a jelenlegi kormány elsöprő többséggel kormányra jutott azzal a programmal, hogy a magyar jövőt a nemzet egyetemének munkájára kívánja építeni és ebben a nemzet létét érintő nagy akcióban mindenki – az ellenzékére is – segítségére, odaadására számít. Ez az egyetlen kibontakozási lehetőségünk. Látszólag azóta nem sok minden történt. Egy azonban napnál világosabbá vált: külföld segítségére nem, de akadályozó lépéseire annál inkább számíthatunk. Megint magunk maradtunk. Az is világossá lett, hogy sokan még mindig nem értik miről van szó, s még kevesebben, hogy mi is a munka. Az alábbiakban erre szeretnék emlékeztetni minden rendű-rangú embert!

Munka szavunk szláv eredetű. A szláv szó eredeti jelentése 'kín, gyötrelem'. Másik rokon értelmű szavunk a dolog, dolgozni az óegyházi szlávban 'tartozás, kötelesség, adósság'.  Mind a kettőnek ’függő helyzetben, kényszerből végzett tevékenység’ értelme volt. A robot-ot ugyan a németből vettük át, ahol szintén kényszerből végzett, parancsra tett munka 'úrdolga' jelentésű volt, de ez a németbe, hasonló értelemmel szintén a szláv nyelvből került át.  Csinál szavunk, szintén a szlávból származik. Ennek már nincs terhet jelentő jelentésárnyalata. A 'csinál' jelentésű tesz, tevékenykedik finnugor kori örökségünk. A tev- tő rokon nyelveinkben is fellelhető, de nincs kínt, terhet jelentő árnyalata, mint a munkának, noha jelentés-bokrai számosak a szó nagy múltja miatt. Az alkot az ugorkori szórétegünkhöz tartozik, s 'létrehoz, összeköt, hozzáidomít, bővít, gyarapít' jelentései a rokonnyelvekben is megvannak. Van még egy idetartozó szavunk a bizonytalan eredetű teremt, amely szintén az alkotásra, sőt a Halotti Beszéd szerint az isteni alkotásra vonatkozik.

A JÓ GAZDA-ASZSZONY (4. rész)

A' jó gazda-aszszony, avagy Olly hasznos könyvetske, mellyben az aszszonyoknak házaikban, és házaik körül, sok hasznos, és meg-kivánható dolgok meg-irattattak / német nyelvből mind a' mostan élő, mind az ezután következendő aszszonyoknak, és leány-aszszonyoknak hasznokra fordította, és közönségesse tett Veres Mihály 

Az 1796-ban megjelent könyvben kiemelt szerep jut az alkoholos italoknak és az azokkal összefüggő házi praktikáknak. Hogyan lehet a megromlott boron javítani? Hogyan készíthetünk házilag gabonapálinkát? A mai részletben ezek mellet szó esik még a kártevők - bolhák, férgek, egerek, molyok, tolvaj méhek - távol tartásáról is.

A JÓ GAZDA-ASZSZONY (3. rész)

A' jó gazda-aszszony, avagy Olly hasznos könyvetske, mellyben az aszszonyoknak házaikban, és házaik körül, sok hasznos, és meg-kivánható dolgok meg-irattattak / német nyelvből mind a' mostan élő, mind az ezután következendő aszszonyoknak, és leány-aszszonyoknak hasznokra fordította, és közönségesse tett Veres Mihály 

A háziasszonyok praktikái - ahogy a könyvből kiderűl - épp úgy kiterjedtek a szépségápolással kapcsolatos területre, mint az ételkészítésre. Különösen érdekesek a hajjal kapcsolatos javallatok, bár a szöveg megértése néhol a mai ember számára nehézséget okoz. Nem csak a nyelvezet miatt, hanem a megfelelő "hozzávalók" felsorolásában is sokszor csak találgathatunk, mit is akart írni az író.

A JÓ GAZDA-ASZSZONY (2. rész)

A' jó gazda-aszszony, avagy Olly hasznos könyvetske, mellyben az aszszonyoknak házaikban, és házaik körül, sok hasznos, és meg-kivánható dolgok meg-irattattak / német nyelvből mind a' mostan élő, mind az ezután következendő aszszonyoknak, és leány-aszszonyoknak hasznokra fordította, és közönségesse tett Veres Mihály 

A házi praktikák - pont úgy, ahogyan a jelenben is - nyilvánvalóan a múltban is léteztek. Az ügyes háziasszony a háztartásokban megtalálható eszközökkel, anyagokkal próbált megoldást találni a napi ügyes-bajos dolgokra. Választ kaphatunk, hogyan lehet házilag mécsest, gyertyát vagy hatékonyabb és jobb illatú szappant készíteni házilag? Hogyan lesz tisztább a drapéria, vagy hogyan enyvezzük össze az eltört üveget. Ezekre talál választ az olvasó a most közzétett részletben.

A JÓ GAZDA-ASZSZONY (1. rész)

A' jó gazda-aszszony, avagy Olly hasznos könyvetske, mellyben az aszszonyoknak házaikban, és házaik körül, sok hasznos, és meg-kivánható dolgok meg-irattattak / német nyelvből mind a' mostan élő, mind az ezután következendő aszszonyoknak, és leány-aszszonyoknak hasznokra fordította, és közönségesse tett Veres Mihály

Cikksorozatunkban Veres Mihály fordításában 1796-ban megjelent könyvkülönlegességet szeretnénk megosztani oldalunk olvasóival teljes terjedelemben, letölthető formában. A mű a kor egyik jól ismert könyve volt, sok háztartásban használták, három kiadást is megélt. Témája nagyon szerteágazó, mint ahogy a háziasszonyok tevékenysége is az volt. Épp úgy találhatunk benne recepteket, de szó esik a borok kezeléséről is.